Az elkapcsolás szabadsága

Első pillanattól kezdve rendkívül rátartinak hangzott a műsor címe, amelyik néhány héttel az indulása után majdnem befuccsolt, az olasz Porta a Porta berendezésére hajazó díszletei és szerkezete miatt plágiumvádakkal is meg kellett küzdenie, de aztán hirtelen belső gyártásba került, a díszleteket és a koncepciót is némileg megváltoztatták, a stábot többször kicserélték, és azóta vígan éli életét a Magyar Televízió egyes csatornájának vasárnap esti műsorsávjában. A Friderikusz - A szólás szabadsága elnevezésű közéleti háttérmagazinnak azóta sem sikerült tisztáznia a nevét övező tudatos vagy tudatlan félreértést. Minek a szabadsága? Milyen szabadságra képesít? Egyáltalán: miért van szükség arra, hogy az újsütetű magyar demokrácia és korlátozásmentes sajtónyilvánosság tizenvalahányadik évében valaki a szólás szabadságát mint nóvumot mutassa fel, ráadásul egyfajta csak rá jellemző privilégiumként? A műsor címét egész egyszerűen lehetetlen komolyan venni, és mivel a tartalom is gyakran szöges ellentétben áll a címben rejlő bombasztikus ígérettel, a disszonancia csak felerősödik.

De azért álljunk meg egy pillanatra a szólásszabadságnál. A köztévé politikai beszélgető és elemző műsorának úgynevezett chartájában a következőket olvashatjuk: „A műsor a szabadság eszméjének szolgálója. Minden információt megad, amely segíti a közönséget az alapvető politikai, gazdasági, kulturális jogok gyakorlásában, támpontot nyújt a kötelezettségek teljesítéséhez. A műsor a közönség tömegkommunikációs képviselője. Minden megmozdulását az határozza meg, hogy a közönség igényei szerint válasszon témát feldolgozásra, továbbá a feldolgozásmód a közönség minden tagja számára befogadható, érthető legyen." A szabadság ebben az értelmezésben az információkhoz való szabad hozzáférést jelenti, illetőleg a közönség elvárásainak és preferenciáinak kiszolgálását. Az elsőhöz nyilvánvalóan nem elengedhetetlenül szükséges a köztelevízió kegyelméből a képernyőkre szállt A szólás szabadsága, a második pedig - amellett, hogy minden egyes témánál állandó fókuszcsoportos vizsgálatra kényszerítené a műsorkészítőket, és így időben is lehetetlenné tenné a tényleges adásszerkesztést, ráadásul a kezüket is szükségtelenül megkötné - szintén nem kizárólagos jellemzője valamely sajtóorgánumnak. Nem csoda, hogy néhány mondattal később az önvallomás már a szerkesztők szabadsága mellett érvel, és éppenséggel azt a jogot hangoztatja, hogy a készítők maguk „avassanak közérdekűvé" egy eseményt.

De vajon tényleg attól lesz-e szabadabb valaki, hogy vasárnap esténként a televízió elé ül? A szabadságfogalmon elmélkedők egyik klasszikusa, Hobbes szerint „a szabad ember az... akit nem akadályoznak meg abban, hogy azt tegye, amire megvan benne az akarat, hogy megtegye". Nyikolaj Bergyajev ezt negatív szabadságfogalomnak tekinti, és a maga részéről úgy gondolja, létezik egy másik, pozitív felfogás is, amely alapján a szabad ember önmagában is szuverén, cselekvőképes valaki, nem a hiányzó korlátok teszik szabaddá. Egyértelmű, hogy Friderikusz műsora nem merít ilyen mélyre, önmeghatározásában csupán lehetőségekről beszél, amelyeket kihasználva bárki szert tehet a szabad polgár titulusra. De ugyanakkor felmerül a kérdés, miként fejtheti ki valaki szabadabban a véleményét közéleti kérdésekről egy olyan műsor keretében, ahol nem a szólás, hanem (a közönség számára) a hallgatás joga adatik meg, csupán egy-két önkényesen kiválasztott, lerövidített, írásba foglalt nézői kérdés kerülhet napirendre - és azok megválaszolásához sem mindig ragaszkodik a műsorvezető, ahogy az az Orbán Viktorral készült interjúban is kitűnt. Vagy csak a politikusoknak és a meghívott vendégeknek van joguk szabadon szólni? Máshol ezt nem tehetik meg akadálymentesen?

Lehet, hogy abban áll a szabadságunk, hogy magunktól kiválaszthatjuk a legkülönbözőbb nézőpontok, vélemények közül a nekünk tetszőt. Ezt az értelmezést alapozza meg a charta azon része, amelyik a műsornak a legteljesebb körű ismeretek átadására való törekvését emeli ki, azzal a feltétellel, hogy azért egy adott vita eldöntésében orientálni is szeretnék a nézőket, nem szorítkoznak pusztán az egymásnak feszülő véleményekre. Ha valóban az érvek és ellenérvek ütköztetését tekintik hivatásuknak a szerkesztők, az méltánylandó és sok tekintetben hiánypótló vállalkozás lenne, hiszen az elfogultságok és érdekek bonyolult szövedéke jellemző a legtöbb hír- és véleményműsorra; az őszinte, szókimondó, ugyanakkor kiegyensúlyozott közéleti műsor ritka, mint a fehér holló. John Stuart Mill A szabadságról szóló esszéjében kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy képesek legyünk mindent az öszszes lehetséges nézőpontból megvizsgálni, mondván, „ha valaki a kérdést csak saját szemszögéből ismeri, kevéssé ismeri", és „ha képtelen az ellenkező oldal érveit megcáfolni, ha még annyit sem tud, hogy mik ezek az érvek, nincs alapja rá, hogy a két nézet bármelyikét kiválassza". Ebből következik, hogy véleménye szerint nem a részigazságok ütköztetése, hanem „az igazság felének csendes elnyomása a nagy veszedelem; ha az emberek kénytelenek mindkét oldalt meghallgatni, mindig van remény".

Jó irányban tapogatózik tehát a köztévés magazin, csak az a probléma, ha véletlenül mellényúl. Márpedig a gyakorlatban csak a töredéke valósul meg a hangzatos elveknek. Például a Gyurcsány Ferenccel a 100 lépés programjáról készített interjú megspórolta a valódi vitaszituáció kialakulásának lehetőségét. Az, hogy két közgazdászt is bekapcsoltak az adásba más helyszínekről, a miniszterelnökhöz és a műsorvezetőhöz képest igen csekély, mindössze tőmondatokra elég időkerettel, nem pótolta az élő, helyben megválaszolható ellenérveket. Az pedig egyenesen sportszerűtlen volt, hogy cserébe - hol Gyurcsányt letakarva, hol annak kicsinyített képmása alatt - felvetéseivel ellenkező vagy szkeptikus feliratokat helyeztek el. Részigazságok csatájára vagy bármely igazság felülkerekedésére így semmi esély nem volt - egyik oldal sem reagálhatott érdemben a másik érveire vagy megjegyzéseire. Friderikusz blazírt megjegyzései szintén nem sokat segítettek. Megéri-e ezt a cirkuszt (a borravaló szerepeltetése az éttermi számlákon)? Előbb a sokkolás, aztán a gumicukorka? Becsülettel akar elbukni? Szóval nem látja kilátástalannak a helyzetet? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bizony nem lehet helyettesíteni a konkrét, egy adott programelemre vonatkozó szakmai vagy politikai ellenvetéseket, ezek csak piszkálódásnak jók, annak meg ugyan mi értelme van. Ugyanígy a néhány héttel korábban a tokaji szőlőügy kapcsán behívott Orbán Viktornak sem kellett szembesülnie tétre menő kérdésekkel. Sokszor a műsorvezető is beéri egy-egy grimasszal vagy hümmögéssel, de hogy mi a gondja, nem fejti ki. Elvetélt gesztusok ezek a miniszterelnök tevékenységével ellenszenvezők, valamint a függetlenség és a kiegyensúlyozottság irányába, de nem váltják be a műsorcímmel és A szólás szabadsága folyamatos öndicsőítése által beígért hiú reményeket.

A hosszabb interjú után két rövidebb blokk következik, majd ismét egy stúdióbeszélgetés. Tulajdonképpen egyiknek sincs igazán helye ott, ahol van. A Hét nap munkacímű összeállítás az adott héten történteket idézi fel, mindjárt egy komoly értelmezési problémával. A tiszai ciánperben hozott magyar bírósági döntést felidézve azt állítják, 85 százalékkal kell csökkentenie a szennyező az aranybánya termelését, a cég képviselői szerint azonban csak tizenöttel. A hírügynökségi jelentések és a sajtóhírek szerint viszont a romániai cég úgy értelmezi az ítéletet, hogy 15 százaléknál többel nem növelheti a termelési kapacitást, azaz szó sincs csökkentésről. A lényeg azonban nem is a számháborúban van: az Aurul egyáltalán nem érzi magára kötelezőnek a magyar törvényeket, így a bírósági határozatot nem áll szándékában betartani - ez az elem el sem hangzik a Friderikusz-műsorban. Így tulajdonképpen nem tudjuk meg, milyen fontos események történtek a héten, sőt kifejezetten hamis képet alkotunk.

A másik, A héten történt című összeállítás archív felvételekkel készít látleletet az évekkel, évtizedekkel korábban lezajlott eseményekről. Erre a világon semmi szükség nincs, történelmi ismeretterjesztő műsorokban megfelelőbb keretek között, nem pedig az összefüggésekből kiragadva kerülhetne elő az adott világpolitikai esemény. Mindez túlzottan szelektívvé teszi a múlt észlelését, és a jelen enyhe torzításával egyidejűleg leszűkíti a realitásérzék játékterét.

A műsorkészítői szabadság leginkább az utolsó beszélgetésben mutatkozik meg, amikor Nagy Krisztina egykori híradóssal és jelenlegi európai biztosi szóvivővel ismerkedhetünk meg. A „brüsszeli mese" felirattal az előzetesekben is agyonreklámozott történetben semmilyen mesés elemmel nem találkozunk: pusztán egy álláskereső kitartó próbálkozásai fialnak eredményt. Friderikusz ellenben még a felsőfokú jelzőket sem találja elég erősnek, és kitartóan dicsérgeti interjúalanyát, hol a külleméért, hol az eredményeiért, s a végén szinte elalélva jelenti ki: büszkék vagyunk, hogy valaki már vitte közülünk valamire, jó volt egy pillanatra látni magát is, járjon gyakrabban ide! Az elfogultság a pártsemleges közegben nem jelent problémát, de sokkal meggyőzőbb interjú kellett volna ahhoz, hogy a nézők is elhiggyék: valóban megérte, hogy szerkesztő és műsorvezető „közérdekűvé avatott" egy eseményt, és megérte, hogy emiatt - valamint technikai malőrök következtében - nem adhatták le a „túlságosan hosszúra nyúlt" konferenciabeszélgetést a szlovák és magyar gazdasági miniszterrel. Az alaposan beharangozott párhuzamos interjúk elmaradása - az egyébként az interaktivitást és a helyszínek váltogatását sokszor az értelmetlenségig erőltető, a vitaszituációkat viszont gyakran redukáló műsorban - annyira zavarba hozta Friderikuszt, hogy azt is elfelejtette, milyen lényeglátó megjegyzése lett volna az adás végén, amit az előző beszélgetés közben a kamerára kikacsintva megígért.

Szó, mi szó, a köztévé vasárnap esti közéleti és politikai magazinja tényleg serkenti a szólásszabadság kiteljesedését - nem csak adás közben, hanem főként a műsor gyengeségeinek utólagos kibeszélése idején. Leginkább azonban arra lelkesít, hogy mindenki bátran gyakorolja az elkapcsolás szabadságát.

Friderikusz - A szólás szabadsága, MTV 2005. május 8. 21.40. Műsorvezető Friderikusz Sándor; szerkesztő Máthé Dorottya, Szente László, Szentkirályi Balázs, Szénási Sándor; rendező Hévizi Tamás; technikai rendező Szurdoki Erika; vágó Geng János, Wurm Ferenc; fővilágosító Tréfás Imre; vezető operatőr László Zsolt; stylist Dunai Anita; díszlettervező Szabolcs János; berendező Révész István; gyártásvezető Srankó Géza; forrás Observer Médiafigyelő Kft.; helyszín az MTV 9-es stúdiója.