Kibújni végre a köpenyből

A „félmúltat", illetve „a kortárs művészet társadalomtörténeti kérdéseit elemző írásokat" ígér kötete előszavában György Péter. (7. o.) Valamivel később írásainak műfaját, beszédmódját illetően „a kultúraelmélet, a kulturális antropológia versus művészettörténet, művészetelmélet, azaz az esztétika közötti határjárás" kifejezést használja, később „önantropológiai" leírásról szól, amelyhez „meg kell találnunk a Kádár-korszak vizsgálatához szükséges nyelvet". (8-9. o.) Aztán a könyvben egyszerre csak hosszabb fejezet - négy írás - található a holokauszt külhoni és hazai emlékezetéről. Elemzések különféle kiállításokról és múzeumokról, itthon és a világban, a Lajtán túl egészen New Yorkig. Tanulmánykötet, vegyes műfaj jelentős szabadságokkal. Mégis, elsőre akár kapkodhatja, vagy inkább csóválhatja fejét az olvasó: a szerző, ugyebár - hisz ismerjük, olvassuk az újságban, látjuk a tévé(k)ben - szeret csapongani, kedvelt műfaja az elkalandozás, nehezen kiszámítható a következő mondata, részben a beszédsodor, részben a tematikai váltások hirtelensége okán. György Péter olykor rossz túravezető: nagy tempót diktál, amit néha nehéz követni.

Pedig érdemes. A kötet vége felé, amikor a Centrális Galéria Szex és kommunizmus című kiállításáról olvasunk, kivehetővé, rendezettebbé válnak a táj körvonalai, amelyen vezetésével keresztülvágtatunk. Vonalba kerül a horizont például: „A kommunizmus és az államszocializmus történeteinek lezárulásával különös helyzet állt elő: sok millió »túlélő«, »tanú« ma monográfiákban olvassa élete magyarázatát, kiállításokból tekint vissza elmúlt évtizedeire." Láthatóvá válnak a terep további alakzatai: „Mély és betemethetetlen szakadék húzódik a kommunizmus és a jelen között a mindennapi élet politika uralta beszédmódjában, ezért szorulunk emlékezetpolitikai intézményekre, kiállítótermekre, múzeumokra. [...] Ha egy teljes kor átkerül a hagyomány és az örökség kategóriájából a legyőzött ellenség világába, ez a fordulat kihat mindazon művészeti, emberi viszonyok kollektív emlékezetére, amelyek a tabusított korban keletkeztek. Ahogyan az ötvenes évek múzeumi tárlókba helyezte a Horthy-kort, úgy történik ez a Kádár-rendszerrel a mai napon érlelődő nemzedék szeme láttára." (258-259. o.)

E horizonttól a szeszélyesen kanyargó ösvény mentén húzódó szakadékig terjedő tér persze még mindig szűkös szerzőnk számára. „A Kádár-korszak leírhatósága, értelmezhetősége persze nem önmagában álló probléma. 1989 után szétesett az a globális világrend, ahol megannyi kultúrában, a kisvilágok mélyén, a Fal árnyékában, a világtól ugyan erősen elzárva, de ki-ki jól kiismerhette magát. A szabadság új lehetőségei, az új horizontok [kiemelés tőlem - R. M. J.] új félelmekhez, szorongásokhoz vezettek. Ha az államszocializmus, illetve a hidegháború a klausztrofóbia kora volt, akkor az 1989 utáni világ az agorafóbia, a vertigo, azaz a tériszony, a szédülés korának tűnik." (9. o.) Ezzel, úgy tűnik, helyben is vagyunk.

A kötet gerincét meglátásom szerint két tanulmány, mellesleg a két leghoszszabb szöveg képezi. A címadó Kádár köpönyege Bernáth Aurél Munkásállam című, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága székházának (1956 előtt Államvédelmi Hatóság, majd Belügyminisztérium, jelenleg az Országgyűlés képviselőinek irodaháza, népnevén Fehér Ház) aulájába 1968-70-ben készült faliképének, a Kádár-rendszer „antropológiai önképének" elemzéséből indul ki. A Marslakóink titkos története a „hatvanas évek" (neo)avantgárd „jelenségeinek" elemzéséből. Ha György Péter korábbi könyve, a Néma hagyomány a Kádár-rendszer geneziséhez, 1956-hoz nyúlt vissza, akkor a mostani, legalábbis az említett két írás magát a rendszert, illetve annak fénykorát veszi szemügyre. Ahogyan a genezist annak idején az emlékezetben (a forradalom emlékezetében) látta megfoghatónak, a mostani esszék nézőpontja is hangsúlyozottan mai. Kádár és rendszere nem önmagában álló objektumok, hanem a mai magaslatról tekintünk vissza romjaikra, vagy lapozzuk megsárgult könyvként. György Péter meg sem próbálja tekintetét holmi történészi vagy történetírói tárgyilagosság fényvédő szemüvegével takarni. Ellenkezőleg, kegyetlen nyíltsággal közli, hogy Kádár köpönyegében ő is (de mi is!) helyet foglaltunk (onnan jövünk), és persze a Mars-lakó is ő volt. Titkos történetünk nem vagy nem elsősorban a Másik Magyarország illegalitását, fél- vagy egészen underground létszféráit jelenti. Inkább azt a titkot, ami a ma látható „kép" (legyen az Bernáth faliképe vagy a Kádár-rendszerről folyó diskurzus) árul el saját életünkről. Az önantropológia kifejezés tényleg metszően pontos: a kedélyes vagy patetikus önéletrajzi anekdotafüzér helyett saját életünk egy részét kellene gombostűre szúrni, s aztán, ha a végvonaglás is elmúlt, nagyító alatt tanulmányozni, kezünk ügyében a magunkfajta rovarokról írt könyvszekrényt megtöltő irodalommal. (Nagy kérdés, hogy ez egyáltalán lehetséges-e...)

György Péter alaptétele szerint a hidegháború kettéosztotta világ mindkét oldalán modern társadalmak működtek, „drámai mélységű különbségekkel" ugyan, de „mélységes megegyezésekkel és azonosságokkal". (33. o.) Az „ellenfelek közötti antropológiai programok hasonlatossága éppolyan nagy volt, mint a politikai érdekek és gyakorlatok közötti eltérés". (34. o.) A hasonlatosság, sőt azonosság alapja a modern társadalom, a modernitás normatív programja, a születési és más determinációk radikális tagadása, a racionális gondolkodás, a tudásalapú társadalom utópiái. Szemben például a nácizmussal, amely „radikálisan tagadta a determináció visszavonásának jogát, s a társadalmi képzeletét és intézményi gyakorlatát a totális rasszizmus normarendszerének megfelelően alakította." (37. o.) Ezzel szemben a nácizmus legyőzésére szövetkező Nyugat és Kelet világában „azonos volt az antropológiai alaptétel: hogy minden ember szabadnak és egyenlőnek született, s bár ennek az elméletnek a gyakorlati élethez semmi köze nem volt, de az elmélet mégis fenntartotta ezt a tézist, amelynek megfelelően az univerzalizmus és a globalizáció lefedték egymást. Egy érvényesnek gondolt modernitás volt, s a két világhatalom ehhez az egy célhoz kívánt más és más utakon eljutni." (142. o.)

Roppant igazságtalan persze kiragadni ezt a mégoly hangsúlyos tézist, s szót sem ejteni György Péter könyvének részleteiről. Bravúros mikro- és makroelemzéseiről például Bernáth képéről, a Kádár-korszak folyamatos jelen idejéről, a hatvanas évek irodalom- és filmtörténetében tett kalandozásairól, a determinációmentes, de egyben időtlen szabadság művészeti megjelenítéseiről. E részletek, hosszabb és rövidebb fejtegetések okán mindkét említett nagy tanulmány, s persze a többi írások is egyedi és izgalmas képet adnak ama köpeny redőiről, amelyből éppen kibújunk a szerző útmutatásával. Igazságtalan, mégis ezt teszem, mert úgy látom, hogy csapongó, cikázó gondolatmenetei mind e pontba tartanak, s valójában a kötet valamennyi írása ezt a tézist erősíti.

György Péter alaptézise szinte kiprovokál bizonyos ellenérveket. A két rendszer hétköznapi tapasztalat- és élményvilága közötti különbséget ő is erőteljesen hangsúlyozza. A fentebb említett nézőpont, a személyes és utólagos, ám mégis az emberöltőn belüli antropológiai rátekintés szinte kihívás történeti mozzanatok bevitelére - nem biztos ugyanis, hogy a tétel éppen így, kiegészítések s árnyalatok nélkül megállja a helyét.

Az első történeti mozzanat az eszmék történetét érinti. A marxizmus maga is a modernizáció szülötte, s a felvilágosodás és a francia forradalom örököse. Ugyanakkor radikális kritikusa is egyben, s leninista változata - amely mégiscsak berendezte a világnak azt a részét, amelyet György Péter modernizációs szempontból azonosnak lát a másikkal - már radikálisan tagadta, elvetendőnek tartotta azt az értékrendszert, amelyet nevezhetünk polgárinak, nyugatinak, s amely a Fal másik felének arculatát határozta meg. A szabadság, az individuum, a kölcsönösségek technikáiba vetett hit, a verseny és a kiegyenlítések rendszere helyébe a felismert szükségszerűség akaratát tette, melynek birtokában politikai reprezentánsai a modernizáció kizárólagos letéteményeseinek kiáltották ki magukat. Akaratuk rákényszerítése a társadalomra és a világtörténelemre magától értetődőnek tűnt számukra. Ehhez nem kellett elvetni a születés általi determináció modern tagadását, sőt valóban középpontba lehetett állítani a Tudást, ahogy Bernáth Aurél tette faliképe középső síkjában. Ám ez a tudás távolról sem absztrakt vagy a modernizáció technikáinak csínját-bínját ígérő gyakorlatias tudás. Ez maga az egyetlen, igaz és lényegében minden kételyt, vitát kizáró tudás a modernizáció egyetlen lehetséges útjáról, mely az emberiség számára addigi történetéből levezethető. A szabadság, benne a vita szabadságának radikális tagadása ebben a vonatkozásban viszont igenis súlyos determinációkhoz és más következményekhez vezetett.

A második történeti mozzanat éppenséggel arra mutat, hogy György Péter tézise megállja a helyét, ám időben korlátozott mértékben. Hogy a lenini berendezkedés sztálini derivátuma hová vezette volna a kommunista utópia letéteményesét, a Szovjetuniót, nem lehet tudni. Nem lehet tudni például, hogy (világ)rendszerré változtatta volna-e egyáltalán, vagy megmaradt volna egy bár méreteiben hatalmas, mégis lokális érvényű történeti epizódnak. A második világháború és a náciellenes szövetségben való részvétel (amely sem politikai, sem filozófiai szempontból nem volt szükségszerű és főleg nem volt biztos), majd az atom-hidegháború volt az, amely világrendszerré tette. De egyben arra is kényszerítette, hogy mint ilyen, a másik világrendszerhez viszonyítva szemlélje önmagát, fogalmazza meg (át) antropológiáját. Nem azonnal, nem következetesen, nem véglegesen, de mégis ez történt. Borisz Paszternak a Zsivago doktor végén ezt nagyon pontosan fogalmazta meg: „Bár az ég nem derült ki, a felszabadulás nem jött meg a háború után a győzelemmel, ahogy várták és gondolták, a szabadság ígérete benne volt a háború utáni évek levegőjében, és ez volt az egyetlen történelmi tartalmuk." (Pór Judit fordítása, Budapest, 1988, Árkádia, 579. o.) Gordon és Dudorov 1943 után „öt vagy tíz esztendővel" érzik úgy az esti Moszkva fölött, hogy „eljött a lélek szabadsága". Tíz vagy inkább tizenöt évvel a háború után, a hruscsovi Szovjetunióban egy (történelmi) pillanatra valóban úgy látszott, hogy a két világrendszer esetleg összetalálkozhat a modernitás akkor nagyon is beláthatónak tűnő széles (mondjuk, autó-) útján. Akkor, amikor a Marslakók titkos története is elindul.

Ez az ígéret (sem) teljesült - de nem is vonták vissza soha. Sőt az utolsó pillanatban a gorbacsovi szovjet rendszer ehhez próbált görcsösen bizonytalan akarattal visszatalálni, elhitetni magával és a világgal, hogy ugyanazt keresi a két világrendszer, csak eddig külön utakon tette - most majd a „közös otthonok" között vezető szupersztrádán találkoznak ismét. Ezzel az utolsó képpel emlékeink között tényleg könnyebb mit kezdeni a Szovjetunióval, a szovjet rendszerrel, amely felett nem egy világháború véres apokalipszisa mondott ítéletet, sőt igazából azt sem érti senki, miért omlott öszsze, amikor még vidáman élhetne ma is.

A magyar változat talán még a szovjetnél-globálisnál is jobban aláhúzhatja György Péter azonosságtézisének igazát. De megint csak történeti megszorításokkal. A kádári Magyarország - a véres genezis után - tényleg örömmel simult a modernizáló civilizációhoz, s tetszelgett a tükörben, amelyben magát annak egyik kis szorgalmas aktoraként szerette látni. A nemzeti kultúrát, amely mindig teljes történetekből áll, bennük a rendszernek vállalható és vállalhatatlan szereplők és események kétségbeejtő összevisszaságával, a kollektív tudatalattiba igyekezett lenyomni. Örökös jelen, szolid jövő, a múlt nagy homályos foltjai és szigorúan felügyelt múltőrző kis szigetek, melyeket marsbéliek laknak. Ahogy Heller Ágnes és Fehér Ferenc elnevezte: a hruscsovizmus mintaállama. Kádár köpönyegét a mából meleg, puha őrbundának, avagy egy T-54-es fullasztó páncéljának látni egyaránt tévedés. György Péter finom redőit pásztázza; jól teszi, mert meg kell ismerni a ruhadarabot alaposan, nehogy azt higgyük, kibújtunk a nyakán, holott csak egy nagy, sötét belső zsebbe jutottunk.

György Péter: Kádár köpönyege. Budapest, 2005, Magvető. 292 oldal, 2990 forint.