Miksa és kortársai

Jelen sorok írójának jelen sorok megírásáig nem sikerült kiderítenie, hogy a maguk korában összerakták-e valaha is Miksa diadalnyomatait, de ez a jelek szerint lényegtelen. Sem az elért szakirodalom, sem a megkérdezett szaktekintélyek nem adtak egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy állt-e valaha három és félméteres monumentalitásában a Diadalkapu úgy, ahogyan áll most a Szépművészeti Múzeumban, hogy a kiállításlátogatóhoz hasonlóan végigjárhatta-e a Diadalmenet százhuszonkét epizódját a teljes sorozat elkészültével - mondjuk - Ferdinánd főherceg a boldog emlékezetű 1526. esztendőben. A Diadalkapu ilyen értelemben koncept. A szakértők beszédes hallgatása nagyon is megerősíti az újabb szakirodalom véleményét, miszerint a pompás fametszeteknek nem a monumentalitás és a nagyság volt a feladatuk, hanem a sokszorosíthatóság és a terjesztés, és a műveknek a laponkénti nyomat volt a létformája egészen a 18. századi újranyomtatásig. Az oszlopos-kupolás-melléktornyos építmény pedig lebegő idea volt, a lapokat eszmeileg összefoglaló presztízskeret, amely az újkori muzeológiai felkarolásig soha nem öltött testet.

Az első benyomás amúgy a csalódásé. Hiába a lenyűgöző méretek, hiába Altdorfer és Dürer, jártas néző először szegényesnek, afféle közép-európai pótmegoldásnak érzi, hogy egy német-római császár, fél Európa reneszánsz ura papírból emeltet magának emlékművet. Ellenfele, a mi Mátyásunk már régen felépítette palotáit, Krakkóban akkor készül a kupolás Zsigmond-kápolna, Bakócz, egy esztergomi érsek is vörös márványból dolgoztat, nem említve a reneszánsz itáliai monumentumait. Abból a tényből azonban, hogy I. Miksa számtalan háborúja, felettébb változó szövetség- és békekötései közben ekkora figyelmet fordít a fametszetekre, mégiscsak arra kell következtetnünk, hogy pontosan tudja, mit csinál. Tematikai programokat dolgoztat ki udvari humanistáival, ezeket áttanulmányozza, és belejavít, diktál, ősöket kerestet az ábrázolásokhoz, és ellenőrzi, olykor módosíttatja Dürer vázlatait - mindez igazolni látszik azt a feltételezést, hogy a tömegkommunikáció egyik első tudatos alkalmazóját tisztelhetjük benne. A fametszet mindaddig lenézett műfaj, alig néhány évtizede honosodott meg, parasztoknak és polgároknak árulják vásárokon, Dürer géniusza révén éppen most emelkedik a mesterművészet rangjára. Viszont szállítható és sokszorosítható. A kőből épített emlékek egy helyen, többnyire az uralkodók közelében láthatók csak, a rezidenciák minden pompájukkal, freskóikkal, plasztikáikkal és táblaképeikkel helyhez kötöttek, ha a 16. századelő kommunikátora kontinensuralomra tör és távhatást akar elérni, mozdíthatóbb, mozgalmasabb - modernebb - médiumot kell találnia.

Miksa elévülhetetlen érdeme, hogy ez a médium művészettörténeti remekmű lesz. Az elkészülés sorrendjében haladva: a Diadalkapu lényege szerint Dürer műve (1517-18; az egyetlen, amelyet a császár életében befejeztek), a Nagy diadalkocsi még inkább, immár társszerzők nélkül (1522), a véget nem érő Diadalmenet főleg Hans Burgkmairé és Altdorferé (1526). A teljes délnémet reneszánsz. Valóban az, nemcsak azért, mert a vállalkozások Nürnberg, Augsburg és Regensburg legnagyobb mestereit fogták össze, hanem azért is, mert ezt a kikerekedő, súlyos és elragadóan harmonikus művészetet a munkában részt vevő kismesterek és tanítványok is stílustörés és színvonalhullámzás nélkül tudták gyarapítani. Csak egészen tiszteletreméltó, elmélyült specialisták tudhatják a stílusból megállapítani, hogy a Diadalmenet százharminckilenc dúcról nyomott százhuszonkét képkockájából melyik kinek a keze nyomát őrzi. A figurák a menet élének bizarr hírnökétől a vadászok, zenészek, udvari bolondok ritmikus csoportjáig mind izmosak, többnyire korpulensek és plasztikusak, a mesteri vonalkázások révén úgy kerekednek ki a papír fehér hátteréből, mintha domborművek lennének. Ritmusuk változatosan fegyelmezett, figurájuk, nem csak a néven nevezett alvezéreké, egyénített, kor-, viselet- és fegyvertörténeti változatosságuk nagyon sokáig nem megunható. A műfaj, ha belegondolunk, abszurd és fárasztó. Tíz métereken át követni elölről, vagy a Málhavivők utolsó csoportjától visszafelé egy sosem létezett, reneszánsz spekuláció kitalálta tobzódó processzió képét lehet lankasztó, de amikor már megadnánk magunkat a kereken huszonöt tartományzászlót felvonultató huszonöt zászlóvivő makacs heraldikájának, fel kell fedeznünk egy komolynál komorabb vagy éppen mosolygó tekintetet, a változatosságból is kitűnő nemzeti öltözéket. A Diadalmenet rendkívül tájékozott, naprakész, mondhatni interdiszciplináris. Alig évtizeddel a nagy felfedezések megkezdése után már Miksa hódolóinak tudja az indiánokat, az indiaiakat elefántostul, rénszarvasokat vonultat fel, valamint a reneszánsz utópiák összes megvalósíthatatlan közlekedéstechnikai találmányát ember kurblizta, ember taposta önjáró kocsikból.

Az egészben van valami meseszerű, még inkább panoptikum távoli a ritmus és a dinamika ellenére, valami az elképesztő részletgazdagságnak és pontos megfigyelőképességnek ellentmondó nem valóságos. A program maga teszi ezt - ki látott már díszesen lovagló vadászmesterek mögött menetelő vaddisznókat és babérkoszorúzott medvéket -, de még inkább a megformálás, amely mesterien alkalmazkodik ehhez az emelkedetten irreális ünnepélyességhez. Az egyénített és mégis sosem egészen valóságos udvaroncok megfoghatatlanságát, a plasztikus és felfúvott arcú zenészek távolodását jól szolgálja az a rajzmodor, amely tökéletesen egyneművé tesz élő szereplőt és kocsijára kifaragott múzsaplasztikát, díszfogaton körbehordott királyszobrokat és valóságos szolgákat, akik a díszfogatot hajtják. Megérteni ezt igazán a menet utolsó két képén, Altdorfer Málhavivőin lehet, akik nemcsak cipekednek és kurizálnak, nyakalnak és káromkodnak, hanem e felettébb természetes és a többitől elütő viselkedésük a középkorból éppen kinőtt életerős, legyőzhetetlen német reneszánsz vaskosságával jelenik is meg. A magyarázat pedig nem a mester személyében keresendő; Altdorfer fennen zászlóvivői a menetben elöl éppolyan létezően-nem létezően stilizáltak, mint Burgkmair felvonulói.

Ez a stilizálás annak a Dürernek a Nagy diadalkocsiján teljesedik ki, aki egyébként teljes grafikai életművében az életerőt, a német reneszánsz fenséges realitását emelte tökélyre. A változtatás törvényszerű, a különös feladathoz kívánatos. A fogatokat kísérő dús mellű, szilárd lábikrájú izmos allegóriák külön-külön még emlékeztetnek a boszorkányoknak ismert rézmetszet, a kerek arcú madonnák és a derék parasztasszonyok nőfiguráira, táncos mozgásuk, röppenő lepleik, átszellemült tekintetük azonban a tárgyhoz igazodik. Hogyan is lehetne köze a realitáshoz egy hat pár ló vontatta díszkocsinak, amely inkább emlékeztet ötvösremek asztaldíszre, mint járműre, de amelynek nem is az a funkciója, hogy haladjon, hanem az, hogy a kerékagyain a birodalmi sast, a keréktalpakon pedig reneszánsz majuszkulákkal felvésett császárerényeket hordozzon. Maga a császár szinte elvész az ábrázolásban a körülötte lejtő, koszorúzó és láthatóan elragadtatott istennők, nemtők, egyéb szimbolikus nőalakok rajzásában, nem beszélve a feje fölé belógatott dicsőítőtáblákról, a tábla nélkül körülötte úszkáló erény-betűsorokról és a csak úgy tekeredő kalligrafikus díszekről. Itt, ezen a járművön aztán minden egyneművé válik: az élő megdicsőült, a koszorúkkal lejtő erényalakok, a kocsit díszítő vagy csak odaröppent sasok meg a nap, amely egy kocsiból kinövő baldachinon nyugszik, igazán nem tudni, hogy fából-stukkóból kifaragott vagy égitest-konzisztenciából kikerekedő emberarccal.

Az egyneműség lényege a fametszetbravúr. Mint ennek a kiállításnak valamennyi műve, a diadalkocsi is a technikának, a műágnak olyan tökéletes megvalósulása, amilyet csak nemrég felfedezett és fölkarolt eszközök története produkál, ha rendkívüli mesterek teszik magukévá. Fekete-fehér kontrasztokon nevelkedett szemünk, a modern fametszet folthatásaihoz szokott ízlésünk sosem tud betelni ennek a fáradságos művészetnek a klasszikusan vonalas ősremekeivel. Mennyit kellett küszködnie a metszőknek, mennyire kellett a metsző munkájában gondolkodniuk a mestereknek ahhoz, hogy ezek a lehetetlenül hibátlan, minuciózus nyomatok megszülessenek. Hogy a legabszurdabb tematikába belekeveredve, a legmonotonabb gondolatismétlésbe belefáradva is megmaradjon elmúlhatatlan élménynek az, amikor a mestertechnika mesterművé válik.

Ebből jut kevés a harmadik remek, a Diadalkapu nézőjének. A mű túl nagy, a kompozíció túlzsúfolt, a program túl részletes és a kiállításrendező korlátja túl messze tart a látványtól ahhoz, hogy hasonló élményben legyen részünk. Az alapgondolat már-már a manierizmust megelőlegezően, impozánsan szerénytelen és túlzó, az összkép valóban monumentális, de ha az az igazság, hogy a lapokat nem egyberagasztásra, hanem külön-külön terjesztésre szánták, bólintanunk kell.

Az 1519-ben elhunyt Miksának igaza volt. Kora szilárdabb anyagból alkotott önemlékműveit az évszázadok elpusztították, átalakították, rossz esetben újrastilizálták és újraépítették, az ő dicsőségét meg időben és térben szabadon közlekedve hirdetik ércnél mozgékonyabb emlékművei. A kiállítás a korrekt főcím ellenére róla szól.

Dürer és kortársai. Művészóriások óriásmetszetei. I. Miksa császár diadala. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2005. július 1. - október 9.