←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Barna Imre

Áramszünet

A szükség kisszerű. Jó tudni, hogy szükségképpen az. De hogy adhatni számot róla? Szükség esetén az idő is megáll, megszűnik a különbség kor- és pillanatkép között. A számadó szabadságfélével kecsegtet, ha a kicsit nagynak látva csinál erényt a szükségből.

A szükségtől igazán megszabadulni léptékváltás is. Az arányok a helyükre kerülnek: az apróságok az apróságok, a nagy ügyek a nagyok közé. (Hogy azután Kosztolányival előbb-utóbb megint elgondolkodhassunk rajta, „mily könynyű, mit mondanak nehéznek, és mily nehéz a könnyű...") Az újra meglóduló időben Török Ferenc Moszkva terének rendszerváltáskor érettségiző kamaszai egyetlen flegma lendülettel lépnek túl az „előttük" járók korán és korszakos részletfetisizmusán. Hogy nem szükségképpen valami felé; hogy tizenöt év múltán esetleg még mindig a Moszkva téri felüljáró korlátjára könyökölve lesik a Mammut színváltó szkájlájnja mögötti ég alját, az persze már egy másik történet.

Annyi mindenesetre biztos, hogy mifelénk nem készülhetne például komoly - nem Szomszédok-szerű, hanem üzenethordozóan idézőjeles - „lakótelepi" film ma már. Vagy ami mégis, az nem a lakótelepről szólna. Még annyira sem, mint a hetvenes-nyolcvanas évek legjobbjai, amelyeknek már a témaválasztásából is üzenet adódott: a lakótelepi élet nemcsak kisszerű, hanem rendszerspecifikus is. Ruszkik, haza!

A lakótelepek túlélték azt a rendszert. Mondhat-e még róluk bárki bármit? Marslakó legyen a talpán, ha. Maori esőcsináló, eszkimó prémvadász, mexikói filmes.

Fernando Eimbcke történetesen az utóbbi kategóriába tartozik. És harminchárom évesen fogta magát, és csinált egy lakótelepi filmet. Fekete-fehéret, viccesen olcsót, komolyat és mégis szórakoztatót, olyat, amit az Isten is fesztiválsikernek teremtett.

Hogy éppen azért-e, mert - idézőjellel vagy anélkül - „lakótelepi"?

A Kacsaszezon (Temporada de patos, Duck Season) nemzetközi sikereiben kétségtelenül nagy része kell hogy legyen a film „globalizmusának". Tény, hogy a tárgyi környezete felől akárhol játszódhatna. A szereplők - két kamasz fiú, a szomszéd nagylány meg egy harmincas pizzafutár - spanyolul beszélnek ugyan, dialógusaikban az is elhangzik talán, hogy Ciudad de Mexico (sőt egy alkalommal még a mesés hangzású Acapulco is említésre kerül), de amúgy minden olyan, amilyen akár Torontóban, Tokióban vagy éppen Tatabányán is lehetne. A falak, a lift, az egyforma tárgyak, a szűk konyha, a csöpögő csap, a kilátás. A történet is minimális panelsztori. A tizennégy éves Flamát vasárnap délelőtt magára hagyja az anyja Mokóval, Flama barátjával. Kóla van, csipsz van, képregény, tévé, pléjsztésön van. Kellemes vasárnap (plácido domingo) ígérkezik, kár, hogy rájuk csönget a szomszéd Rita: a szülei megfeledkeztek a születésnapjáról, ő meg csak azért is tortát sütne, de elromlott a sütőjük. Egye fene, beengedik, aztán a díványra kuporodva megmarkolják a dzsojsztiket, és kezdődhet a gyilkolós játék; ekkor azonban kimegy a villany. Se játék, se tortasütés? Csöpög a csap, csöp-csöp. Telefonon pizzát rendelnek, de a pizzafutár tizenöt másodpercet késik. Végre valami érdekes! Flama nem fizetne, a pizzafutár viszont megmakacsolja magát: addig nem megy el, amíg nem kapja meg a pénzét. Közben hol visszakapcsol, hol megint elszáll a villany; a konyhában Rita újabb tortát kever, habverésre fogja és csókolózni tanítja Mokót; a pizzafutár meglöki Flamát, de aztán elszégyelli magát, és elmeséli neki a lúzer életét, mire Flama meg a szülei válásáról és az elosztandó vagyontárgyak körüli undorító veszekedéseikről számol be, Moko pedig az álmait meséli Ritának, amelyeknek viszont Flama a főszereplőjük. A pizza hűl-hűl, az érte járó pénzről döntsön a Real Madrid­Manchester United mérkőzés; de amikor éppen döntene, megint beüt az áramszünet. Sebaj, közben elkészült Rita hasisos space cake-je. Remek a hangulat; és most már nincs más hátra - dönti el Flama -, mint szétlőni légpuskával a szülői civakodás tárgyát képező tárgyakat...

És így tovább. Mire Ulises, a beszédes nevű pizzafutár meztelenül begyalogol a címadó bazári festményen felrebbenő kacsák közé, szinte minden kiderül, ami másfél óra alatt négy emberről kiderülhet. Bizonytalanul bontakozó vágyak és durcásan tűrt frusztrációk, gomolygó álmok és zűrös tervek a gyerek- és felnőttlét határán innen és túl. Ulises talán papagájfiókákat keltet majd, Flama megkeresi az „igazi" szüleit, Moko pedig nemi orientációt választ. Ritának nincs szerencséje: háromszáznyolcvanöt csokigolyót harap szét, hogy teljesüljön egy kívánsága, ha eltalálja, milyen színe van belül a csokigolyónak, de nem és nem, háromszáznyolcvanötödszörre sem talál.

„Globális" film a Kacsaszezon, de a legigazibb globalizmusa nem a tárgyi környezetben és még csak nem is a történetében, hanem az író-rendező szemlélet- és láttatásmódjában mutatkozik meg. Abban, ahogy Eimbcke - telenovelákból kölcsönzött kiváló figurákkal - bergmanias kamaradrámát csinál a semmiből és viszont: fülbemászó muzsikájú kacsatáncot az emberi élet alapkérdéseiből. Kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a lakótelepi élet sivárságát akarja leleplezni. Fütyül ő a lakótelepre; éppen hogy azt mondja róla - ha egyáltalán akármit -, hogy nem számít. Hogy nem a lakótelep számít.

Van egypár szereplő és dialógus nélküli, majdnem állóképe. Az egyiken figyelmeztető KRESZ-tábla egy néptelen panelközi parkoló szélén, a táblán stilizált játszó gyerekek. Felirat is utal rájuk: PRECAUCION - NIÑOS JUGANDO. Hagyományos panelfilmben ez gúny, vicc is lehetne: még hogy „játszó" gyerekek! Miféle játékról lehet itt szó? A Kacsaszezon azonban evidenciává teszi: a gyerekek (a kamaszok, a felnőttek) igenis játszanak. Ha van áram, akkor sem csak lövöldözőset vagy Real­Manchestert; ha meg kihagy, hát akkor éppenséggel valami furcsábbat.

A panel persze panel marad. Kaszásdűlői tizediken nincs Ulpius-ház. Ez a mexikói fiatalember mégis csodákra nyitja rá az ember szemét. Azazhogy nem „mégis". Csak teszi a dolgát. A legjobbat, amit csinálhat: áramszünetet egy álmos vasárnap délelőttön.

 

 

 


Kacsaszezon (Temporada de patos [Duck Season]). 90 perces fekete-fehér, feliratos mexikói vígjáték, 2004. Rendezte Fernando Eimbcke. Írta Fernando Eimbcke, Paula Marcovich. Producer Jamie B. Ramos, Christian Valdelievre. Kép Alexis Zabe. Zene Alejandro Rosso. Vágó Mariana Rodríguez. Szereplők Daniel Miranda (Flama), Diego Catano (Moko), Enrique Arreola (Ulises), Danny Perea (Rita). Forgalmazó: Odeon.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk