Pallag Zoltán

Pont jó a fehér kötél

A harmadik napon soha nincs otthon.

Pedig akkor már nagyon fel akarom hívni. De a harmadik napon soha nem veszi fel a telefont, olyankor csak az SMS marad, mert azt nem tudja nem fogadni. Kivéve ha én nem tudok küldeni, mert esetleg teljesen lemerülök, és a töltőm is nála marad.

És akkor teljesen lemerültem.

És a töltőm is nála maradt.

Pedig ez a három nap is szokványos nyári éjszakának indult. Inni mentem Fehérvárra azzal, hogy fontos e-maileket várok, és a falu könyvtárában nem tudom megnézni őket, mert rendszertelenül működik a rendszer. Mármint a freemail. Mégis, csak hajszálon múlt, hogy ezt a három napot végigittam. Mert mondjuk, mi van, ha működik a freemail. Néhány éve például csak kicsin múlott, hogy a pusztaszabolcsi könyvtár nem lett városi könyvtár. De ahhoz, hogy Marika néni, a könyvtár vezetője, aki saját bevallása szerint költő, egy igazi városi könyvtárból telefonáljon a megyei lap kultúra rovatába, hogy ő költő, és igen, elsőkötetes, és már készíttetett is egy írást az első kötetéről, amit ő most nagy szeretettel felajánl az újságnak, igen, persze, ráírja a borítékra, hogy kritika, és hogy én egy igazi városi könyvtárból netezzek, ahol bejön a freemail, nos, ahhoz több betonút kellett volna. Meg járda. Meg csatorna. Ennyin múlott. A betonúton. A járdán. A csatornán. Nem hiszek a véletlenben. Nekem Fehérvárra kellett mennem. Netezni. Ezek a netezések mindig reggelig vagy épp három napig tartottak, és akárhová vezettek. Mindenesetre valahol ültem, neteztem.

Nem volt ez mindig így.

Zsuzsát tizenkét éve nem ismerem. Osztálytársak voltunk középiskolában. Művészeti tagozat. Én voltam a legszarabb keramikus a szak történetében. Nem azért, mert minimális érzékem sem volt az agyaghoz, hanem mert nem csináltam semmit. Mert én olyat ösztönösen nem csinálok, amit csinálni kell. Az igazgató, akit a háta mögött a tanárkollégák csak elvtársaztak, pedig akkor már három éve megszűnt ember embernek elvtársa lenni, behívatott apámmal együtt, hogy nem lesz ez így rendben, hogy én nem csinálok semmit. Szabad. És apám annál az egyik rendszernél is évszázadokkal öregebb másik rendszerből genetikusan örökölt archetipikus testtartással, a kalapmorzsoló pózában lépett be a Tekintetes Igazgató Úr Elvtárs irodájába. Csak állt ott, és gyermeki, őszinte tudásvággyal emelte tekintetét az Ő Csodálatos Elvtársi Orcájára, mondaná már meg, most mit csináljon ezzel a gyerekkel, verje agyon, vagy mi, de az sem segít, és már nagyon bánja, hogy művészeti iskolába adott, mondta ezt apám az igazgatói irodában, abban az évben, amikor először nem láttam meg Zsuzsát.

Aztán még négy évig nem láttam mindennap.

Apám nem tudta, nem tudhatta, ahogy én sem, hogy ez a négy év nyögvenyelés minden igazgatói figyelmeztetésével, minden elrontott korsójával, minden megrepedt vázájával, minden felpattogott mázával csak azért volt, hogy majd meglássam Zsuzsát.

Zsuzsát a negyedik év végén láttam meg először az érettségi bankettünkön. Be kellett rúgnom ahhoz, hogy észrevegyem.

Egészen kiúsztam a tó partjáig, és a bokor mögül néztem őt, ahogy Tunyogival, a padtársammal táncol a placcon, az étterem teraszán. Mintha egy filmben lettem volna valami elegáns kém. Még zakóm is volt. A másik parton, a fűben. A tánc után odasziszegtem Tunyoginak, hogy hozzon valami törölközőt a mosdóból, mert lefagy a tököm, és miután teljes diszkréciójáról biztosított, elindult a parkett felé, ahol szólt a többieknek, hogy ilyet még nem láttak. Az osztályfőnök is csak röhögött rajtam, elismerően, hogy ő még tényleg nem látott ilyet. Aztán már zakóban, nyakkendőben, de még vizes hajjal felkértem táncolni Zsuzsát, pedig utálok táncolni. Akkor láttam meg a szemében, hogy ez a nő milyen különleges. Biztos voltam benne, hogy más, mint az összestöbbi, mert aznap este még az összestöbbi szemében is kerestem azt a furcsa fényt.

Hiába.

A fénykép a jogosítványomban annak az estének a másnapján készült, amikor először megláttam Zsuzsát, 1997-ben, az érettségi bankettünkön. Tegnapi pillantásainak sejtelmes fénye tükröződik megtört, opálos tekintetemből. Az egész sorsom benne volt abban az egy nézésben. És én a farzsebemben hordtam évekig.

Hogy mi minden dőlhet el egy szempillantás alatt, az akkor tudatosult bennem, amikor legutóbb Belsőbárándon jártam, ahonnan anyai ágon magam is származom. A temetőben sétáltam, és mivel a belsőbárándi temetőnél nem ismerek jobb helyet az egész kerek világon, hát sűrűn sétálok arra. A dédszüleim sírja előtt álltam, néztem a neveket és az évszámokat. Ott feküdt dédapám, Szűcs István, aki egészen 1987-ig egyidős volt a századdal, és dédanyám, született Csörgő Katalin, akivel egészen 1937-ig egyidős volt József Attila, aki viszont nem volt uradalmi cseléd, mint ahogy dédanyám az volt. Elképzeltem akkor, ahogyan későbbi dédapám, még legénykorában, 1923-ban, kissé kapatosan, a szüreti bálon először meglátja későbbi dédanyámat, ő meg szépen visszanéz neki. (Ha minden ilyen nézést összeadnánk, hány elfelejtett óra jönne ki!) Az igazsághoz viszont szorosan hozzátartozik, hogy dédanyám égszínkék bal szemének fél pupillája hiányzott. Vagyis csak a fele volt meg. Merthogy még kislánykorában kiszúrta azt egy bika. Így egészen különleges aurája volt az ő szeme pillantásának. Gyerekkoromban nagyon féltem tőle. Nem tudom, hogy akkor ők, ott a szüreti mulatságon, amikor dédapám belenézett dédanyám fél pupillájába, még mielőtt bármelyikük is megszólalt volna, még mielőtt először táncoltak volna egymással, tudatában voltak-e annak, hogy a közös jövő abban a szempillanatban eldöntetett. Be lett betonozva, ahogyan a közös múlt is be lett betonozva abba a sírba, ott a lábamnál, amelyben most feküdtek. De ha dédapám tisztában lett is volna ezzel, akkor sem lett volna illendő ilyen vidám alkalommal előhozni, hogy nem vágyok én másra életemben, mint hogy száz év múlva közös sírban feküdjünk, méghozzá márványban, ha lehet, tizenegy gyermekünk meg szerteszét körülöttünk, és még a legrosszabb életűnek is jusson legalább beton, ne csak fejfa és földhalom. Szabad egy táncra?

Kiderült, hogy beton rendeltetett nekik.

De nemcsak az életre, a halálra is a belsőbárándi temető készített fel. Például ott csókolóztam először. Nem is akárkivel. Magával Jézus Krisztussal. Mészkőből volt és százötven éves. Felmásztam a feszület talapzatára, testemet az ágyékának feszítettem, arcát gyengéden a tenyerembe vettem, és finoman megcsókoltam elnyíló ajkait. Így nézett ki a belsőbárándi kettős feszület.

Hallelúja!

Később Zsuzsa elmesélte, hogy nála nem volt ilyen macerás amor sanctus, mert ő először két mandaringerezddel csókolózott, és csak sokkal később a Dáviddal. Mennyivel emberibb az ő verziója.

Ráadásul úgy esett, hogy abban a temetőben támadtam fel először. Egy kisméretű, egyszemélyes kripta téglaboltozata egy helyütt beomlott. Egyszerre féltem, de vonzódtam is a tátongó sötétséghez, és néhány perc múlva már az alvilágban találtam magam. Onnan emeltem a beszűrődő fény felé báró Splény Károly (megh. 1869) agykoponyáját. Éppen az egyik csizmatalppal bíbelődtem, amikor lépteket hallottam a felszínről. Nagyanyám volt az, özvegy Salga Jánosné, engem keresett, hogy kész az ebéd, és hogy hol az anyám picsájában kujtorgok már megint. Tudta, hogy szeretek a temetőben kujtorogni. De azt nem tudta, hogy kísérteni is szeretek. Mert amikor elhaladt a kripta fölött, és megláttam kékes otthonkája alját, kísérteties ötletem támadt, egy szempillantás alatt elkaptam a bokáját, és Metro-Goldwin-Mayer-féle csőbe szorult oroszlánbőgést hallattam, ami hála a kripta kiváló, bár meglehet, kissé provinciális akusztikájának, igen hitelesre sikerült. Szerencsére a derékfájását leszámítva mindig egészséges volt az én mamám, és ahogy mondani szokták, az ijedségen kívül nem esett komoly baja.

Nemrég megkérdeztem Zsuzsát, ha majd beteljesedik a sorsunk, nyugodna-e velem egy sírban. Hamar rájöttem, hogy mekkora hülyeséget kérdezek, hiszen ő ilyen kérdésekben nem dönthet, mert ha úgy lesz, ahogy remélem, akkor az már eldőlt, amikor először megláttam. És ha mégsem úgy lesz... hát már az is el van döntve. Mindenesetre ő sem kapcsolt rögtön, mert válaszolni nem válaszolt ugyan, de a szája sarkában pajzán mosolyt láttam megvillanni, amit én biztatásnak vettem, hogy talán mégis remélhetek.

Úgy látszik, tisztánlátás csak bizonyos fokú homály árán érhető el, mert a bankett után még elég hosszú ideig kellett innom ahhoz, hogy újra meglássam Zsuzsát.

1998-ban, augusztus nyolcadik éjszakáján jött el ez a pillanat. Akkor láttam meg másodszor. Hirtelen három ember állt meg előttem a Szigeten, megtorpantam, vizenyős tekintetemet automatikusan a középsőre emeltem. Na szia, meg sem puszilsz, kérdezte Zsuzsa, a középső. A két szélső számomra csak egy egészen rövid pillanatig létezett, amikor elkértem tőlük őt, hogy aztán egészen hajnalig együtt járkáljunk meg beszélgessünk, olyan dolgokról, amiket majd reggelre nyomtalanul elfelejtek. Annyi biztos csupán, homályosan célozgattam a tizenvalahányadik vodka környékén, ha én egyszer tényleg szerelmes leszek, akkor annak a lánynak a kedvéért biztosan leszokok a cigiről, és abbahagyom az ivást.

Ha ő azt kívánja.

Azt kívánta.

Ma már tudom, hogy az élet egy felhasadt lábujjköröm.

Hajnalban valahogy mégis egy másik lány sátrában aludtam el, akit azóta nem láttam. Két éve, azt mondják, összeesett az utcán, és meghalt.

Ez volt az ő sorsa.

Néha olyan gyorsan beteljesednek a sorsok.

Néha meg túlságosan is hosszan váratnak magukra.

Amikor felkeltem, kérdeztem a halott lányt, nem látta-e az én sorsomat. Rábökött egy műanyag pohárnyi kihűlt kávéra, a sátor előtt, a fűben: neked hozta, próbált ébresztgetni, aztán azt mondta, hazamegy.

Napokig úgy tűnt, hiába volt a kávéáldozat.

Az én sorsom túlságosan is hosszan váratott magára.

Kíváncsi voltam, hogy nekem tényleg ő-e a sorsom, a középső ember. Eldöntöttem, hogy megpróbálom megkísérteni, és erre a kísértési kísérletre tökéletesen alkalmasnak látszott a Bungee Jumping, ami ötven méterrel magasodott a látók tengere fölé. Jött velem az egész fehérvári sátortábor, hogy ők majd biztatnak, ha esetleg meggondolnám magam. Nem hitték el, hogy leugrok, pedig én fölösleges dolgokban soha nem gondolom meg magam. Azért a biztonság kedvéért még bedobtam három műanyag korsó Ászokot Zsánerrel, Cogóval, a halott lánnyal és a többiekkel. Ahogy egyre közelebb értem a daruhoz, egyre gyorsabban vert a szívem.

Most eldől.

Négyezer forintért most minden kiderül.

A pénzt a segítőnek kell odaadni, amikor már felértetek. Oké, szemüveget, pénztárcát odaadtam a haveroknak, négyezer forint a zsebbe, és alá kellett írnom egy papírt, hogy én hívtam ki magam ellen a sorsot, ha esetleg úgy esne, hogy mégsem Zsuzsa mellett fogok elrohadni a belsőbárándi temetőben, akkor nem őket hibáztatom. Aláírtam. Lemértek. Hetvenöt kiló, akkor még pont jó a fehér kötél. Kicsit izgultam, hogy milyen fehér kötél pont jó. Nyugtattam magam, hogy ők biztosan tudják. Ilyen rutinnal. Azt mondják, a Balatonra is szoktak járni. Hát jól van, bekötöttek, beszálltam a kis fülkébe, és elkezdtünk emelkedni. Úgy két méter magasságban gondoltam meg magam először. Aztán már méterenként. Amikor elértük az ötven métert, olyan kicsinek látszott az a matrac, amely arra szolgált, hogy kicselezzük a sorsot, ha esetleg mégis elérkezettnek látná az időt, hogy kizárt dolognak tűnt, hogy én éppen arra érkezzek, ha a fehér kötél mégsem pont jó. Lent, másfél tízemeletes panelház mélységében a haverok és a nézelődők skandálták, hogy ugorj, ugorj. A segítőnek kifizettem a négyezer forintot. A kíváncsiságomért. Tétovázásomat látva próbált nyugtatni, honnan jöttél, tényleg Fehérvárról, képzeld, mi is.

Fasza.

Talpam alatt fütyült a szél. Imbolygott az egész fülke. Hogyan kell ugorni? Felhajtom neked a biztonsági korlátot, széttárod a kezed, és teljes erőből ellököd magad.

Ellöktem magam.

Néha olyan gyorsan beteljesednek a sorsok.

Néha meg túlságosan is hosszan váratnak magukra.

Az én sorsom túlságosan is hosszan váratott magára.

Amikor már harmadszor rántott vissza a fehér kötél, mindig a kiindulási magasság környékére, akkor már én is elhittem, hogy pont jó.

Egy hét múlva felhívtam Zsuzsát azzal, hogy szívesen visszahívnám egy kávéra. Azt mondta, hogy ő inkább a cappuccinót szereti. Lementem hozzá Dunaújvárosba. És tényleg nem a neve miatt mentünk éppen a L'amourba, hanem mert Zsuzsa szerint ott csinálták a legfinomabb cappuccinót. Addig komolyan még soha nem udvaroltam senkinek. Nem volt rá szükség. De most, amikor a sorsomat beteljesíteni mentem abba a városba, most, hogy már pontosan tudtam mindent, és egyre közeledtünk a reménybeli közös sír felé, most, hogy lendületben voltunk, és hatott a tehetetlenségi erő, már nem volt, ami visszatartson bennünket, intettem, és kértem kettőt a város legfinomabb cappuccinójából.

Milyen, kérdezte Zsuzsa a L'amour teraszán.

Pont jó.

Egy egész hónapig udvaroltam Zsuzsának, ezalatt számtalan helyen kávéztunk, mire a Kiscsillagban, éppen a huszadik születésnapomon először megcsókoltam őt, és a pólója alá nyúltam. És ő mindezt engedte. Minden ízében remegett, és minden íze nagyon finom volt. Hét év telt el azóta.

Még élünk.

Albérletekben, szülőknél, nagyszülőknél. Hol együtt, hol külön. Mert én a Szigeten azt ígértem, hogy ha egyszer tényleg szerelmes leszek, akkor annak a lánynak a kedvéért biztosan leszokom a cigiről, és abbahagyom az ivást.

Ha ő azt kívánja.

És Zsuzsa hét éve azt kívánja.

Ma már tudom, hogy az élet egy felhasadt lábujjköröm.

Egy elkapart seb a könyökömön.

De nem volt ez mindig így.

Egyszer két hétig nem ittam. Igaz, akkor éppen laktanyafogságon voltam, mert két óra késéssel érkeztem vissza a kimaradásról. Ráadásul nem is voltam hadra fogható állapotban. A kapus őrmester megkérdezte, hogy én vagyok-e én. Miből gondolja, kérdeztem. Már csak a maga papírjai vannak nálam. Már mindenki viszszaérkezett a laktanyába. Irány az üTI, vagyis az ügyeletes tiszt. Próbálok vigyázzban állni az üTI előtt, mellettem az őrszobában verik a padlót a haverok, próbálok méltósággal odabiccenteni nekik, mégis csak én voltam egykor a századírnok. Az üTI ordít velem, hogy miért késtem, jelentem, vendéglátóipari egységeket látogattam. Kérdezi a kapus őrmestert, hogy szerinte részeg vagyok-e, ő rám néz, alig állok a lábamon, szerinte nem. Köszi, de szerintem részeg vagyok, mondom az üTI-nek is, ha esetleg nem lett volna elég nyilvánvaló. Utólag gondoltam bele, hogy csak azért nem vette észre, mert ő is részeg lehetett. Álljon előttem egyenesen, mert kiszedem a ruhájából. És én akkor megláttam az ügyeletes tisztet. Teljes valójában. Lapos tekintetemet az őrszoba felé fordítottam, ahol kistársaim már a falat kaparták, halljátok, le akar vetkőztetni, buzi ez a faszi, vagy mi, kérdeztem, akkor már hangosan visított az őrség, aztán a körletbe vezettek, hogy feküdjek le, és reggel jelentkezzek a jogi tisztnél. Szerencsére Torma őrnagy kedvelt engem, mert egy időben én főztem neki a kávét.

Két hét lafó.

De húzzam meg magam, mert ebből simán lehetett volna fogda is. Mondtam, hogy nyugi, két hét múlva úgyis leszerelek, mert felvettek az egyetemre. Csakhogy az még nem leszerelés, igazított ki, hanem a sorkatonai szolgálat tanulmányi okokból való megszakítása, és minden tanévben kérvényezni kell a meghosszabbítását. Tudjam meg jól.

Megtudtam.

Leszartam.

Kérvényeztem.

Szóval ez alatt a két hét alatt mindennap futottam a sportpályán, és úsztam az uszodában, amit csak a hivatásos állomány használhatott. Meg én. Műszak után az uszodás haverok mielőtt leengedték volna a vizet, mindig küldtek értem egy kopaszt, aki azt jelentette, hogy mehetek az uszodába. Mondom, nekem te ne jelents, mert kábé egyidősek lehetünk, úgyhogy inkább tegeződjünk, meg nekem te az uszodán kívül különben sem jelentesz semmit.

Az egészséges életmód hatására eltűntek szemem alól a sötét foltok, egészen kicombosodtam. Így vártam én a Zsuzsát. Vártam, hogy hazaérjen Párizsból. Már két hónapja kiment. Akkor volt esedékes az érkezése. Nagyon eltaláltam az időpontot. Leszerelésem napján láttam meg a sorsomat, a fehérvári buszállomáson.

És a sorsom éppen a Dáviddal csókolózott.

Lőttek a közös sírnak, gondoltam.

Egy hónapig ittam.

Hogy lássak.

De nem láttam őt sehol.

Később elmondta, hogy ő viszont látott engem a Belesben. A főutcán sétált éppen a Dáviddal, elbeszélése ezen pontján valami rettenetesen durvát akartam csinálni vele, amit végül nem csináltam, szóval a kocsma ablakán át látta, ahogy én bent verem a játékgépet. Persze nem adott. Még egy rohadt cseresznyét sem. Szétrúgott homokbucka a világ. Aznap is ittam reggelig. És fölzúgtak a hamuszín egek, hajnal felé a fehérvári fák. Azóta évek teltek el így, de én harmadnapra mindig legyőztem a halált. Csak hát a harmadik napon soha nincs otthon.

De most otthon volt.

A harmadik napon most végre megláttam Zsuzsát, megöleltem, megcsókoltam, hogy bocsásson meg, hogy soha többet ilyen három nap, ígérem.

Feltettem töltőre a telefonomat, majd bekapcsoltam.

Et resurrexit tertia die.

Alig akarta abbahagyni a pittyegést. Ömlöttek belőle az elmúlt három nap SMS-ei, hogy te rohadék, hogy megint elhagytál, és hazudtál nekem, csak azért, hogy a hülye haverjaiddal piálhass. Hogy bazd meg. Hogy utállak.

Kérsz kávét, kérdezte Zsuzsa. Friss, most főzte a mamám.

Június volt. Ott szürcsöltem a kávét Pusztaszabolcson, a verandán, szemben a nyári konyhával, és arra gondoltam, hogy szeret engem az én haragos sorsom.

Nagyon szeret.

És ez jó.

Mint a fehér kötél .

Szerzőink könyvei