Papageno mint Rigoletto

Vagy fordítva. A kettő együtt nem megy. Pedig mindkettő baritonszerep. Mindkettő olyan figura, amelyikben a közönség, ahogy mondani szokás, magára ismer. Papageno jó ember, szelíd hang, a kis formátum apoteózisa; Rigoletto gonosz, csak a démonjai miatt szeretjük, de az, aminek a klasszikus operai főszerepnek lennie kell, nagyban kicsi, mint mi magunk, csak szorozva ezerrel, hogy érdekes legyen a színpadon is. Rigoletto problémája ugyanaz, amit mindannyian átélünk mindennap, minden órában: látjuk és fölismerjük a jót, de a rosszat követjük.

No meg az átok. Ez az, amit szegény Rigoletto utolsó szavaival a világba énekel. La maledizione. Érdekes, hogy a színház- és filmművészet mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy az átkoknak fogniuk kell, a jóslatoknak pedig valóra kell válniuk. Ha valakit az operában megátkoznak, már mondhatunk is le róla. A Rigoletto ebből a szempontból azért különleges, mert a mantuai herceget is megátkozzák, de rajta nem fog a babona. Persze hogy nem fog, hogy szegény Rigolettónak jobban fájjon. De valahogy Victor Hugo és nyomában mindenki úgy érzi, hogy ez tarthatatlan, a közönséget nem szabad becsapni, ha egyszer megígértük, hogy a gonoszság bűnhődni fog, akkor csak egyetlen megoldás marad: az átok visszavonása. Így aztán szegény Monterone, útban a vérpadra, minden követhető ok nélkül visszavonja a hercegre szórt átkait. Rigoletto, szegény, olyan kis hal, hogy Monterone megfeledkezik róla. Különben is késő lenne, Gilda már becsapott szerelmes, meggyalázott szűz, amit a herceg a második áriában énekel, hogy „majdnem felébredt bennem az erény", az már csak majdnem marad, a körülmények hatalma nagyobb.

Csak az a kérdés, hogy vajon miért Rigoletto a kiválasztott. Miért neki kell bűnhődnie, amikor a többiek ugyanúgy rossz tanácsadók? Marullóban még lelkiismeret sincs? Kellett valaki, aki gyötrődik a kettős élet miatt, hogy gyötrődőből szenvedővé váljon? Sem Hugo, sem Verdi nem ígér jutalmat, föloldást, földön túli boldogságot. Még igazságot sem. A kis bűnös nyüszítve a földre rogy, az igazi gonosz meg vígan énekli tovább, hogy „az asszony ingatag".

Mi a Rigoletto tanulsága? Hogy lelkiismerettel nem lehet, anélkül viszont nem érdemes? De a lelkiismeret is csak a szenvedésre jogosít föl. Szegény Rigoletto soha nem kétségbeejtőbb, mint amikor áll a zsák mellett, és fölkiabál az égbe: nézz rám, nagyvilág. A nagyvilág odanéz, és egy sánta bohócot lát, aki szép summa ellenében megölette a lányát. Ez az üzenet? Vagy hogy vigyázni kell a szeretettel, mert a jó ott támad, ahol tud: ha valahol egy kis rést talál a gonoszságon és a közönyön, ott betüremkedik, és addig nem nyugszik, amíg néhány ártatlan áldozatot össze nem szed? Ezek után csoda, ha be akarták tiltani a darabot?

Ehhez képest, ugye, a Varázsfuvola mégis ártatlan dolog, legalábbis ami a Papageno-vonalat illeti, élni, élni sokáig, lehetőleg minél kevesebb fájdalommal, enni, inni, gyerekeket nemzeni, és megint, elölről. Amivel most csak azt akartam mondani, hogy nincs olyan énekes, aki a két szerepet egyformán jól tudná elénekelni. Az egyikhez egy naiv vagy álnaiv mackó kell, a másikhoz egy komor, lehetőleg komplexusos tulok. Az egyik a paradicsom kapujából énekel, a másik a pokol tornácáról. Az egyik a gondviselés és a megbocsátás szülötte, a másik arról énekel, hogy hiába akarsz igazságot tenni, csak még mélyebbre süllyedsz az igazságtalanság és a bűnök mocsarába. Különben is: az egyik németül énekel, a másik olaszul. Ha egyébként a két nyelvhez és két nációhoz kapcsolódó sztereotípiákat nézzük, akkor a logikával pont ellentétesen.

Mindegy. Az állítás az akart lenni, hogy nincs énekes, aki mindkét szerepet elénekelné, annyira különböző két világ. De persze van énekes, aki mindkét szerepet énekelte, sőt olyan is van, aki ugyanabban az évben vette lemezre a kettőt: Dietrich Fischer-Dieskau. Jó régen volt, negyvenegy éve, de még ma is furcsa. Az ember az állítást kénytelen úgy módosítani, hogy nincs énekes, aki a két szerepet egyformán jól tudná előadni, és ebben körülbelül meg is lehet nyugodni. Tekintve, hogy Dietrich Fischer-Dieskau a rögzített hang történetében valószínűleg a legjobb Papagenót énekelte, ennyivel akár meg is elégedhetnénk.

A magam részéről meg is elégedtem volna, ha nem most lett volna nyolcvanéves az agg bariton, és nem láttam volna róla egy fényképet. Öltönyös kép, most készült róla, talán mert új lemeze jelent meg. Azon, persze, már nem énekel, csak melodrámákhoz adja a beszédhangját. De az a kép, az furcsa. Mert az ember ismeri a Fischer-Dieskau-arcokat. A korai, mosolygós, pufi fejű óriáscsecsemőt, aztán az oldalra fésült hajú kedves embert, meg az öregedő intellektust. Pózok, de mind jól állnak neki. Most viszont egy másik ember néz a kamerába. A haja megmaradt, csak ősz, az arca kissé szétesett, és a nézése fájdalmas. Nem kell sokáig nézni, hogy leessen a tantusz: egy Rigoletto-arc. És, tekintve hogy a lemezt most újra kiadták, nem kell sokáig vacakolni, hogy az ember megint meg akarja hallgatni. Biztosan jól gondolta eddig? Biztosan úgy van, ahogy hitte? Fischer-Dieskau a Rigolettóban nem idiomatikus, a hangja túl száraz, szűk, kemény, éles, és ahelyett, hogy zengene, zengene, méltóságosan és szenvedélyesen, inkább szúr?

Sajnos a poén kedvéért sem tudom azt mondani, hogy nem igaz. Ez nem Rigoletto-hang, nem is olasz hang, és főleg: nem olasz iskola. Fischer-Dieskau számára a szavak legalább olyan fontosak, mint a hangok, beszél és nem énekel, vagy hát egyszerre teszi mindkettőt, ami önmagában nem rossz, de mégsem az igazi Rigoletto-érzés. Az első hangjai papagenósak, nem érezni benne a sötétséget, a gúnyt, a szenvedélyt. Aztán vannak pillanatok, amikor maga a hang válik kevéssé. Mert az operában egy percre Rigoletto tényleg királlyá válik. Nem akkor, amikor ő hiszi, amikor végrehajtottnak véli a herceg halálos ítéletét, hanem amikor a megerőszakolt lánya kiszalad a hercegi szobából, és beszélni akar vele. Rigoletto mindenkit kiküld a szobából, és szól: ha a hercegetek erre járna, mondjátok neki, hogy itt most én vagyok. Itt úgy kell a baritonnak megszólalni, hogy ne legyen vita. Mintha az utolsó ítélet harsonáit fújták volna meg. Fischer-Dieskau ugyan kikever valami hasonló színt, de érződik, hogy csak keveri, csak ügyeskedik, nem a saját hangján énekel.

Vannak még pillanatok, amikor ezt lehet hallani. Amikor az egész csak agyalás, kitalálunk valamit, nemes szándékkal, a kifejezés érdekében, de közben elvész az éneklés természetes kifejezése. Fontos és megrendítő pillanatokban, mint a „piangi, fanciulla" rész, amikor Rigoletto igazán ember, sírjál, kislányom, mondja vigasztalóan és tehetetlenül, nagy fájdalommal és a leánygyereket nevelő magányos apa ügyetlenségével, Fischer-Dieskau nem száll el, és nem is énekel, inkább adagol. Számítgatja a hatást, ennyi kell, hogy még maradjon hely a fokozásra. Ezt az érzést erősíti kicsit a karmester, Rafael Kubelik, aki, természetesen, nagyon jó munkát végez egy gyakorlott zenekarral, a Scala társulatával. Csak vannak percek, amikor a hallgató úgy érzi, hogy Kubeliknek azért megvolt a véleménye erről a hatásvadász muzsikáról, és éppen csak teszi a dolgát, vagy, ami még különösebb: a hatás ellen dolgozik. A híres négyes, amit még Victor Hugo is irigyelt, ebben a formájában egyáltalán nem váltotta volna ki az ismert mondatot: könnyű az operában, ahol négyen beszélhetnek egyszerre. Igen, valóban négyen beszélnek, de majdnem mindegy, hogy mit. Kubelik talán bizonyítani akarta, hogy ez a négyes valóban négyes, négy egyenrangú zenei szólam. Nem akar más izgalmat, csak a négy énekszólam összecsengését. Nem unalmas, csak furcsa, az ember nem velük akar énekelni, hanem hallgatja őket, aha, amíg ő ezt, a másik azt énekli.

Csakhogy éppen ettől jó a lemez. Vagy nem ettől, de amikor ugyanez másutt nagyon jól funkcionál. Amikor a tenor, Carlo Bergonzi kantárszáron van tartva a Kesztyűáriában, és hiába próbálna kényelmesen elidőzni a magasságon, mert a zene galoppozik tovább. Bergonzi épp csak annyira lehet tenor, amennyire lennie kell, aztán kénytelen zenésszé változni. Vagy a Rigoletto-
Sparafucile kettős. A kíséretben egy cselló és egy nagybőgő játszik, a legtöbb előadásban szépen összezengenek, ez a dolguk, mélyvonósok. Kubelik azonban kétféle játékmódot kíván a zenészektől. A cselló érzékenyen, sok vibratóval húzza, a nagybőgő komoran, egyenesen. Mert ők ott ketten a zenekarban azt játsszák, amit a bariton és a basszus a mikrofonnál. Rigoletto reszket és borzad attól, hogy valaki megbízásból öli az embereket. Sparafucile meg csak mondja, eltökélten: itt megtalál, csak szóljon. Pénzért bárkit.

Nem ez a legjobb Rigoletto-lemez, na jó. De azért olyan, ami nélkül a hallgató kevesebbet tudna darabról. Különben is: van legjobb Rigoletto? A válaszokat a szerkesztőség címére kérjük.

Verdi: Rigoletto. Deutsche Grammophon, 1964 - 2005. Dietrich Fischer-Dieskau (Rigoletto), Carlo Bergonzi (Mantuai herceg), Renata Scotto (Gilda). Orchestra e Coro del Teatro alla Scala, vezényel Rafael Kubelik.