Berlin, 2005. augusztus 12.
Ma kis híján óratulajdonos lettem. Egészen pontosan: egy Bergmann óra birtokosa. Még azt is én dönthettem volna el, hogy ezüst vagy fekete-fehér számlaposat akarok-e. Hogy mi a Bergmann óra, fogalmam sincs, azonkívül két karórám is van, de hogy lehetne harmadik is, méghozzá ingyen, ajándékképpen, valósággal felvillanyozott. Ajándék tekintetében elmondhatom magamról József Attilával, hogy „a kisgyerek, ki voltam, ma is él".
A dolog úgy kezdődött, hogy a szokásosnál korábban jött a levélkézbesítő. Fél óra múlva kellett indulnom a fogorvoshoz rutinszerű ínykezelés végett, vagyis maradt némi időm, hogy érdemben foglalkozzam a postai küldemény mibenlétével. A szép, selymes papírra nyomtatott közlés szerint igen előkelő nemzetközi napilap német nyelvű kiadása fordult hozzám azzal a kéréssel: tölteném ki „választási barométerüket", amely a szeptemberi parlamenti csatározásra vonatkozik.
Öt esélyes német politikus kisméretű arcképe alatt álltak a kérdések, mellettük öt-öt kicsiny üres karika, s abba kellett beikszelni a választ. A kérdések roppant egyszerűeknek tűntek, s arra vonatkoztak: melyiküket tartom a legszavahihetőbbnek, a legerősebb kezű vezetőnek, a legrokonszenvesebbnek, akiről feltételezem, hogy leggyorsabban rendezi az állam belső adósságait, felélénkíti a gazdaságot, tartósan új munkahelyeket teremt, kinek van külföldön legnagyobb tekintélye, R., S., X., Y. vagy Z. a legalkalmasabb rá, hogy előrevigye az európai egység ügyét, s végül mely jelöltről feltételezem, hogy Németország érdekeit leghathatósabban képviselné a nagyvilágban.
Hozzá kell tennem, hogy a névre szóló kísérőlevél egyéb csemegéket is kilátásba helyezett: a legek szorgos kitöltője négyhetes előfizetést kaphatott a lapra, 20 ezer eurót vehetett át készpénzben, továbbá Saeco automata kávéfőzőben is reménykedhetett, amely pedig darabonként 750 eurót kóstál. Ezek az előnyök bevallottan szerencsefüggőek voltak, és a kávémasinát kizárólag az első 500 beküldő között sorsolták ki. A Bergmann órát ezzel szemben már a kérdőív kitöltésével magaménak tudhattam volna. A felkérés anyagi ösztönzés nélkül is megtisztelőnek látszott: voltaképpen egy nemzeti konzultáció alanyának vélhettem magam olyan országban, amelynek még polgára sem vagyok.
Rögvest munkához is láttam volna, de a fogorvosi időpont sürgetett. Útnak indultam, és miközben a Schönhauser Allén a rendelő felé tartottam, a bilincsekkel oszlopokhoz erősített választási plakátokon mind az öt jelölt ígéreteit szemügyre vehettem: ezek egybehangzóan korszerű családpolitikával, munkahelyekkel, gyermekgondozással, olcsó közoktatással, az atomenergia megszüntetésével stb. kecsegtettek. Noha mindezen ígéretekben mérsékelten voltam érintve, általános elveikkel messzemenően egyetértettem: „A közérdekért az önzés ellen", „Németországnak változásra van szüksége", továbbá „Éljünk az esélyekkel" - a jelszavakat mintha számból, szájüregemből vették volna ki.
A fogorvosnál, még mielőtt az ínykezelő székbe süppedhettem volna, tüstént legomboltak rólam 10 eurót „rendelői illeték" címen. Ez a juttatás elnevezésével ellentétben nem a praxisé, hanem a betegpénztáré. Ha az embernek van háziorvosa, aki beutalja, három hónapban egyszer fizetendő, ha nincs, akkor minden rendelő újra kéri. A néhány éve bevezetett, viharosan vitatott különadó kétségkívül szanálta a túlságosan nagyvonalú egészségbiztosítást, de milliárdos összegeket húzott ki a páciensek zsebéből. Ráadásul legalábbis engem minden alkalommal úgy ért, mint derült égből a villámcsapás, és hogy a genius locinak is megfeleljek, egyáltalán nem volt ínyemre. Egy pillanatra fel is ötlött bennem, hogy a „választási barométer" egyáltalán nem kíváncsi rá: melyik lenyűgözően szimpatikus és hallatlanul erőskezű pártvezérről hiszem el, hogy képes felszámolni a „rendelői illetéket", amely velem fizetteti meg a nekem adófizetői jogon járó orvosi ellátást? Mielőtt azonban ezen eltűnődhettem volna, a kitűnő stomatológus már szájpadlásomat fürkészte.
Tíz óra volt. A kezelést követő kétórás evési tilalom tudatában hirtelen éhség fogott el. Magamat fegyelmezendő bementem kedvenc, mert egyetlen bankomhoz, hogy értesüljek anyagi helyzetemről. A bájos hivatalnokhölgy főnökéhez utasított. Már-már szorongani kezdtem, ám a fiókvezető kitüntető szívélyességgel fogadott, és legújabb szolgáltatásukra hívta fel figyelmemet: szerinte ugyanis én vagy tíz éve túl nagy összeget fizetek magánbiztosítómnak. Ha igazán csekély díj ellenében megbíznám őket, hogy világítsák át a problémát, akkor kedvező eredményhez jutnának. Alig tudtam ellenállni a csábításnak, de azért für alle Fälle gondolkodási időt kértem. Kifelé menet az előtérben hatalmas plakát szúrta ki szememet: ezen a nevezett biztosítótársaság a mondott pénzintézet leányvállalataként volt feltüntetve. Hogyhogy ezzel az összefonódással kapcsolatban egyetlen szimpatikus és erőskezű jelölt sem foglal állást? - kérdeztem magamban. Teszem azt az „önzés és közjó" ürügyén. Mintegy válaszul erős gyomorkorgást éreztem.
Elfogyasztottam a magam főzte, szájpadlásbarát, ínykímélő ebédemet, de ahelyett, hogy visszatértem volna a kérdőívre, sziesztát tartottam. Azaz hogy tartottam volna, mert a délutáni igazak álmából éles csöngetés riasztott fel. Bágyadtan nyitottam ajtót, negyven körüli férfi lépett be, és közölte, hogy a rádió és televízió tavalyi díját kéri számon rajtam. Homályosan emlékeztem rá, hogy valami hasonlót már többször befizettem, de az írásos bizonyítékot valahol elástam, és már csak házkutatással tudnám előteremteni. Márpedig, érvelt az ügynök, ha nem adok banki megbízást a levonásra, az nyomozati eljárást vonhat maga után. S bár nyilvánvaló volt, hogy több műsorvevő készülékem van, egy után is leróhatnám a tavalyi lemaradást - 180 euró összegben. Tehetetlenül aláírtam a formapapírt, s csak miután a férfi elment, néztem bele folyószámlámba, ahol expressis verbis állt, hogy ezt az összeget tőlem a bankom, úgy is, mint az említett biztosító apavállalata, rendszeresen levonja. Ebben a pillanatban fogott el a dühroham, s küldtem volna legszívesebben valamennyi érintett intézményt, pártot, politikust és államot az édesanyjába, mely utóbbit egyben üzletszerű titkos kéjelgés gyanújával illettem. Közben magamat is utáltam a bennem elhatalmasodó lélektelen materializmus okán.
Azután az eredetinél már jóval kisebb lelkesedéssel ismét szemügyre vettem a komoly közgazdasági lap hozzám intézett felszólítását. Egyszer csak azt láttam, hogy a Bergmann órát orrom alatt elhúzó vastag betűs ígéret alatt kíméletes petittel szedve közlik velem: a kérdőív kitöltése fejében négy hétig kedvezményes áron (33,56 euró helyett 16,75 euróért) tesztelhetem a lapot, s ha erre kész vagyok, akkor tiktakol nekem bérmentesen a Bergmann.
„A kisgyerek, ki voltam, ma is él", de teszek az órájukra, most már ingyen se kellene, Attila. Folytatnám, de unnád. Tudom, hogy nem élsz lazacon.
Egy manzárdőr feljegyzéseiből. Ungvár, 2005. augusztus
Lomtalanítunk. Ez az egyszavas mondat egész családtörténetet rejt magában. Mutasd meg a szemetedet, megmondom, ki vagy. A három pincénk kacatjait kihordó, teherautóra pakoló és elszállító markos férfiak most többet tudhatnak rólunk, mint legközelebbi ismerőseink. A használaton kívüli holmikon át beleláttak a múltunkba, talán a lelkünkbe is. Még szerencse, hogy nem a családszociológia és nem a gyűjtögetési pszichózis a szakterületük, hanem a köztisztaság.
Háromgenerációs családi házunk több részletben épült, és voltaképp még most sincs teljesen készen. Negyvenhét éve a kisház épült fel villámgyorsan: sürgősen el kellett jönnünk onnan, ahová születtem. Apámék szép telket vettek a Várhegyen, rendes épület felhúzására persze nem maradt pénzük, így előbb csak a picike alagsori konyha és fölötte a szobácska épült meg, ebben húztunk ki egy szezont négyesben. (Én másfél éves voltam.) Közben elkezdődött a nagyház alapozása, emelkedtek a falak, és két nyárral később tető került fölébe. A helyiségek lakhatóvá tétele fokozatosan (és elég lassan) történt, arra már én is emlékszem, hogy az emeleten évekig üzemelt a rossz szoba, az volt a kecskelábakkal és gyalupadokkal felszerelt asztalosműhely, amelyben a mesterek a ház fakellékeit készítették, itt fűrészelték és gyalulták a többi szobába kerülő padlódeszkát, az ajtókat, ablakokat, és a szép, faragott korlátú lépcsőt is.
Nekem a rossz szobába nemigen szabadott belépnem, de a mesterektől időnként remek kis csinos gyalult deszkavégeket kaptam, és ezekből az ingyen-építőkockákból a magam palotáit is felrakhattam naponta. Mivel apám éppen egy szovjet termelési regény fordításán dolgozott, és anyámnak gépbe diktálta a magyarítását, én a nagyobb deszkácskáimat elneveztem a könyv szereplőiről. A legkedvesebb darab a főhős után Tolja Kovaljov nevét kapta. Egyszer, amikor anyámnak tálalásnál éppen nem volt mire tennie a forró lábast, felkapta a földről az egyik lapkát, azzal segített a dolgon. „Naaaa, anyúúú, miért vetted el Tolja Kovaljovot!?" - siránkoztam. Ettől kezdve családunkban mindennek ez a neve, amit a forró tál alá teszünk, legyen bár cserép vagy fém vagy műanyag. A szovjet szocreál műveknek lassan az utolsó példányait is kiselejtezik a könyvtárakból, de nálunk már a harmadik nemzedék étkezik a szovjet ember típusát fejlődésében ábrázoló regény nagyszerű hősének hőszigetelővé tárgyiasult társaságában.
Amikorra a nagyház elkészült, a kisház konyhájából pince lett, a szobácskában bátyám rendezte be ezermesterműhelyét, amely hamarosan meg is telt a hatvanas évek elektrotechnikai iparágának az összes kellékével. A rossz szobában lett a háló, a másik emeleti helyiségben apám dolgozószobája, a földszinten az új konyha, a vizesblokk és a nappali. Aztán éveken át zajlott a cserebere. Előbb bátyám költözött el, műhelyéből lett az én kamaszdühöngőm, aztán magam növekedvén és baráti köröm nálam gyakran időző tagjai gyarapodván egyre nagyobb szobákba költöztem. De a legtágasabb is szűkös lett, amikor megházasodtam, és fiunk megszületett. Hogy megkaphassuk a teljes emeletet, ahhoz a szüleimnek a földszinten szüksége volt egy nagyobb traktusra, így hát elhatároztuk az újház hozzáragasztását a meglévőhöz, mégpedig úgy, hogy az egész építmény együtt L alakot öltve határolja a portát. De mivel a telkünk domboldalon fekszik, így ami az utcáról földszint, ugyanaz az udvar felől emelet, és mivel a toldásnak (az „L" betű szárának) és a régi résznek nyilván közös tetőt szántunk, az egyetlen új földszinti szoba kedvéért az újházat háromszintesre kellett építeni, alul pince, középütt szoba, fent padlás.
Ettől kezdve mi laktuk a két korábbi szobát az emeleten, és még a kislányunk születése után is jól elfértünk négyesben. Igen ám, de a gyerekek nőttek, és különböző neműek lévén a külön szoba jogos igénynek látszott. Ezenkívül a család egyre több tagjának az otthonunk lett az egyetlen munkahelye: íróember apám nyugdíjba ment, én is felszámoltam tankönyvkiadói munkakörömet, feleségem a gyereknevelés mellett szintén írásra adta a fejét. Íróasztalok, saját zugolyok... Hirtelenjében újra kevés lett a szoba a jókora házban. Nosza, rendezzük be a padlásteret!
Ekkor gyűlt meg először a bajunk a felhalmozott lomokkal.
A szüleim a háborús nemzedék tagjai, akiknek vérébe ivódott, hogy semmit nem szabad kidobni, mert egyszer még szükség lehet rá. Apámban ezenfelül valami genetikai parancs is munkál, alighanem a szerinte szász, anyám szerint sváb vér szólal meg benne, amikor eltesz és eltétet minden kiérdemesült portékát, kezdve a kiürült tégelyektől a fa- és fémhulladékon át a lecserélt bútorokig. Elképzelhető, hogy a magunk fölé-köré épített ház folytonos toldozgatása és a számos szobacsere, no meg a négy és fél évtizedes együttlakás hány köbméternyi használaton kívüli tárgyat termelt. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a bátyám nemcsak az elektrotechnikának volt a megszállottja és nemcsak legénykori műhelyének teljes arzenálját hagyta hátra, hanem házasemberként minden a hobbija tárgyát képezte, ami forog és gurul, mivel azonban saját lakótelepi lakásában nem rendelkezett elegendő tárhellyel, a motor- és autóalkatrészek zöme is nálunk landolt. Sőt valamennyi rám is átragadt a szenvedélyéből, így az én mindenkori legényszobám is szépen megtelt különböző kütyükkel és ketyerékkel, trafókkal, kisebb-nagyobb forgattyúkkal, tápegységekkel, működő és szétszedett rádiókkal, magnókkal, lemezjátszókkal, hangerősítőkkel, kapcsolótáblákkal, még oszcilloszkópom is volt egy időben, az ajtóm és az ablakom zárását és nyitását pedig az ágyból tudtam vezérelni, csigás áttételekkel. És akkor akvarista és amatőrfotós múltamat nem is említettem. Mindezek helyigénnyel és megfelelő mennyiségű rekvizitummal jártak, amelyek életvitelem változásával és a gyerekek érkezésével - a család összes többi lomját szaporítva - szépen leköltöztek a pincébe; vagy ami közelebb esett: fel a padlásra.
Nos, amikorra eldöntöttük, hogy ebben a tető alatti tágas térben rendezzük be a középnemzedék rezidenciáját, átadva a két gyereknek a korábban lakott két emeleti szobát, addigra a padlás már roskadásig megtelt kacatokkal. Sebaj, mindent lehordunk a pincékbe, van ott még hely. Pedig már nem volt. A dolgot csak úgy lehetett megoldani, ha a tárolmányokat egymásra halmoztuk, nem törődve azzal, hogy a hátrább kerültek ezzel végképp hozzáférhetetlenné válnak.
Ja, közben még autós emberek is lettünk. Bátyám tíz éve használatlan garázsában autó nem volt ugyan, de kanna, hordó, kompresszor, üveg, kerék, felni, festék, olaj, tömítés, alkatrész annyi, hogy előbb ki kellett üríteni, hogy a saját kocsinkkal beállhassunk. Minden garázscucc is a pincében kötött ki.
A teljes krach négy évvel ezelőtt következett be, amikor a földszint egy részén nagyobbfajta felújítás vált szükségessé, a konyha és a fürdőszoba négy évtizede szolgáló berendezését ki kellett cserélni. Természetesen a régi konyhabútor, a félig szétmállott ajtótáblák, a csempére váltott kopott linóleum, a széteső hokedlik nem a szemétre, hanem a pincékbe kerültek. Ettől kezdve már be sem lehetett lépni egyikbe sem.
Nos, ezeknek a jobb sorsra érdemes helyiségeknek a kiürítését tette most elkerülhetetlenné két körülmény.
Az egyik, hogy anyósom tavaly megözvegyült, egyedül maradt beregszászi házukban a nagy kerttel. Magát még jól ellátja ugyan, de a ház karbantartásával és a földecske művelésével már nem boldogul. Meg hát a magány sem olyan jó dolog, és miért kellene magában élnie annak, akinek alig hetven kilométerre lakik az édes és egyetlen leánya meg a két unokája? Hogy mi vagy a gyerekek valaha is Beregszászba költözzünk, az képtelen ötletnek látszott, így az egyetlen megoldás: anyósom költözzön hozzánk. Igen ám, de hová?
Említettem: a hegyoldal dőlésében a mi pincéink csak az utca felől nézve vannak a föld színénél mélyebben, az udvar felől szabályos földszinti szobák, pár lépcsőt kell fellépni az ajtajukig, amúgy pedig szép napfényesek, déli fekvésűek. Bármelyik megfelel lakószobának, csak le kell padlózni, nagyobb ablakot kell berakatni, ki kell festetni, meg kell oldani a fűtést. No és persze: előtte ki kell üríteni. Hát igen...
A lomtalanítás elkerülhetetlenségének másik oka az, amiről egy korábbi naplójegyzetben már írtam: három éve botrányosan rossz nálunk a vízellátás. A vízvezeték-szerelő egy nagyobbfajta víztartály és szivattyú felszerelését javasolta - a legtöbb szomszédunknak már van ilyen. Sehol a lakásban erre nincsen hely (meg hogy is festene két ilyen otromba dolog a négy éve végre kicsempézett fürdőszobában), így csak a mélyebben fekvő pinceszerűségek valamelyike jöhetett szóba. A probléma pedig ugyanaz: előbb ki kell üríteni, mert mostanra nemhogy ezerliteres tartály, de jószerével egy liter szilvabefőtt sem férne el bennük.
Családtagjaink egészségi állapotát, életkorát és fizikai erőnlétét tekintve mindössze ketten jöhettek szóba a háládatlan feladat elvégzésére. Évám és Kolos fiunk neki is láttak a dolognak, elkezdték kihordani az utcára lomjainkat. A házunk előtt máris takaros halom éktelenkedett, pedig az elsőre munkába vett pincében még nem is látszott a hiány. Rá kellett jönniük, hogy kettecskén hetek alatt sem végeznek, arról nem is szólva, hogy egyes tárgyakat még megemelni sem tudtak.
Szerencsénkre azonban a városban alighanem folyamatos portyán lévő félhivatalos nagybani guberálók már első nap felfigyeltek az utcai kincsesbányára. Rövid értékfelmérő turkálás után oda nyilatkoztak, hogy ha van még az effajta készletből ott, ahonnan ez kikerült, ők ingyen és bérmentve vállalják a kicipelést - ha övék lehet az egész szajré. Ez nagyon jó üzletnek tűnt, bár azt is közölték nyomban, hogy az elszállításért fizetni kell, de a teherautót megszervezik.
Nos, hamarosan öt markos férfi kezdett munkálkodni pincehelyiségeink kiürítésén, megkezdődött az érdemi lomtalanítás, likvidálása a használatból kiesett, kiöregedett, elromlott, üzemképtelen, kiselejtezett, kilukadt, megvetemedett, szétfeslett, elkopott, beszáradt, szétrozsdállt, megszuvasodott, elázott, kiégett, eldugult, megrepedt, felhasadt, levált, felhólyagzott, kifakult, elkoszlott, beszakadt, szétmálló holmiknak, amelyeket, tudjuk, a háborús nemzedék tagjai szerint nem szabad kidobni. Hetvennyolc éves apám időnként megjelent a tett helyszínén, erőtlen kísérletet téve, hogy az örökkévalóságnak megmentse a félig elporlott ajtófélfákat, a széteső szekrényeket, a négy (!) üzemképtelen és a műszerészek által javíthatatlannak ítélt Robotron villanyírógépet, a hasonló állapotú hatalmas ősrégi légkondicionálót, felszedett padlódeszkát és linóleumot, ágysodronyt, beszáradt nagy festékes tégelyeket, gyerekeink kiérdemesült járókáját, az alja nélküli vedreket, ládák, dobozok, kannák, hordók tucatjait, több kilónyi görbe rozsdás szeget, az összegabalyodott kötelek és falból kiszedett huzalok nagy kötegeit, a két repedt vécékagylót, csorba üveglapokat, az ülőke nélküli hintát, a két ismeretlen eredetű, gyűrött Lada-ajtót és néhány ócska autógumit, az összecsapzott belsejű matracot, a törött fogasokat, a lukas locsolócsövet, lábatlan fotelok és támlátlan székek sokaságát, kopott és szétfoszlott szőnyegeket, anyám lánykori vedlett foncsorú tükrét, a kisházban egy télen át fűtésre és főzésre egyaránt használt rozsdás dobkályhát, a beleszáradt habarcstól súlyos teknőket, a tető szigeteléséből maradt szuroktömböket, bátyám harminc éve kiselejtezett, kerék nélküli motorbicikli-csónakját, kibelezett első televíziónkat, a nyeletlen mákdarálót, a kirándulásainkra magunkkal hordott, mára betét nélküli és lukas szűrőjű turista-kávéfőzőt, a minden szobából kiszorult, burkolata szakadt íróasztalt, törött csempék és cserepek százait, kályhacsöveket, üvegtelen akváriumot, leszakadt ereszt, elvesztett kulcsú lakatokat, nem záró zárakat, nem kapcsoló kapcsolókat, a kiszuperált hősugárzókkal, rezsókkal, csillárokkal, nyeletlen vasalókkal teli ládát...
A nagy böhöm teherautó kétszer fordult, kétszeres borsos áron, mindkétszer jó púposra megpakolták - és az apraja még így megmaradt harmadnapra, ezt már elhordták kézben és talicskán az önkéntes köztisztaságiak. Nagyjából kiürült a két nagyobb helyiség. Amit apámnak mégis sikerült megmentenie, illetve amiről Éva és Kolos úgy ítélték, hogy még valóban jó lehet valamire, netán reális értéket képvisel, az átkerült a harmadik pincehelyiségbe - hogy aztán majd azt is lomtalanítani kelljen. Hiába, minálunk az a szokás, hogy mielőtt kidobnánk valamit, évekig hurcolgatjuk a házon belül új és újabb tárhelyekre.
No, épp időben ürült ki a fürdőszobához legközelebbi pince, mert vízvezeték-szerelőnk beszerezte és elhozta, így már volt hová tenni a csöveket, szelepeket, csapokat, a szivattyút és a hatalmas, ezerliteres, fekvő helyzetű és türkizkék színű műanyag tartályt. Ez utóbbi, a család egybehangzó véleménye szerint, tengeralattjáróra hasonlít leginkább, erre emlékeztet hengeres alakja, tetején csavarodó fedele, periszkópként meredező csöve. Hát valóban, mondtam erre én, de mégis nagy a különbség. A tengeralattjáró esetében kívül van a víz - ennek meg a belsejében lesz. Ha lesz. Ha jut.
Bennem ugyanis felötlött, hogy a nálunk kialakult tűrhetetlen vízhiánynak egyik oka éppen az effajta szivattyús házi víztározók üzemelése: mivel már a legtöbb szomszédunknak van, ők eddig elszívták előlünk a vizet. Most hogy már lesz nekünk is, mi kicsit visszaszívjuk tőlük, és teljesen elszívjuk azok elől, akiknek még nincsen. Ha pedig már mindenkinek lesz, akkor azzal adtunk a szarnak egy pofont, mert egymástól szívhatjuk csak el, a város ugyanis ezután is csupán annyit fog a csőhálózatba ereszteni, mint eddig. Ez tehát a „mindenki tercel" esete...
Ám ha kicsit sok járulékos költség árán is, de végre konganak az ürességtől a pincék. Amíg anyósom beköltözik, kedvére cirkálhat bennük a türkiz tengeralattjáró. Úgy hallottam, a kapitányát Tolja Kovaljovnak hívják.
Rosszkedvem naplója, 2005. július
Július 5-e Szent Cirill és Metód ünnepe Szlovákiában, s mint ilyen, jó alkalom egy kis nacionalista erőfitogtatásra. Az egy hónappal korábban Rozsnyón köpdöső, egyenruhás szlovák fiatalok most Komáromban tartottak divatbemutatóval egybekötött nemzeti parádét. Egy hónap alatt a helyzet annyiban változott, hogy Komáromba eljöttek már a szlovák „nemzeti" ifjak magyarországi mutánsai is heilezni egy keveset és megvédeni a felvidéki magyar testvéreket. Hogy a szlovák és a magyar ifjúság e színe-virága nem verekedett össze, az a kivezényelt rohamrendőröknek köszönhető, akik két heilező és egy tolvaj magyarországi fiatalembert előállítottak, a szlovák testvéreket azonban futni hagyták. Így megy ez mifelénk: csürhe ez is, csürhe az is, de az egyik azért mégiscsak a mi csürhénk!
De így gondolhatja ezt Jani bácsi is, aki nem szimpatizál ugyan a heilezőkkel, de aztán rögtön hozzáteszi, végül is azok a fiúk Dunaújvárosból, Székesfehérvárról és az Isten tudja még, honnan, mégiscsak minket akartak megvédeni a szlovák fasisztáktól. És itt bezárul a kör.
Én semmi esetre sem akarok a bolhából elefántot csinálni, de azt már mégse szeretném, ha mindenféle szlovák és magyarországi vadnacionalista hitlerjugendek Komáromban, Dunaszerdahelyen, Ipolyságon vagy más, magyarok lakta településeken randevúzgatnának ezután, s ehhez a mi sanyarú (?) sorsunk szolgáltatna ürügyet. Mert igaz ugyan, hogy a szlovák ifjúgárdisták Rozsnyón leköpdösték a Kossuth-szobrot, de Timur Lenk és csapata sem azért jött Komáromba, hogy megkoszorúzza Jókai szobrát.
A politikusok pedig szemérmesen elfordították a fejüket, talán jól is tették, többször is tehetnék így. Végül is nem történt semmi. Halottak nincsenek, sebesültek se. Egyelőre. A politikusok tudják, hogy mikor kell a haza meg a saját érdekükben kihúzni a kardot a hüvelyből. A cseh miniszterelnök előhúzott valami bátortalan javaslatot a mellényzsebéből, amely úgy szólna, hogy a cseh nemzet nevében meg kellene követniük azokat a szudétanémet antifasisztákat, akik áldozatul estek a cseh nacionalisták második világháborút követő őrjöngésének. De csak az antifasisztáktól kell bocsánatot kérni, a többi némettől semmiképpen. Ám sokak számára még ez is elfogadhatatlan. Klaus elnök úr összevonta szemöldökét, úgy látszik, nem elég gyorsan, mert Dzurinda szlovák miniszterelnök megelőzte őt, s mint akibe darázs szúrta fullánkját, nagyot kiáltott, hogy amit cseh kollégája akar, az nem járható út. Ő már csak tudja, hogy milyen a járható út, elvégre vasutas volt az istenadta, mielőtt a kereszténydemokraták jámbor nyájában politikára adta volna a fejét. A szlovák kereszténydemokraták mellkasában hatalmas keresztény szív dobog, mindaddig, amíg valaki elő nem hozakodik a szlovákiai magyarok múltbeli sérelmeivel vagy mai igényeivel. Abban a pillanatban ez a vatikáni mércével mérve is nagy szív úgy összetöpörödik, mint (öncenzúra) a jéghideg vízben.
Számmisztika és dadaizmus. Ez a két szó jut elsőként eszembe Viktor Pelevin új regényét, a Számokat olvasva. Elképeszt, de legalábbis elgondolkodtat, hogy ha realista regénynek nevezném, akkor is igazam lehetne. Pelevinnél a dadaizmus és a realizmus nem zárják ki egymást. Úgy látszik, ilyen a mai orosz, posztszovjet valóság. Sztyopa, a regény főhőse bankár. A rá nézve veszélyes, konkurens bankárt pópának öltözve, álszakállt ragasztva, mellén hatalmas kereszttel, amely inkább rézkilincsre hasonlít, egy szentpétervári homoszexuális bárban egy buddhista ügyfelétől ajándékba kapott gumifalloszba rejtett, csecsen őrzővédőktől örökölt golyóstollpisztollyal próbálja meg eltenni láb alól, ám a golyóstoll csütörtököt mond, mire a két bankár, egymás szándékait tökéletesen félreértve, bedrogozik és szexuálisan kielégíti egymást. Ehhez hasonló eszement jelenet több is található a regényben, akárcsak Pelevin korábbi műveiben is. Pelevin prózáiban az a meghökkentő, hogy ezeknek az abszurd, tébolyult látomásoknak lehetséges a realista olvasatuk is. Pelevin, miközben a fantáziája a szürrealizmus szférájába repíti, mindig két lábbal az orosz „rögvalóság" talaján áll. Ez a vibrálás naturalizmus és szürrealizmus között harsányan kacagtató, de egyszersmind ijesztő is. Ijesztő, mert arról vall, hogy a mai Oroszország józan ésszel fölfoghatatlan elegye misztikumnak, fanatizmusnak és banditizmusnak.
Orvosnőm érdeklődésére, hogy utazom-e külföldre a nyáron, azt felelem, hogy hát csak ide, a szomszédba, Szerbiába és Romániába, és csak néhány napra. Adrenalintúra? - kérdezi mosolyogva. Bólintok. Elmenőben jut csak eszembe, hogy a londoni terrortámadások óta Pozsonyban, Budapesten vagy Bécsben kevésbé érezheti magát biztonságban az ember, mint Kishegyesen vagy Zetelakán.
A kishegyesi Dombos-fesztre utazva attól tartottam, hogy macera lesz a magyar-szerb határon. Utoljára 1992-ben voltam a Vajdaságban, s nem csak szép emlékeket hoztam haza. Igaz, akkor polgárháború volt Jugoszláviában, ma már hál' Istennek nincs. A határon is gyors és zökkenőmentes volt az átkelés. A szerb vámos hölgy arca csupán akkor felhősödött el néhány pillanatra, amikor az autó csomagtartójában meglátta azt a néhány tucat könyvet, amit a dombos-feszti Kalligram-estre vittünk magunkkal. Hát igen, a könyvek... Az átkosban nekem is mindig a Pestről hozott könyvekkel voltak problémáim a csehszlovák vámosokkal. Egy ízben két könyvemet el is kobozták.
Kishegyesen felolvasások, irodalmi purparlé, Lajkó Félix-koncert, focizás (na ebből kimaradtam). Szigeti Lacival, Kiss Ágival, Gazdag Jóskával egy délelőtt elmentünk Újvidékre, és megnéztük a péterváradi erődöt is. Sok örömünk nem telt a kirándulásban, mert szakadt az eső. A városka az erőd tövében a Duna egyik gyöngyszeme lehetne. De annyira lepukkant vagy lelakott vagy hogyan mondjam, hogy a felújítása rengeteg pénzbe kerülne. EU-s segítség nélkül aligha fog menni. Márpedig hol van Szerbia még az EU-tagsághoz! A hidakat azonban felépítették, és csinosítják az újvidéki sétálóutcát is. Újvidék a szerbiai Athén. Mondják, állítólag, errefelé. Én pedig az ilyesmitől kiütéseket kapok. Márminthogy a Körös-parti Párizs. Meg Budapest a Kelet Párizsa. Erre egyébként Bukarest is igényt tart. Meg hogy Pozsony Bécs elővárosa. Egészen másképpen állna a dolog, ha olyasvalamit hallanék, hogy, teszem azt, Léva a Felvidék Kishegyese.
Szigliget: bizonyosság és állandóság. Éppen tizenkettedik éve, hogy minden nyáron két-két hetet itt töltök az Alkotóházban a gyerekekkel.
Szigliget: boldog, bamba béke. A 3-as szobában lakunk, épp mint első alkalommal, 1994-ben, és szinte napra ugyanekkor, július végén. Dorka akkor hat-, Bálint négyéves volt, én pedig beleszakadtam az igyekezetbe, hogy elvált apaként megálljam a helyem, és hibátlanul oldjam meg a gyereknyaraltatást. Szigliget volt a fuldokló felé hajított mentőöv. Enni adnak, strandolni lehet, a munkát pedig elvégeztem derekasan: etettem, strandoltattam, fürdettem, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. És hihetetlenül büszke voltam a két szép gyerekemre, meg a nyaralás végére erősen amortizált önmagamra.
Az első években, a legkeményebb nyarakon mindig akadtak jólelkű segítőtársak, akik átvállaltak egy-egy strandoltatást, vízibicikli-felügyeletet, fagylalttúrát, tollaslabda-mérkőzést, hogy valamelyest levegőhöz juttassanak - hála nekik az évek távolából. Mindez persze ma már csak a dicső múlt ködbe vesző legendája, ha nem tudnám, hogy így volt, én sem hinném el önmagamnak.
Most minden másként van. A tizenöt éves Bálint meg a tizenhetediket betöltött Dorka csupán lojalitásból vetnek rám egy-egy pillantást. Mellékszereplő lettem. Boldogan süppednek el a bandalétben - évek óta összeszokott társasággal járunk a július végi turnusra, a gyerekek felnövőfélben -, és éppen úgy tojnak a felnőttek fejére, ahogyan én is tettem annak idején. Ha jól emlékszem. Mert hát elég meszsze van az „annak ideje". Néha ellenőrzik ugyan, hogy megvagyok-e még, de azért nem viszik túlzásba. Programjaik éjszakába nyúlnak, általában később fekszenek nálam, amikor fölkelek, ők még alszanak, mint a kő, csak saccolni tudom, mikor kerülnek ágyba. Többnyire ebédnél találkozunk. A többiek, régi barátok, író- és szülőtársak éppolyan ambivalensek, mint én: de jó, hogy békén hagynak. Persze azért néha felénk nézhetnének. Legalább egy picit. Vagy legalább csináljanak úgy, mintha... De nem csinálnak. Egymásba gubóznak, és elszántan, teljes erőbevetéssel serdülnek. Kicsit lógatjuk az orrunkat a szülőtársakkal, Fábri Péterrel, Háy Janival, Czigány Zolival: azért ez mégiscsak túlzás, hogy ilyen gyorsan és látványosan ki lettünk nőve.
Néha arra gondolok, ha valami csoda folytán még néhányszor tizenkét évig járnánk Szigligetre, eljöhet a pillanat, amikor Bálint és Dorka etetnek engem a földszinti ebédlőben, úgy, ahogyan én erőlködtem velük a kezdet kezdetén. Az biztos, hogy nem leszek könnyű eset. Nyafogni fogok, válogatós leszek, az orromat piszkálom ebéd közben, hogy bepisilek-e, azt még meggondolom - csak győzzenek majd elnézést kérni az asztaltársaktól. De szép is lesz.
A boldog bamba béke csöndjében távoli zörejnek hat a második londoni robbantáskísérlet, a sharm-el-sejki véres merénylet és a napi rendszerességgel zajló iraki halott-termelés. A szelíd vízillaton alig üt át a közélet alvadt lábszaga, ahogyan az erre szakosodott politikusféleségek monotonul felháborodnak, és enerváltan hajtogatják a „példátlan-felháborító-hihetetlen" tematikájú litániát.
A külvilágból csupán egy érdemi információ jutott el hozzám e két hét alatt. Az is csak azért, mert a szállongó hír három évvel ezelőtti alapokra hullt.
Az utóbbi években már könyvekre is jutott időm Szigligeten - első alkalommal három éve, 2002 nyarán olvastam végig egy könyvet nyugodtan, egyhuzamban. Nem szépirodalom volt, hanem dokumentum-bestseller, angol nyelvű, ott kaptam kölcsön az Alkotóház teraszán. A cím egy évszám: 1421, az alcím: Amikor Kína felfedezte Amerikát.
A világot kételybe taszító kötetet Gavin Menzies, egy nyugdíjas brit tengeralattjáró-kapitány jegyezte. Nem kevesebbet állított, mint hogy Kolumbusz előtt több mint hetven évvel a legendás kínai tengernagy, Cseng Ho (angolos írásmóddal Zheng He, bár eredetileg úgy hívták: Ma Sanbao - titokzatos ember, az már biztos) hatalmas flottája élén elérte Amerika partjait, sőt Magellánt megelőzve körülhajózta a földet. A teória, amelyet a tengermélyről a felszínre bukkant amatőr történész felállított, tömérdek apró, ám tudományos értelemben nem elég meggyőző érven, részbizonyítékon nyugodott, mindenesetre a könyv azonnal világsikert aratott, és a rákövetkező nyáron már magyarul is olvashattam volna, ha nem érzem úgy, hogy én már túl vagyok a szenzáción.
Hogy az elmélet - melynek bizonyítékanyagát jelenleg világszerte vizsgálják - megállja-e a helyét, egyelőre kérdéses. Vannak, akik mereven elutasítják, sőt az ötletes brit nyugdíjast alig leplezett módon kínai ügynöknek tartják, aki a kétes teória révén mintegy el akarja vitatni az európai kultúra elsőbbségét egy kulcsfontosságú területen, és ezzel a feltörekvő, egyelőre még mindig kommunista Menynyei Birodalom érdekeit szolgálja. Mások tétován csóválják a fejüket: ki tudja? Végül is nincs kizárva. És esetleg hozzáteszik: akár így esett, akár nem, jobban járt volna a világ, ha valóban a kínaiak fedezik fel Amerikát, és sikerül ott megkapaszkodniuk. Hiszen összehasonlíthatatlanul toleránsabb kultúra a nyugatinál, következésképpen ha az Újvilágot a Kelet hódítja meg, a hódítás talán nem válik leigázássá, és az amerikai őslakók állatias kiirtása - melyet ma már egyre inkább konszenzusszerűen „az amerikai holokauszt" néven emlegetnek - nem következik be. Mindez persze „mi lett volna ha", amire azt szokás felelni: ha a nagymamámnak kereke lett volna, trolibusz lett volna.
Mindeközben Gavin Menzies - akit ha történésznek nem is, de hajózási szakértőnek elfogadnak, hiszen élete javát a tengeren töltötte, bár a felszín alatt (noha mégsem a tenger fenekén, ahová ellenfelei kívánják) - valóban hiteles dokumentumok alapján taglalja a kínaiak akkori tengeri és technikai fölényét. Vezérhajóik fejüktől a farkukig négyszer hosszabbak voltak, mint Kolumbusz legendás Santa Mariája, és miközben a spanyol zsoldba szegődött olasz kalandor ingatag bárkákkal vágott neki az Atlanti-óceánnak, Cseng Ho, a Ming-dinasztia egyik leghatalmasabb császárának, Cseng-cunak admirálisa, a Legnagyobb Eunuch egy 317 hajóból álló flottával indult „a világ végei felé". A flotta gerincét 62 kilencárbocos, 135 méter hosszú hajó jelentette, az expedícióban 27 ezer tengerész vett részt, és elfért a fedélzeteken a diplomaták mellett 180 tudós is, akiket az út során megismerendő világ alaposabb föltárására vittek magukkal. (Vessük mindezt össze Kolumbusz három hajócskájának másfél-kétszáz sebtében toborzott kincséhes martalócával.)
Mindezek jól ismert, noha az utóbbi évtizedekben különösebb visszhangot ki nem váltott tények. Jól ismert tény, hogy 1405 és 1433 között a legendás tengernagy hét expedíciót vezetett a Kincses Flotta élén. Kína nem akart sem kereskedni, sem hódítani. A Mennyei Birodalom - mondják a szakértők, és nem csak a brit nyugdíjas - pusztán presztízsokokból bonyolította ezeket az igen költséges vállalkozásokat, közben tengerészei mintegy mellesleg elsüllyesztettek néhány közelben fosztogató kalózflottát, feltérképezték az expedíciók során megismert világot, ázsiai és afrikai partokat, hazaszállítottak Kenyából egy zsiráfot, és diplomatáik révén igyekeztek császáruk számára „tiszteletadást gyűjteni" a tengereken túli barbár népektől. 1424-ben azonban az uralkodóváltás és a belpolitikai fordulatok révén a Kincses Flotta az admirálissal együtt fölöslegessé és érdektelenné vált. Volt még ugyan egy útjuk, de az már nem számított. Kína befelé fordult, hátát mutatta a külvilágnak, a hajóhad és a megszerzett ismeretek, a térképek elkallódtak, elenyésztek vagy szándékosan megsemmisítették őket. (Bár a brit szerző szerint éppenséggel a térképek megmaradtak, legalábbis másolatban - ő úgy véli, ezeket használták az európai hajósok, akik ugyan nem fedeztek fel semmit, de azt olyan agresszíven, hogy az övék lett.)
Mindez tehát nem újdonság. Az újszerű csupán az a feltételezés, hogy Cseng Ho Amerikáig is eljutott volna.
És még egy szempont. Olyasmi, ami a történelmi tényekre boruló homályt nem oszlatja el ugyan, de sokat változtat azon, hogy miként közelítünk a jelenkori hipotézisekhez. Itt az Óvilágban éppen az utóbbi három évben, éppen az 1421 megjelenése óta vált közérzékelhetővé, még a populáris média szintjén is felfoghatóvá, hogy milyen léptékű változások zajlanak Ázsiában, Kínában. Éppen az utóbbi három évben kezdte a saját bőrén érezni Európa is a kínai áruk bénító özönét, az ottani őrült nyersanyagkereslet révén egekbe szaladó benzinárakat, most kezd világossá válni, hogy ez a beláthatatlan birodalom kikerülhetetlen, jelen van mindenütt: gigantikus multicégeket vásárol az Egyesült Államokban, és bóvliárudákat nyit a Práter utcában meg Alsóbélatelepen. Most kezd leesni a tantusz, hogy 2008-ban Pekingben lesz az olimpia, 2010-ben Sanghajban a világkiállítás, mindkettő minden épülete készen áll - akár holnap is megtarthatnák a megnyitót -, és ezekben a városokban már ma is jóval több a felhőkarcoló, mint Manhattanben, és van kedv, erő és tér, hogy újakat építsenek. Most kezd körvonalazódni, hogy kié az új évezred.
És ebben a légkörben egyszeriben minden korábbinál fontosabbá lesz, hogy nem csupán a közeljövő Kínáé, hanem talán a múlt is, ha erről a nyugati világ nem is akar tudomást venni. Nem csupán a puskaport és a könyvnyomtatást fedezték föl évszázadokkal a Nyugat előtt, nem csupán a papírpénzt, a csekket, a váltót, valamint a hivatali bürokráciát, hanem Amerikát is.
A brit tengeralattjáró-kapitány bestsellere révén Nyugaton is híressé lett Ming-korabeli tengernagy egyszeriben a kínaiak emblémájává lett. Cseng Ho ügyét a népi Kína lakóinál a sztárcsinálás gyakorlatában járatosabb szakemberek, a szingapúriak vették kézbe. És szigligeti nyaralásunk idején a dúsgazdag városállam megnyitotta a hatalmas kiállítást, amelyben a nagy földrajzi fölfedezések korának állít emléket. E fogalom azonban egyértelműen és kizárólag a kínai hajósokra vonatkozik, jelesül a mindenféle európai kalandort megelőző Cseng Hóra, akit nem a pénzsóvárság, hanem a megismerés vágya hajtott, akinek nyomában nem jártak isten nevében királyi és pápai áldással rabló és gyilkoló hordák. A Cseng Ho-kiállítás - melynek apropója az, hogy éppen 600 éve, 1405. július 11-én indult Nanking, az akkori főváros mellől, a Jangce torkolatában fekvő Csiangszauból a Kincses Flotta - kimondatlanul is valamiféle szellemi felsőbbrendűséget sugall.
A show magán hordja a hollywoodi típusú sztárcsinálás minden tünetét. (Gondolom, éppen most értékesítik a filmjogokat.) Az ismert történelmi tényeket és térképeket, hajómodelleket felvonultató kiállítás mellett az Amerika felfedezésének teóriáját bemutató tematikus termeket Gavin Menzies instrukciói alapján rendezték be. Az alkalomra megjelentetett emlékérmek, bélyegek, plakátok, valamint az ilyenkor elkerülhetetlen bóvlihegyek mögül fölzendül a nyitány: a Csang és Eng szerzőpáros új musicaljének, a tengernagy tetteit színre állító Admiral's Odyssey világpremierjének nyitánya. Állítólag zajlik a New York-i és londoni bemutatók szervezése.
Cseng Ho hihetetlen sebességű posztumusz karrierje egyáltalán nem csak a kínaiak szívét dobogtatta meg. A tengernagy kalandjai ugyanis már születése pillanatában megkezdődtek. Muszlim családban látta meg a napvilágot Jünanban, és tízéves volt, amikor a kínaiak elfoglalták a tartományt. Mivel kivételes tehetségére igen korán fény derült, kasztrálták, és a császári udvarba küldték szolgálatra. Előbbi az utóbbi feltétele volt.
Az, hogy a Menzies-teória szerint Kolumbuszt és Magellánt leiskolázó, Amerikát felfedező és a világot elsőként körülhajózó admirális mohamedán volt, mondhatatlan boldogságot váltott ki az iszlám világban, ahol sokan az Igaz Hit felsőbbrendűségének bizonyítékaként kezelik a tényt.
A kínaiak a hitbeli vonatkozásokkal nemigen foglalkoznak, és nem törődnek a Cseng Ho-jelenségben rejlő ideologikummal sem. Nyíltan legalábbis. Megelégszenek azzal, amit az egész jelenség egyértelműen sugall. És az nem kevés. A dolgok jelen állása szerint nem csupán a jövő Kínáé, és nem csupán a múlt, hanem az egész világ, és benne Amerika: Made in China.
Olvasom a híreket Szigligeten, és nézem alvó gyerekeimet: vajon időben vagyunk-e még az intenzív kínai nyelvtanfolyamokhoz, vagy késő, lemaradtunk egyszer és mindenkorra.
Azután igyekszem helyükre tenni az olvasottakat.
Amerikát tehát nem egy keresztény európai (egyesek szerint ugyan kitért zsidó, de ezt most hagyjuk) fedezte fel a legkatolikusabb király megbízásából. Hanem egy kínai. Aki ráadásul mohamedán. Nehéz ügy. Üljünk le egy kicsit, és emésszük.
Mert hát mi következik ebből?
Nos: valójában az ég világon semmi.
Na de azért mégis, már bocsánatot kérek...