A varjakról azt mondtad: szereted
őket. Kavargó, súlyos tömegük
ólmosra festi az eget. S ez így
tökéletes. Mint gyermekrajzokon.
Beleborzongtam. Nekem mást jelent
fényes ruhájuk: félelmeim tükre.
Nagy terpeszben, a járda közepén
állnak. Kitérek. Néha átmegyek;
nem akarom, hogy belém kössenek -
zord őrei a megdermedt világnak.
A hó lopkodja testem melegét.
Egyek lehetnénk még a vacogásban;
de ők nem fáznak. Nekik lételem
a tájra feszülő jégfólia.
Megcsodálják a csipkés zúzmarát,
s a jégbe szoborodott katicákat.
A szuszogó, alvásba bújt magot
fürkészik a földben: hogy megegyék.
Ha elsimulna, összeérne
egyszer minden, az lenne jó.
Másképp százfelé kell figyelnem;
mindig a periférián -
feszíti csak a szemgolyót,
az idegeket húzza szét
a folytonos zörgés, ütem,
örökmozgás, meg nem törő.
A kép átjár rajtam, bennem
visszhangzik minden villanás;
sosincs zárt csönd, szentelt idő;
a véglegesből kóstoló:
hogy használhassam ízeit
az élhetetlenül szép napokon.
a hatvanhetes villamos
még járt. Konok sínek fölött.
A minden-lehet szabadság
egy este hozzám költözött.
Csak hallgattuk a rádiót
(a Danubiust. Már magyarul
- azelőtt csak német adás volt.
Turistáknak? Azt is csak az
úttörővárosban hallottam,
egyszer...)
és kekszet ettünk hajnalig.
Egy zacskó kakaót nyomott
kezembe reggel. Hogy alig
aludtam - mit se számított;
könnyűek és kíváncsiak
voltunk, mint a tavaszi por
(életem szerelme egy este
- végre - betoppant, szűzies
virágokkal. De nem értem rá: épp az új
kedvesem telefonált).
S tüntettek elszánt férfiak.
Vasból rögtönzött barikád,
s az ősi reflex: félelem.
A város őszi ködbe bújt -
Istenem, csak kenyér legyen!
Sült krumplit ettünk, majonézt,
nevetve: ez most - végre - más.
(az eufória, szokás szerint,
rutinná kopott. Alszom időben, mint az öregek.
A hatvanhetes régi útján busz jár:
akik dönthettek, javítás helyett
fölszedették
a síneket.)