Szomorúságkirály, Bánatkirály,
ez volt az altatóm, a lassú nóta,
és négy Valeriana
egy szem Eleniummal kombinálva.
De már csak hirdetett elveim szerint
is le kellett dőlnöm éji nyugovóra,
nem tudtam, megint ki vesz álmodóra,
és hajnalban haldoklóra ébredtem.
De hiszen él, de hiszen él! Egyszerre
ő volt csapzott Szomorúságkirály
- az esti, bírhatatlanságig hallgatott
nóta (Sade?) (King of Sorrow?)
így tért vissza, hajnali, épp csak
koccanásra állított vekkerem
mutatta, egy csapzottan pörgő
madár álmodik egyet velem,
háza furcsán üres, szórt tárgyakkal van csak
lazán tele az alszínen,
egy tál vízzel megmenthetem,
s igen, talán jobban lett - felébredtem tehát.
Az álmot magát kívántam, jó, az álmot
magát, és a Szomorúságkirály,
a kicsit fojtott, nyújtott, fahangú ének,
a megeffektezett vau-vau gitár,
egyszer-egyszer, mint pillér, négyes osztás,
de hagyjuk. Vitt négy pillér íve közt,
folyó, keresztben, nem forrása s a tenger
között, csak a már járulék forgalomban
fontos híd, különféle álmokat láttam.
Ezeknek csendzajában
alakultak már-nem-tudom-mi dolgok.
Álmodtam csak, ahogy adódott? De a vége,
a lazán szórt kalitkaalji vászon,
két rúd - pillér? -, Szomorúságkirály
(Samu? Rudolf?) hirtelen pörögni kezdett,
jó ég, így halnak meg! kiáltom
a csendzajban, s most van csak vau-vau-vah, vah-vah,
fél ötkor, ahogy összeszedem jegyzeteimet,
kint fekete ég, még aludhatnék,
csak majd ha bolond volnék, épp életben maradt,
vagy sem, a valóságban nem, hát ébren a rosszabb.
Kávézó, pár korty borozó, s jön minden megint naphosszat.
Vagy: Te jesszus, a szája elé kapja
kezét a mosást teregető szomszéd
asszony, a muskátlik mögött a kertben,
ezt látom, lába lóg a kötél alatt,
a fehér vásznon a maradék foltok csak, szórva,
s gyolcs vászonból, kölesből, homokból
Rudolfra (Samura?) gondolok, vagy rá,
aki közülük volt az utolsó itthagyó,
végitthagyóm volt. Szám elé kapom
kezem, hagyom a szomszéd kert teregetőjét
(hogy jesszus, és te jó ég), mit láthatott,
én ezt: Maradj utolsó te szeretteid közül,
maradj egyedül utolsónak mind közülük, kiket
szerettél, igen, nem tudtam ezt, hogy barátaim
lassan - jó ég, miért teszi! - elhagyogattam,
maradtam magamban, és minden érintésen megsértődtem
(túlzás), ez készült, vízen-keresztmentében,
híd, mely az eltűnt forgalomé, szappanos tálban
adtam neki még fürdővizet, hátha,
de az ilyesmi nem szokott jól végződni,
Szomorúságkirály, nem mondod, tudom.
Feketén világosodik kint, abbahagyom, egy kortyot iszom.
Máskor, erős munkában, az estét, hogy mindig vártam,
lehessen reggel, folytathassam, munkában,
úgy dolgoztam, mintha kerékpáros három
teljes körversenyt nyomna le (Giro, Tour, Vuelta)
egy-egy nap szünettel mindössze mindegyik között,
és tessék, utolsónak maradtam mindőjük közül,
akiket szerettem. Jó, feleségem, Főmedvém, megmaradt
barátaim, a testi egészségem (jesszus, majd megnézheted
magad, ha utánad a mosás a kórházkertben; egy-egy
álom is rebben - ők álmodnak veled -, most
másért várom) (az estét), Bánatkirály (King of Sorrow,
Sade?) egy program háttérzenéjeként megszólal,
és én elindulok pillér s pillér közt, álomban.
Akkor hát erre volt ez az egész,
ki tudja, de a jelek szerint.