Gyermekkoromban a sarki közértben egyszer megjelent a szovjet áfonyalekvár. Ha jól emlékszem, bevásárló gyerekként én fedeztem fel, s aztán szüleim biztatására még jó néhány üveggel beszereztem belőle. A szovjet áfonyalekvár rendkívül finom volt. Egyszerre fanyar és egészen másképp édes, mint a túlcukrozott és „geil" hazai lekvárok. Íze lassan és mintegy rétegesen bontakozott ki, először csak a fanyarságát érezte az ember, aztán a diszkrét, tartózkodó édességét, majd magát az áfonyaízt is, messzi erdőket idéző, egzotikus zamatot. Az igazi gourmand-ok nyilván vadhússal ették, de a mi családunk nem vadászott és vadhúshoz sem jutott azokban a körülhatárolt kádári időkben. A szovjet áfonyalekvár meglepően olcsó volt, s már csak azért is érdemes volt minél több üveggel felvásárolni belőle, mert a kor fogyasztója joggal feltételezhette, hogy amilyen véletlenül jelent meg a pasaréti közért polcán, ugyanolyan váratlanul el is tűnhet onnan. Ez aztán így is történt, de a spájzban még hosszú évekig állt néhány felbontatlan üveg belőle, mely végül bontatlanul és belül kristályosra szikkadva került a szemétbe valamilyen nagyobb takarításnál.
A szovjet áfonyalekvárnak a réteges, fokozatosan kibomló íze, az olcsósága és a kiszámíthatatlan boltbeli felbukkanása mellett volt még egy tulajdonsága. Nem lehetett normálisan kinyitni. Az üveg tetejét lezáró fémfedelet semmilyen hagyományos módon sem sikerült felfeszíteni. Próbálta a fiú, az anya és az erős apa kézzel lecsavarni, aztán előkerült a kés, amelyet az ember a makacs fedél pereme alá helyez, hogy némi levegő bejuttatásával körbe mozgathatóvá tegye a tetejét. De a szovjet áfonyalekvár nem engedett. Nem engedett sem előszörre, sem másodszorra, s ebben valamennyi üveg következetes volt. Miután minden kulturált kísérlet csődöt mondott, előkerült a véső és a kalapács. Négy oldalról szabályos léket ütöttünk az üveg fedelén, amelyen át kiskanállal kibányászható volt az áfonya. Ezzel persze vigyázni kellett, hiszen kevés élesebb tárgy akad a vésővel felsebzett fémnél, amely négy oldalról is alattomos csapdaként leselkedett az áfonyából torkoskodó ember ujjaira. A szovjet áfonyalekvár, akár egy hős partizán, ellenállt a behatolóknak. A mai világból visszatekintve tökéletes ellentéte volt annak, amiről a fogyasztói társadalom szól. Kitűnő minőséget kínált nagyon olcsó áron, de olyan kivitelben, amely silányságával feldühítette a vásárlót.
Korunkra a „szovjet" jelző a mindent átmosó propaganda révén az abszolút rosszal vált egyenlővé, s ezt még azok is kénytelenek elfogadni, akik menteni szeretnék a méltánytalanul háttérbe szorított orosz nyelv és kultúra ügyét. Olcsó publicisztikai fogással fogalmazhatnék úgy, hogy a gyermekkori áfonyalekvárban az áfonya volt az orosz és a csak vésővel szétverhető, barbár fémfedél a szovjet. De a valóság összetettebb ennél. Az olcsósága a társadalompolitikai szándékon túl abból is következett, hogy az áfonya bőségesen termett, és elegendő paraszti kéz akadt a begyűjtéséhez. A kényelmesen nyitható és ügyesen visszazárható fedél gyártásához viszont olyan gépsor kellett volna, amely hiánycikknek számított abban a társadalomban, ahol az ipar nagyobbrészt a fegyverkezés szolgálatában állt. Két nagy háború, az 1918-21-es nyugati intervenció és az 1941-es náci támadás után nem is tűnt teljesen irracionálisnak ez a gyakorlat. Az ember bosszankodott a felbonthatatlan lekvárosüvegen, nevetett a szovjet gyártmány szerencsétlenségén, de azt is megérezte, hogy mint cseppben a tenger, ebben is benne van egy nagy ország tragikus és kívülről szinte felfoghatatlan történelme. Az áfonya rétegesen kibomló ízei között ez is felsejlett, amikor kanalazgattuk a lékelt tetejű, otromba üvegből. (Mostanában a Lehel piacon olykor szárított áfonyát veszek egy árusnál, aki mérlegen adagolja ki, és nejlonzacskóba csomagolja az Amerikából importált csemegét. Ugyanaz az áfonyaíz van a mélyén, de nincs hozzá semmi kalapácsos kaland, semmi tragikus történelem, semmi, amiről nevetve vagy komolyan beszélgetni és elmélkedni lehetne.)
Bő negyven évig éltünk egy olyan országban, amely a szovjet birodalomhoz tartozott, s ahol az orosz kultúra - legalábbis hivatalosan - domináns szerepet játszott. A valóságban ez másképp volt, a hatvanas-hetvenes évektől a moziban, a tévében, a könyvkiadásban már több nyugati alkotás jelent meg, mint orosz, ráadásul az utóbbira sok esetben alig akadt önkéntes érdeklődő és vásárló. A nyelvtanulásban is az angol vált a legnépszerűbb idegen nyelvvé, az én nemzedékem értelmisége angolul nagyjából megtanult, oroszul azonban (sajnos) nemigen. Mégis, kétségtelenül jelen volt a mindennapi életünkben egy nagy keleti nép - lélekszámát tekintve a legnagyobb európai nemzet - kultúrája. A találkozást megnehezítette a kötelező nyelv kellemetlen mellékíze, a hivatalból propagált kultúrjavak iránti ellenszenv és sokakban nyilván a szovjet megszállókkal szembeni düh is. De a dolog mégsem volt teljesen reménytelen. A zenekedvelőknek Szvjatoszlav Richter és több más világszínvonalú muzsikus, a filmbarátoknak az Andrej Rubljovban kiteljesedő szovjet-orosz mozi, az olvasó embereknek pedig a mágikus A Mester és Margarita a maga idejében a kulturális csúcsminőséget jelentették. (Amúgy a zenebarátoknak is megvolt a maguk áfonyaélménye az olcsón megszámított és művészileg nagyon értékes, de silány kivitelű szovjet komolyzenei hanglemezekkel.)
A szovjet-orosz kultúra sajátosan ötvözte a klasszikus orosz magaskultúra és a forradalmiból intézményessé szigorodó szovjet idők szellemiségét. Még a legreakciósabb pesti operabarát is tudta, hogy a Bolsojhoz és a leningrádi Kirov-baletthez mérve az Andrássy úti zenepalota erősen provinciális hely. Malevics, Tatlin és a többi szovjet avantgárd alkotóhoz képest a 20. századi magyar művészet is szomorúan vidékiesnek számított az értők szűkebb és a sznobok szélesebb táborában. Dziga Vertov és Eizenstein is döbbenetesen más minőséget képviselt a filmművészetben, mint a korabeli, Kabos-tréfákkal és Turay Idákkal dúsított, Meseautós magyar mozidarabocskák. Mindez azonban nem csökkentette azt a sajátos lenézést és gyanakvást, amelyet úgy általában a szovjet produkciók iránt éreztünk. Ki tudná utólag megmondani, milyen arányban volt jelen ebben az érzésben a jogos szabadságvágy és a vélt kultúrfölény? A Szovjetunióhoz való viszonyunk általában is más volt, mint ahogy azt az akkori szovjetbarát és a mostani antikommunista propagandahuszárok sugallják. A klasszikus birodalmi modellel szemben Magyarország, a „gyarmat" minden tekintetben jobb és nyitottabb életet élt, mint az őt megszálló és „gyarmatosító" Szovjetunió, s ezzel a legtöbb magyar tisztában volt. A magyarok és az idelátogató szovjet turisták, illetve a Szovjetunióban portyázó magyarok és a helyi lakosság viszonyát a magyarok részéről egyfajta lekezelő és lesajnáló stílus jellemezte, melynek szellemi hátterét relatív nyugatiságunk, anyagi bázisát pedig a Kádár-rendszer félfogyasztói vívmányai biztosították. Az átlag magyar nem utálta a „szovjeteket", inkább lenézte és kicsit gyereknek tekintette őket, ideértve az itt állomásozó hadsereg laktanyán túl elesettnek és szerencsétlennek látszó kiskatonáit. A tisztfeleségekről is inkább az édeskésnek és közönségesnek ható Krasznaja Moszkva olcsó pacsuliillata jutott közhelyszerűen az emberek eszébe, mintsem a megszállás brutális ténye. Mindebben lehetett persze valami lélektani kompenzálás is 1956-ért. Jólesett lesajnálni azokat, akik valamiképp mégis a minket elnyomó birodalmat testesítették meg.
Engem minden szovjet alkotás közül A Mester és Margarita bűvölt el legjobban. (S 2005 nyarán meglepve tapasztaltam, hogy tizenöt esztendővel a rendszerváltozás után is nyerni tudott egy erősen angolszász ízű televíziós könyvversenyen, jelezvén, hogy sokkal mélyebb nyomot hagyott a kollektív kulturális emlékezetben, mint ahogy azt a túlpolitizált elmék gondolnák.) A hetvenes évek elején olvastam először, Győrött, ahol az egyetemi vizsgák utáni vakációmat töltöttem két nagynéném erősen úri nosztalgiákat tápláló, szebb napokat idéző otthonában. Leginkább délelőtt, a termálfürdőben olvastam a könyvet, kétszer ezer méter mellúszás között, s aztán a fürdő büféjében, később győri presszókban, sör mellett és este otthon a „szalonban", stílszerűen vodkakísérettel. Nem lehetett abbahagyni, de nem volt érdemes gyorsan olvasni sem, hiszen minden mondatában, utca- és személynevében újabb gyönyörűségekre leltem. Ugyanakkor már akkor megsejtettem a mű egyik különös titkát, amit azóta Bulgakov levelei és felesége feljegyzései is megerősítettek. Woland mágus modellje maga Sztálin, akivel szemben Bulgakov a diktatúrák művészére oly jellemző hassliebe érzésével viseltetett. Az ellenszenves alakok pedig, akiket részint maga a mágus, részint a segédei, köztük a legendás kandúr tüntetnek el, jellegzetesen a Bulgakov életét pokollá tevő kritikusok, színigazgatók, lakóbizottsági főnökök, dramaturgiai minizsarnokok és a művészek között szaglászó Meigel bárók. Vesztüket a szerző és nyomában az olvasó leplezetlen kárörömmel fogadja. Bulgakov magánfeljegyzéseiben is hasonlóképp fogalmazott, amikor egy-egy cenzora vagy más színházi ellenfele valódi letartóztatásáról értesült. Sőt a jó zsarnok mítosza Pilátus és Jesua betéttörténetében is megismétlődik, amikor a zsidó próféta hitétől megérintett helytartó a titkosrendőrség intelligens főnökével öleti meg keriáthbéli Júdást, Jesua árulóját. A parancs finoman lebegtetett sejtetése és utóbb Afranius parancsnok szakmaian visszafogott beszámolója a likvidálási akció sikeréről a regény egyik legérzelmesebb jelenete. Egy gonosz világban annyira felfordul minden, hogy az igazságtétel is csak a titkosrendőrségtől várható. A világirodalomban - legalábbis a remekművek között - alighanem ez az egyetlen példa a titkosrendőrség apoteózisára. A klasszikus orosz irodalomban ez az attitűd elképzelhetetlen. Tolsztoj vagy Dosztojevszkij az áruló Júdás szerencsétlen figurájához is előbb nyúlt volna a megértés szándékával, mint egy titkosrendőréhez.
Mindez nem csökkentette bennem a mű iránti rajongást, s nem is azért említem, hogy bárkit kiábrándítsak Bulgakov tiszteletéből. A Mester és Margarita éppen azért varázslatos alkotás, mert a bibliai örökségen, a fausti mítoszon és az orosz irodalmi hagyományon túl keretként, mintegy vasbeton tartószerkezetként jelen van benne a korabeli szovjet valóság. A lakáskiutalást körülövező kis panama, az írószövetségi étterem szerény luxusa, a valutaboltban édességet vásárló moszkvai bácsika, az orvosprofesszor magánrendelője és a kajszibaracklé, amit utcai bódékban árulnak a szomjazó járókelőknek. Bulgakov remekműve a szovjet idők Moszkvájának talán leghitelesebb ábrázolása. S nem csak a mágusmesébe öltöztetett rémület jelenik meg benne, hanem a hétköznapok humora, a polgári és forradalmi szokások furcsa összekavarodása, a politikai frázisok és a magánszenvedélyek közti mulatságos ellentét is.
A nyolcvanas években kétszer is felkerestem a Bulgakov-életmű legfontosabb helyszíneit. Kijevben a magyar írószövetség egyszemélyes „delegációjaként" felkerestem Bulgakov egykori otthonát, amelyet oly pontosan ír le a Fehér gárda című önéletrajzi regényében. (Ennek színpadi változatát nézte meg tizenöt alkalommal Sztálin, ennek sikere jelentett sajátos védettséget az írónak, ez táplálta benne a jó zsarnok mítoszát, aki az alattomos cenzoroknál, stréber kritikusoknál és hatalmaskodó színigazgatóknál jobban megértette a tehetségét. Minden másképp volt persze, Sztálin mozgatta és terrorizálta az egész masinériát, de aki nem élt a harmincas évek Moszkvájában, az nem tudhatja, hogy milyen mítoszok kellettek a túléléshez.) A ház, az erősen lejtős utca és a felső végén a pravoszláv templom pontosan olyan volt, mint a regényben. A ház az utca felől földszintes, az udvar felé egyemeletes. Amikor ott jártam, még magánház volt, s miért, miért nem, egy hatalmas nyilaskereszt éktelenkedett az utcai homlokzatán. Javasoltam a kísérőmnek, az ukrán írószövetség tisztviselőjének, hogy érdemes lenne múzeummá vagy emlékházzá alakítani. (Angolul beszéltem, egy Moszkvából mellém rendelt lány tolmácsolt köztünk, alighanem neki is volt némi köze ahhoz a szervezethez, melyet oly szemérmesen költött át mágusok és pepitazakós alakok truppjává az író.) Az ukrán írószövetségi tisztviselő elengedte a füle mellett az ötletet, viszont tudomásomra hozta, hogy az ukránok h-val, Bulhakovnak ejtik az író nevét. Menthetetlenül eszembe jutott a regénybeli stréber balti katonatiszt, Talberg kapitány, aki a Turbin fiúk nagyobb mulatságára a függetlenség kikiáltásakor Ignatyij Pepillo Ukrán grammatikáját kezdi tanulmányozni. Az írószövetségi tisztviselő persze ukrán volt, nem tankönyvből tanulta az anyanyelvét. Mégis meglepett a közöny, amelyet Bulgakov életműve iránt tanúsított, s a kioktató fontoskodás, amelylyel az orosz író nevének helyes ukrán kiejtését magyarázta. Sokat megsejthettünk volna a jövőből, ha elképzelhetőnek tartjuk az akkor elképzelhetetlent, a nagy birodalmon belüli széttartó erőket.
Moszkvában pedig egy júliusi délelőtt (júliusban lehetett, ekkor tartották a filmfesztivált, amelynek rendszeres résztvevője voltam) megkerestem a kis tavat, melynek partján A Mester és Margarita kezdődik. Jobb híján egy utcai rendőrtől kérdeztem meg gyenge oroszsággal, merre van a Patriarsije Prudi. Készséggel útba igazított, de hozzátette, hogy nagyon megváltozott a környék a harmincas évek óta. Ez még a hivatalos Bulgakov-kultusz, az emlékhelyek nyitása és a regény topográfiai megidézésének kultusza előtt volt. A magas bérházak közé szorított kis városi tó leginkább a lágymányosi Feneketlen-tóra hasonlított, bár a házak itt sokkal közelebb álltak a vízhez, mint Budán. Ezeknek a házaknak az ablakára nézett fel meglepetten Woland mágus, „mintha azt várná, hogy minden háznak minden ablakából egy-egy ateista néz le reá". Itt kezdődött minden, gondoltam elérzékenyülve, itt sétált Jézusról beszélgetve Hontalan, a költő Berliozzal, a szerkesztővel, itt itták a kajszibarackszörpöt, itt jelent meg külföldies ruhájában a mágus, s itt csilingelt a végzetes villamos, amelyet a Komszomol-szalagos lány vezetett. Ezt a mesét sokkal jobban ismertem, mint az igazi Moszkva valódi történeteit. Olyanynyira, hogy bár megnéztem, gyorsan el is felejtettem, járt-e még a villamos a tó sarkán, ahol annak idején lefejezte a vaskerék a TÖMEGÍR kiválóságát. Mintha egyformán emlékeznék arra, hogy igen, én is láttam a síneket és a sarkon beforduló piros villamost - s arra, hogy a rendőr szavai nyomán magam is konstatáltam a sok változást, benne a villamosjárat megszüntetését. Ma sem tudom, melyik változat az igaz, s már nem is érdekel. A regény, Bulgakov meséje sokkal mélyebb valóság lett a számomra, mint a magam szerény helyszíni jelenléte: az előbbi kimosta emlékezetemből az utóbbi részleteit.
A nyolcvanas évek szovjet Moszkvájában a magyar látogató fesztelenül mozgott. A politikai Nyugatról érkezőkkel szemben mi mentesek voltunk mind a hidegháborús kémregények borzongásától, mind az erőltetett vagy naiv lelkesedéstől a kommunizmus szülőhazája iránt. Ez utóbbi szórakoztató példáját mutatta be az amúgy nagyszerű Robert de Niro, akivel futólag össze is haverkodtam a moszkvai fesztivál forgatagában. 1985-ben még csak vendég volt, 1987-re ő lett a zsűri elnöke. E minőségében egy konferencián, kissé ittas állapotban, elképesztően dogmatikus szöveget vágott le a szovjet kultúra és általában a szovjet élet nagyszerűségéről. Beszélgetőpartnere, egy fiatal szovjet nő viszont a gorbacsovi idők szellemének megfelelő reformpárti, kritikus dumát nyomta. Mulatságos volt tapasztalni, hogyan beszél el egymás mellett a szovjet értékeket dicsérő amerikai sztár és a „hibákat" bíráló helyi művész. De Niro sematikus fordulatai szinte paródiaszerűen sűrítették össze mindazt a lelkes közhelyet, amit a baloldali nyugati értelmiség hordott össze hetven év alatt a Szovjetunió dicsőítésére. Mert mégiscsak ez volt az a Moszkva, ahol Le Corbusier új várost akart építeni, ahol a közgazdász Keynes ráébredt az állam gazdasági szerepvállalásának fontosságára, ahol Arthur Koestler a kommunizmus iránti lelkesedéséből munkásként dolgozott, s amelyről Illyés Gyula olyan hiteles útinaplót írt, hogy az változatlan szöveggel jelenhetett meg mind a Horthy-korszak, mind a Kádár-rendszer Magyarországán.
A gazdasági, politikai és stratégiai realitásban gondolkodó nyugati szakemberek már 1917 végén megjósolták a bolsevik kísérlet közeli bukását, de évtizedeken át folyamatosan felsültek próféciájukkal. Nyilván ennek is része volt abban, hogy mire valóban kibontakoztak a bukás tünetei, már senki sem mert hinni bennük. Amúgy magam megmosolyogtam, de nem vetettem meg azokat a nyugati intellektueleket, akik hinni akartak a szovjet utópiában. Az utópia Platóntól az őskeresztényeken, a szentté avatott Morus Tamáson és Campanellán át az első szocialistákig az európai kultúra egyik legnagyszerűbb ajándéka. Hit és utópia nélkül csak elnapolt hullák lennénk. Utópiára éppúgy szükségünk van, mint arra, hogy az elrontott és rémálommá torzult rendszert merjük megtagadni akkor is, ha szívünknek kedves utópiából sarjadzott. Akiből e két képesség bármelyike hiányzik, az sohasem érti meg a 20. századot.
Mi láttunk otthon szocializmust élőben, s ezért nem hatódtunk és nem rettentünk meg a szovjet valóságtól. Nem szerettem különösebben Moszkvát, de erős és karakteres városnak tartottam, amelyben jó volt céltalanul bolyongani és nézelődni. Gyakran alászálltam a föld alá. A harmincas években készült, feldíszített metróállomások sok évtizeddel Makoveczék megjelenése előtt már a posztmodern szellemében születtek, antik, népi és heroikus formákkal oldva a vasbeton-építészet sima vonalú funkcionalizmusát. (A posztmodern építészet nyugati teoretikusai nem is tagadják ezt a szellemi rokonságot.) Döbbenetesek voltak ezek az agyondíszített állomások. Idővel mégis megértette az ember, hogy valahol ugyanaz a szándék munkál bennük, mint a katedrálisokban. Az emberek szürke és nyomorúságos otthonokban élnek, de ha belépnek egy közösségi térbe, akkor az épített tér pompája érezteti velük, hogy a közösség hite magasztosabb a hétköznapoknál. A sivár otthonából a sivár munkahelyére siető moszkvai néhány percre a pompa és az ünnepélyesség közegébe kerül. Első pillantásra mulatságos, ha egy metróállomás bálteremhez hasonlít. De ha jobban meggondoljuk, a tánc alaptermészetéhez sem tartozik szervesen a díszes tükör, a sokágú csillár, az aranyozott gyertyatartó, a sok színes festmény és faragás a falon. A feldíszített bálterem végső soron éppoly diszfunkcionális, mint a festményekkel és bronzszobrokkal telerakott metróállomás. A mozgólépcsők között klasszicista formájú lámpák égtek, hosszú fénysorral szegélyezve a mélyállomásba lejtő aknát. Határozott és befejezett hangulata volt ennek a világnak, amelyhez nem lehet semmit hozzátenni és amiből nem lehet semmit elvenni. Minden részlet ugyanazt az egységes, szigorú és birodalmi stílust sugározta. Még a népies idillt ábrázoló képekből is merev ünnepélyesség áradt. Nagyon nem szerettem, de szinte elbódított az erős és mindent átható stílusa.
A sztálini korszakban épült nagy felhőkarcolókba is gyakran betértem. Zárt, szinte fullasztó terek voltak nemes anyagokkal, klasszicista formákkal és az ötvenes évek késői art decós bútoraival. Mélybarna, ívelt asztalok és székek, süppedős fotelok, a liftajtókon díszes fémfaragások. Barátságtalan, de nem ízléstelen hivalkodás a nagy terekkel és a gazdag díszítésekkel. Az egész inkább illett volna egy hollywoodi filmbe, mint a szovjet hétköznapok világába. E felhőkarcolók, a Moszkva, az Ukrajna Szállók és a társaik kintről is kiáltóan amerikainak hatottak hatalmas tömegükkel és az ég felé törő csúcsukkal. Az építészet és a belsőépítészet nyelvén világossá tették a szovjet rendszer és benne a sztálinizmus titkát. Mint a 20. század legtöbb európai zsarnoksága, ez is jellegzetesen modernizációs diktatúra volt, amely a szerves nyugat-európai fejlődést kihagyva és a tempót felpörgetve Amerika sikerét akarta a diktátor uralkodása alatt utánozni és behozni. Már Lenin is az „amerikai posta" mintájára kívánta megszervezni a gazdaságot az Állam és forradalom című művében. Sztálin és később Hruscsov nyíltan az amerikai fejlődés beérését tűzte ki céljául. Ez a csúcstechnológiában sikerült is, de a hadiipart, az űrkutatást és a világhatalmi ambíciókat megtartó társadalom lassan szétkorhadt a kapkodó és egyenlőtlen fejlődésben. Mállása, mint a statikában általában, sokáig szinte észrevétlen volt, annál nagyobb robajjal járt a végső stádium, a szerkezet összeomlása. Statikus nyelven úgy is fogalmazhatnánk, hogy a túlméretezett tetőt tartó, gyenge oszlopokra ható nyomó, húzó és nyíró erők egyszerűen szétroppantották az építményt.
A szovjet Moszkva legjellegzetesebb épülete számomra mégis a Recsnoj Vokzal nevű hajóállomás volt. A harmincas években épült, a látványos népünnepélyek és a nagy tömeggyilkosságok korában. Abban semmi meglepő sincs, hogy az épület tömege árbocszerű acéltornyával és hosszú, elnyújtott alakjával hajót formál. Divatos motívuma volt ez a harmincas évek építészetének, Mendelssohn nevezetes berlini színházépülete, a mai Volksbühne is használja ezt a formát. Ami folyóparton, hajóállomás esetében még indokoltabb is, mint a Kurfürstendammon. A Recsnoj Vokzalt az teszi karakteressé, hogy úgy néz ki, mintha egy délszaki tenger partjára tervezték volna. Nagy fehér épület, széles lépcsősorok, a végtelen panorámáját ígérő tágas teraszok. Az állomás korabeli díszítései is messzi tengereket idéznek. A szökőkúton játszadozó delfinek szobrait láthatjuk. Az egész építmény a tenger lebegő páráját, a szabad és kötetlen elhajózás kalandját, a végtelen nyarat volt hivatva megjeleníteni. Természetesen a birodalmi klasszicizmus merev és túlzó eszközeivel. De a teraszok nem a délszaki tengerre, hanem a szürke kis Moszkva folyóra néznek. S abban a városban, ahol hosszú és hideg a tél, s ahonnan több ezer kilométerre a tenger. Olyan korban épült, amikor két véres tisztogatás között Sztálin úgy nyilatkozott, hogy a Szovjetunióban „vidám az élet". A tengerpartra kívánkozó épület az erőltetett és hazug könnyedség, a „vidámság parancsra" kényszeredett gesztusával épült fel a maga sivár külvárosi környezetében. Ha egyszer kitörne az igazi szabadság Oroszországban, a Recsnoj Vokzal fogná magát, s elhajózna délre, a messzi tengerre, ahová születni szeretett volna.
A szovjet hétköznapokból a szegényesség és a birodalmi méretek örök kettősségét éreztem a legizgalmasabb titoknak. A moszkvai utcakép sokkal sivárabb volt a korabeli budapestinél. A hodályszerű boltok polcain alig néhány áruféle kínálta magát szürkés dobozokban vagy zacskókban, s az undok elárusítónőket mintha kizárólag a vásárlók elriasztására alkalmazták volna. De voltak más boltok is, ahol - ugyancsak rubelért - olyasmit is beszerezhettünk, ami otthon hiányzott. Portugál bort, kilóra mért kaviárt, reuma ellen kínált (s valóban hatékony) viperakrémet, lazacot, kiváló minőségű ruhaszövetet vagy hajómotort. A sztalovajának becézett, gyakran pincehelyiségekben berendezett önkiszolgáló éttermek a legroszszabb magyar menzát is alulmúlták visszataszító külsejükkel és az ételként osztogatott, undorító állagú és ízű kotyvalékkal. Másfelől akadt számos hatalmas és meglepően elegáns étterem, ahol egy budapesti diákcsoport is olyan díszvacsorát kapott rengeteg izgalmas előétellel, saláták, húsok és halak bőséges választékával, amely Budapesten legfeljebb csak egy-két nemzetközi szállodában volt elképzelhető, ott is sokkal kisebb méretben, szerényebb változatban és többszörös áron. Ehhez jöttek még a „déli" - grúz, örmény, azeri és egyéb - éttermek, félig-meddig maszek konyhával, ahová csak baráti ajánlásra lehetett bejutni. S ahol a délszaki ízek orgiájával együtt olyan „szovjet" embereket is megismerhettünk a déli köztársaságokból, akik egészen másképp éltek, viselkedtek és nagyjából beszéltek is, mint az általunk addig ismert, rendszerkonform oroszok. A déliek a piacokon is jelen voltak, zöldséget, gyümölcsöt és fűszereket árultak legális és illegális helyeken, s a puszta megjelenésük is azt mutatta, hogy a szürkés átlag mögött a birodalomban mindenféle izgalmas népek és törzsek élnek. Akkor és ott úgy éreztem, hogy aki nem orosz és nem szláv (ukrán vagy fehérorosz), az - legyen bár balti vagy kaukázusi - valamiképpen hallgatag ellenzéke a rendszernek. Ha másban nem, hát a gesztusaiban, a hibás oroszságában, a saját nemzete múltjának sűrű emlegetésében. Természetesen rokonszenveztem velük. De már akkor is úgy éreztem, hogy igazában nem ők, az elnyomott baltiak és déliek (s nem is mi, megszállott magyarok), hanem az oroszok viselik el a legnagyobb terheket és hozzák meg (alighanem a semmiért) a legnagyobb áldozatot.
S hát Budapest természetesen kisváros volt Moszkvához képest. A metropolis méretei akkor is lenyűgözőek, ha az épületek nagy többsége sivár és szomorú. Egy bizonyos méreten felül a nagyváros önmagában is izgalmas organizmus, a csúnya és érdektelen részletek egységes és erős egésszé olvadnak össze. A város közép-európai ésszel éppúgy végtelennek tetszett, mint körülötte a birodalom, amely Nyíregyháza után kezdődött, és valahol a Japán-tengernél ért véget. A metró megáradt folyamként ragadta magával a tömeget, számtalan vonala és rengeteg állomása sok millió embert szolgált ki naponta. Ha az embernek nem volt kéznél öt kopejkája a bejáratnál az automatára, és keresgélni kezdte az aprót az áramló tömeg közepette, mindig akadt valaki, aki az arctalan masszából kiválva egyszerűen, minden udvariaskodás nélkül kezünkbe nyomta az ötöst. Ez nem jótékonykodás volt a szó hagyományos értelmében, de nem is valamifajta lekezelő és megalázó bennfentesség az idegennel szemben. Gyakorlatiasság munkált benne, hiszen az ügyetlenkedő feltartotta a sort, a városlakók kollektív szelleme, amelyet háborúk és nélkülözések csiszoltak össze, de akadt benne egy parányi (éppen ötkopejkányi) morzsa abból az utópiából is, melynek jegyében egykor megszületett az egész, szovjetnek nevezett vállalkozás. Ez az ötkopejkányi utópia arról szólt, hogy az életben vannak fontosabb dolgok is, mint a pénz, s a pénz (legalábbis öt kopejka erejéig) nem igazi érték, hanem csak zseton, amellyel bármikor kisegíthetünk másokat. Ma, gondolom, ez a morzsányi maradék is elporladt a kapitalista fordulattal.
A széles sugárutakon kétszer négy vagy kétszer öt sávban áramlottak az autók, amelyből akkor is rengeteg volt, bár állítólag alig jutott belőlük a magánembereknek. Az elektricskának nevezett helyiérdekű vasút ötven-hatvan kilométerre is kijárt, s ez jelentéktelen távolságnak számított a birodalom méreteihez képest. Az elektricskán a mozgóárus dobozos fagylaltot kínált, amely emlékeim szerint tejesebb, lágyabb és ízletesebb volt minden, agresszív reklámkampánnyal ránk erőltetett, mai jégkrémnél. Tízmillió moszkvai és a bejárókkal, látogatókkal együtt még sokkal több ember alkotta ezt a szovjet metropolist, amely korán kelt és - más metropolisokkal szemben - korán nyugovóra tért. Ha volt is éjszakai élete, az a klubok, bárok, szállodák és magánlakások zárt világára korlátozódott. Fesztiválvendégként gyakran virradatig ittunk és táncoltunk a Rosszija Szálló hatalmas bárjában. Amikor hajnalodott, olykor kisétáltam a Moszkva-partra, ahol a szálló közelében egy kicsiny, elhanyagolt pravoszláv templom állt. A sok szesz és a dohányfüst mintha elpárolgott volna belőlem, egy ideig az álmosság is elkerült. A hatalmas metropolis közepén félelmetes csend honolt a hajnali órában. A szürke folyó éppoly kihalt volt, mint a rakpart és a ráfutó utak. A kicsi, bezárt templomot apró, elhanyagolt kert vette körül. Mintha csak a faluszélen álldogálna, nem néhány percre a világ legnagyobb szállodájaként hirdetett Rosszijától és a Kremltől, egy világbirodalom központjától. Volt benne valami megnyugtató egy átmulatott éjszaka után: azt jelezte, hogy ebben a hatalmas szovjet metropolisban is jelen van még a régi, vidékies, oroszos Moszkva.
A régi Oroszországot természetesen én is csak a 19. századi orosz írók műveiből ismerhettem. De egy-két utazás Zagorszkba elegendő volt ahhoz, hogy élőben is megláthassam ezt a másik, szent és félkegyelmű, egyszerre misztikus és elképesztően közönséges orosz valóságot. Egyszer, valamilyen delegáció tagjaként, módom volt meglátogatni a kolostoregyüttesben működő teológiai szemináriumot. Ez azonban inkább csak afféle protokollprogram volt, vendéglátóim pontosan tudták, mit mondhatnak előttünk és szovjet kísérőink előtt, s így inkább csak a félhomályos folyosókra, az ódon bútorokra és az ikonokra emlékszem a szemináriumból. Annál mélyebben hatottak rám a zarándokok. Már a kapunál feltűntek az orosz ingbe öltözött fiatal muzsikok és a leghagyományosabban öltözködött parasztaszszonyok. Beljebb valósággal ellepték az udvart. Térden csúsztak, folyton keresztet vetettek, egyik templomból a másikba szédültek, arcukon a vallási eksztázis üdvözült arckifejezésével. Arcuk, alakjuk és ruhájuk minden részlete, valamennyi gesztusuk és mozdulatuk a régi Oroszországot idézte. Fiatal, szakállas, valószínűtlenül sovány férfiak hányták magukra a keresztet, gomolygó tömeg követte a pópát, csodára váró, beteg kezek és kiszáradt ajkak érintették meg a szent ikonokat. Mintha mindannyian egy Dosztojevszkij-regény filmes adaptációjából léptek volna ki. Furcsa volt elgondolni, hogy egy-két, nagyon öreg asszonyt leszámítva már valamennyien a szovjet korszakban születtek. Az egyik kegyszerárusnál venni akartam egy primitív, műanyagból összeragasztott ikont. Az árus szigorúan megkérdezte, hogy milyen vallású vagyok. Római katolikus, válaszoltam. Az jó, felelte, maguk is tisztelik a szentképeket: de protestánsoknak például nem szabad eladnunk kegytárgyakat. Ez elég furcsa mondat volt néhány elektricskaállomásra a kommunista világrendszer fővárosától. De a maga módján történelmi előrelátásról tanúskodott, hiszen a pravoszláv Zagorszk túlélte a szovjet Moszkvát.
Alig akadt nap, hogy orosz ismerőseink ne hozták volna szóba a nagy kérdést: melyik város szebb, Moszkva vagy Leningrád? Erről a kérdésről végtelen vitába tudtak bonyolódni, ami átragadt a tartósan a Szovjetunióban élő idegenekre is. Sokat gondolkodtam azon, miért olyan égetően fontos az oroszoknak ez az erőltetett összehasonlítás. Az elsődleges ok nyilván az lehetett, hogy erről - szemben annyi más, fontosabb kérdéssel - nyíltan és szabadon lehetett vitatkozni. Mindkét városnak elegendő forradalmi múltja volt ahhoz, hogy az iránta való szeretet megférjen az úgynevezett szovjet hazafiassággal. De a két város közti szimpátiaválasztásban bizonyosan ott rejtőzött az orosz történelem több évszázados ellentéte, az orosz hagyomány és a nyugatos fejlődés nagy dilemmája is. Leningrád (Szentpétervár) elképesztően sikeres példája egy háromszáz esztendővel ezelőtti modernizációs kísérletnek. De sok tekintetben inkább csak kirakat maradt az alig változó orosz valóság homlokzatán. Moszkva ezzel szemben kaotikus és anarchikus módon dagadt metropolissá, s ezt utólag akár szerves fejlődésnek is mondhatjuk. A Kreml műemlékei, a város máig meglevő faházai, a kis templomok, a százesztendős bérpaloták, a húszas évek bauhausos ihletésű kísérletei, a Sztálin-barokk paloták, a hatvanas-hetvenes évek egyszerre nyugatias és mégis szovjet épületei minden esztétikai dogmát cáfolva egységes egésszé álltak össze. Moszkvává. Bár többször jártam Leningrádban, őszintén szólva csak az Ermitázs gazdag festménygyűjteményére és vele éles ellentétben a képtár vécéjének gyomorforgató, iszonyatos állapotára emlékszem. Az „olyan, mintha nyugati lenne" varázsa nem érdekelt, én egy orosz várostól azt vártam, hogy mindenestül orosz legyen. Moszkvát éppen azért szerettem, mert egészen más volt, mint Budapest és azok a nyugati nagyvárosok, amelyeket már akkoriban megismertem. Moszkva idegen világ volt, egy végtelen birodalom ősi fővárosa és ugyanakkor egy 20. századi utópia kísérleti metropolisa. Moszkva valahogy úgy hatott rám, mint egy üveg erős és kristálytiszta vodka, amelyet otthon csak tartogat az ember, de az utazás (és az ifjúság) kötetlen szabadságában egyetlen este felhörpint.
Moszkvában láttam a „világ legnagyobb pónilovát", amely a „legnagyobb törpe" mintájára szovjet viccnek tűnt, de a tenyésztők mindenesetre komolyan büszkélkedtek vele. Ha magam nem is, több egyetemista társam itt szívott először jointot, marihuánás cigarettát. A szovjet fővárosban volt szerelmi kalandom egy ismert és a filmtörténetben is jegyzett európai filmszínésznővel. Moszkvában láttam először utcai szódaautomatát, iszlám papot, grúz filmrendezőt és kitüntetések tucatjaival feldíszített háborús veteránt. Sehol másutt nem éreztem át olyan intenzíven a második világháború emlékének jelenlétét, mint ebben a városban. Itt vettem részt először pravoszláv istentiszteleten, s itt kísértett meg a gondolat, hogy ez a legérzékibb és legünnepélyesebb vallás. A moszkvai templomokban értettem meg, hogy van egy másik Európa, a bizánci Európa is, amelyik nem jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más, mint a nyugati, amelyhez Magyarország is tartozik. Moszkvába mindig „küldtek", hivatalos útra vagy delegációra, itt sohasem voltam „turista". Mindig több pénzem volt, mint amennyire szükségem volt, s mindig találkoztam olyan helybeliekkel, akikkel a közös munkánk révén értelmesen el tudtunk beszélgetni.
Mint nemzedékem legtöbb tagja, én is a „reformok" kultuszában nőttem fel. Amennyire módomban állt, a reformok hasznosságáról igyekeztem meggyőzni azt a néhány szovjet embert is, akivel olykor beszélgettem. De álmomban sem hittem, hogy ezekbe az ártalmatlan reformokba egyszer csak belebukik a szovjet birodalom. Egyéni életemben 1989-90, a szovjet birodalom bukása igazi felszabadulás lett: ekkor indult be az, amit közhelyesen csak „karriernek" szoktak hívni. Nem vágytam rá különösebben, de ha már megnyílt előttem, akkor bátran végigjártam a grádicsait. Nincs nosztalgiám az eltűnt birodalom után. Mégis megindító arra gondolnom, hogy egy nagy világbirodalom, amelyet még láttam a fénykorában, néhány év alatt elenyészett a semmiben. S a „szovjet" szó, melyet egykor naponta számtalanszor olvastunk, hallottunk és használtunk mindenféle összefüggésben, mára éppoly elavulttá vált, mint mondjuk a k.u.k. kifejezés. Lehettünk bár szovjetbarátok, szovjetellenesek vagy a Szovjetunió iránt tárgyilagosan érdeklődő kívülállók, valami belőlünk is meghalt azzal, hogy tiszteletünk, gyűlöletünk és érdeklődésünk tárgya megszűnt.
A hetvenes évek ismert viccében az öreg amerikai turista Leningrádba utazik, s elmeséli, hogy fiatalon, 1917 novemberében már járt ott, s éppen kihajózott a kikötőből, amikor egy cirkáló hirtelen lövöldözni kezdett. „Tessék mondani, lett a dologból valami?", kérdezi a vendéglátóit. Egy-két évtizeddel később a vicc új történelmi távlatot nyert. Valóban, lett valami az Auróra lövöldözéséből, tízmilliók hitéből, más tízmilliók halálából és több száz millió ember önként vagy kényszerből vállalt áldozatából? Lett a dologból valami, vagy múlékony kísérlet volt, amelyre egy idő után nem emlékeznek majd többen, mint arra, hogy az egykori szovjet Moszkvában öt kopejka volt a metrójegy? Sic transit gloria mundi, így múlik el az e világi dicsőség. Ez akár vigasztaló is lenne, ha nem múlnánk el lassan mi is, követve régi holtakat és bukott birodalmakat.