Megindult a napszámok dandárja az építőipar után a mezőgazdaságban is. Szabolcsban május eleje óta folyik az új ültetésű gyümölcsösökben a kisfák aljának kapálása, s megkezdődött a friss erdőtelepítésekben is ugyanez: a gyom ne nyomja el a gyámoltalan csemetéket. A dohány palántázása még nem igényelt nagyobb létszámot, de a kapálásakor már verseng a meggyszürettel, kivéve persze azt az esetet, amikor olyan olcsó a meggy, hogy le sem szedik a fákról. Utána nincs megállás az almaszezon októberi befejeződéséig, habár az idén - úgy tűnik - csökkenni látszik például a korábban 16 ezer hektáros zöldségterület. A szabolcsi mezőgazdaság évente legalább hárommillió napszámot igényel, mert kézimunka-igényes növénykultúrák uralják. (Ez a megye príma lakmuszpapír: a haza botlásai itt azonnal látszanak.)
Ehhez képest 2003-ban mintegy 70 ezer munkanapra váltottak közteherjegyet a gazdálkodók (az építőkkel s másokkal együtt). Nem sok. Egy-két százalék kivételével tehát feketén dolgoztak e terrénumban is a... Kik is? Nem a nyugdíjasok jelentik a napszámosok derékhadát, még a leszázalékoltak sem jelentenek igazán nagy számot. Közülük sokan a szesztestvérek népes táborából valók, őket igencsak kinézik a csapatból, hiszen rég elitták az erejüket. Kérdésemre korábban a mai miniszter azt válaszolta, hogy a mezőgazdasági feketemunkások többnyire külföldiek. Fájdalom, ez tévedés. Hamar följelentik a romániai vagy kárpátaljai konkurenciát, hiszen a földek szem előtt vannak - ellentétben az építőiparral, amely inkább zárt.
A napszámosok zöme regisztrált és tényleges munkanélküli. Nem a szakképzettek, netán felső iskolát végzettek, hanem a képzetlenek. És e réteg döntő többsége roma. Nem igaz az a vélekedés, hogy a romák nem dolgoznak. Ha valóban így lenne, összeomlana például a hazai dohánytermelés (a magyar nyersdohány 80 százalékát Szabolcsban termelik meg). Ez ágazatban évente 12 500 alkalmi munkás dolgozik három-négy hónapon keresztül.
Miért nem szerződéssel foglalkoztatják e jókora tömeget? Azért, mert a feketemunka közös érdeknek látszik. A dolgozó oldaláról csalóka ez, de mégis így hat. A gazdálkodó azt mondja: olyan kevés a jövedelme, hogy abból nem képes a borsos járulékokat is fizetni. A munkanélküli pedig úgy van vele, hogy nem adja föl a státusával járó előnyöket. Ebbe nemcsak a rendszeres segélyezést kell értenünk, hanem az óvodai ingyenességtől az iskolás gyereknek járó kedvezményekig sok egyebet. Tavaly a nyírbátori munkaügyi kirendeltségen precízen kiszámolták: regisztrált munkanélküli házaspár három gyerekkel havi 74 ezer forint biztos bevételhez jut. Márpedig ennek töredékét sem akarja föladni egy munkaszerződés aláírásával - tehát nem vállal állandó munkát.
A munkanélkülieket érinti a falusi közhasznú munkavégzés is, amihez a kormányzat mostanában nagy reményeket fűz. Nem kellene. Ritkaság az a település, ahol e közhasznú csapatok tevékenysége meglátszik az összképen. (Mégis ilyen például Szakoly, Nyírlugos, Ramocsaháza.) Ám a községek túlnyomó többségében e „robot" abban merül ki, hogy órácskát üldögélnek az árokparton, vagy támasztják a lapátnyelet, legjobb esetben kicsit söprögetnek/kaszálgatnak az út mellett, aztán hazatérnek, és megkapják ezért is a minimálbért. (Télen pedig a munkanélküli-ellátást.) A közhasznúak nem hajlandóak üzemi munkára, mert az roppant fárasztó. Elég sok faluban tapasztaltam Szabolcsban, hogy a lakosság görbe szemmel néz rájuk, mert kizárólag a polgármester választási hátországának tartja őket (és persze kiterjedt rokonságukat), s igen gyakran megkérdezik, hogy miért ad ilyen „lógászati egyetemre" a kormány közpénzt.
Mindezek miatt tavaly augusztusban, Szabolcsban hatezer dolgozót kerestek a vállalkozások, és ebből kilencszázat olyan élelmiszeripari üzemek, ahová kifejezetten szakképzettség nélküliekre lett volna szükség. De nem volt. Abban a megyében, ahol igen nagy a munkanélküliség!
Voltaképp miféle természetű a feketemunka? Elsőül persze adócsalás, méghozzá nemcsak a foglalkoztató, hanem a dolgozó részéről is, hiszen a szükséges járulékokat nem fizeti. Másodjára mindkét fél felrúgja a szolidaritását a népesség egészség- és nyugdíjbiztosítási kötelmeivel szemben. De van egy harmadik aspektus is: a feketefoglalkoztatás a kizsákmányolás legdurvább formája. A rendszeresen napszámba járó romák télen is csupán a segélyeket kaphatják - ha ugyan -, holott a túlnyomó többség jogosult lett volna munkanélküli-ellátásra. Százezreket vesztettek! Ez nemcsak tudatlanságuk miatt következik be, hanem azért is, mert a gazdálkodó jókora erőfölényben van velük szemben, és ha ő nem akar munkaszerződést kötni, akkor nem is köt. Aki pedig ismeri a jogait, az kikopik a napszámból. Mindkettő súlyos téli következményekkel jár, nemritkán éhezéssel.
A mezőgazdaság talán a legnagyobb feketefoglalkoztató hazánkban - számításaim szerint évente legalább harmincmillió napszámot igényel -, persze az építőipar is szoros versenyben van e címért, és a többi ágazat is igyekszik felzárkózni. 2003-ban azonban mindössze 700 ezer napra váltottak ki közteherjegyet az országban. Morzsa a büdzsének. Az eva bevezetése óta pedig a feketefoglalkoztatás növekedése felgyorsult. (Az eváról máskor. Most csak kérdéseket írok: Népszerű adó? Ejha! Nem kellene csöppet gyanakodni a népszerűsége okán?)
A feketemunka tömeges, és ilyen arányokban rendkívül goromba következményekkel járhat. A kormányzat szándéka, hogy kifehérítse, elismerésre méltó, társadalmilag indokolt, és bizonyosan el is késett. Az a kérdés, hogy vannak-e eszközei e szándék megvalósítására. Az egyiket láthatóan meg akarja teremteni azzal, hogy a feketén alkalmazó vállalkozót akár börtönnel is fenyegetné. Ez rendben van. A fejlett országokban nem ritkaság a büntetőjogi szankcionálás, mert a törvényes munkaadás eminens társadalmi érdek. Mégsem hiszem, hogy új börtönt kell majd építeni a fondorlatos munkaadók számára, de még az is kétséges, hogy egy kétszemélyes cellát megtöltenének. Kínosabb hatás várható. Ma egy bukta bele van kalkulálva a költségekbe, s a bírság rendszerint kevesebb, mint amennyire a közterhek rúgnának. És ezt a munkás is tudja. Vagyis: csak olyankor jelenti be a munkáltatót, ha jókora sérelem érte. (És leginkább olyankor se: elterjedhet a híre, és más se alkalmazza.)
A dutyi árnyéka azonban nem bírságféle. A munkavállaló pozíciói erősödnek, hiszen a munkaadóját az igazságszolgáltatás kezére adhatja. A feketén foglalkoztató viszont hamar rájön, hogy nincs eszköz a kezében se a fegyelem, se a teljesítmények megkövetelésére. Az üzleti tervei hamar meghiúsulhatnak, és az súlyosabb büntetés lesz a rácsnál.
De hát megoldhatók-e büntetőjogi módosítással a foglalkoztatás alapkérdései? Röviden megválaszolva: nem oldhatók meg. Ma 500 ezer hazánkfiáról nem tudjuk, hogy miből él. (Más adatok szerint ennél több emberről van szó. Egyesek 700 ezerre teszik a valós számot.) Pedig biztosan dolgozik. Ez iszonyúan nagy szám. Nem a regisztrált munkanélküliek aránya magas nálunk, hanem a legális foglalkoztatási szint alacsony. Az egész Európai Unióban a legalacsonyabb! (Egyes adatok szerint ez nálunk alig haladja meg a produktív korú munkaképesek 50 százalékát, mások szerint 57 százalékra rúg. Az unió átlaga átlépi a 70 százalékot.) Ebből otromba gubancok következnek, az egészségügy krajcáros ellátottságától a nyomorszintű nyugdíjakig.
Ilyenkor mordul fel a magyar honpolgár: Ötszázezer?! Hol itt az ellenőrzés?! Elvileg igaza van, ám óvatosságra késztet a tapasztalat: az elmúlt évtizedekben számtalanszor ráállt a politika az ellenőrzések szigorítására, csakhogy ezzel soha, semmiféle társadalmi nyavalyát nem volt képes meggyógyítani. A siker most is kétséges.
Az első bökkenő az, hogy az országban kétszáz munkaügyi felügyelőnek kellene lefülelnie a feketemunkásokat. Ez a létszám önmagában is röhejes, hozzátéve, hogy mindenféle segítséggel - APEH, rendőrség, határőrség, vámosok - olyan gyatra eredményeket bírnak felmutatni, hogy a kiszabott bírságok összege talán fedezi a fizetésüket, ám annak járulékait aligha. 2003-ban például 12 ezer feketemunkást tudtak földeríteni, vagyis fejenként hatvanat.
Képes-e megoldani ez az apparátus az ellenőrzés feladatait? Nem képes. Vagy a létszám elégtelen, vagy a szervezet alkalmatlan, vagy inkább mindkettő együtt. Gyarlóságában azonban nemcsak a magyar hivatalnokok „istrángszaggató" munkatempója ludas. És ez a következő bökkenő: a jogszabályi környezet.
A szabolcsi felügyelők perek sorát veszítették el a bíróságon a vállalkozókkal szemben, mert nem tették tálcán a pulpitusra a feketén alkalmazottak neveit (meg persze minden adatukat). Fényképfelvétel? Kevés! Videofelvétel? Kevés! Név kell! Megtörtént eset, hogy a felügyelők a munkahelyen csupán huszonhét biciklit találtak. A gazdáik ízibe elfutottak, ki erdőbe, ki a kertek alatt hazafelé. Terepjáróval se lehetett volna követni őket. Ügy nem lett belőle: a csúfondáros fiaskók óvatosságra intik a munkaügyiseket.
Hát ez így nem megy. Nincs az a jogállamiság, amely indokolná a jogsértők messzemenően eltúlzott védelmét. Franciaországban helikopterekkel figyelik a terepet, hogy a kiterjedt szőlőkben vagy a nagy arányú dohánytermesztésben ki alkalmaz bejelentés nélkül dolgozókat. Itthon még sokáig nemigen futja munkaügyi helikopterekre, de hogy értelemre se jusson?
Mert hát az EMMA se egy dicsőségtábla. Az Egységes Magyar Munkaügyi Adatbázis biztató követelményekkel indult tavaly május elsején. A dolgozót - a napszámost is - legkésőbb a munkavégzést megelőző este be kellett jelenteni. A legtöbb szakember úgy értékelte: kiváló eszköz az ellenőrzésre. Belenéznek az adatbázisba reggel, tudják, ki van bejelentve, és indulhatnak inspiciálni az üzemet. Alig egy hónap után lazulni kezdett az egész. (Gazdálkodók: És ha másnap esik az eső, aztán nem lehet dolgozni? Micsoda veszteség, hogy a közteherjegyet előre meg kell váltani és beragasztani!) A kormányzat áldott jó szíve megenyhült, és mára az utólagos bejelentési kötelezettség a munkaügyi ellenőrzéseket valósággal kiherélte. Az EMMA önmaga karikatúrája.
Mi az a közteherjegy? Ezt a munkáltató veszi meg a postán, aztán beragasztja a napszámos alkalmi munkavállalói könyvecskéjébe, és ezzel a maga részéről letudta a napszám járulékait s a dolgozó is a magáét. Eddig az átlagosan 2500 forintos napszám után ötszáz forint értékű közteherjegyet kellett beragasztani, ha a dolgozó regisztrált munkanélküli volt, ha pedig nem az, akkor a dupláját. Ha a napszámos elég közteherjegyet összegyűjtött, akkor jogosult lett munkanélküli-ellátásra. Tudtommal azonban ilyen jogosultságot senki sem szerzett.
Ez itt az első bukfenc. Mibe került egy alkalmi munkahely létesítése dohányban, zöldségben? Sokat mondok, ha 200 ezer forintba. Ha pisilnie kell valakinek, szociális létesítmény gyanánt ott a fasor, a kézmosásra víz legföljebb a csatornában (ha ugyan csordogál a közelben), és a szomjoltásáról is gondoskodjon maga a dolgozó. Munkaruha? Kapa? Más szerszám? Hozzon magával! Évi rendes szabadság? Ugyan már! Táppénz betegség esetén? No, milyen alapon? Nyugdíj az esetleges megrokkanáskor? Hahaha! Ez nem Svédország!
Viszont egy munkahely létesítése minimum 3-4 millió forint a legegyszerűbb élelmiszeripari üzemben is, mert rendkívül magasak a higiénés követelmények. (Más ágazatokban ennek akár a tízszeresét vagy százszorosát is elérheti a fajlagos taksa.) Nem lehet napszámosokkal dolgoztatni, ide munkaszerződés kell, amelynek feltétele például az egészségügyi alkalmasság. Tavaly a minimálbéres dolgozó után az üzem 1315 forint járulékot - a közteherjegy bő kétszeresét - pöngetett az államkasszába. Naponta, persze.
Most olyan tervek láttak napvilágot, hogy a kedvezményes közteherjegyet még vonzóbbá kívánják tenni a vállalkozók számára, méghozzá akként, hogy annak háromnegyedét visszaigényelhetnék. Könyörgök: akkor minek ez az egész cécó? Nem lenne egyszerűbb, ha azt mondaná a kormány, hogy a napszám után nem szed járulékot meg adót? Ez a mostani terv híján van minden terep- és emberismeretnek. A közteherjegyeket a vállalkozók eztán sem fogják beragasztgatni (naná, ha három nap után is bejelenthetik a dolgozót!), és minden reménykedés illúzió.
A közteherjegy olyan szűk zsákutca, amelyből még kitolatni is veszélyes. Tíz- és tízezreket tüntet el, s eközben korszerű üzemek munkaerőhiánnyal küzdenek. Ha társadalmi szempontból ez a kívánatos... És közben a napszámosokat bebetonozza a harmadrendű állampolgár szintjére. A napszám életformává válik.
Egy évvel ezelőtt többször is elmentem Nyírgelsére egy világszínvonalú víziszárnyas vágóhídra, amikor kiközvetítettek munkanélkülieket [lásd Mozgó Világ, 2004/9]. Az üzemben egy műszak dolgozott, ám be akarták indítani a másodikat is. Kellett (volna) a munkaerő. A munkaügyi kirendeltségek előző évben nyolcszáz főt irányítottak Nyírgelsére egy olyan térségben, ahol 5600 munkanélkülit regisztráltak. Mégsem sikerült összeverbuválni a Dél-Nyírség 22 településéről a szükséges 150 főt. Végül még Szolnok megyéből is utaztattak oda munkásokat.
Az egyik alkalommal fél órával a felvétel kezdete előtt már senkit sem találtam ott. Az üzemiek elmondták: megérkezett a kiközvetített ötven fő, ám amikor a felvételi procedúrát ismertették volna velük, a megjelentek közölték: Fölösleges. Ők nem akarnak itt dolgozni. És elmentek. Mások olykor megkötöttek munkaszerződéseket, csakhogy mindegyikük leszámolt két-három napon belül: kezdődött a napszámok évada. Százakról volt szó!
Sem egyik, sem másik társulat nem károsodott a munkafelvétel megtagadása miatt. Ugyanúgy kapták utána a különféle segélyeket s más kedvezményeket, ahogyan addig. A munkanélküli együttműködése a kirendeltséggel nem azt jelenti, hogy a számára munkaerejének, képzettségének megfelelő, jól elérhető munkahelyet (az üzem hat busszal szállította a dolgozókat a környékről) el is kell foglalnia. Nem. Elmegy a kiközvetítésre, jelentkezik a megadott időpontban - ennyi. De munkaszerződést kötni?... És dolgozni?!
És ha mindezt én pusztán kormányzati szabadosságnak nevezem, akkor alávaló módon szépítettem a valóságot. Az csupán az egyik kívánalom, hogy ne maradjon ellátatlan ember a mi pacuha országunkban. De volna egy másik: az állampolgárnak legyenek kötelességei is, és ne csak jogai. Amíg ezt a politikus ensemble nem egyensúlyozza ki, addig terpeszkedhet tovább a feketegazdaság, és az ötven százalékos foglalkoztatási szintről egy percenttel se tudunk följebb lépni. A munkahelyteremtésről szóló káprázatos tervek pedig bohózatnak hatnak még éveken át.
Az egészségügyben 510-560 ezerre becsülik a potyautasok számát, vagyis azokét, akik aktív korúak, dolgoznak és jövedelemhez jutnak, viszont egészségügyi járulékokat nem fizetnek. És a munkaadóik sem utánuk. Ám jellemző, hogy másfél évre teszik azt az időt, ami a potyautasok kiszűréséhez szükséges. Az időszükséglet becslése a viszonyok alapos ismeretére vall. A nyugdíj- és egészségbiztosítási nyilvántartások állapota katasztrofális. A legegyszerűbb nyugdíjmegállapításhoz évek kellenek, és az egészségbiztosító sem képes átlátni a mélyben zajló folyamatokat.
A potyautasok kiszűrésére irányuló kormányzati törekvés több mint indokolt, ahogy az is, hogy ezek csupán sürgősségi ellátást kaphassanak ingyen. A feketegazdaság fölszámolásában egy ilyen döntés segíthet, habár a kiskapuk eztán sem zárulnak be. Meg fog ugrani a munkanélküliségi ráta! Akár a duplájára! Kiszámítható. A szerződés nélkül dolgozók sorban regisztráltatják magukat munkanélküliként, és ezzel az aktussal ingyenes egészségügyi ellátásra lesznek jogosultak. Teljesre. Havonta egy napot a munkaügyi kirendeltségen töltenek, és ezzel kész. (Hazánkban évtizedek óta népi társasjáték, hogy milyen módon lehet kijátszani a majdani központi intézkedéseket. És sosem a kormány nyert.)
Hosszú és keserves folyamat lesz, amíg a jelenlegi 2000 milliárdra tehető feketejövedelemnek legalább a felét fölszámolja az ország. Az előző kormányok egyszerűen nem vettek tudomást a rothasztó epidémiáról. Egy példa: 2001-ben az árvíz rombolta beregi öblözetet 90 százalékban feketemunkával építették újjá. Mindenki tudta - az illetékes hivataloktól a kormányig -, mégsem nézett csúnyán senki. Csoda-e, hogy ez szinte általánossá vált az építőiparban?
És tudomásul kell venni, hogy a támadott környezet ellenáll. Erre jó alapja van azon esetekben, amikor a kormány összekeveri a lényegest a lényegtelennel. Mi értelme van pár milliárdos tételekkel lejáratni az egész akciót? Miért kell fodrászok, pincérek és mások borravalójával elaprózni az erőket? Vagy a kényszervállalkozásokkal? A szellemi szabadfoglalkozásúakkal? Nem tanult a kormány a Bokros-csomag felfújt tandíj-ügyéből?
Valótlanok az állítások, hogy a járulékok csökkentése oldaná a helyzetet. Semmit sem használna. A másik oldalról: ma a feketén alkalmazottak képtelenek egységesen föllépni a helyzetük javítása érdekében. Egyszerűen kiszolgáltatottak, akkor is, ha nem érzik a kizsákmányolásuk valódi súlyát. Keserveik választási indulatokban csapódnak le. Egy baloldali politika nem nézheti tétlenül az ilyen társadalmi viszonyokat, ezért jó, hogy a feketegazdaság felmorzsolása napirendre került. Igazából érthetőek a tévedések is, és az, hogy lassanként kiderül: nem néhány ezer nyerészkedésre beállott vállalkozó okozza a torzulásokat. Könnyű is lenne a megoldás! Csakhogy a nemkívánatos jelenségek mélyen a társadalom testszöveteibe ágyazódtak, átszőtték azokat, áttételesek, akárcsak a rák. Cirógatással, szólamokkal nem gyógyíthatók, legtöbbször szükség van a közviszonyokba való merész sebészi beavatkozásra.