Gaál Tamás egy korábbi ciklusának, a vasszerkezetekből összeépített szobroknak a Történetek helyszínei főcímet adta, azt sugallván ezzel, hogy a művek nem pusztán az önelvű vizualitás törvényeinek engedelmeskedő konstrukciók. A cím egyszerre utal a történetre, amelynek az elmondására a szobor nem vállalkozhat, s a „cselekmény" helyszínére, a díszletre, ami viszont plasztikai eszközökkel megidézhető. Egy üres színpadképben benne sűrűsödhet az egész dráma. A Gaál-szobor tehát felhívás keringőre: a szobrász története rekonstruálhatatlan, de mindenki helyettesítheti a sajátjával. Maradjunk a vasnál, az „ipari líránál", s nézzünk két történetet. Az egyik a jegyzetíróé, aki kilép az Arsenale egykori kötélverő csarnokának kortársi műtárgyrengetegéből, s valami megmagyarázhatatlan megnyugvással állapítja meg: még mindig a parton álló, magányos, rozsdás hajódaru a velencei biennálé legmegindítóbb szobra. A másik Hrabalé, pontosabban Jarmilkáé, Kudláé, Jendáé, a filozófia doktoráé és a többieké, akiknek egész életére kitörölhetetlen hatással volt a „szép Poldi", a kladnói acélmű fenségesen gyilkos tisztítótüze. Az új sorozat, a Kádak láthatóan hasonló emléktartományba száll alá, mint valami pokol tornácára. Különös módon a környezet- és emberkárosító vegyi üzemek, galvanizáló műhelyek lepusztult boszorkánykonyháinak képét (is) előhívják a high-tech nyelvén és műszaki színvonalán megvalósított új munkák. A kád sokértelmű fogalmára leginkább a hűvösen csillogó csempe és a lefolyónyílás utal. A nehézipar helyett most már építőipari asszociációkat (vö.: hidegburkoló) keltő mű terve hideglelősen tárgyilagos, kivitelezése tökéletesen perfekt. Nincs tákolás, nincs buherálás, nincs talált forma, csak a steril szerkezet nyilvánvaló céltalansága. Ez az „áttét" szürreálisabb, mint maga a való világ, amiből sarjad. Ráadásul a szobrok - posztmodern státusuk ellenére - a modern műalkotás-fogalom emblémái is, hiszen lényegük a minden ízében kitervelt afunkcionalitás. Fogalmi és tárgyi értelemben is konstrukciók ezek a művek, jóllehet szerkezetük éppannyira rejtett, mint indítékuk, a bennük testet öltő idea. Terüket már nem térbeli háló jelöli ki, hanem héj foglalja be. Acéllemez, csempelap, amelynek vékony epidermisze mögött akármi lehet: űr, tartószerkezet, műszaki praktikum. A talány talány marad. A lefolyónyílás nem ablak és nem is kukucskálólyuk, hogy mögötte az illúzió tere táruljon fel. Inkább titokzatos lejárat egy kiismerhetetlen alvilágba. Gaál Tamás új munkái a klasszikus szobrászat legidőtállóbb kategóriáját, a tömeget tagadják. A helyette alkalmazott burok a transzparenciájától is megfosztja a szobrot, fizikai eszközökkel akadályozza a mű heideggeri „felnyílását". A szobrászatidegen anyagokból képzett üres formákban mégis erő és feszültség kumulálódik. Lefojtott, visszatartott erő, mintha a formák dinamikája a mű belseje felé irányulna. Mindenütt áramvonal, de a száguldás képzete föl sem merül. Annál inkább a statikus rendíthetetlenségé, s ami ettől nem áll messze, az elhagyatottságé, a végső magányé: Marat fürdőkád-szarkofágja J. L. David képén vagy Nagy Theoderik porfírkádja a ravennai mauzóleumban. Bonnard fürdőszobáinak tovatűnt meghittsége helyett: dekonstruktív melankólia.