Kissé bizonytalan vagyok, hagyj el inkább.
Ne zavarj folyton, kell idő a tétovaságra is,
évek óta nem tettem semmi jót, a szél se súg,
lassan örvénylik bennem a rosszkedv masszája.
A halál tegnap egy vonat elé vetette magát,
két kisgyermeket hagyott maga után, meg egy
koszos, teljesen összevérezett pongyolát.
Csak a tenger emléke párnázza ki a szemeimet,
mert újra látlak, és félek tőled, mint a szorosban,
mint akkor, amikor először menekültem Afrikába.
Kinek kell ez a nosztalgia? Minek az ismétlés?
Biztonságban, mondanám, biztonságban élek.
Te meg, mint a vérmérgezés, lassan kúszol a szív felé.
Amikor imádkoznak, mindig csend veszi őket körül,
valami ismeretlen erőtérben mozognak, leborulnak,
felállnak, egyszerre mormolják: Allah akbar.
És őket is csend veszi körül, a franciákat, ahogy
letérdelnek és felállnak, énekelnek és keresztet vetnek,
szemlesütve, csendbe burkolva mormolják: Mon Seigneur.
Engem meg elfog a kétségbeesés, hol van az én csendem,
tapogatom magam, mibe vagyok burkolva, leboruljak-e
vagy csak maradjak állva és mi a fenét mormoljak, mi atyánk.