Spanyol kelmék

A Szépművészeti Múzeum titokban szerzeményezett. Áprilisban nyitották meg újra a régi spanyol gyűjteményt új helyen, új összeállításban, újonnan restaurált képekkel, és a látogatónak észre kellett vennie, hogy itt az utóbbi években is bizony gyűjteménygyarapítás folyt. Sőt vásárlás. Sőt vásárlások, külföldön. Nem tudni, milyen fondorlatokkal tudták ezt megtenni a magyar múzeumok ínségesnél is ínségesebb esztendeiben, lehet, hogy jobb is, ha megmarad ez az ő titkuk, de a miniszterrel és nagykövettel inaugurált kiállításrészben nyolcvanas, kilencvenes, sőt kétezerrel kezdődő leltári számokban gyönyörködhetünk. Vétel, Madrid, 1997, vétel, Madrid, 1999 cédulák reneszánszba forduló vagy még középkorba szigorodott oltártáblák alatt, egy mély, komor-szép barokk csendélet felirata meg egyenesen „vétel, Madrid, 2004". Mintha már-már Esterházy herceg, a spanyol gyűjteményt megalapozó Miklós és az ő képtárgyarapító inspektora, a kiváló Fischer gesztusait látnánk, ők vásároltak ilyen tudatosan idestova kétszáz éve.

A tömegvonzás szép törvényének újabb bizonyítéka ez, annak a kibogozhatatlan, de érvényes erőnek, amely szerint érték értékeket vonz, ahol van minek gyarapodnia, az gyarapodik. Esterházy Miklós herceg, sorrendben a családi képtárat újjászervező úgy találta, hogy hiányzik a spanyol iskola a gyűjteményből, hát egyebek közt Goyákat, Murillókat, Zurbaránt vásárolt, hogy majd egy újabb Miklós herceg, sorrendben az önzetlen és nagyvonalú közgyűjteménybe juttassa őket ugyannak a 19. századnak a vége felé. A Szépművészeti spanyol históriájában aztán feltűnnek a polgári mozzanatok, a Grecók nyilvántartási kartonjain árverések, Nemes Marcellek, Herzogok és múzeumi saját vásárlások azon a 20. századelőn, amikor még úgy látszott, hogy az ország és közgyűjteményeinek ügye citoyen irányba fordul. Addigra már a pesti spanyol gyűjtemény különleges volt. A büszke szlogenek, hogy tudniillik Hispánián kívül aligha, meg hogy vetekszik a Louvre és az Ermitázs spanyol kollekciójával, addigra olyan erővé váltak, hogy a gyarapodás nem szakadt meg a legabszurdabb időkben sem, lám, tart mostanáig, az 1400-tól 1900-ig ívelő majdnem teljességig - nyolcvankét festmény és öt szobor, amint a minap közhírré tették.

Magam most a kelmék nyomán haladtam a rengetegben, Greco bársonyainak parancsára, Bermúdezné csipkéinek perspektívájával. A spanyol festészet aranykorában az a lenyűgöző, hogy tökéletesen ellentmond minden mechanikus társadalomelméletnek, felrúg minden materialista tételt. Amikor El Greco a fő műveit alkotja, már régen szétverték az Armadát, a hegemónia foszlik, Németalföld lázad, s mire majd a spanyol barokk, ez a mesterekben és mesterművekben gazdag korszak felfénylik, zavaros, bigott és improduktív lesz a királyság. Greco pedig nehéz, pompás bársonyba öltözteti vékony arcú, intellektuális szentjeit. Csak a főszereplőket, csak őket illeti az a hamvas, elegáns és súlyos, többnyire vörös kelme, amelynek az árnyalatát reprodukálni lehetetlen, néven nevezni kockázatos szemtől szemben látva is. Fakó, majdnem szikkadt redők, lomha pászmák tompítják ezeket a vörösségükben, mályvaszínükben eleve tompa árnyalatokat, mert egyrészt ezt diktálja a bársony fényekkel és hamvakkal barátkozó felülete, másrészt ez szolgálja azt az elragadtatott fanyarságot, amely a toledói mester legátszellemültebb képeit is modulálja. Mintha statikai szerepe, mintha gravitációs funkciója volna a textíliának: Mária súlyos szoknyája felett, Az angyali üdvözleten mindenesetre felfedezhető, hogy a kék köpeny vagy vállkendő már jóval könnyebb, semmiképp sem bársonyanyagból van, s a felemelkedést, a légiesülést a könnyű fejkendő legalább annyira sugallja, mint a lebegő fehér galamb a fej mellett a kék háttéren. A szoknyasúlyt a földre elébe tett kézimunka semmi kis vászna tovább értelmezi, miként a hírhozó arkangyalnak nemcsak a felívelő karja-szárnya, nemcsak leplének felfelé örvénylése érzékeltet földtől való elragadtatást, hanem ennek a lepelnek az anyaga is. Kemény, formáját tartó sárga textil, ahogyan az Gábrielhez illik, de talán ripsz, mindenesetre súlytalanabb, ahogyan a felhőn lebegéshez célszerű.

Greco választékosságát, alkalomhoz illő komolyságát a következő hónapokban csak néhány képen nyugtázhatjuk, mert több fő művet kiállításokra adtak kölcsön a büszke kollekcióból, és az Olajfák-hegyi szereplők takaróiról, kivált A bűnbánó Magdolna köntöséről reprodukció alapján beszámolni nem lehet. Az azonban az újabban a mesterhez és a műhelyéhez attribuált Expolión is felfedezhető, hogy puha-nehéz bársonyt csak Krisztus visel, és telt zöld, de más anyagból készült inget az, aki megfosztani készül őt ettől a fenséges lepeltől. Ribera - hogy ugorjunk egy korszakot - ellenkező hatással él. A vérengző hajlamú barokk mester, aki máshol oly megejtő szakszerűséggel ábrázol elevenen megnyúzatást, ifjú holtakat és kiszikkadt egyházatyákat, budapesti Szent András-képén mértéktartóan humánus. Csak a vértanút megkötöző szakember Caravaggiótól hagyományozott iparosi elmélyülése, kézműves alapossága megdöbbentő az ugyancsak Caravaggiótól szétáradó barokk megvilágításban, a szentet az utolsó pillanatban is bálványimádásra agitáló római együtt érző komolysága egyenesen megnyugtat. A komoly ember sötétzöld öltözéket visel a drámai árnyékban, nem drágát, de szépet, míg a szent szakadozott ágyékkötőjéről az éles fényben jól látszik, hogy durva, hogy zsákvászon, hogy - hangulatos magyar szó ez - sprőd. Ribera is textillel jellemez, a kelmének dramaturgiai szerepet szán, ellentétben a sevillai mesterrel, Zurbaránnal. Az ő festészete, legalábbis ami belőle Budapesten látható, szín-szerepet szán az öltözéknek. Szeplőtelen fogantatásán elképesztő finomsággal fest városkép-emléket rózsaszínű ködben (csodálatos rózsaszínű pára ez, alighanem az utolsó, amelynek hinni, amelyért lelkesedni lehet), de a fölötte lebegő Mária egyszerűen madonna-egyenkékbe, madonna-egyenfehérbe öltözött. Súlyos, komoly, fenségesen apostoli Szent Andrása is csupán meleg okkeres színt öltött magára a hideg árnyalatú baljós háttér előtt, köpenye csak nehéz, örvénylő és drámai, de merev, bádogszerű. Ha van, inkább plasztikai funkciója van itt a lepelnek: szoborszerű, kemény monumentalitás Mária mögött is, András teste körül is.

Igazi textilpiktúrát, szemgyönyörködtetőt is, jellemző erejűt is alighanem Velázquez alkotott a spanyol barokkban. Ezt egyelőre megint csupán feltételezhetjük, mert „a" Velázquez-mű, az Étkező parasztok (újabb értelmezés szerint csak Étkezők; egyszóval: El Almuerzo) megint csak kölcsönben van a Hősök teréről. Eltűnődve azon, hogy udvarias gesztus-e egy időben ennyi fő művet kiemelni egy jeles gyűjteményből, most meg kell elégednünk a királyi festő környezetével. Méltók hozzá. Csodálván a szakkutatók munkáját, magam tökéletesen megértem mindazokat, akik egy évszázadig Velázquez művének tudták Don Baltasar Carlos infáns képmását, valamint azokat, akik a tanítvány Mazo után nyolcvanegy óta a volt tanulótárs Alonso Cano szerzőségére utalnak. A kép kiváló, Velázquez ellen legfeljebb annyi szól így utólag, hogy a kisfiú szép. A mester, aki annyi rútságot tudott belefesteni uralkodójának portréiba, aki oly kevéssé kímélte a királyi család gyerektagjait is, kérdéses, hogy készített volna-e ilyen egész alakos művet. Baltazár Károly nem csúf, nem megfélemlített és nem teveszájú Habsburg. Úgy áll ott öt-hat évesen kihúzott puskavesszővel, ártatlanul és büszkén a tűnődő tájban, mint egy igazi miniatűr lovag, és ruhája, ez a fehér cirmokkal díszített igazán fenséges fekete bársonyöltöny segít neki majesztózusnak lenni. Segít a mai szemmel felnőttmajmoló pózban is gyermeknek maradni, mert a fekete-fehér öltözék kiemeli hamvas-szép arcát, kis, kövér kezeit, fodrász-finomsággal megformált apródfrizuráját.

Késői húgával, Margarita Teresa infánsnő képmásával persze nem versenyezhet színben, bársonyban, szomorúságban. A képet, amelyet hosszú története során többeknek tulajdonítottak, a modern attribúció elégtételeként most Martinez del Mazo mondhatja a magáénak. Velázquez tanítványa és veje egyébként sem panaszkodhat, ahogyan finomulnak, mélyülnek a kutatások, ahogyan szelektálják a mester oeuvre-jéből a kétséges darabokat, úgy szaporodik az ő életműve. Nem méltatlanul, a kilencéves királylány és királynéjelölt portréja remekmű. Nem is csak a zöld bársonyruhája, ez a gyerektestet elszorító-agyonterhelő pompás doboz önmagában, hanem a szürke szegélyei, a csípőtől körbefutó, az agyonpréselt kicsi mellkasra felkúszó egérszínű sávok teszik igazán ünnepélyesen előkelővé. A mély, tört zöldet ezek emelik hihetetlen magasságba, belső árnyak és fények nagyon puha hegyvonulatává, lágy törésvonalak láncolatává, amely olyan színes, hogy fölötte a minden valószínűség szerint fehér blúzt bátran festhette meg szürkével a mester. A mi Margarita Teresánk nem szegény rokon. Bécsben ugyan két kétségbevonhatatlan Velázquez látható a Las Meninas kis királylányáról, aki tizenöt éves korában császárné, azaz magyar királyné lett, de ha nem merengünk az uralkodó alapította meg a nem uralkodótól örökölt nemzeti képtárak különbségén, nem zavar az alacsonyabb rang.

A híres Goya-kollekció segít a felülemelkedésben. A legmozgalmasabb mesterművet ugyan megint csak nélkülöznünk kell (a nyári szezonban a turisták kalkulálhatóan ülősztrájkot fognak tartani a Hősök terén), de Bermúdezné tompítja a sérelmeket. Ceán Bermúdez feleségének képmása mellesleg a legszebb ajándék, amelyet művészeti író-menedzser valaha is festőtől kapott, és ez akkor is így van, ha egyáltalán nem biztos, hogy az ábrázolt a bankos és lexikoníró felesége. Bermúdezné testetlen csipkéje, a talpig beborító lebegés alól kitetsző palackzöld selyme, rafinált kék szalagjai és a fáradt művirág-rózsaszín fejéke miatt érdemes textiltanulmányi kirándulást tenni a spanyol gyűjteményben. Ez az asszony - akárki is - gyöngéd, művelt, megértő és derűs, érzékeny, de nem kényes, barátságos, de távolságtartó, és mindezt, csaknem az egészet az öltözéke mondja el. Az a szakszerű kelmeábrázolás, amely a legigényesebb textilkereskedőt is kielégítheti, amely mégis költőien elemelkedett, s amelynek a tökéletességét már nem is lehetne fokozni. Goya mintha maga is ezen a véleményen volna, késői budapesti remekein felhagy az ilyen bravúrral. Lehet, hogy plebejusabb modelljeihez, A köszörűshöz és A vízhordó leányhoz jobban is illett az a pasztózus, fölényes ecsettel előállított foltpiktúra, amely már nem akar anyagszerű, csupán festői lenni. Goya nem tudhatta, hogy fél évszázad múltán az impresszionisták nagy példaképévé kell válnia. De a nő fehér blúza úgy is vibrál, mintha csipke, s úgy is, mintha csillogóan fémes, drága anyag volna, miközben matériája azonos a köszörűs csapzott ingével. Bizonyos, hogy A vízhordó leány már szoknyaként modern barna valőrbe és kendő gyanánt sárga impresszionizmusba öltözött.

Régi spanyol festmények. Szépművészeti Múzeum, Budapest.