Semmi az egész

Amikor 1988-ban, mintegy a rendszerváltásra virradólag, Szalay Lajos, a nagyszerű grafikusművész hazatelepült New Yorkból, egy vele készült rádióinterjúban megindokolta, hogy hátralévő éveit eltöltendő miért éppen Miskolcot választja otthonának. Az indoklás egyszerre volt egzisztenciál-metafizikai és nemzetkarakterológiai jellegű: Szalay szerint a magyar nemzet minden nemzetek között az egyetlen, amely képes a Semmi teljes és tudatos megtapasztalására, sőt még arra is, hogy a Semmit tárgyilag és helyileg megtestesítse, azaz - Shakespeare Theseusának szavaival - „állandó alakkal, lakhellyel és névvel" ruházza fel. Ez az alak, lakhely és név: Miskolc, a kvintesszenciális Semmi, s ő - mint elvont metafizikai értelemben is magyar ember - nemzete sajátos adományával azonosulva itt kíván élni, a Semmi közelében, sőt kellős közepén.

Grendel Lajos regényvilágának régóta szereplője a Semmi. Eredetileg persze komoly hangfekvésben, elvontan és bölcseletileg, mint - talán legemlékezetesebben - az 1989-es Szakításokban, ebben a franciásan analitikus, Flaubert-rel és Sartre-ral egyaránt számot vető regényben, a lét és a semmi, az Én és az éntelenség, a meghatározottság és a szabadság kérdései körül forgó - pontosabban ezeket a dilemmákat a karakterek és cselekedeteik paradoxonjaiban megtestesítő - munkában. Újabban viszont a jelek szerint tárgyi alakot öltött Grendelnél a Semmi, azaz lakhelyre és névre lelt, hogy rögtön szatírai jelkép legyen belőle: New Hontnak hívják, itt van valahol a szomszédban, Szlovákiában, de azért nem messze Mucsától és Piripócstól, Móricz Zsarátnokvárosától és Babits Újvárosától - és persze Miskolchoz (vagy inkább: New Miskolchoz?) is elég közel.

Szatírai jelkép: megjelent és nevet kapott a város, egyben hangot váltottak a vele foglalkozó Grendel-írások is. A mostani könyv, a Mátyás király New Hontban - hasonlóan elődjéhez, a 2001-ben megjelent Nálunk, New Hontban-hoz - a szatíraíró Grendel munkája, az a hang erősödik fel bennük, s válik uralkodóvá, amelyet már korábban is hallhattunk, alkalmilag például még az olyan „komoly", azaz nem szatirikus regényben is, mint a Szakítások. Voltaképpen ismerős hang, első hallásra mintha a hatvanas évek magyar társadalmi szatírájának, Csurka, Rákosy, Moldova és a többiek (közöttük a közben elfelejtett Galabárdi Zoltán) idiómáját idézné meg Grendel, amikor elmondja, három nap eseményei mentén, két New Hont-i polgár, Király Mátyás (a rendszerváltás előtt városi párttitkár, New Hont teljhatalmú ura, ekkor már bukott ember) és Schiller Mihály (a rendszerváltás után hamarosan felszámolt New Hont-i textilüzem volt segédraktárosa, később kurvafuttató) párhuzamos élettörténetét.

S ennek során persze New Hontot és a Semmit: a nagy ürességet, melynek Schiller Mihály a közepében találta magát. Ezt az ürességet Schiller Mihály New Hontnak hívta. New Hont maga a nagy üresség volt, a nagy semmi, egy rettenetesen nagy sivatag. Ilyennek látta már gyermekkorában, s ahogy nőtt, serdült, úgy nőtt benne ez az üresség is. A városnak volt becsületes, történelmi neve, amikor még város volt, amikor még volt történelme is, és erre a történelemre még emlékeztek a városiak. Aztán a város eltűnt, helyén üresség támadt, hiába voltak itt házak, parkok, terek, uszoda meg futballpálya, ez már nem az a város volt, amelynek hajdan történelme is volt. Egyszer csak valaki elkezdte New Hontnak nevezni a várost, s ez megtetszett másoknak is, s nem telt bele, csak néhány röpke esztendő, s már mindenki csak New Hontnak hívta a várost, egy kicsit lefitymálóan, valami mélabús, ironikus lesajnálással, hogy hát nekünk ez jutott, ez a New Hont, valahol a világ hátsó felében. Mindenütt jó, de a legjobb New Hontban, ahol nincs semmi, de az legalább van. (9596. o.)

New Hont, semminek és ürességnek ez a szatirikus látomása legalább három szinten bontakozik ki a könyv részleteiben, a személyekben és a velük történtekben, s evvel egyben háromféle - egymással szorosan összefüggő, ám egymástól mégis haszonnal megkülönböztethető - olvasati lehetőséget kínál fel olvasójának.

Az első - és alighanem a leginkább ismerős és otthonos - szint ezek közül a nagy hagyományokkal büszkélkedhető magyar porfészek-irodalommal keresi és találja meg a rokonságot. Az elbeszélő kedélyesen kesernyés hangon számol be az Örök Magyar Provinciáról, a kisszerűségről és jelentéktelenségről s a Provincia lakóiról, a selejtes robotemberekről, akiknek a reakciói teljességgel kiszámíthatók, akik a maguk erejéből és akaratából semmire sem képesek (mivel sem erejük, sem akaratuk), s akik csupán torz és silány utánzatát produkálják mindannak, ami fontos, értékes és erkölcsi jelentőséggel bíró.

Például a „bársonyos forradalomét", a pillanatot, amelyre Schiller Mihály úgy emlékezik vissza, hogy akkor majdnem megszerette New Hontot. (98. o.) A fővárosi tüntetések hírére itt is kivonul a pártház elé húsz-harminc fiatal, ám tüntetésüket az emberek közömbösen nézik, sőt automatikusan ellenségesek irántuk. Ezek csak huligánok - morogta a háta mögött egy asszony. Biztos valaki fölbérelte őket. (9899. o.)

Bezzeg néhány nap múlva!... Egyszer csak felbolydult, lázban égett a város, Király elvtársat felsőbb utasításra elcsapták, mire föl a város minden kommunistája egy csapásra demokrata lett. „Forradalom van" - fogadta egy reggel Schiller Mihályt a főnöke, a főraktáros. „Hol?" - kérdezte Schiller Mihály, mintha a forradalom éppen itt vert volna tanyát, ebben az irdatlan raktárban, a bálák között. „Hol? Hol? Mindenütt, te tökfej" - hördült fel a főnöke, és mámorban úszott a tekintete. A pártház előtt ugyanazok a suhancok, akiket Sirotka elvtárs nemrég bedutyizott, most vörös zászlókat égettek, s akik tegnap még lehuligánozták őket, most önfeledten tapsoltak nekik. Máskülönben nem történt semmi. (99. o.)

Ez át is vezet bennünket a politikai szatírához, amely a könyvnek a következő szintje, egyben váza és fundamentuma. - Elmozdították az árulót - szuszogja bele a telefonba Király elvtárs, Gorbacsovot megbuktatták és Moszkvában javában áll a bál. A Gorbacsov-ellenes puccs napjaiban vagyunk, a kapitalizmus kurtafarsangja véget ért, elérkezett a cselekvés ideje, újra magasba emelni a kommunizmus zászlaját. Király Mátyás, az elcsapott párttitkár úgy érzi, Mátyás király szelleme és akarata költözött belé, hogy igazságot tegyen: bocsánatot kérjen New Hont lakóitól a régi bűnökért, és az igazi, tiszta kommunizmus zászlaja alá gyűjtse őket. Bizottságot - vagy ahogyan ő nevezi: „comitét" - alapít Terpitkó, Sirotka és Bolyki elvtársakkal, s együtt indulnak el bejárni a várost, kiengesztelni és maguk mellé állítani az embereket. S lám, az emberek, akik egy ideje keresztülnéznek rajtuk vagy elfordítják a tekintetüket, most fogadják az elvtársak köszönését, sőt akad olyan is, aki ismét előre köszön nekik - nyilván ők is hallották a Moszkvából érkező híreket. Sorra járják a stratégiai szempontból kulcsfontosságú helyeket: a Lux (azelőtt Barátság) kávéházat, Vargáné kifőzdéjét, a pályaudvaron az állomásfőnököt. Mindenhol, amit lehet, rendbe és helyre tesznek. Ugyanevvel a szándékkal keresik fel Schiller Mihályt is a lakásán, ahol Schiller pénzforrása és barátnője, Maca a kuncsaftjait fogadja, miközben a tulajdonos a bérpásztoróra biztonsága és nyugalma felett őrködik - Király elvtárs szemében ők mindketten a kapitalizmus áldozatai, de biztosítja őket, hogy mostantól az ő életük is jobbra fordul, hála a moszkvai fordulatnak ismét részük lehet az anyagi biztonságban és emberi méltóságban.

Másnapra azonban Király elvtárs magára marad, a „comité" többi tagja kimenti magát, mert ők már tudják, amiről Király elvtárs elmulasztott informálódni: „az árulót kiszabadították", közli vele később Sirotka elvtárs, a Gorbacsov-ellenes puccskísérlet öszszeomlott, mindennek vége. De Király Mátyást - aki ekkor már úgy tudja, hogy ő valóban Mátyás király - nem lehet eltántorítani, még akkor sem retten meg, amikor haragosai elhurcolják, egy titkos tárgyalás keretében ráijesztenek, majd kikocsiznak vele a városból, és pucérra vetkőztetve otthagyják az erdő szélén. Identitását illető téveszméje is sértetlen marad: a történet végén Mátyás királyként búcsúzunk el tőle, akit asztaltársai - „Rozgonyi" (Terpitkó elvtárs) és „Kanizsa" (Bolyki elvtárs) - „felségnek" szólítanak (Sirotka elvtársat közben kivitték a temetőbe).

Király elvtárs bizarr identitáscseréje egyébként elvontabb tájakra visz bennünket, regénybeli párhuzamának-ellenpontjának, Schiller Mihálynak az identitástörténetéhez kapcsolódik. Ez a New Hont-szatíra harmadik szintje, egyben a könyv harmadik olvasati lehetősége: Schiller Mihály alakja és sorsa valamiféle egzisztenciál-metafizikai szatirikus példázattá mélyül. S tulajdonképpen a szatirikus hang is „komolyra", azaz regényszerűbbre vált a vele foglalkozó részekben - Grendel mestere a modulációnak, tapintatosan és szinte észrevétlenül segíti át olvasóját az ilyen stiláris váltásokon.

Schiller Mihálytól New Hont - régi, szocialista és új, kapitalista alakjában egyaránt - megtagadta önmaga szabad megválasztását és megvalósítását. S tulajdonképpen a nevében jelképesen rögzített önazonosságot is elvette tőle - igaz, ez még apjával történt, a városba költöző fiatal tanárral, akit eredetileg Döbröginek hívtak, s akit - mivel ilyen rossz emlékű nevet viselt - maga Király elvtárs kényszerítette neve megváltoztatására. Fia, már Schiller Mihály néven, kamaszkorában arról ábrándozott, hogy majdan híres költő lesz, a szép szavak mestere, mígnem egy napon rá kellett ébrednie, hogy csúnya világba született, amelyhez a szép szavak sehogyan sem illenek. (7. o.) Verseit a folyóiratok visszautasították, ő maga - apja egy politikai provokációnak értelmezett balfogása következtében - a szocializmus idején nem tanulhatott tovább, a kapitalizmus azután tisztes megélhetésétől, majd - mivel kényszervállalkozásban kurvafuttató lett belőle - a becsületétől is megfosztotta. Ő azonban az önsajnálatot kiirtotta magából, szívét és akaratát megkeményítve nézett szembe balsorsával s foglalta el helyét a városka társadalmának a peremén, az árokszélen. (12. o.) Oblomovi felesleges ember lesz belőle, Beckett metafizikai karikatúráinak, Belacquának, Murphynek, Wattnak a társa. Elhatározta, ha ma sem jön vendég Macához, egész nap ágyban marad, mivel végül is semmi dolga a világban. A világ nem tart igényt az ő tehetségére (de van-e egyáltalán valamihez tehetsége?), se a munkájára, a világ számára teljesen közömbös az ő léte. ...Ő most azt csinál, amit akar, végeredményben szabad ember, csak éppen nem tud mit kezdeni ezzel a fene nagy szabadsággal.

Ám váratlanul kiderül, hogy valójában rab volt mindvégig: Maca egyik kuncsaftja, a Szivaros volt Maca igazi gazdája; ő most Macát külföldre szállítja, neki pedig a szolgaságot ajánlja fel vigaszdíjként, a maffia szolgálatát, mely a totális törvényenkívüliség, s ennyiben persze szabadság. Schiller Mihály New Hont semmije helyett ezt a szabadságot választja. Végül is New Hont a nyomoron és a megaláztatásokon kívül nem adott neki semmit sem. Se műveltséget, se szabadságot, se jólétet. És soha lehetőséget se arra, hogy a kedve és hajlama szerint éljen. Ebből az ingoványból eddig semerre sem vezetett kiút. Felvillanyozta az esély, hogy holnaptól a világ számára nem lesz többé. Az emlékezet mélyére süllyed, mintha csak egy hosszan tartó, lidérces álom lett volna. S akármi várjon is rá, roszszabb annál, ami eddig volt, nem jöhet. Majd egyszer, talán, nagy sokára, ha szerencséje lesz, igen, akkor talán tényleg szabad lesz.

Roquentin mint maffiózó, a Semmit pour-soi Létezéssé megválasztó egzisztencialista hős mint verőlegény és adósságbehajtó - én már nem is tudom, hogy minek a szatírája mindez, mit mar szét Grendel vitriolja, New Hontot vagy/és annak összes vélt, álmodott és vágyott alternatíváját. Nincs itt már helye a hagyományos magyar kritikai moralizálásnak, távlatról, kiútról, szebb jövőről, Grendel büszkén jelenti, nincs ilyen: semmi az egész, az is marad.

Úgyhogy nemcsak jó, hanem bátor könyv is a Mátyás király New Hontban. És ravasz is, a végtelenségig. Otthonos szatírai kedélye merő látszat, együtt somolyog, nevetgél az olvasóval, aki csupán a végén ébred fájdalmasan, hogy mekkora hatalmasat mostak be metafizikai önelégültségének.

Grendel Lajos: Mátyás király New Hontban. BratislavaPozsony, 2005, Kalligram. 194 oldal, árazatlan.