Legelőször is azt volna jó tudni, hogy miről beszélünk. Egyszerűnek látszik: csak ceruza a papíron. Mégis, Visnyei Ilona képeit nézve abban sem lehetünk biztosak, hogy rajzok-e egyáltalán. Mert ha azt firtatjuk, mitől is rajz a rajz, a hordozó és a nyomhagyó anyagon kívül nem találunk itt egyéb fogódzót. Ezek a munkák nem férnek bele sem az esztétikai, sem a funkcionális műfajelméletekből levezethető rajz fogalmába, ráadásul zavarba ejtő a méretük is. Általában jóval nagyobbak egy négyzetméternél, ami inkább megfelel a táblakép, mint az autonóm rajz léptékének. Nem is kellene manapság - túl antiművészeten, konceptualizmuson, a képalkotás technikai forradalmán - efféle avítt osztályozási szempontokkal törődnünk, ha nem volna olyan átható a művek hagyományossága. Semmi trükk, kunsztstikli, különleges effekt. Tiszta ortodoxia, amihez viszont meg kellene találni az archetípust, a hagyományt megalapozó tézist. Alighanem a vonal státusa körül fordul meg a dolog. Linearitásnak nyoma sincs, még kevésbé a lineáris desztilláció Werner Hofmann által leírt folyamatának. A vonal azonban mégis ott van a papíron, százszor, ezerszer, tízezerszer, és épp ettől, az ismétléstől, a sokszorozástól szűnik meg vonalnak lenni. Ugyanakkor nem lényegül át folttá sem.
Ennek a vonalnak különleges a kapcsolata a mozgással. A képek egy részénél nem a látvány, a szem, az elgondolás irányítja a vonalat hagyó kéz mozgását, hanem épp fordítva. Nem „invenit et delineat", ahogy a régi metszetek feliratán olvasható, hanem a vonal: maga az invenció. A vonalat pedig a mozgás, pontosabban a mozdulat, a gesztus generálja. A szokatlan méretet a kar hossza, azaz a gesztus kiterjedése, „akciórádiusza" határozza meg. (Ugye, emlékeznek még az öreg Matisse-ra, aki többméteres pálcákkal toldotta meg a karját a rajzoláshoz?)
A Visnyei-féle vonal mozgáspálya. Olyan, mint a féknyomok a kanyarban, a korcsolya barázdái a jégen vagy az izzó pálcával leírt körök a sötétben. A méretazonosság miatt pedig egyenesen úgy viselkedik ez a vonal, mintha természetes képe, ősképe, lenyomata volna a mozdulatnak. Ez azonban nem minden lapra érvényes, hiszen van, ahol modellál vagy éppen leír a vonalak sokasága. Amikor például napraforgót „rajzol", Visnyei Ilona valahogy úgy kezeli a vonalat, mint a rajzoló Seurat, akit a pointillista festő méltatlanul szorított háttérbe. Bont és épít. Úgy jeleníti meg a formát, mintha becsomagolná a ceruzavonások szövevényébe. Kétféle mozgás mutatható ki tehát ezeken a képeken. Egyrészt nagy, lendületes, ívelő gesztusok, másrészt a folyamatos széthullás és összerendeződés érzetét keltő állandó rezgés és vibrálás. Ahogy a világegyetem működik, mai tudásunk szerint. Visnyei Ilona azonban nem a makro- és mikrokozmosz távlatait vizsgálja. Befelé néz, örvénybe pillant, vagy puha ingoványon lépked, a szorongás festőit és rajzolóit követve bizonytalan, fenyegető tájak felé. Akár gesztus, akár látomás, ezek egytől egyig fekete képek. És persze nem a grafittól. Ahogy egy 2001-es képcím mondja: Szex, halál, szövedék.