I. Egy „Honnét meg nem térő?"
Honnét nem tért meg utazó (Kb. Hamlet)
Hogy még tanárom, még az iskolában:
hogy ne azt, mi mondhatatlan
- én se mondom, hogy bírhatatlan! -,
csak ami nehezen mondható -
én is: nehezen bírható?
Így járok emlékek nyomában.
Lófutamok, persze, kihullanak,
engem sem érdekel már Commander Chief,
Wolfenkönig, Mtoto, Kis Lovag,
s bánom is én, Simply Red Diamant győz,
vagy My Dear Diamant, s nem mulatok,
hogy Gorbit és Jelcint
lónévbe vették, de Ronaldót, Myskinát,
Raszkolnyikovot, Waldent,
ki megy ma, tegnap mit ment,
holott csatornáimból szinte ömlik
a sok lószín, de mint az ingyen bélszín itt;
én a hátsó lombkoronák sorát
nézem, mint írtam: „a határtalanba"!
„hol már a pálya sincs kimérve",
a kimondhatatlan, a nehezen mondható
Örök Körbe érve.
S főleg csatakosan a lenyergelőben,
hol megpaskolják hátunk, vagy: „Legközelebb!
Gyerek!" Azt mondják. Nem a pályát nézem,
ha egyáltalán kinyitok egy épp versenyt adó csatornát,
mennyire vágytam volna ilyenekre,
csak a pálya túlján tényleg az erdők lombját;
figyelek - tucatnyi! - a zöld színekre,
melyek előtt valami múlandóság fut egyre.
Bírhatatlan? Nehezen bírható, hogy
- ami tényleg történt - elmondhatatlan?
Fogadások, szerelmek, tervek, életben s irodalomban,
még csak hátterükkel is alig, hogy megjelennek:
s ahonnét nem tért meg az utazó,
ez az igazi a víz- és lombfalon:
némasága csak, csak a néma szó.
II. „Nyihorászunk csak, hazaértünk"
(Madárzsoké)
A néma szó, s annyi se! Hazaértünk,
gyökerek között némán nyihorászunk,
egy-egy lelenckő érintgeti hátunk,
ha a Föld forgása akarja vélünk.
Véljük. Vagy az sincs. Egyre szebb büfék
nyílnak, mint a virágok; kalap-
divat virul, rettentő fogadások
cáfolják végzetünket, válaszul,
hozzák mások csalódott végzetét.
De feléledünk! Újra felkelünk! Le-
rázzuk a cigarettacsikkeket
csontvázunkról. Mi voltunk betegek?
Sose ágáltunk ilyen jó erőben!
Nagyszerű szereplésünk várható
- mindent elfeledőben;
és a pálya túlján a lomb a végső szó, a szó, mely
legalább ott van, s közönyünk delén, fenn,
míg előbukkanunk („De jó fej!"),
a nap, ragyog, mint az egyszerre Való-és-nem-Való.
Az egyetlen megfogadható Hely.
III. „Jót mondok!"
(Jót mondok, hagyja már a lovakat. Akárki)
Egyszer kölcsönkérték tollam, tippet írni; bejutottam
Limerick pályája hátsó kapuján, ott mentem, libasorban,
a hivatalos személyek közt - állatorvosnak néztek? -,
nem kérték a jegyemet! Kiderült később, hogy aznap
mindenki ingyen bemehetett. Verseny előtt a kikötőben
kóboroltam. No, mondom, elkérték tőlem a tollam,
a baden-badeni parkban, hát mondom, megkérdem az illetőt,
kit fogad ily buzgón, kit ír be, hát mondta: „Csakis őt".
mondta (Ilicset, Dragicsot, Brankót), biztos a szerelme,
gondoltam, én is megtettem helyre, hatalmas meglepetés
volt, visszanyerhettem volna rajta, ha rendesen megrakom,
egy baden-badeni hetem. (Azóta sem jártam arra, spec.)
Mit mond ez? Toll, limerick-vers, közel maradt mindegyik,
nyers választóvonal csak az életembe' van.
A kis temető a pálya túlján, arra járva még együtt jár a mezőny,
s kinek írjak: „Kérem, Ön..." (Jót mondott Iliccsel etc.)
Minden egyre nehezebb. Elmúlt minden könnyűség, csak annyi jó,
ha magammal vagyok csélcsap, s mégis megállok egy pultnál,
mint a múltnál, mind ami elmondható s elmondhatatlan, szél-csap,
s jönnek a lovak könyv-alakban, jön, hogy néha beleszerettem...
de hagyjuk, maradjunk ebben. Az üres pályákban, és körben
a lassan télbe forduló zöldben. S tőlük nem s nem jön a szó.