Rosszkedvem naplója, 2005. május
Május 8-a van, a győzelem napja. Aki ismeri múlt századi történelmünk kacskaringóit és zsákutcáit, nem csodálkozik azon, hogy van, akinek felszabadulás, másoknak megszabadulás vagy éppen megszállás az, ami ezután következett. Nem is igen értem azt a késhegyre menő terminológiai vitát, ami ekörül forog. S tegyem hozzá: terméketlen, sőt értelmetlen vitát. Mért éppen ebben a kérdésben lenne nemzeti közmegegyezés, ha semmiben sincs? Nemzeti skizofréniánkban gond nélkül megférhetne egymás mellett mind a három álláspont. Hogy ez is volt, meg az is, meg amaz is. Normális helyen ezek a megközelítések kölcsönösen kizárják egymást. Csak hát mi nem normális helyen élünk. Mi Abszurdisztánban élünk, ahol minden egyszerre igaz is, meg nem is, valódi is, meg nem is. Nálunk nincs és egyhamar nem is lesz történelmi kérdésekben közmegegyezés. Az árkokat nem a rendszerváltás után ásták gonosz, összeférhetetlen emberek, azok az árkok ott voltak már tegnap, sőt tegnapelőtt is. 1989 után legföljebb ismét láthatókká váltak. Hiszen nekünk, mint arra Ady oly bölcsen figyelmeztetett, ugyebár Mohács kell. A megszállás vagy felszabadulás kérdésére egyébként az 1956-os forradalom már megadta a frappáns választ. A szovjet megszállás ellen számtalan olyan felkelő is fegyvert ragadott, aki 1945-öt továbbra is felszabadulásként tartotta számon. Akkor meg miről és miért vitatkozunk?
Nem emlékszem rá, hogy szüleim akár csak egyszer is kiejtették volna a felszabadulás szót. Volt az első republika (vagyis a masaryki-bene¼i köztársaság), volt a magyarok alatt (1938-45), majd jöttek az oroszok. Mindig az oroszok, sosem a szovjetek.
Az oroszokat nem szerették a szüleim. Apám szívesen olvasta Gogol és Csehov műveit, de nem azért, mert oroszok voltak, hanem azért, mert Gogol Gogol volt, Csehov pedig Csehov. De arról, hogy az oroszokat nem kedveljük, éppen csak egy-egy félmondatból értesült a család kisiskolás korú sarja, kivált amikor az iskolai nevelés hatásának köszönhetően orosz katonát akart alakítani a hasonló korú más sarjak egymás közti háborúsdijában. Amikor ezzel otthon elhencegett, atyja és anyja összevonta szemöldökét, s tán még a lovát is ugratta volna, ha lett volna lovuk.
Az 56-os forradalom eltiprása azután oroszgyűlölővé tett. Nyolcévesen az ember már egyet-mást megért a történelemből. Hiszen a hős orosz (még mindig nem szovjet) katonák a mieinket gyilkolászták a határ túloldalán. Akkor, talán a kommunisták kivételével, minden lévai magyar utálta az oroszokat.
Hogy orosz és szovjet között talán illő lenne különbséget tenni, tizenöt évesen kezdtem pedzeni, Budapesten. Rokonlátogatásra utaztunk Pestre, és néhány napig egy távoli rokonunknál, anyám unokatestvére elvált feleségénél laktunk az Irányi utcában. Ő sokat mesélt 56-ról, ott volt a Sztálin-szobor ledöntésénél is. És láss csodát, ő nem utálta az oroszokat. Ellenkezőleg. Arról beszélt, hogy az orosz nép sokkal többet szenvedett és szenved, mint mi. Hogy voltak olyan szovjet katonák is, akik 56-ban átálltak. (S ezek nem mondvacsinált Guszev kapitányok voltak.) Hogy szovjet és orosz az nem feltétlenül ugyanaz. Amit mondott, azt jól az emlékezetembe véstem. 1968 augusztusában már nem az orosz népre haragudtam.
És mégis... Valami mégsem stimmel egészen ebben a dologban. „Oroszország minden vezetőjében ott ül egy kis Sztálin - olvasom Viktor Jerofejev új regényében, A jó Sztálinban. - Én is érzem magamban Sztálint. Álmatlanul forgolódik a tudatomban. Az én Sztálinom nagy életművész. Int a bal kezével - és a csecsenek megindulnak a Kaukázusból. Int a jobb kezével - és fél Európa a szocializmust építi. Úgy tetszett, Sztálin a mai Napóleon jövője. Úgy tetszett, Sztálin az oroszok antidemokratizmusának, Európa-ellenes értékeiknek, zavarosfejűségüknek a zenitje. Nem véletlen nem lát a jelen Oroszországának fele gazembert Sztálinban. Sztálin orosz mintára lett kiszabva. A gyerekek nyújtogatják felé kezecskéjüket: Bácsi! Bácsi!"
Hát ez az. Nagyszerű irodalmuknak (is) köszönhetően megszerettem az oroszokat. Nem közvetlenül félek tőlük. Attól félek, amit orosz messianizmusnak neveznek, s amit a 19. és 20. század nagy orosz írói oly plasztikusan leírtak. Amitől félek, az az, hogy ez a messianisztikus orosz lélek halhatatlan.
Felszabadulás vagy megszabadulás - ez a szlovákoknak sem mindegy. Nekik ez még talán a miénkénél is kacifántosabb dilemma. A baloldal számára egyértelműnek tűnik a dolog. Még a polgári közép (ha van ilyen) számára is. Hiszen ott van a Szlovák Nemzeti Felkelés, amelyet 1944 késő nyarán a baloldal és a polgári csehszlovakisták együtt robbantottak ki a nácik és a Tiso-féle bábrezsim ellen. Csakhogy ma sem és 1944-ben sem volt minden szlovák csehszlovakista. A szlovák államiság és a felkelés ügyében a szlovák történészek legkiválóbbjai próbálnak évtizedek óta eredménytelenül tiszta vizet önteni a fejekbe. Ne csodálkozzunk, hogy ez nem sikerül nekik. Az első államukat a szlovákok Hitlertől kapták ajándékba, s ezzel sokan a mai napig sem tudnak mit kezdeni. Az 1944-es felkelés viszont az önálló államiság ellen (is) irányult, és Csehszlovákia visszaállítását (is) tűzte ki célul. Amint látjuk, ez a víz már akkor zavaros lesz, mielőtt még a fejekbe önthetnénk. Mert akkor hogy is van ez? Ki kit és mit árult el? Ezen el lehet rágódni még egy darabig.
Az biztos, hogy sok szlovák a nagy szláv testvérnek kijáró odaadással fogadta a szovjet hadsereget. Aztán sok szlovák igen hamar kiábrándult, mert a szovjet katonák itt sem viselkedtek mindig felszabadítókként. Beszéljünk hát szovjet megszállásról - ajánlja most egy történész egyetemi oktató. Azért ez sem egészen igaz. Mert a szovjetek Csehszlovákiából, Magyarországgal ellentétben, kivonultak. Igaz, később újra bejöttek. Ahogy ez mifelénk lenni szokott.
M. szlovák egyetemista fiú, még csak nem is filosz. A fenti dilemmáról is beszélgettünk a minap kedvenc óvárosi kávéházamban, a Café Galériában. A dolog úgy került szóba, hogy én nemrég Rómában jártam, ő pedig Bécsnél tovább még nem jutott se nyugatra, se délre. Műemlékein és egyéb kulturális kincsein kívül tud-e még valami mást is adni a magunkfajta kelet-közép-európai jöttmenteknek Róma, Párizs, Barcelona, Milánó stb.? Amikor 1983-ban először engedtek ki a vasfüggönyön túlra, egyebek mellett az is megrázó élmény volt a számomra, hogy nyugaton az emberek sokkal, de sokkal kevésbé frusztráltak, mint nálunk. Ezt a benyomásomat a későbbi tapasztalataim újra meg újra megerősítették. S ma sincsen ez másképpen, pedig már idestova tizenhat éve, hogy nem választ el bennünket vasfüggöny.
M. kérdésére, hogy vajon mi lehet ennek az oka, csak a történelmi különbségek számbavételével lehet úgy-ahogy hitelesen válaszolni. Mert bár vasfüggöny nincs, valamiféle selyemfüggöny azért továbbra is van, és lesz is még egy ideig. Nyugat-Európa: kontinuitás. Közép-Európa: diszkontinuitás. Amott gyarmatosítás, emitt elgyarmatosodás. Amott demokrácia, itt (legalábbis a 20. század nagyobb hányadában) extrém diktatúrák vagy tekintélyuralmi rezsimek. Ott lehet és érdemes hosszú távra tervezni. Itt az emberek ahhoz szoktak hozzá, hogy egy emberéletnyi idő alatt többször is megváltozik a rezsim és az országhatárok, s az életet mindig újra kell kezdeni, nemegyszer az alapoktól. Politikusaink és újgazdagjaink kaparj kurta-mentalitása is valahol ebben gyökerezhet. Kaparj, amíg lehet, ki tudja, mit hoz a holnap! Nemrég olvastam egy remek, aforisztikus mondást egy 19. századi amerikai unitárius teológustól: a politikus a legközelebbi választásokat akarja megnyerni, az államférfi a következő nemzedékeket.
Megkaptam a Szépírók Díját Tóth Krisztina és Angyalosi Gergely társaságában. Ezt nem azért írom, hogy hencegjek vagy hogy emlékeztessek rá, hiszen mikorra ez az írás megjelenik, már rég nem lesz friss hír. Én ennek a díjnak az apropóján valami egészen másról akarok értekezni. Először is arról, hogy a három díjazott közül egyedül én vagyok a Szépírók Társaságának a tagja. Bizonyára lesznek néhányan, akik erre fölkapják a fejüket. Az ilyesmi ugyanis a mai Magyarországon nem számít normális dolognak. Aki nem a saját kutyánk kölyke, az nem is kutya, legföljebb eb. Az üldözési mániában szenvedő kollégák viszont azért kapják föl a fejüket, mert úgy gondolják, ravasz trükk ez az egész, pusztán azért találták ki, hogy így csábítsanak magukhoz a Szépírók új tagokat. Holott csupán az történt, hogy a Szépírók Társasága és az általa kinevezett zsűri írókhoz méltóan viselkedett. Valahogy így kellene cselekedni minden szellemi-tudományos műhelyben, s akkor a politikus bajkeverők megfulladhatnának a saját levükben.
De hát ettől messze vagyunk még. Csaplár Vili meséli még a díjkiosztás előtt, hogy az egyik rádió szerkesztője arról akarta faggatni, vajon nem azért ítélték oda a díjat nekem is, hogy mintegy így kérjenek bocsánatot a december 5-i népszavazás kudarca miatt.
Szóval, amint az ebből az esetből is látható, a normálisabb világhoz vezető táv legalábbis maratoni.
A franciák jól betettek nekünk, mondják most sokan. Jajveszékelés kórusban. Hogy így vége az uniónak, úgy vége Európának. De az is lehet, hogy éppen akkor lenne vége Európának, ha ezt az alkotmányt minden tagállam elfogadta volna. Én nem nagyon bízom a föderációkban. Talán mert két évtizedig föderatív államnak voltam polgára. Akkor a provinciálisabb Szlovákiában, ha rosszul sült el valami, ha emelték az árakat, ha nem volt krumpli, ha hivatalos delegációkban kevesebb volt a szlovák, mint a cseh, és így tovább, és így tovább, mindenki Prágára mutogatott, ahogyan most innen is, onnan is Brüsszelre. És talán igazuk is van azoknak, akik kritizálják a brüsszeli bürokráciát. Tényleg ne pofázzanak bele mindenbe!
A másik ok, amiért örülni lehet a franciák karakánságának, az az, hogy álljt parancsoltak a neoliberális befolyás további erősödésének.
De azért én mindezeknek ellenére sem örülök a „non"-nak. Aki most ujjong, gondoljon arra, hogy ilyen vagy amolyan habarcsra, valamilyenre mindenképpen szüksége van az uniónak. Továbbá a francia nem erősítheti az euroszkeptikusok pozícióját valamennyi tagállamban, fölerősítheti a mindenféle nacionalista, xenofób, rasszista hangulatot, a populisták demagógiáját. A francia nem hátszelet adhat olyan tendenciáknak, amelyek fékezhetik az unió versenyképességét Amerikával, Kínával, Japánnal szemben.
Egy szó mint száz: örüljünk a francia nemnek, csak aztán nehogy holnap sírás legyen a vége.
Nagy művészek is tudnak nagy butaságokat mondani. Mint Chris Martin, a jelenleg egyik legszínvonalasabb angol rockzenekar, a Coldplay frontembere. Ő valami olyasfélét nyilatkozott, hogy az emberiség megúszhatta volna a második világháborút, ha Hitler szereti a zenét és marihuánát szív.
No lám, ilyen egyszerű ez a fránya történelem. Ami a zenét illeti, Martin bizonyára nem Wagnerra gondolt, hanem a rockzenére. Ami pedig a marihuánát illeti, hát, némi túlzással persze, Hitler azért lett fasiszta, mert többek között a marihuánát sem szerette, ha egyáltalán tudta, hogy mi fán nem terem. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki nem szív füvet, abból előbb-utóbb fasiszta lesz.
Én, például, szeretem a rockzenét, de nem füvezek. Ennek ellenére sem sántikálok abban, hogy kirobbantsam a harmadik világháborút.
Jut eszembe, igaz, hogy Hitler nem szívott marihuánát, ellenben vegetáriánus volt. Látom, jobb lesz, ha ezentúl nagy ívben kikerülöm a vegetáriánusokat.
Egyébként a Coldplay tényleg egy remek rockbanda.
Ünnepi Könyvhét. Főleg vidéki programjaink voltak: író-olvasó találkozó Leányfalun és Solymáron, a Pest Megyei Könyvtár szervezésében. Remek házigazdák, jó közönség, kellemes estek; legfeljebb a tiszteletünkre megejtett versszavalatoktól tekintettem volna el szívesen, de ezeket is túléltük. Érdekesség, hogy mindkét helyen olyan olvasóinkkal is szót válthattunk, akik eddig csak az interneten találkoztak írásainkkal. Agitáltam is rendesen a világháló és a digitális irodalom mellett.
Az egyik napon néhány déli órát sikerült a Szent István téren töltenünk, ahol is az egy időegység alatti ismerősökkel-barátokkal találkozás mutatószáma igen magasnak bizonyult; el sem kezdem a felsorolást. Másnap, amire hosszú ideje nem volt példa, hosszan „sétáltunk" a Körúton. Nekem már évekkel ezelőtt is nehezemre esett akár csak egy-két háztömbnyi távolság megtétele, most azonban vidáman gurultam a tolószékemben. Engem, ezt komolyan mondom, a korábbinál nagyobb mozgásszabadsághoz juttatott a körülmény, hogy két rossz láb helyett négy jó kerék van alattam.
Esti rendezvényünk előtt még a Holmiba voltunk hivatalosak. Éppen szerkesztőségi ülés zajlott, mi pedig siettünk, így rövidre fogtuk a látogatást, kicsit sajnálva, hogy ezúttal elmaradt a Réz Pállal, a talán utolsó klasszikus értelemben vett főszerkesztővel eltölthető szokásos egy-másfél órás „irodalmi szalon". Ezek a beszélgetések, szoktam mondogatni kis túlzással szólva, felérnek egy-egy itthoni egyetemi szemeszterrel.
Éva feladott több mint 10 kiló ukrán könyvet a stockholmi városi könyvtár részére. Az intézmény most már második alkalommal rajtunk keresztül szerzi be a friss ukrán nyelvű olvasnivalót. Nagyon rendes cég, előre elküldik a pénzt: könyvek árát, postázási díjat és a beszerzéssel, csomagolással, küldéssel járó munka ellenértékét is. Az akció érdekessége az volt tavaly, hogy a postai hivatalnokok szabályosan le akarták beszélni Évát arról, hogy Svédországba küldjön sok kilónyi könyvet, hiszen jaj, az milyen drága lesz. Nincs magának jó dolga, egy fizetésnyi összeget itt hagyni - sopánkodtak a felvételi osztály asszonyai, aztán, látva Éva hajthatatlanságát, hosszan elszerencsétlenkedtek a vámnyilatkozattal, értékbecsléssel, vényekkel. Jó kis szolgáltatás, gondoltuk akkor. De az idén! Sipp-supp, és már készen volt a papírmunka. Senki sem csodálkozott azon, hogy valaki ilyen sok pénzért ennyi könyvet küld olyan messzire. Egy-két év, és talán már meg is köszönik az ügyfélnek, hogy oda vitte a pénzét. (Hol van már az a „szép" idő, amikor a szovjet posta hatóságként viselkedett, és az állampolgár remegő térddel ment a külföldről érkezett csomagját kiváltani. Ha pedig még csak nem is baráti szocialista országból, hanem neadjisten nyugatról kapott pakkot, úgy néztek rá, mint potenciális hazaárulóra.)
Anyám nyolcvanéves. A családi tanács azt a döntést hozta, hogy az Ungvártól 12 kilométernyire fekvő Nevickén költsük el az ünnepi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik a szüleimet: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk - nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással-fürdéssel, aztán apám alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét - és gyorsan mentünk ebédelni a „Pali báci kocmájába". A kifejezést még selypes koromban én adtam annak az étteremnek, amely a turistaszálló földszintjén üzemelt, és amelynek belső terét Pali bátyám és művésztársai dekorálták falnyi sgraffitókkal. Munkájukat még készültében módunk volt megismerni, lévén többször is meglátogattuk az állványokon hetekig munkálkodó nagybátyámat (apám maga is képzőművésznek készült, így szoros barátságban állt az összes kollégával). Amikor elkészült a nagy mű, és megnyitották az éttermet, első vendégek voltunk, és jártunk is bele vagy 25 éven át, lehetőség szerint mindig a legnagyobb falikép alá ülve: ez ruszin népviseletbe öltözött táncospárt ábrázolt, a sgraffito jobb sarkában pedig ott díszlett nagybátyám monogramja is. Nos, a rövid fürdőzések után itt aztán minden alkalommal elég hosszan elebédelgettünk, apám igazán elemében érezte magát, és minden percét élvezte az alkalomnak (nem úgy, mint a vízparton). Én kevésbé, mert fürödni jobban szerettem, mint enni, és az étel sem mindig volt kedvemre való (eléggé kákabélű voltam akkoriban, a választék meg szűkös). Ebéd után aztán általában felmentünk a várhoz, és ahogy leértünk, indultunk is haza. Gyakran kijártunk akkor is, amikor már vagy még nem volt fürdőzős idény; ilyenkor kis séta után egyenest a „kocmába" vitt az utunk. Így hát a „menjünk ki Nevickére!" egyenértékű volt az ott elköltendő ebédre való célzással, és a legszokványosabb vasárnapi kijelentésnek számított egy emberöltőn keresztül családunkban. Pár éven át még a gyerekeink születése után is gyakran elhangzott nagyapai részről. Sajnos azon az 1986-os május elsején is, amikor fogalmunk sem volt arról, hogy mit hoznak a felhők Csernobil felől.
Aztán a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, mint annyi minden, Nevicke is lezüllött, a folyópartot elárasztotta a szemét, az evős-ivós helyek megszűntek vagy üresen pangtak, „Pali báci kocmája" is évekig zárva volt, leszoktunk a látogatásáról - de persze ebben az is benne van, hogy a szüleim is megöregedtek, nehézkesebbek lettek.
Most azonban felébredt bennük a nosztalgia. Ha már úgy döntöttünk, hogy étteremben költse el a kibővített család a születésnapi ebédet, akkor hol másutt, mint Nevickén.
Éva és apám a minap ki is ugrottak felderíteni a terepet. Alig indultak el, amikor Csönge lányom itthon kibökte: de hát a Camelot fent van a neten! Mert hogy a felújított, átépített épületében ezen a néven évek óta szuperelegáns szálloda működik, az összes luxusszolgáltatással. A hálóra is feltett fotókat nézve ugyanazt láthattam, amiről aztán a helyszíni szemléről hazaérkező családtagok beszámoltak.
A középkori hangulatot imitáló, lovagteremnek berendezett „resztoránba" persze nem illettek a szocreál és folklór házasságából született sgraffitók, egyszerűen leverték őket a falakról. Az új vakolatra ízléstelen giccsek kerültek (no nem mintha azok a régi alkotások a dekorációs művészet csúcsait ostromolták volna, de az idő és a nosztalgia azért megszépítette őket). Mindez apámat eléggé rosszul érintette, ő már beleélte magát a régi hangulatba. Csalódását legyűrve egy asztalt csak lefoglalt vasárnapra. Ruszin néptáncosok helyett majd ószláv kardvívók társaságában ebédelünk.
Berlin, 2005. június 9.
A két ellenőr karjába csütörtök délben postáról jövet az U-Bahn Eberswalder Straße-i megállójában futottam bele. Egy középkorú úr és egy ifjú hölgy igen udvariasan érdeklődött érvényes közlekedési jegyem iránt. Előzékenyen mutattam fel pénztárcám áttetsző rekeszében a tégla alakú papírt, amely igazolta, hogy az itteni BKV eszményi utasaként már tavaly karácsony után 608 euró befizetése révén gondoskodtam egész évi tömegközlekedési szükségletem kielégítéséről. Ekkor döbbentem rá, hogy a papírdarabka, amelyet magabiztosan felmutattam, az „Évi jegy, 5. rész" feliratot viselte, vagyis május végén a havi bérletet elfelejtettem átcserélni a júniusi szelvényre. A helyi szokások szerint az ellenőrök minden hó negyedikén éjfélig hunynak szemet az efféle szórakozott magatartás felett. Ezt onnan tudom, hogy az autóbusz-közlekedésben a kontroll - nyilvánvalóan munkaerő-megtakarítás céljából - már régen a vezető feladata, s ezekre a járművekre csakis elöl lehet felszállni.
Afelől természetesen nem lehetett kétség, hogy egy évi jegy májusi szelvényéhez júniusi is tartozik, csakhogy ezeket a jegyeket - talán személyiségvédelmi okokból - nem névre szólóan állítják ki, és azok át is ruházhatóak. Az ártatlanság vélelme jegyében mindenesetre kétféle eljárást javasolnak: az ember vagy kifizeti a csalásért dukáló 40 eurót, vagy pedig a BKV központjában felmutatja a június havi szelvényt, és akkor megússza 7 euró figyelmeztetési illetékkel. Ehhez azonban már a lebukás pillanatában igazolnia kell személyazonosságát. Útlevél nem lévén nálam, bankkártyámat és társadalombiztosítási igazolványomat mutattam fel, amely egyben a hatóságilag releváns adatokat is tartalmazta. Csakhogy az azonmód felhívott kerületi lakáshivatalban vezetéknevem alatt nem találtak, keresztnevemben pedig ott a komputeresen nyomtatott „Gyoergy" helyett „György" szerepelt. Azt a negyed órát, amelyet e kérdés tisztázása igénybe vett, a kontroll képviselői angyali türelemmel várták végig, és ők maguk voltak a legjobban megelégedve, amikor kiderült, hogy érvénytelen kis kártyám ellenére az emberiség önmagát igazolni képes részéhez tartozom, egész másképp, mint a néhány méterrel odébb feltartóztatott vietnami, akivel ugyanakkor már a rend őrei foglalkoztak, mert potyautassága mellett még egy láncdohányoshoz képest is szokatlan mennyiségű cigaretta birtokában lepleződött le.
Én mindenesetre érdemesnek találtattam arra, hogy a júniusi igazolást bemutatandó elfáradjak a BKV-központba. Az „elfáradni" ige szó szerint veendő, mert a Potsdamer Straße-i lakóhelyemtől - természetesen érvényes közlekedési jegy birtokában - mintegy másfél órányira van, a városnak abban a részében, amelynek nemzedékem évtizedeken át közelébe se mehetett. Barátnőm, A. vállalta az áldozatot, hogy kocsiján visz el a nem egészen önkéntes nyugat-berlini kirándulásra. Először is az ellenőröktől vásárolt különjeggyel (2 euró) hazamentem, magamhoz vettem ama bizonyos júniusi szelvényt, útlevelemet és tartózkodási engedélyemet. Közben lemondtam egy irodalmi megbeszélést, egy fogorvosi vizsgálatot és a délelőtti bevásárlást, csakhogy azonosságom és tömegközlekedő mivoltom mihamarabb összhangba kerüljön egymással.
A. kocsiját némi parkolási nehézségek árán sikerült a berlini BKV-központhoz viszonylag közel pozicionálni. A hatalmas épületben legnagyobb ámulatomra több kisablak előtt hatalmas sorok kígyóztak, és az emberek számokat tartottak a kezükben, oldalvást az elektronikus kijelzőre pislogva, amely mint valami bankban, orvosi rendelőben vagy munkaügyi hivatalban adta értésükre, hogy mely ügyben hanyadikak a listán. Én a potyautas kategóriában a 206-os sorszámmal rendelkeztem, és érkezésem pillanatában épp a 187-es ügyfelet szólították a kisablakhoz. Nem kellett tehát sokáig várnom, húsz perc alatt büszkén mellékeltem a júniusi jegyet, és a komputerből előhalászták egzakt személyi adataimat is. Ekkor keletkezett a következő gubanc: kiderült, hogy a júniusi cédula önmagában nem bizonyító erejű: az egész évi (tehát már lejárt és még érvényes) anyagot el kellett volna hoznom, hiszen az is előfordulhatott volna, hogy valaki mástól kérem kölcsön a júniusi jogosítványt csak azért, hogy mentesüljek a 33 euró plusz kifizetésétől. Az apparátus nem kételkedett ugyan becsületességemben, de ragaszkodott a teljes dokumentációhoz. Mindez csütörtök délután történt, pénteken Drezdába kellett utaznom, s az a veszély fenyegetett, hogy az ügy áthúzódik a jövő hétre, márpedig a szabály szerint az érvényes jegyet három napon belül kellett felmutatnom. Ezért meghatalmazás keretében A.-ra bíztam az ügyintézést, hogy mire megtérek a szász metropolisból, rendezett körülmények között vehessem igénybe az „AB Tarifzone", azaz a volt Kelet- és Nyugat-Berlin tömegközlekedési viszonylatait.
Nem is tudom, miért mesélem el mindezt. A történet szólhatna a sors forgandóságáról, de akár modellnek is vehetnénk: lám, a teljes foglalkoztatottság nem hiú ábránd: a lakosság egyik része ellenőrzi a másikat, a hibákat szankcionálja, adminisztrálja, kijavítja, senki sem unatkozik, és a szabályok érvényesülnek, felek pedig időnként szerepet cserélnek. Minden más egyéb - irodalmi megbeszélés, fogorvos, bevásárlás - a privát szféra része. Nyolc óra munka(nélküliség), nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.
Tényleg csak gonoszságból teszem hozzá: egyszer egy végállomáson két buszvezetőtől az iránt érdeklődtem, mikor indul a járat, és mennyi idő alatt ér el az első S-Bahn-megállóig. Együttesen sem voltak képesek használható információval szolgálni. Amikor pedig afelől kíváncsiskodtam, miképpen lehetséges, hogy napi buszvezetői tapasztalataik dacára képtelenek minderről pontos felvilágosítást adni, egyikük vállat vont és azt felelte: „Kérem, ha mi mindent tudnánk, akkor nem a BKV-nál dolgoznánk."
Na, akkor megvan a tizenkettő - mármint A Nagy Könyv második fordulójának „győztesei", a legnépszerűbb könyvek. A HVG a címlapon úgy tálalta: A Nagy Tucat - nem rossz, de van jobb. Tavaly, amikor még csak vázolgattuk a majdani játék menetrendjét, röpködtek az ötletek, hogyan nevezzük majd a 12 éllovast, előfordult olyan változat is, hogy „A Magyar Tucat", de letettünk róla, és egyszer, a kezdet kezdetén fölmerült: talán tizenegy könyv is elég, hiszen akkor úgy nevezhetnénk a listát: A Nemzeti Tizenegy. (Akkor most mondjuk Gárdonyi lenne a kapuban, söprögetők: Molnár, Jókai, Szabó Magda, balszél: Bulgakov, jobbszél: Orwell és így tovább.)
A következők jöttek be (a címek szoros ábécésorrendjében):
Orwell: 1984
Tolkien: A Gyűrűk Ura
Saint-Exupéry: A kis herceg
Bulgakov: A Mester és Margarita
Molnár: A Pál utcai fiúk
Szabó Magda: Abigél
Jókai: Az arany ember
Gárdonyi: Egri csillagok
Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve
Milne: Micimackó
García Márquez: Száz év magány
Fekete István: Tüskevár
Igazán nem rossz. A túlnyomó többség valódi irodalom, köztük igazi remekművek.
Az első pillanatban, amikor kialakult a sorrend, egy kicsit tartózkodóbb voltam. Még ott motoszkált bennem maradék sznobizmusom. Ám két nap múlva, Pécsről Pest felé haladtomban a vonaton - a POSZT-ról jöttem haza, ahol egy Nagy Könyv-műsorban vettem részt, és előadást is néztem (Pirandello: IV. Henrik - Szervét Tibor nagyot dobott) - mobilon utolért egy kereskedelmi rádió riportere. És akkor kitört rajtam a listarajongás. Természetesen csakazértis-alapon. Fölágaskodott bennem az ellentmondás ördöge. Ugyanis a műsorvezető olyan fogfájósan, majdhogy tragikus hangütéssel kérdezősködött a listáról, és olyan lefegyverző rosszkedvvel kommentálta a történteket, hogy interjúkészítői magatartásában vegytisztán sűrűsödött minden savanyú borongás, amit eddig a játékkal kapcsolatban tapasztaltam. Ettől pedig mostanára viszkethetnékem támad. A hölgy setét hangütéssel hajtogatta: „vajon milyen képet állítottunk ki magunkról ország-világ előtt mi, magyarok?". Mintha valami katasztrófa történt volna. Egy nemzetvizsga, melyen csúfosan elbuktunk. Azzal nyitott, hogy a bejutott művek sajnos mind kötelező olvasmányok. Mire én: egy része nem az. Ezt rögtön elhárította: azok a kakukktojások. Azután azt mondta: mind a tizenkettőt csak filmről ismerik. Mire én: nem mindet, mert bár készült belőlük film, de nem sikerültek, vagy régiek és nem ismétlik őket, és nem jutottak el a plázákba. Erre rávágta: kivételek persze lehetnek, de akkor is. Végül megemlítette: a listára nem került föl élő író műve. Közbeszóltam: bocs, Szabó Magda él. Majdhogynem azt felelte: az nem számít, de észbe kapott, és frappánsan kitért: hát ő nem az ilyen élőkre gondolt.
Briliáns beszélgetés volt.
Ami a lényeget illeti: azért ennyi az ifjúsági könyv, mert a szavazó gyerekek - és sokan voltak, hiszen őket mozgatta meg leginkább a játék - természetesen csak ilyen műveket ismernek. A felnőttek pedig - mint például Kornis Mihály, aki felszabadultan, jó szívvel sorolta a képernyőn kedvenc olvasmányait - is-is. Hiszen minden felnőtt kedvencei közt ott van néhány gyerekkönyv. A feledhetetlen alapművek. Így azután „feldől a pálya". A gyerekkönyvekre több szavazat jut.
Ami persze rosszul érintett - noha nem lepett meg -, az a kortárs magyar írók háttérbe szorulása. Azt reméltem, hogy Szabó Magda mellett Vámos Miklós, Závada Pál könyveinek is van esélye, esetleg Esterházy Péter műveinek is. Ehhez az kellett volna, hogy több felnőtt szavazzon. És több fővárosi. A töredékes statisztikák szerint - hiszen természetesen nem volt kötelező megadni a személyes adatokat, életkort vagy lakcímet - a fiatalok és a vidékiek játékosabbak voltak.
Tárgyszerűen nézve a dolgot, az is nagy eredmény, hogy olyan sok kortárs került az első 100-ba. És a 12-es lista sem változtat az alapvetően pozitív képen. Hiszen nem diadalmaskodott „az olcsóság, a tűnékeny lektűr, a kultúrmocsok" - ahogyan egy mindentudó írókolléga látatlanban megelőlegezte az eredményt. Az pedig magától értetődő, hogy az éppen futó sikerkönyvek, melyeket nagy hollywoodi filmek és a hozzájuk kapcsolódó reklámkampányok támogatnak, bekerülnek az élbolyba.
Divatok voltak, vannak és lesznek. És fogalmunk sincs, hogy mi a „tartós érték", legföljebb elég harsányak vagyunk, hogy elhitessük másokkal: mi aztán ismerjük a dörgést. Éppen mostanában olvastam arról, hogy 1904-ben egy lényegében A Nagy Könyvhöz hasonló célú, az olvasást támogató kampány keretében a kor írónagyságait kérdezték a legfontosabb olvasmányaikról. A válaszokat kötetbe gyűjtve publikálták. Jókai Mór válaszában elmondta, hogy két óriás tett rá maradandó hatást. Az egyik Walter Scott. (Olvassa még valaki? Vagy most már „gyerekirodalom", és csak rádióriporteri fanyalgásra méltó? Örök érték volna a skót író - mint Jókai hitte -, vagy múló kordivat?) A másik óriás Sue Jenő, vagyis Eugen Sue. (Ki ismeri? Ki olvasta az irodalomtörténészeken kívül? És ha nem ismerjük, akkor elmondhatjuk-e, hogy Jókai bedőlt „a tűnékeny lektűrnek"? Vagy hogy rossz volt az ízlése, és leszerepelt, mert ha ad magára valamit, igazán nem ezt kellett volna felelnie?)
Ugyan, ki tudja, hogy van ez.
(Mindenesetre kikölcsönzök a Szabó Ervinből néhány Sue Jenőt - jöjjön, aminek jönni kell.)
Ezernyi tényező alakította ezt a Nagy Tucatot. Az iskolai élmények éppúgy, mint a filmek, a közízlés hagyománytisztelete, természetes konzervativizmusa, és az a tény, hogy a többség 18 évesen abbahagyja az olvasást, és az marad meg benne, amit azelőtt a kezébe adtak.
Ezen a listán nincs mit szégyellni. Sőt. A hozzáértők szerint sokkal jobb képet fest a magyar állapotokról, mint amilyenek azok valójában. Persze nem szabad elfelejteni: ennek a játéknak nem az a célja, hogy képet fessen a magyar állapotokról, hiszen nem reprezentatív fölmérés. A Nagy Könyvben az szavaz, aki akar. Vagyis aki többé-kevésbé érdeklődik a betű iránt. Tehát a valamelyest „elfogultak", vagy legalábbis azok, akik még „meggyőzhetők", „el- vagy visszacsábíthatók" a könyvek világába. És a kérdés nem az volt, hogy mit olvasnak az emberek, hanem, hogy mi a kedvencük. Megeshet, hogy ha valaki évek óta csak bulvárlapokat vagy regényújságot fal ingázás közben a Vác-Budapest vonaton, erre a kérdésre elgondolkodik, és előbányássza emlékeiből, hogy mi hatott rá utoljára igazán a regényújságok előtt. És akkor talán jön A Pál utcai fiúk. Vagy A kis herceg. Vagy A Mester és Margarita. Nem tudjuk. Így azután leghelyesebb, ha nem teszünk úgy, mint ha tudnánk.
A minőség és a népszerűség soha nem voltak azonosak. Ujjongani kell, ha egy-egy alkalommal, egy-egy pillanatra e két külön utakon járó fogalomkör találkozik. És ennek a listának jó néhány tételénél elmondható: igenis, találkoztak.
Most a nagy könyvek után egy kicsi. Egy egészen apró. Egy magánügy. Iszonyatosan elfogult vagyok vele, de próbálok úgy csinálni, mintha nem.
A legelső meseregényem, A kétbalkezes varázsló valahogy felbukkant a nemzetközi placcon, és két évvel ezelőtt hirtelen lefordították oroszra. Természetesen úgy, hogy lemondtam az összes jogdíjról, hogyan is másképp? Van a dolgoknak természetes rendje. Szép rendes könyvbemutatót is tartottak Moszkvában, a könyvvásáron - érdeklődők, kritikusok, plusz ropi. Remekül éreztem magam. Mindez jóval az oroszországi magyar évad előtt történt. Az évad alkalmával azután rengeteg olyan magyar szerző utazott Moszkvába, akiknek az utóbbi időben fordították le könyvét, én nem, végül is én már voltam ott, meg azután egy mese azért mégiscsak mese, és van a dolgoknak természetes rendje. Az itthon rögzült természetes rendről szerencsére nem mindenki értesült, így azután a könyv tavaly olaszul jelent meg egy milánói kiadó jóvoltából, idén pedig lengyelül. Húsz évvel ezelőtt írtam A kétbalkezes varázslót, és soha nem gondoltam volna, hogy Fitzhuber Dongó, ez a csámpás balfácán hova el nem visz engem. Hálás vagyok neki, igazán. Június elején Rómában szervezett a könyvnek hihetetlenül szórakoztató és kedves bemutatót a Római Magyar Akadémia, most pedig vidáman rágom a körmöm, hogy mi lesz Varsóban. Illő, hogy azzal fejezzem be a hónaplót, amivel Dongó biztatja magát bizonytalan helyzetekben: Kezdjünk bele, azután majd meglátjuk. Csak úgy egyszerűen: zummbele