Riadalom a plázában

Zombik márpedig nincsenek.

Márpedig!

És boszorkányok? Vasorrú bábák? Ördögök és angyalok, kerubok és szeráfok, garabonciás diákok és hétfejű sárkányok, lidércek és hazajáró lelkek?

Hamlet királyfi megilletődik ugyan, de el azért nem ájul atyjának szellemétől, sőt nagyon is szót ért vele. Faust doktor doktor létére az ördöggel paktál. Pinokkiót műmesei önkény juttatja a bálna gyomrába, de a bálnagyomor ettől még semmivel sem kevésbé gyomorszerű, mint a bibliai Jónást elnyelő és kiköpő cethalé. Azok a szörnyek és szörnyecskék, kentaurok és főnixmadarak, háromszemű óriások, egylábú és fejetlen lények, amelyek az ó- és középkor utazóinak szemiotikai problémákat fantáziával áthidaló beszámolói nyomán keltek életre, szintén nagyon is elevennek bizonyultak hosszú évszázadokig. És hát vámpírokról sem csak a fáma szól ősidők óta; az ördögi Drakula képe minden lexikonban megtalálható.

Zombi viszont csak filmekben van. A zombi amerikai. Zombi nincs.

Az európai zsidó-keresztény és pogány hagyomány képzelt alakjai mindig is valóságos szereplői voltak a magas és a népi, az elit- és a tömegkultúrának, és a film feltalálása óta sincs ez máshogy. A Pasolini-féle Máté-evangélium gyolcsinges materai kislánya vagy Wim Wenders két gyűrött gallérú berlini fazonja a maga módján ugyanolyan élethű angyal, mint Liebanai Beatus végítélet-harsonát fújó szárnyas lényei vagy a barokk templomi puttók. Ahogy a maga módján igazi vámpír Murnau, majd Werner Herzog Nosferatuja, Roman Polanski vagy a Rocky Horror Picture Show meg a népszórakoztató mozi összes többi Drakula-félesége is.

A mozi ugyanakkor át is értelmezte a hagyományt, és új hagyományt, új elbeszélői-dramaturgiai-képi közhelyeket is teremtett. Olyanokat, amilyeneket. Külsőségekben újszerűeket - robotokat, repülő csészealjakat, vékony testű, nagy fejű űrlakókat, lézerkarddal űrháborúzó űrlovagokat -, meg égen, földön és vízen pusztító behemótokat és más efféle, nagyon is hagyományosnak, sőt ősinek kiagyaltakat is.

Ilyen közhely a többi közt a vámpírral csak szegről-végről rokon, az afroamerikai vuduelőzményektől pedig már rég függetlenedett zombi. A zombi élőhalott, aki élő embert akar enni, halálos harapásától az élő ember is zombivá válik. Mivel halott, nem fog rajta se golyó, se kés, amíg az agya ép: azt kell elpusztítani, hogy nyugta legyen tőle a fajtánknak. De lehet-e?

Ha úgy vesszük, nincs nagy vész. Zombik ugyanis nem léteznek, punktum. Mert hogy kezdődik ez? Hogy kimászik a sírból, és megharap? És őt ki harapta meg? Na, ne. Másrészt viszont mégiscsak nagy a baj. Hiszen előbb-utóbb meghalunk mind, a holtak pedig itt járkálnak köztünk, ki ne tudná.

A horrorfilmek George A. Romero nevet viselő, legendás hírű nagy öregjének folytatásos meséjében egy titkos NASA-akcióval kezdődött a vég: egy Vénuszt megjárt műhold a földbe csapódik, valami belőle sugárzó izék miatt másznak ki sírjaikból a közeli temető nemrég elföldelt hullái, és harapnak zombivá mindenkit, akit csak érnek. A vég kezdetétől a végéig, vagyis az emberiség várható kipusztulásáig és az élőhalottak küszöbönálló hatalomátvételéig a Romero-filmográfiában közel negyven év telik el, de meséjük lényege szerint maguk a filmek - a Night of the Living Dead (Az élőhalottak éjszakája), a Dawn of the Dead (A holtak hajnala), a Day of the Dead (A holtak napja) meg a legújabb, a Land of the Dead (A holtak földje) - mintha ugyanannak a rövid időnek a vérfagyasztó történéseit dokumentálnák.

Nem mindegy persze, hogy hogyan.

Fontosak a változó tárgyi világ részletei is. Az 1968-ban fillérekből forgatott, fekete-fehér Night of the Living Dead falusi ház pincéjébe menekülő hősnője még fehér ballonkabátot és fekete műszempillákat visel. A Dawn of the Dead elembertelenedett bevásárlóközpontjában a hetvenes évek dizájnja ébreszt síron túli konzumemlékeket a sóvárogva botladozó zombikban, az eleven hősök pedig félkoffernyi walkie-talkie-kon hívogatják egymást; A holtak földjében viszont többé-kevésbé 21. századi küllemű konzumjavakat menekít ki martalócai útján a maradék emberiség elitje a zombikézre jutott üzletek raktáraiból, és legújabb fajta pengelapos mobiltelefonok útján kommunikál. A pusztulás képeinek ugy anakkor kelléke csak a mindenkori jelen idő. Fontosabbak - Romerónak legalábbis - a szempontváltozások. Mert Romero akar valamit.

Miért ne akarhatna? A film hozott anyagból készül, az pedig szinte bármi lehet. Ponyva- és képregény, sci-fi és rémtörténet is akár. Kubrick Űrodüszszeiája vagy Ridley Scott Blade Runnere nem „tudományosabb", mint más, kevésbé maradandó nem sci-fi filmek; és Hitchcock Psychója vagy Buńuel Öldöklő angyala sem horrorfilm, bár félelmetesnek nagyon félelmetes mindkettő.

Tény, hogy Romero zombifilmjei sem a zombikról akarnak szólni. Az üveges szemű, foszló húsú, görcsbe ránduló élőhalottak - akiket a filmek szereplői egyébként hol „izék"-nek, hol „büdösök"-nek neveznek (stenches), de zombinak sosem - ott vannak, ott dülöngélnek, ott iregnek-forognak-kerengenek mindegyikben, és bár földi „hatalomátvételük" mintha valami lassú öntudatosodás-félével is együtt járna, ők azért mégiscsak statisztaszerepet játszanak. Vagy inkább a rémesnek rémes, de azért megszokható kórusét, amely a torokhangon hörgő-vinnyogó némaságával kommentál. Mikor mit. 1968-ban, a nagy háborúellenes tüntetések és a Hold köré lőtt Apollo 8, a második Kennedy-gyilkosság és Woodstock évében (hogy Párizsról és Prágáról már szó se essék) egyén és hatalom élet-halál konfliktusát. A hetvenes évek végén az önpusztításba forduló fogyasztást, a nyolcvanasak közepén a Reagan-korszak apokaliptikus verzióját, most, A holtak földjében, a világterrorizmus cseppet sem képzelt fenyegetésének szorításában pedig az erőszakellenes erőszak kemény kérdését.

Romero idővel nagyon kitanulhatta a filmcsinálást. Filmjeiben a klausztrofób jelenetek tökéletes akció-, sőt westernfilm-dramaturgiába ágyazódnak, és a legapróbb részletek, nemcsak a vértől csöpögősek, hanem a sokszor ironikus képzeteket keltő finomságok is a helyükön vannak. A holtak hajnala záróképét a pláza tetejéről félig üres tankkal ki tudja, hová felröppenő helikopterrel (melyet várandós pilótanő vezet) és lent az áruházi tinglitangli-zenére vonuló-táncoló zombikkal, tanítani lehetne; A holtak földje pusztuló mentsvár-világának képi atmoszférája pedig a Blade Runneréval vetekszik. Nem rossz filmek ezek, csak egy baj van velük. Hogy mégiscsak zombifilmek.

A zombi ugyanis nem alkalmas arra a szerepre, amelyet George A. Romero makacs (és persze jócskán dupla fenekű) következetességgel ráoszt. Muszáj figyelni rá. Egy bélzabálós jelenet fölött nem lehet csak úgy elsiklani. Az ilyen figyelem viszont árt az értelmezésnek.

A holtak földje Manhattan-féle mentsvár-világának romos közepén fényes torony mered az égre. Benne éli luxuséletét néhányszázadmagával, és ehhez a luxushoz szerezteti be különleges martalóckommandója útján kintről a muníciót a város beszédes nevű ura, Kaufmann (Dennis Hopper). A kommandó egy Dead Race, azaz Holtverseny nevű, zombibiztos páncéljárművel közlekedik, és százával lövi szét a „bűzgézák" fejét, mint a komputerjátékokban. „Azok már nem emberek" - nyugtatja meg a néző lelkiismeretét a film hőse, a jó kommandós (rossz kommandós is van, ő élvezi is a lövöldözést); de nem biztos, hogy sikerül neki. A „nem ember" élőhalottak ugyanis - szemben a szokásos akciófilm-klisékkel - kinézetre korántsem gonosz képű ellenfelek, hanem mindenféle rendű-rangú, hétköznapi férfiak és nők, öregek és fiatalok, kisfiúk és kislányok. Komoly rendező már csak - mondjuk így - ikonográfiai okokból sem lövetné halomra őket. Ennek homlokegyenest ellentmondani látszik ugyanakkor, hogy A holtak földje - most először - némi megértést, sőt részvétet is látszik tanúsítani irántuk. Seregük úgy indul ostromra a hideg szemű Kaufmann pokoli tornya ellen, mint a láncait lerázó proletariátus. „Nekik is lenniük kell valahol" - mondja róluk a film végén a torony körül Kaufmann ellen szervezkedő kisemmizettek vezére. De konkrétan mire gondoljon a néző, amikor a rossz kommandós és társai által is fenyegetett, WTC-szerű toronyba zártan így vakkant orrhangon a nagy emlékeket ébresztő Dennis Hopper: „Terroristákkal nem tárgyalok!"? Konkrétan semmire?

Konkrétan semmire, na jó. Mert hát játék ez csak, persze. Zombifilm.

Zombifilm, gondolja a néző a plázamoziból kifelé menet.

Mozgólépcső viszi, kapaszkodik és imbolyog, üveges szemekkel bámulja a kirakat-fényárban plázazenére kapaszkodó és imbolygó, föl és le szembejövőket.

Félelmetes, gondolja.

A holtak földje (Land of the Dead) - színes, feliratos, 93 perces kanadai-francia-amerikai horrorfilm, 2005. Írta és rendezte George A. Romero. Kép Miroslaw Baszak. Zene Reinhold Heil, Johnny Klimek. Vágó Michael Doherty. Producer Mark Canton, Bernie Goldmann, Peter Grunwald. Szereplők Simon Baker, John Leguizamo, Asia Argento, Dennis Hopper, Robert Joy, Shawn Roberts. Forgalmazó: UIP-Duna.