Jó ez nekünk, belgáknak?

Filozófus, neki mindenhez kell értenie (ismerem ezt az érzést, bocs), így aztán Heidegger és Nietzsche között belekavar ebbe a gubancba is; ha kibírod az első pár oldalt, egész jó kis gyalázkodásokra bukkansz. Merthogy ő sem szereti a globalizációt meg ezt a neolib szép új világot. De nem gyaloghuszár módján, hanem egészen fura érvekkel. Mondjuk azzal, hogy a globális háborúkban (Koszovó meg Afganisztán) potyautasként már te is ott ülsz a cockpitben a bombázóval, látod a pixeleket, amint felvillannak a célpontokon, szurkolhatsz kedvedre. Azt persze nem látod - és ez bosszantja Safranskit -, hogy az egész egy nagy hazugság, mert fogalmad se lehet róla, hány rakéta ment mellé, talált el civileket, semmisítette meg olyanok otthonait, akiknek az egészhez semmi közük. Olyan ez, mondja, mintha egy bankrablót akarnának elfogni, de mivel a fószert nehéz elkapni, ezért felrobbantják az egész bankot. Globális játék...

Mondom: filozófusként szúrja bele szikéjét ebbe a gazdasági-kulturális-történelmi jelenségbe: azt kérdezi, hogy antropológiailag megfelel-e az embernek a globalizáció. Első ránézésre minden rendben: internet és hírszolgálat behozza a világot, kajálhatsz szusit és kardhalat, nyaralhatsz a Tűzföldön, Maldív-szigeteken vagy Szibériában (csupa globális ez meg az!), minden elérhető, sőt itt is van, rád tukmálják - szem nyílik nagyra, az ember többet tud és több lesz, a világ fele gazdagodik. Igen ám, de az ember - teszi fel Safranski - kisebb térben, a karnyújtás, a kisközösség, a kisváros nagyságrendjében érzi jól magát: pontosabban abban van otthon. Goethét hívja segítségül: „Az ember korlátozott helyzetre született; egyszerű, közeli, meghatározott célokat át tud látni, s hozzászokik, hogy közvetlenül a keze ügyébe eső eszközöket használjon fel; de mihelyt tágabb területre jut, sem azt nem tudja, mit akar, sem azt, hogy mit kell tennie, s egészen mindegy, hogy a tárgyak tömege szórja-e el a figyelmét, vagy magasztos és méltóságos voltuk miatt veszíti el önmagát." Voltaképp e klasszikus idézet köré épül a diagnózis: nem bírjuk elviselni a globalizációt. Nem tudunk róla, mert a technikai-gazdasági szükségszerűség még gondolkozási lehetőséget sem kínál, meg aztán tele vagyunk mindenféle csábítással, azaz papedlivel, hogy elfogadjuk azt, ami körülvesz. De lelkünk mélyen vagy emberlétünk magvában (a „léthiány" szintjén - idézi Heideggert) ott van ez a hiányérzet. A globális világ jellegében (más Egész lenne egészséges), nagyságában (azaz méretarányaiban) emberellenes, egyszóval idejében és terében egyaránt szabadságon lévő halálraítéltek vagyunk.

Szóval ne keress itt gazdasági meg pénzügyi elemzéseket: a „rossz" mértéke az ember, vagyis itt minden az ember antropológiai adottságához mérődik, és pontozódik le. Minden egyszerre borul ránk. A 19. századig nagyjából egyensúlyban volt az ember ingerkörnyezete (a tér, amiben élt) és akcióképessége (cselekvéslehetősége): érzékeink hatósugara hozzávetőleg illeszkedett cselekvéseink hatósugarához. A média korában ez az egyensúly felrobbant: az információtömeg, ami ránk zúdul a világból, az n-edik hatványon haladja meg cselekvőképességünket. Vagyis valamire zrikál, felhív, lázít az, amit a képeken látsz a világból - itt éheznek, ott gyilkolnak, amott milliókat sodor el az ár -, és érzed, hogy tenni kéne valamit, de nem tudsz semmit se tenni, és ehhez a képtelenséghez (frusztráció) még hozzá is szoktat a média. Sőt egyre inkább kívánod, hogy még több ingert kapj, mint a drogos, függővé leszel az ingertúltengéstől. „A médiafogyasztó úgy éli át a globális világot, mint saját izgalmainak színhelyét: folyamatosan alkalmi izgalmak újabb és újabb alkalmait keresi. A médián keresztül befelé átcsapó globalizáció kedvez a latens hisztériának és pánikállapotoknak." Ha meg a globális közösség segítséget nyújt - a már idézett afgán, albán stb. ügyekben -, ott ülsz a vadászbombázón, megnyugszik lelkiismereted, amikor tízezer méter magasról szétcsapsz a bitangok között, elűzöd (drukkerként) a diktátort, és persze azt már nem látod, hogy milyen mellékes, hanyagolható károkat okozol (collateral damage), azaz civilek gyilkolását segítesz potyautasként ráégetni a földre.

Itt persze már megjelennek az apró csúsztatások, amiktől az egész kötet szórakoztató, ám naiv baromság lesz, de vannak tuti találatai. Pl. a terrorizmus meg a média párosának kritikája. A terrorista a tömegtársadalomban (globális jelenség) feltalálja a lyukat: az egyén ismét fontos, mert sebezhető és sebesülést tud okozni. A terrorista ellen hiába vetsz be hadsereget. Ezt eddig is tudtuk. De a terrorista semmi se lenne, ha nem lenne szimbolikus fegyvere, ez pedig a rémhír, amivel a média szolgál. „Vannak akciók, de ugyanolyan fontos a rémhír terjesztése. A média ezáltal akaratlanul is a terroristák cinkosává válik. Emezek a várakozás révén teremtik meg a rettegést, amaz pedig terjeszti. ...a modern terrorizmus lényegéhez hozzátartozik a médiális hírátvitel felhasználása. ...tulajdonképpen a rémhírek terjesztését is meg kellene tiltani, ez azonban ellenkezik az információs kötelességgel. A médiaforradalom fölfalja gyermekeit."

A globális tér is embertelen, antropológiailag elviselhetetlen - jóllehet ma még élvezed, de épp ez a baj: lenyeled, sőt élvezed, miközben bévül okoz lelki rákot. „A globális rendszer szimultán egésszé válik." Pillanatok alatt minden itt van, illetve te ott vagy: a világ végére is eljutsz pár óra alatt. A távolság nem érzékelhető. Ez is baj. „Aki túlságosan gyorsan terem valahol, az nincs sehol." Ráadásul a messzi távol is ugyanolyan lesz, mint a közeli. A modern civilizáció utasa, főképp a global player (repülő üzletember) mindenütt ugyanazt a business environmentet akarja kapni: ugyanolyan legyen a szálloda, amiben megszáll Dubaiban vagy Caracasban, Moszkvában vagy Grönlandon, legyen ugyanolyan a kaja, a kocsi, a hostess és a táj (mert a szeme már nem látja a természet egyediségét; azt keresi/látja, amit megszokott).

Mert a globalizálódás mindent uniformizál, megszüntet minden individuálisan egyedit - az egyénnel, az individuummal egyetemben: aki önmaga marad, azt felfalja, kiéhezteti, ledarálja, aztán mint homogén vacakot visszafogadja: akkor, amikor már nem egyéniség, csak olyan, mint a többi, aki látszólag nagyon különbözik a másiktól, de csak annyira, ahogy a rendszer homogenizációja igényli. Így aztán a tér is uniform. Safranski jól mondja, a globális üzlet azon alapul, hogy az áru-, tőke- és információfolyamatok egymáshoz igazítják a viszonyokat ott, ahová áramlanak. Amit mindez nem érint, az nem marad érintetlen. Kirekesztetté, elhanyagolttá válik: marginalizált maradékká, amely úgy tartozik az egészhez, hogy nem tartozik hozzá. Így vagy úgy, a lokális „globális" lesz, ahogy manapság mondják. „Utazhatunk ugyan globális méretekben, de lakni nem lakhatunk globális szinten. Csak itt vagy ott lakhatunk, mindenütt nem." Lukács 1911-ben még „transzcendentális otthontalanságról" beszélt - mára ez az otthontalanság lejött a földre. Mert a globalizációban lassan sehol sem lehetünk otthon. A szó generikus értelmében...

Na ez hozza ránk az antropológiai sérüléseket. „Ha a közeli és távoli a mesterségesen kitágított észlelési horizonton egybeolvad, árt az individuális tér-idő-koordináták szerinti tájékozódásnak." Vagyis ahhoz, amire gyárilag kalibrálva vagyunk - csak (mondom még egyszer) egyelőre még nem észleljük a betegség tüneteit. Némi szédülést igen, meg mámort, hogy milyen jó. Ki kell rekesztenünk a nagy világkérdéseket (ózonlyuk, szegénység, AIDS, világméretű terrorizmus), hogy élni tudjunk. Ehhez viszont valami tudathasadásos állapotot kell elérni: tudunk arról, hogy ezek a rémségek itt vannak körülöttünk, de önvédelemből ma csak azzal foglalkozunk, hogy meglegyen a szerződésünk, legyen állásunk, a gyerek kigyógyuljon a mumpszból - vagyis hogy a goethei (fent idézett) kisvilág maradványa legyen rendben. Közben érezzük, hogy mindez fenyegetve van, ami rémes, lelkiismeret-furdalás is gyötör, hogy nem tudunk törődni a „globálissal", de elhessegetjük: a magánjövő a fontosabb. Mármost hogy ezt a kettős játékot játsszuk, az betegséget okoz - ma még nem tudjuk, milyen lelki nyavalyákat, előbb-utóbb belehalunk. Nagyobb baj, hogy a „nagyok" (a világ kormányzói, óriásmultik főnökei, világbankiak stb.) is ezt játsszák, azaz ők is csak kis önös ügyeikre figyelnek, tojnak a világproblémákra (ha éppen nem interjút adnak, ott mindig igen gondterheltek) - szóval hogy önzés folyik azon a szinten is, az már veszedelmes. A Think global, act local (gondolkozz globálisban, cselekedj a lokális érdekeknek megfelelően) jelszava ugyanis nem igaz: a nagyok helyi játékai önző kis meccsek az emberiség tönkretételére.

Kb. így fest ez az antropológiai globalizációkritika. Persze sok cafrang van rajta - kis Platón, sok Heidegger (végül is róla is írt egy bazi nagy könyvet), itt-ott Kant (világbéke) -, de alapjában mégis megragad valamit: a világ élhetetlen lett, és nem(csak) azért, mert magas (vagy alacsony) a kamatláb, meg hogy időről időre mesterségesen generált pénzügyi válság söpör el egy-egy országot, hanem úgy egészében.

Ez a tézis ma már nem is olyan újdonság. Németországban indult egy mozgalom, miszerint a helyi kultúra, a kisközösség dolgaival kell foglalkozni, szarni kell a világra, bogarássz a falu történetében, műveld csak kertjeidet (meg a szomszéd kertjét és feleségét, ha tetszik), még mindig jobban jársz, mint ha a globálisban hiszel, vagy abba ütöd az orrod. Bár végső soron rád tartozik, de a globális viszonyok alakítása csak steril tévéképen lehet a tiéd, vagyis fityiszt az orrodra, úgyse látsz bele, s úgyse tudsz mit kezdeni vele, nincs beleszólásod. Akkor meg legyen a kisvilág a tiéd, az legalább kézzelfogható. Az olasz családi vállalkozás mindig is ilyen volt, tojtak a globalizációra, jól élték kis életüket egymás között - igaz, közben ellopták a fejük fölül a Fiat céget meg a többit, ma már a global playerek uralkodnak ott is a háttérben, de ők nem akarnak róla tudni - hátha kibekkelik. Néha tüntetnek - lásd Genova, ATTAC-felvonulás, antiglobalizációs vagy szimplán anarchista hőzöngés -, de egyébként tán nekik van igazuk. Ha már vége az emberhez méltó élet feltételeinek, élvezzük azt, ami látszatként még megmaradt. (Közben persze jókat szentségelünk - kell a lelki egészség téveszméjének fenntartásához.)

Rüdiger Safranski: Mennyi globalizációt bír el az ember? Fordította Györffy Miklós. Budapest, 2004, Európa Könyvkiadó, Mérleg könyvek. 120 oldal, 1400 forint.