Érdekes kérdés, hogy visszafelé gyógyít
vagy betegít az idő? Ha visszanyúlok, erős
áramütés fogad-e, vagy jóleső simogatás?
Vajon kedvesem milyen képet festene
emlékezetből: színes-szürrealistát
vagy munchi fekete-fehéret?
Arra gondolok, nem véletlen, hogy
mostanában kulcslyukat fest;
amin ha keresztül- és nyilván visszanézek,
nem működik hírhedt iróniám.
Csak látom magam talicskát tolni a falu
hátsó útján: így fuvaroztam régen
naponként a tűzifát, amit az erdőből loptam.
Közben fejben írtam egy verset
a spontán félelemről.
Mániákus vagy mágikus realizmus
pszichológiai közepén gyalogoltam-e akkor?
Nem tudom, talán a kettő erős kombinációja
az igaz, váltakozó hangsúlyokkal.
Egy csomó rögzítésre méltó dolog
kimaradt, vagy ott feszül a fényképalbumunk
képei közti résen. Például a rózsaszínű,
gyékénnyel bevont konyhaszekrény,
amire olyan jó volt ránézni szorongásos
rosszulléteim közepette; mikor, mondhatnám
azt is, tanultam a nulláról visszalépni.
Csak ne találkozzam senkivel.
Ma lesz az a pillanat, amelyben kijelölődik
a keskeny sáv, ahol mozoghatok.
A kételyeket szeretném felszámolni.
Az lenne jó, ha feloldódnának valami
ismeretlen, mindent megoldó anyagban.
Minden mozdulatom egy nagy mozdulat
része, amellyel egy szórakozott entellektüel
veri le a gyertyatartót szertartás közben.
A csörömpölésre természetesen megáll
az idő; a fejek hátrafordulnak, de nem zokog
fel senki, mint ilyenkor szokás. Ma tényleg
csak a lényegre akarok koncentrálni.
És abba nem fér bele pár vészsípra hangolt
beszélgetés az időjárás alakulásáról, vagy
a szomorú pillantás egy háziasszonytól,
kinézetem miatt. Összegyűjtöm az erőm;
a kételyek sajnos az írásra vonatkoznak,
éppen ezért: nincs bocsánat.
Képzeletben a halottaskocsit (is) én vezetem.