Katrinát még sokáig fogják emlegetni. A New Orleansra zúduló hurrikán és árvíz meg persze a katasztrofális következmények felmutatták mindazt, ami Amerikában lidérces. Azt is, ami felemelő.
A pusztítás nyomában támadó aljasságözön éppolyan emlékezetes, mint a menthetetlen késedelemmel induló mentőakció szervezettsége és ereje.
Egyenes adás: derékig vízben álló fegyveresek törnek be az elárasztott boltokba, és tolják az utcai sárfolyamban a bolti kocsin a feltornyozott televíziókat. A kocsi lebegő holttestbe akad, odébblökik, viszik a használhatatlanná ázott holmit. A rendőrség sehol - elmenekült.
Egyenes adás: riporter és kamera a magasban, helikopterről közvetítik, amint öt nap késéssel sosem látott méretű katonai teherautókból álló segélykonvoj tör át mocsárrá vált utcákon a menekültekkel agyonzsúfolt sportcsarnok felé, a felvezető egy páncélkocsi, mögötte ivóvízzel, élelemmel megrakott negyventonnás monstrumok, az embermagas kerekek darálják a vizet, a sarat, a törmeléket, a kocsisor vége a helikopterről sem látszik. A riporter hangja elcsuklik, sírósra vált: Amerika most végre olyan, amilyennek lennie kell.
Katrinát tanítani fogják az iskolákban. Mert látványosan bizonyította, hogy mekkora a szakadék az Egyesült Államok önképe és valósága között. Mert elementáris erővel hozta felszínre a rasszizmus legalább részben megoldottnak remélt kérdéseit. Mert ráébresztette az amerikaiakat, hogy az egyetlen kézlegyintéssel „harmadikvilág-belinek" nevezett állapotok a határokon belül is fellelhetők. Mert lehetővé tette az olyan pofonokat, hogy Fidel Castro, az ősellenség együttérzően és kajánul segítséget kínáljon a megszorult és napokon át bénultnak látszó Egyesült Államoknak.
Ehhez hasonló méretű tragédiák persze ha nem is naponta, de azért elég gyakran előfordulnak a világ különböző tájain. Csak hát egy bangladesi árvíz, egy indonéziai földrengés nem válik heteken át vezető témává a CNN képernyőjén. Tudván tudjuk, hogy a múlt karácsonyi délkelet-ázsiai szökőár is elsősorban a rengeteg európai áldozat miatt vált minden egyebet háttérbe szorító témává, és nehezen hihető, hogy az árhullámot ugyanilyen adakozáshullám követte volna, ha kizárólag indonéziai, Srí Lanka-i és thai áldozatokról számol be a sajtó.
A New Orleans-i rémlátomás nem az utóbbi idők legnagyobb, hanem legrészletesebben dokumentált természeti katasztrófája. Mindez persze édeskeveset számít a szenvedőknek.
Katrinát tanítani lehet majd az egyetemek szociológiai kurzusain - a különböző társadalmi csoportok különböző reakciója a vészhelyzetre. A műszaki egyetemek hidrológiai tanszékein - mitől omlott le a várost védő gát. A rendőr-akadémiákon - miként lehet a látottaknál hatásosabban megfékezni az egész városnegyedeket megszálló felfegyverzett narkós bandákat? És föl lehet tenni a kérdést minden médiatanszéken: ugyan mit használ a patikamérlegen kimért, politikailag korrekt beszédmód a sajtóban, ha egyszer látjuk, hogy gyakorlatilag minden a városban rekedt áldozat fekete, és minden letartóztatott fegyveres rabló is az? Miért nem lehet kimondani azt, amit mindenki lát, és ha mégis elhangzik, miért harsan a rasszizmust kiáltó kórus? És ha nem mondják el, attól megváltozik-e az áldozatok és a bűnözők bőrszíne?
Katrina - a romeltakarítás után - megvitatandó és elemzendő.
A tragédia túlélőinek többsége egyébként hosszabb távon jól fog járni. Az történik majd - óriás méretekben -, mint nálunk, az 1970-es felső-tiszai árvíz után, melyet az annak idején elmosott, majd itthoni mércével hatalmas állami segélyekből látványosan újjáépített falvak lakói mind a mai napig „aranyvíznek" neveznek.
A majdan újjáépülő város - melynek romjai közt egyelőre a holttesteket keresik és a járványveszéllyel küzdenek a mentőcsapatok - persze nem lesz egészen ugyanaz, mint ami Katrina előtt volt. Emblémaként feketéllik az amerikai Dél nagy bestsellerének, Margaret Mitchell regényének címe: Gone with the Wind. A cím most nem a polgárháború metaforája, hanem szó szerint értendő: tényleg elfújta a szél.
*
Majd húsz éve, hogy ott jártam, kétszer egymás után. Az irodalom vezetett kézen fogva, mint akkoriban mindenüvé. Elsőként a vágy villamosát kerestem, a Tennessee Williams-darab címében szereplő közforgalmi járművet, és meg is találtam. A Pénzverde előtt állt, kiállítási tárgyként - a forgalomból kivont zöld kocsit már akkor, a nyolcvanas években is mementóként, turistavonzó kultusztárgyként kezelte a New Orleans-i elöljáróság. A vezetőfülke fölött a járat neve: Desire. Ebből lett A vágy villamosának eredeti angol címe: A Streetcar Named Desire, és ebből az első legendás magyar félrefordítás: A Dezső nevű villamos.
Nem messze a kiállított kocsitól megtaláltam a Mississippitől a város határában fekvő tóig húzódó széles utcát, a legendás járat végállomását, ahová a darab hősnője, az utat vesztett Blanche Dubois igyekszik. Az utca neve Elysian Fields - Elíziumi mezők. Elképesztett, hogy mindez nem körmönfont írói fikció, hanem valóság.
És most újra látom a híres utcanevet, megint csak egyenes adásban: a New Orleanst átszelő autópályán menekülők próbálnak kijutni az elárasztott városból, ám a sztráda is vízbe torkollik. Csomagokat cipelő, hirtelen összekapkodott holmikat hurcoló emberek toporognak tanácstalanul a betonon; nincs tovább. Fejük felett az autópálya leágazását jelző zöld óriástábla: Elysian Fields.
Élveteg, zenét zizegő városnak láttam New Orleanst, veszedelmesnek már akkor is. A turistákkal tömött óváros, a Francia negyed utcáin szinte csak bárok, mindegyikben dzsessz, ha az ember az úttest közepén haladt, a jobb fülében dixieland szólt, a balban free jazz. Minden turista koktélt ivott papírpohárból, a legnépszerűbb és legolcsóbb változatot, egy rummal felturbózott citrom-kóla variánst úgy hívták: Hurrikán.
Másodszor leendő feleségemmel jártam New Orleansban, az esküvőnk már ki volt tűzve, közvetlenül Amerika után járultunk az anyakönyvvezető elé. Afféle nászútnak számított tehát a nagy csavargás. Befizettük magunkat a Natchez nevű sétahajóra, a Mark Twain világából ismert piros lapátkerekes Mississippi-gőzösre, mely dzsesszel fűszerezett folyamtúrát ígért. A hajó mindent elkövetett, hogy felhívja magára a figyelmet - a fedélzeten különféle emléktáblák idézték a múltat, és megtudhattuk, hogy ezen a néven ez a kilencedik hajó a folyamon, és hogy a legdicsőbb előd a feledhetetlen Natchez VI. volt, minden idők legnevezetesebb gőzhajóversenyének résztvevője. Hiszen ki ne tudná a Mississippi mentén, hogy 1871-ben a Natchez VI. vívta a nálánál nagyobb Robert E. Lee-vel a New Orleanstól St. Louisig tartó négynapos párharcot. Ár ellen! Hétórányi hátrányba került, és veszített - de emelt fejjel veszített, ahogyan a Délen szokás.
A fedélzeten zenekar játszott, rendelni lehetett náluk, minden kívánságot teljesítettek, egy rendelés egy dollár, kivéve az Oh, when the Saints... mert az öt. A könyökükön jöttek ki a szentek.
Felszálláskor a hajóra vezető pallón lekapott bennünket egy fotográfus. Gyorsfényképet készített minden utasról. Kurjantott egyet, leendő feleségem meg én odakaptuk a fejünket, és csettent a gép. Leszálláskor egy állványra tűzve vártak bennünket a kész fotók. A miénk egész jól sikerült. Soványak voltunk, hátizsákosak és lendületesek. Megvettük a képet.
Két hét múlva, amikor hazaértünk, az esküvői meghívókat készítő barátunk ránk telefonált: azonnal kellene rólunk egy fotó a meghívóra. Ez volt kéznél, ezt adtuk oda. A felvételen ott piroslott a hajópalló felirata is: Natchez. A Ságvári házasságkötő teremben a vendégek mind rákérdeztek: hát ez? Mi pedig meséltünk.
Azóta se Ságvári, se házasságkötő terem, se házasság. Gone with the Wind. Én meg nyomozok az interneten: legalább a piros lapátkerekes Natchez megúszta-e? A New Orleans-i kikötő romokban. Egyelőre semmi hír.
Bergen-Enkheim - Berlin, 2005. szeptember 2-3.
A Frankfurt vonzáskörzetéhez tartozó kisváros, Bergen-Enkheim évente irodalmi díjat ad egy szerzőnek, aki az összeg mellett egy kedvezményhez is jut: mint „városírnok" egy évig ingyen lakhat egy szépen berendezett kis házban. Nem köteles állandóan ott tartózkodni, ki-be járhat, mehet, maradhat, kulcsot kap, a többi az ő dolga. Éppen a kulcsátadás az őszi ünnepség csúcspontja, a frankfurti és a helyi polgármester, a régi ösztöndíjasok, írók, kiadói emberek részvételével, ünnepi szónoklattal, zenével és savanykás almaborral. Ez egyben a kultúrfesztivál nyitóeseménye is. Tíz évvel ezelőtt én voltam a szónok, szabadon választott témám a kelet-európai vicc sorsa volt. Azután megszakadt a kapcsolat, de lám, mégiscsak emlékeztek rám, és ezúttal vendégként meghívtak.
Kellemes kötelességemnek rekkenő hőségben tettem eleget. Elvonatoztam Frankfurtig, kis úticsomagomat letettem a pályaudvar közeli garniban, földalattin, majd buszon érkeztem a helyszínre. Fél négy volt. Az első napirendi pont, a meghitt kávézás a városírnoknak fenntartott ház udvarán négy órára volt kitűzve. Maradt még vagy fél órám, s a főutcán sétálgatva belebotlottam egy halom könyvbe. Öreg antikvárius próbált megszabadulni terhessé vált portékájától.
A régi könyveket mindig, mindenütt meg szoktam nézni - böngészni jó, még akkor is, ha végül vásárlás nélkül hagyom ott őket. Többnyire akad valami érdekes, újdonságnak ható régiség. Most például a kemény fedelű és fűzött német regények tömkelegében legnagyobb meglepetésemre komoly orosz anyagra bukkantam, s nem is akármilyenre: Gogol és Lermontov összesre, Dosztojevszkij és Kuprin könyveire - megannyi forradalom előtti kiadványra. Közéjük tartozott még Szuvorin 1912-es orosz naptára, Golenyisev-Kutuzov gróf versei és drámái, valamint egy kétkötetes album Bezborodko herceg nyezsini líceumáról. A fantasztikus leleten belül e két utóbbi kevésbé érdekelt. Üzletet ma amúgy sem fogok kötni, gondoltam, pénzemből legföljebb a Gogolra vagy a Lermontovra futhatja. Hanem az öreg könyvész kötötte az ebet a karóhoz. Mindent vagy semmit, mondta, s elképesztő árajánlatot tett: vihetem az egészet húsz euróért, műanyag szatyrokat is ad hozzá.
Négy óra előtt tíz perccel ekként kerültem tizenkét kiló irodalom birtokába. Roppant zsákmányomat verejtékezve cipeltem a ház udvarába, az informális beszélgetés végén pedig egy étterem hűvös kerthelyiségébe, hogy ott várjam ki az ünnepség kezdetét. S noha mindvégig tisztában voltam vele, hogy 2005. szeptember másodikát írunk, valójában egyenesen belezuhantam a legmélyebb 19. századba.
A még mindig tomboló hőségre tekintettel hideg vacsorát rendeltem, és tüstént lapozgatni kezdtem a könyvekben. Első pillantásra is világos volt, hogy ugyanazon gyűjtemény darabjaival van dolgom - a Gogol összes belső borítója szerint bizony K. Sementowsky frankfurti lakoséval, az ex libris pedig Olga Neuwirthet tüntette fel tulajdonosként. Mellesleg övé volt a lexikonnal felérő hatszáz oldalas kalendárium (itt cirill betűkkel Olga Vlagyimirovna Nejvirtként mutatkozik be), s az ő kézírásától származnak a szeretteinek névnapját, születésnapját megörökítő bejegyzések. Feltételeztem, hogy Sementowsky és Neuwirth szoros rokoni, talán házastársi kapcsolatban állt egymással, minthogy a két név majdnem valamennyi könyvben együtt bukkant fel. Az is világosnak tűnt, hogy Oroszországot 1917-ben hagyták el. A számkivetés útját, meglehet, a könyvek impresszuma körvonalazza: az emigráns Kuprin a prágai Szláv Kiadónál jelent meg 1921-ben, Dosztojevszkij a lipcsei Insel Verlag orosz sorozatában, nem sokkal később, noha évszám nélkül. De összeköti-e valami ezeket a könyveket, s ha igen, micsoda. A megfejtésre hét óra tájt bukkantam rá a két általam lebecsült albumban. K. Sementowsky a két fedőlap közé különböző lexikoncikkek másolatát helyezte el, bennük a kisoroszországi Szementovszkij család adataival. Mindhárom fivér - Alekszandr, Konsztantyin és Nyikolaj - Bezborodko herceg líceumának növendéke s mellesleg az említett Golenyisev-Kutuzov diáktársa volt. Eddig jutottam, amikor áldott terhemmel egyetemben fel kellett kaptatnom a domboldali piactérre, ahol a fő esemény egy hatalmas sátorban zajlott. A kánikula ide is elkísért, de engem, a több száz főnyi publikumtól eltérően, a kíváncsiság is égetett. Alig vártam, hogy visszajussak Frankfurtba: a garniban lezuhanyoztam, és tovább fejtettem az irodalomtörténeti rejtvényt.
Éjfélkor lefeküdtem, de nem jött álom a szememre, különös „hajnali részegség" fogott el, mint anno 1935-ben Kosztolányit. Három óra tájt megtudtam, hogy a Poltava kormányzóságban működő nyezsini elitképző intézménynek leghíresebb növendéke Nyikolaj Gogol volt. Az egykori diákok között erős lehetett az összetartás. 1848-ban Gogol súlyos írói és erkölcsi válságba esvén úgy döntött, hogy el kell utaznia Jeruzsálembe, különben nem tudja befejezni a Holt lelkeket. Vendéglátója egykori líceumi társa, Konsztantyin Bazili, bejrúti orosz konzul volt. Vele tért vissza Szentpétervárra mély depresszióban. A Szent Sír látványa nem sokat segített szegényen: vallási tébolyba esett, a kézirat jelentős részét elégette, és 1852-ben meghalt. Kíváncsi lettem volna a további összefüggésekre, de erőm alábbhagyott. Szerencsémre ébresztőt rendeltem, s így hatig nyugodtan alhattam.
A Frankfurt-Berlin ötórás útvonalon folytattam a vizsgálódást. Fuldánál további lexikoncikkeket emeltem ki a lapok közül. Ezek az 1901 és 1962 közötti kiadványok Leonytij Dubelttel, a cári orosz titkosrendőrség egyik vezetőjével foglalkoztak. Dubeltről diákkoromban hallottam. A szovjet irodalomtörténet a legsötétebb reakció szinonimájaként emlegette. A cári korszak kézikönyvei árnyaltabb képet rajzolnak róla. De vajon miként kapcsolódott a Szementovszkij famíliához? Kassel magasságában fogtam fel, hogy Gogol révén. Az eredetileg liberális, szabadkőműves Dubelt, aki a halott Puskint úgy, ahogy volt, be akarta tiltani („Kinek kell ez a sok szenny?"), a Holt lelkek szerzőjének teljes művét - talán értelmiségi lelkifurdalásból - posztumusz cenzúramentes megjelentetésre ajánlotta II. Miklós cárnak. S valóban, a zsákmányom részét alkotó 1902-es kiadás elején nagylelkű utalás olvasható: „A rajzokat a cenzúra engedélyezte." Göttinga után megsejtem, hogy itt kapcsolódik - igaz, vékonyka szálon - a történethez Lermontov. Az életműkiadás előszava óvatosan utal rá, hogy ez az 1901-es keltezésű két kötet az első kiadvány, amelyben minden benne van. Az orosz cenzúra néhány év múlva hivatalosan is megszűnt, hogy azután - a Birodalom visszavág - forradalmi jelmezben, hét évtizeden át minden addiginál hatékonyabb rendszerré váljék. Nem zárhatjuk ki, hogy a könyvmoly Szementovszkijékat az e fölötti kétségbeesés sodorta Frankfurtba.
Ahogy vonatom közeledett az Ostbahnhofhoz, azon kezdtem tűnődni, mitől élem át mélyebben ezt a históriát, mint mindazt, ami körülöttem aktuálisan zajlik. Miért tartozom inkább a 19. századhoz, mint a 21.-hez? Biztosan része van ebben moszkvai egyetemi („líceumi") éveimnek is. Más magyarázat nem jutott eszembe. Viszont: álmatlanságtól báva agyamba, nem sokkal a leszállás előtt bekéredzkedett egy gyerekkoromban hallott ostobácska vicc. Eszerint Arisztidék éjszaka lopakodó lépteket hallanak az előszoba felől. - Mi az, papa? - kérdezi a kis Agenor. - Semmi, fiacskám - nyugtatja meg Arisztid -, csak az öltönyöm megy ki a divatból.
Berlin, 2005. szeptember 18-19.
Megvallom: az elmúlt másfél napot már-már a hazafiatlanságig Malév-ellenes hangulatban töltöttem. Javíthatatlan idegen szívűként úgyszólván genetikailag kész voltam rárontani nemzeti légitársaságunkra. Nem mentségként, csak magyarázatként említem, hogy ezzel nem álltam egyedül.
Vasárnap késő délután Ferihegyen elromlott a balra tartó futószalag, amely a Velencébe, Corkba és tucatnyi más célállomás mellett Berlinbe tartó gép utasainak poggyászát volt hivatva eljuttatni a megfelelő masina gyomrába. A jobb oldali futószalag hibátlanul működött, ám a gépek időközben felszállván ama pultok előtt egy lélek sem állt. Mi, bal oldaliak ezzel szemben mintegy kétszázan szorongtunk a két felvevőhely előtt.
Természetesen felmerült bennem az ötlet, hogy netán meg lehetne nyitni a szabad pultokat. Jó megoldásnak látszott továbbá, hogy a tömeget a gépek indulási ideje szerint csoportosítsák. Velence és Cork egy-másfél óra késést jelzett, a berlinieket tehát előnyben lehetett volna részesíteni. Tíz perccel a utolsó felszólítás előtt ez a Malévnek is eszébe jutott. Ekkor már csak öten maradtunk berlini várományosok. Rohanvást elfoglaltuk helyünket a Boeing új nemzedékéhez tartozó aviacsodán, csomagjaink azonban nem követtek bennünket. Ezt már a tegeli reptéren tudtuk meg, és bizony ekkor gondoltam először arra, hogy tőlem akár hottentották is megvehetik a magyar légitársaságot, ha működtetni tudják. Hogy Fidesz-nyelven szóljak: nem szeretem, amikor magyar emberek így bánnak magyar emberekkel. Persze nemzeti alternatívaként népszavazás is szóba jöhetne egy olyan útlevélről, amelyben benne foglaltatik, hogy a poggyász szakszerű kezelése - Trianon ide, Bene¼-dekrétumok oda - minden magyart megillet.
Hogy jön ehhez Jamaica? (Tízezer százaléka fekete, 15 százaléka mulatt, a többi hindu, kínai és fehér. Vallási szempontból a protestáns, a bahai és a muszlim felekezet osztozik a lelkeken. Az ország zászlaja: téglalap alakú mezőben egymást keresztező sárga átlóvonalak mentén fekete és zöld kockák.) Elmagyarázom.
Amikor poggyászvesztett mivoltomban beestem a lakásba, apránként tudatosítottam magamban, hogy útitáskám tartalma híján - könyvek és jegyzetek - határidős munkáimhoz hozzá se foghatok. Amíg utánam nem küldik holmimat, addig passzív választási megfigyelői szerepre vagyok kárhoztatva. Este tíz óra volt. Bekapcsoltam a tévét. A közelítő számítások (hochrechnungen) ekkor már a végleges eredményt sugallták, és a stúdiók legföljebb azt mérlegelhették, mi lesz ebből. Olyan patthelyzet alakult ki ugyanis, amelyben minden, de minden, akár Majakovszkij szerint az óceán, elképzelés kérdése.
Az eddigi vörös-zöld kormány az SPD 34 és a zöldek 8 százalékával nem hatalomképes. A 35 százalékos CDU-CSU kiszemelt partnerével, a 10 százalékra emelkedett FDP-vel szintén nem az. A kis pártok összesen mintegy 27 százalékot halásztak el a nagyok elől. Ráadásul Gregor Gysi Lafontainne-nel feldúsított pártját (8,7 százalék) erkölcsi karanténba zárták, s így ahhoz, hogy kabinet szülessék, a két óriásnak vagy össze kellene fognia, vagy egyenként két törpére lenne szüksége. A nagykoalíció legfőbb akadálya az lett, hogy mind a keresztények, mind pedig a szociáldemokraták ragaszkodnak kancellárjelöltjükhöz, s a két dudás, Gerhard Schröder és Angela Merkel joggal érzi úgy, hogy nem fér meg egy csárdában.
A törpékkel való összefogásnak egyik modellje az úgynevezett Ampelkoalition lett volna, amely a közlekedési jelzőlámpáról kapta nevét: eszerint Westerwelle liberálisai („sárgák") csatlakoznának az eddigi „piros-zöld" duóhoz. Az aritmetika ilyenformán működhetne. Kérdés persze, ki mit hajlandó áruba bocsátani - mondjuk, adóreform versus atomstop, homoszexuális házasság kontra géntechnológia. Arra az esetre, ha ez az alku meghiúsulna, a politológia és a média kitalált egy másik mintát: ebben a zöldek a sárgákkal és a feketékkel (CDU/CSU) fognának össze, ami színképben megfelelne Jamaica lobogójának.
Válságos nap lesz ez a hétfő, gondoltam, s ráadásul attól kellett tartanom, hogy amíg a Malév korrigálja tévedését, addig ez a patthelyzet lesz egyetlen szellemi táplálékom. Elalvás előtt távoli képzettársításként Kurt Tucholsky nevezetes songja merült fel bennem, amelyet annak idején Gisela May énekelt, és magyar szövege anno 1968, Haraszti Miklós pennájából vetődött papírra:
Nézik egymást rózsaszínek, zöldek,
akik hajdan egymás ellen törtek,
mindegyik a másikára vár,
mígnem ilyképp nyílik meg a száj:
Kössünk kompromisszumot még ma:
ebből nem származhat probléma.
Az egyik fél, meg a másik fél,
addig fél, míg egybekél.
Ennek van jövője, jól tudod:
Kössünk egy kis kompromisszumot.
Déli egy órakor ért a telefonüzenet: útipoggyászom útban van a repülőtérről lakásom felé. Lám, milyen gyors a Malév.
A puhatolózó tárgyalások még el sem kezdődtek.
Rosszkedvem naplója, 2005. augusztus
Augusztus 29-e az egyetlen olyan szlovák államünnep, amely megosztja a lakosságot. 1944-ben ezen a napon robbant ki az úgynevezett szlovák nemzeti felkelés, amely a fasiszta Tiso-rezsim megdöntésére és Csehszlovákia visszaállítására irányult. A szlovákok tulajdonképpen ezzel az antifasiszta felkeléssel váltották meg a belépőjegyet a majdani győztesek táborába. A felkelést a német csapatok néhány hét leforgása alatt elfojtották ugyan, de maga a tény, hogy volt egy ilyen felkelés, a háború után lemosta a fasizmus gyalázatát a szlovák népről, függetlenül attól, hogy a lakosság mekkora hányada szimpatizált a felkelők céljaival. Nem biztos, hogy a többség, de ezt ma már lehetetlen pontosan megállapítani.
Nos, az idén Zólyom városában a felkelés évfordulójáról megemlékeztek a fekete ruhás, Rozsnyót és Komáromot megjárt ifjak is, méghozzá fáklyás felvonulással, mint németországi példaképeik a harmincas években. Persze a mi ifjaink a maguk módján emlékeztek meg. Éltették Jozef Tisót és az első szlovák államot, szidták a magyar sovinisztákat, a cigány parazitákat és a cionista zsidó lobbit. Egyszóval, a nálunk már oly jól ismert repertoár. Az egészet el is lehetne intézni egyetlen kézlegyintéssel. A mostani, zólyomi hakninak azonban utólag lett két figyelemre méltó mozzanata is.
Az egyik, hogy az ügyészség végre vizsgálódni kezd a társaság működésének törvényessége körül. Mivel ezúttal a fiúk és leányok nem kifejezetten magyarellenes éllel vonultak ki az utcára (tudniillik a magyarellenesség valahogy mindig megbocsátható), hanem az antifasiszta, demokrata szlovákok egyik legszentebb ünnepébe rondítottak bele, a sajtó is jobban megszellőztette az ügyet, s a parlament is elkezdett foglalkozni a vásott kölykökkel - egyelőre bizottsági szinten. Ez jó hír. De komoly következménye a vizsgálódásnak, tartok tőle, úgysem lesz. Voltak már ebben az országban hasonló ügyek, de minden rasszista indíttatású, xenofób, uszító megmozdulást az illetékesek igen hamar átminősítettek garázdasággá. A jó hír tehát csupán annyit tesz, hogy politikai elitünk mindent megtesz annak érdekében, hogy kulturáltnak, demokratikusnak látsszék, aztán utánuk az özönvíz, vagy hogy stílszerű legyek, a fáklyásmenet. Választások előtt nem okos dolog elriasztani magunktól azokat a potenciális szavazókat, akik rokonszenveznek a mindenféle nacionalista és szélsőjobboldali csoportocskákkal.
A másik új mozzanat rossz hír. A zólyomi fáklyás felvonulásról megkérdezték a köztársasági elnököt is, hogy ugyan már, neki mi erről a véleménye. Ő valami olyasmit válaszolt, hogy szabad országban mindenki úgy ünnepel, ahogy akar. Hát igen. Nekem erről az jut eszembe, hogy valamilyen véletlen csoda folytán Magyarországnak milyen szerencséje volt a rendszerváltás utáni köztársasági elnökeivel. Igaz, Magyarországon a parlament választja meg az elnököt, Szlovákiában pedig a „nép".
Egyébként egy héttel korábban Bugár Béla is elkövetett egy faux pas-t, ami eddig nem volt szokása. Részt vett és beszédet mondott az ipolysági Szent István-ünnepen, amelynek egyik társrendezője - na, úgysem találják ki, vagy mégis? - a hatvannégy vármegyés csoportocska volt. Ezt bizony még a Bugárral eddig rokonszenvező szlovákok is nagyon rossz néven vették.
Máskülönben az ifjú szlovák nácik vezetője nem egy huligán, hanem egy Kotleba nevű besztercebányai középiskolai informatikatanár, aki Vezérnek szólíttatja magát. Az már csak hab a tortán, hogy mozgalma nevében többször is elhatárolódott a fasizmustól.
A családban, hatéves unokám mellett, én vagyok az egyetlen, aki nem tud autót vezetni. S mivel ötvenhét éves elmúltam, már nem is fogok. Ez pedig a mai világban egyre nagyobb hátrány, erről épp most, augusztusban győződhettem meg újra. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája meghívott Zetelakára egy kerekasztal-beszélgetésre a középiskolai és egyetemi irodalomoktatásról. Úgy volt, hogy kocsival elvisznek Pozsonyból, aztán az utolsó pillanatban közbejött valami. Én pedig, legnagyobb bánatomra, Pozsonyban rekedtem. Lett volna alternatíva, de az csöppet sem volt vonzó. Zetelaka a Székelyföldön van. Ahhoz, hogy eljussak az írótáborba, először is reggel el kellett volna vonatoznom Budapestre. Onnan, ha jól emlékszem, déltájban indul gyorsvonat Kolozsvárra (vagy Marosvásárhelyre?). Kolozsvárra valamikor késő délután vagy kora este érkezik meg. S onnan hogyan és mikor tovább a Székelyföld felé? 2005-ben Párizsba, Londonba vagy Amszterdamba vonaton vagy autóbusszal előbb eljut az ember, mint a Kárpát-medence másik végébe. No comment.
Unokám most megy iskolába, így délelőttönként egyedül maradok a lakásban (na persze csak amíg el nem kezdődik az egyetemen is az oktatás). Írni nincs kedvem, bekapcsolom hát a tévét. A kábelhálózat jóvoltából mintegy harminc csatorna között választhatok. A különféle merényletek, árvizek, korrupciós botrányok, tűzvészek, tüntetések mellett a következő fontos dolgokat tudom meg a világról:
Karmen szakított Haszintóval, és elutazott Zulma nénihez Akapulkóba. Haszintó az utóbbi időben egészen a szerencsejátékok rabja lett, ráadásul elkezdett inni is, és ilyenkor durva. Zulma néninek, amióta betöltötte a kilencvenet, egyre inkább javul a látása. Arcsibaldó Ernández doktor szerint egyszer ehhez hasonló eset előfordult már a praxisában, s mire Zulma néni betölti a százat, egészen élesen fog látni. Havier bácsi méheit viszont megtámadták valamilyen baktériumok. Karmen unokatestvére, Virhinia még mindig neheztel Karmenra, amiért az tizenkét évvel ezelőtt eldugta a kulcsot. Egyébként a nagy házban ő az egyetlen, aki nem szereti a mézet, mert émelyeg tőle. Este megérkezik Alvaró atya is Gvadalaharából, s nagyon megörül annak, hogy Akapulkóban üdvözölheti Karment, de elszomorítja, hogy Karmen és Haszintó házassága válságba jutott. Annak idején ő adta össze őket. Éppen ezért most arra biztatja a fiatalasszonyt, hogy próbálja meg újra úgy szeretni Haszintót, mint régen, s meglátja, a dolgok jóra fordulnak. Rodolfó, Virhinia sógora, aki régóta titokban szerelmes Karmenba, viszont úgy látja, hogy Karmennak levegőváltozásra lenne szüksége. Ő és néhány barátja a jövő héten megmásszák a Popokatepetlt, s arra szeretné rávenni Karment, hogy csatlakozzon hozzájuk. Karmen titokzatosan mosolyog. A messzi távolban Haszintó még nagyobb ivásra adja a fejét.
Folytatása következik.
Hát ennyi minden történt csak Mehikóban egyetlen délelőttön. Hátradőlök a kanapén, kikapcsolom a tévét, és behunyom a szemem. Zúg a fejem a sok információtól. Meghatódva állapítom meg, hogy hát ilyen az élet: megy tovább.
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, Ungvár, 2005. augusztus-szeptember
A New Orleanst, a dzsessz szülővárosát sújtó katasztrófa áldozatai iránti szolidaritásomból hetek óta kizárólag dzsesszt hallgatok. (Sajnos a gesztusom értékét valamelyes csökkenti az a körülmény, hogy nálam máskor is szinte csak ez a zene szól.)
*
Én Szegeden születtem, mondja a villanyszerelőnk. Anyám szerencsére nem hallja, mert akkor vége lenne a munkának, és kezdődne a nosztalgiázás. Két szegedi egymás közt! A Mars tér! A Lófara! A Kárász utca! A Rókus! Aztán órák telvén mesterünk vagy belopná anyám szívébe magát, vagy jól kihúzná a gyufát nála, és a lenézettség állapotába kerülne aszerint, hogy dómot mond-e, avagy fogadalmi templomot. Merthogy dóm számtalan van a világban, de fogadalmi templom... Aki nem ismeri a történetét, aki nem tudja, hogy az 1879-es nagy várospusztító árvíz után építésére 1880. november 28-án, Szeged újjászületése alkalmából tettek fogadalmat a városatyák, az nem is igazi szegedi!
A feleségem szerencsére nem aszerint méri az embereket, hogy tudják-e azt, amit ő történetesen igen, így jó médiumként meghallgatja a mester monológját, nem kérdez közbe, nem kommentál - így hamarább megy a munka, és ahogy szétereznek a huzalok a falban, úgy ágadzik a családtörténet.
Az anyja bába volt Szegeden, még a háború előtt. Az egyik orvos elcsábította, így született ő, de a doki sem az anyját feleségül, sem őt a nevére nem vette. A leányanya szégyenében költözött-e el, vagy csupán máshová rendelték, nem tudni, de tény, hogy Budapestre került ápolónőnek, hadikórházba. Ott meg belehabarodott az egyik sebesült betegébe, történetesen egy kárpátaljai fiúba. Aki felgyógyulása után gyerekestül hazahozta feleségnek a falujába, amely akkor Kárpátalja egészével együtt pár évig, 1939-től 44-ig éppen újra magyar kézen volt. A községükben már szolgált bába, így az asszonyka a közeli másik faluban segítette világra a háborús árvákat...
Aztán tudja-e, hogy mi lesz ma este?, fordítja a szót váratlanul a mesterünk. Évám várakozva néz rá, vajon mire gondol ez az életét kiteregető férfi. Hát csillaghullás. A Föld pályája metszi egy meteorraj pályáját, érdemes kémlelni az eget. Sajnos a kis Newton-rendszerű teleszkópjával az ilyesmi nehezen követhető, mire megtalálná az égen a helyét gyorsan változtató objektumot, már ki is alszik vagy kilép a látómezőből, az ilyesmi inkább csak szabad szemmel figyelhető. Nem úgy, mint a bolygók együttállása, nemrégiben a Mars meg Föld. Azelőtt meg, jó pár éve, a Vénusz meg a Jupiter! Mi szépen ragyogtak! De látta ő az üstökösöket is mind, és napokig készül rá, ha valamilyen fogyatkozás következik.
Nahát, csodálkozik Éva, pedig csak ezután következik a mikroszkóp és a számítógép. Előbbivel maga készítette preparátumokat vizsgál a mi villanyszerelőnk ráérő idejében, az utóbbin meg főleg zenét hallgat, mp3-as CD-ket, megvan neki az összes Sebestyén Márta meg az a világhíres Deep Forest is, amelyiken a mi Mártikánk is énekel magyarul, de erről a lemezről mégsem az a kedvence, hanem az öreg romacigány dala, a Huttyáné, ami úgy hangzik, hogy „Elmossa jaz eső suhanás". Hát azt bizony bárhányszor meg tudja hallgatni, sosem unja meg, olyan hangja van annak az öregnek, de olyan! Kár, hogy olyan régen meghalt. Rostás Károly, ugye, ez volt a rendes neve?
A kitérők ellenére a vezeték lassan eléri a pincét, csatlakozó kerül a falba, meg két szabad huzalvég, erre lesz kötve a szivattyú, amelyik majd rásegít a gyenge városi vízszolgáltatásra.
*
Igen közeli kapcsolatban állok a természettel. Minden reggel kinézek az ablakon.
*
Most már hetek óta az a helyzet, hogy kétféle Kárpáti Igaz Szó jelenik meg minálunk. Történt, hogy a lapalapító tulajdonosok (nem teljesen tisztázott, jogilag állítólag támadható körülmények között) felmentették Kőszeghy Elemér főszerkesztőt, és helyére Erdélyi Gábort nevezték ki (ugyanez a csere fordított irányban egyszer már lejátszódott 2003-ban). A kollektíva döntő többsége azonban nem fogadta el ezt a döntést. Előbb sztrájkoltak, majd néhány hét elteltével, anélkül, hogy munkaviszonyukat anyalapjuknál megszakították volna, új szerkesztőségbe tömörültek Kőszeghy vezetésével. Erdélyi is csapatot szervezett, kisebb kihagyás után a rendesen heti három alkalommal megjelenő újságot legalább szombatonként igyekszik kiadni és eljuttatni az előfizetőkhöz. A Kőszeghyhez hű csapat, miután eleinte csak az interneten tudtak közzétenni néhány lapszámot, a múlt héttől megtáltosodott, és most már heti három alkalommal jelenteti meg „az igazi" jelzővel ellátott Kárpáti Igaz Szót, és juttatja el - átmenetileg ingyenesen és saját terjesztésében - az olvasókhoz.
A dolog hátterében persze politikai érdekharcok, tulajdonlási szándékok állnak, kis kárpátaljai magyar médiaháború - ennek részletezésétől és a két szerkesztőség közti jogviták taglalásától most eltekintenék, de egy érdekességet mindenképpen érdemes megemlíteni.
Az „ős" Kárpáti Igaz Szó a rendszerváltást megelőzően a kommunista párt megyei szervezetének és a megyei tanácsnak volt a lapja, majd a kilencvenes években újraalapította a megyei vezetés az akkor még egyetlen magyar érdekvédelmi szervezet részvételével. A regisztrációs lapon a törvényeknek megfelelően az újság magyar nevét cirill betűs átírásban tüntették fel, és megadták a név ukrán nyelvű fordítását is. A valódi, latin betűs cím, vagyis az, ami az újság fejlécén azóta is szerepel, ebben a hivatalos okmányban nem szerepelt.
Amikor Kőszeghy Elemér alatt, korábbi politikai szerepvállalása okán, recsegni kezdett a főszerkesztői szék, számíthatott arra, hogy új lapban kell gondolkodnia. Így került bejegyzésre Kijevben egy immáron nem megyei, hanem országos (összukrajnai) lap azon a címen, hogy... Kárpáti Igaz Szó - de nem ám cirill, hanem ékezetes magyar betűkkel. Mivel így, ezzel a betűsorral ez a név még nem volt „levédve", a regisztráció simán ment - és most a régiből kivált új szerkesztőség ezt a lapot adja ki, teljesen jogszerűnek tartva a névhasználatot, és azt állítva, hogy éppen a „régi" újságnak nem lehet ez a címe, ha akarják, adják cirill betűs fejléccel. Ami persze eléggé röhejesen nézne ki.
Így aztán most két Kárpáti Igaz Szó jelenik meg, teljesen különböző tartalommal. Ember legyen a talpán, aki eldönti, melyik a igazi, és melyik a névbitorló. Az ügyben valószínűleg a bíróság fog majd végleges döntést hozni. Mi meg lassan megszokjuk, hogy józanon is kettőt látunk.
*
A tanév kezdetével elgyermektelenedtünk. Kolos harmadik évét kezdi Veszprémben (programozó matematikus lesz), Csöngét pedig felvették az ELTE-re, a szociológiai karra. Persze nagy volt a családi öröm, főként, hogy 137 ponttal jutott be, ami jóval magasabb az „állami" ponthatárnál. Határon túli magyarként azonban rá nem ugyanaz vonatkozik, mint magyarországi társaira: csak akkor élvezhet tandíjmentességet és kaphat ösztöndíjat, ha ezt számára egy külön rendszer keretében megítélik. Ennek első fázisát a kárpátaljai ösztöndíjtanács döntése, felterjesztése képezi. Nos, a derék helybéliek addig-addig számoltak, amíg leányunk 137 budapesti pontjából Beregszászban 69 nem lett, aztán meghúzták a 70 pontos határt... A döntés ellen fellebbezésnek helye nincsen, áll a hivatalos értesítésben. Hát jó.
Így aztán Csöngének nem jár sem ösztöndíj, sem kollégium, sem más kedvezmény, ellenben kötelező befizetnie az évi 250 ezer forint tandíjat. Na ja, akinek az a heppje, hogy az ELTE-n tanul!...
Barátaink szerencsére segítettek, befogadták, így legalább a fővárosi albérlet ára nem terheli a családi költségvetést. Valamivel talán könnyebb lesz jövőre, amikorra Kolos végez („természetesen" ő is költségtérítéses hallgató), akkor már csak egyikük taníttatása miatt fognak őszülni a hajszálaim.
A minap hosszú levelet írtam nekik (hogy érdekesebb legyen a dolog, nyilvánosan levelezek velük, a szövegeimet felteszem az internetre), ebben ilyesmik voltak: „Anyátokkal arról beszélgettünk, voltaképp örülünk annak, hogy egyikőtök sem ösztöndíjasként tanul Mo-n. A nehezebb feltételek és a pénzkeresési kényszer minket is meg részben már titeket is rászorít arra, hogy teljesítsünk, szorgosan és jól dolgozzunk, eredményesek legyünk a magunk területén. Aki készen kap mindent, annak nincs szüksége erőfeszítésre, nehezebben tanul önállóságot, nem alakul ki a problémamegoldó készsége és a felelősségérzete. Igaz, hogy nem furikázhattok 160 ezer dolláros BMW-n, mint Juscsenkó 17 éves fia, nem nyomott be a papátok valami könnyű, de jól kereső állásba (mint néhány kárpátaljai magyar vezető a saját csemetéjét), nem vagytok abban a helyzetben sem, mint sok „kollégátok", hogy ugyan az egész család rég áttelepült Mo-ra, de ők továbbra is kárpátaljaiként élvezik és használják ki az ösztöndíjakat és a határon túliaknak járó összes kedvezményt - nem, legyen csak nektek nehezebb, legyetek már most rákényszerítve a takarékosság mellett arra is, hogy megkeressétek a családi költségvetésből hiányzó összeget. Ettől lesztek talpraesettek, életrevalóak, önállóak, és majd a saját lábatokra állva ti is élvezhetitek azt a szabadságot és függetlenséget, amit mi, a szüleitek, akik hál' istennek nem vagyunk rászorulva senki kegyére, nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek a roppant kedves és szimpatikus kárpátaljai magyar érdekcsoportoknak, amelyek feltétlen hűséget és engedelmességet követelnek minden kegyeltjüktől. Képzeljétek, már olyasmiről is hallottunk, hogy a frissen házasult fiatalok Mo-i továbbképzési lehetőséget kaptak nászajándékba az egyik klánhoz tartozó Corleone keresztapától. Jó, mi? - De ne búsuljatok, mert nekik meg nem ír nyilvánosan ilyen szép leveleket a papájuk."
Kolos szerencsére erre a tanévre már elintézte a tartózkodási engedélyét (nem túl könnyű dolog és nem is olcsó mulatság), Csönge esetében még hátravan az egyéves diákvízum beszerzése; a minap érdeklődtünk a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusán, ahol igényelni kell. Megtudtuk, a beadástól számítva egy hónap a várakozási idő, és 50 euró az illeték.
*
De legalább a vízszivattyúnk remekül működik. Arra gondolok, milyen jól megoldotta a város a problémáját. Saját erőből nem tudta biztosítani sem az állandó vízellátást, sem „megeresztés" idején a megfelelő nyomást, a szükséges fejlesztésre-karbantartásra-üzemeltetésre se pénze, se kapacitása, így hát, kedves lakók, vásároljatok legalább 750 wattos szivattyúkat, hogy akkor is pumpálja a vizet, amikor mi csak csepegtetjük, szereltessetek fel 1000 literes tartályokat, hogy akkor is legyen tartalékotok, amikor mi teljesen elzárjuk a rendszert, üzemeltessétek az egészet saját áramotokkal, és akkor egész nap élvezhetitek a civilizációs komfortot.
Azt hiszem, ha minden városlakó összeadná azokat az 500 dollárokat, amibe egy ilyen beruházás (munkával együtt) kerül, akkor olyan vízművet lehetett volna belőle építeni, hogy a szelepei akár ezüstből lehettek volna.
De kitolok én a várossal. Most, hogy ilyen jól folyik a víz a csapból, építtetek egy miniatűr vízi erőművet, az termeli majd a családnak az áramot. Ez az áram hajtja a szivattyút, és mi élünk vidáman. Ráadásul még a Nobel-díjat is megkapom, amiért meghaladtam az energia megmaradásának elavult korlátait.
Csak attól félek, hogy jön az ősz, és nagyszerű tervemet úgy „elmossa jaz eső", hogy a mesterünk is hiába kémlel utána teleszkópjával.