A pénz világformulája

E százéves könyv írója sok mindent nem láthatott még a pénzszféra panoptikumából. Mi viszont sok mindent nem látunk már, mert hozzászoktunk, és így a legfurcsább jelenségeket sem vesszük észre. Georg Simmel ezért nem a közgazdasági jelenségek közgázbéli vagy filozófiai leírásában izgalmas, hanem ott, ahol szociológiai és pszichológiai, történelmi és gazdasági jelenségek találkoznak. Mondjuk, a személyes én és a tárgyiasult én különbségének leírásában. Csakhogy pl. az eldologiasodás jelenségét nem steril fogalmában ragadja meg, hanem olyan aprósággal, hogy mit is hozott az írógép felfedezése? Előnyeit nem ragozom, számítógéphez nőve sok mindent fel tudunk sorolni. Azt viszont ő vette észre, hogy az írógépszöveggel elveszett a kézírás személyiséget hordozó sajátsága: a kézírás a lélek egyik (utolsó) közvetlenül objektiválódó jegye volt (a levélírás másutt is fontos kultúrtörténeti téma nála), a gépírás mindezt eltünteti, ill. más síkra helyezi: a géppel írott sorokon nem üt át a lejegyző akaratlan pszichogramja. A tárgyi világ túlhatalma egyre nő, az írásban megnyilvánuló személyiség eltűnik, merthogy a szellemi egyéniség általában is alárendelődik a tárgyak uralmának. A tárgyiasulásnak vagy eldologiasodásnak. (A fogalom a századforduló Geheimtippje, kedvenc szociologizáló fordulata volt.)

Innen már adva van a királyi út: az eldologiasodás látványszínházában a főszereplő a pénzdolog uralma a személyes, a szubjektív, a szellemi felett. (Marxot folytatva, Marxot kritizálva - mondhatnám.) Mert Simmel a pénz titkának felfejtését sajátos „világmagyarázatnak" szánja, amiben in nuce minden benne foglaltatik: a tőkés termelőmódtól kezdve a kultúra egyes területeinek működésén át a köznapi élet stílusáig, a lélek formátlanságáig. Ő ír elsőként a fecsegésről, a felszínes beszédmód uralmáról a modern kultúrában (Heidegger előtt!), meg arról is - művészetfilozófusként -, hogy a művészetek képesek egyedül áttörni a munkamegosztás és az eldologiasodás börtönfalait.

A pénz „világformulává" való feltupírozása persze nem sikerülhet, ám a pénzhez való viszonyunk ezernyi szociológiai (pszichológiai) dimenziójának bemutatásával végtelenül szellemes kozmoszt képes teremteni. Sajátos módon épp azért, mert a polgári társadalom teljességét akarta benne megragadni. Ezért pl. az áldozatjelenség antropológiai-pszichológiai leírásának szinte alig van helye a pénzelméletben, nála mégis olyan fénytörést kap, ami szöget üt az ember fejébe. A probléma szerinte az, hogy a pénz annál értékesebb, mennél többet áldozunk érte - szerinte innen a kamat „antropológiai" magyarázata, de igaziból nem is ez az érdekes számára, hanem maga az áldozataktus szerteágazó jelensége. Mert en passant azért megjegyzi, hogy az ember azt zárja igazán szívébe, akiért a legtöbbet szenvedett (áldozott), meg hogy az anya összes gyermeke közül a testi hibás - ezernyi plusz áldozatot igénylő - gyermekét szereti legjobban...

A pénz persze majdnem betölti azt a szerepet, amit Simmel gondolt róla: kétségtelenül uralkodik életünkön, ezért azok a szociálpszichológiai struktúrák (ember- és pénzalakulatok) maradtak máig érdekesek, ahol az élet apró üvegcserepein át tudja csillantani a rendszer kritikáját. Mondjuk ott, hogy a pénzzel való bánásmód sorában bedobja a fösvény és a pazarló ellentétét. (Ami betétként kultúrtörténet voltaképp, de ez most nem érdekes.) A pazarlót, ugye, úgy képzeljük el, hogy mindenféle hasztalan ócskaságra szórja a pénzét, mert nem tud ellenállni a birtoklás sokféleségének. Hát nem, mondja Simmel: a pazarlót a pénz kiadásának pillanata - a költekezés mámora - vezérli, a pénz (ill. kiadása) úgy hat rá, mint a drog, de csak addig, míg a „szórás" tart. Amit „vesz" a kidobott pénzen, az már nem érdekli. Mint ahogy a fösvényt sem a pénzben megtestesülő élvezetek sokfélesége érdekli, hogy ti. mi mindent lehetne ennyi pénzből megkapni, élvezni, hanem az élvezet megtorpan valami egészen spirituálisnál: a pénztömeg birtoklásának puritán terméketlenségénél.

Filozófiában fogalmazva: a pénz sajátos paradox státussal rendelkezik az emberi cselekvés (kultúra) mezőjében: egyfelől eszköz, másfelől cél. Céljaink elérésének eszköze, mert közvetlenül nem jutunk a vágyott tárgyhoz. Csakhogy a pénzt is meg kell szerezni. Egyszerre a kettő: eszközértéke és önértéke szétválaszthatatlan, jóllehet e kettőnek ki kellene egymást zárnia. A pénz segítségével szerzünk meg tárgyakat - itt eszközként szerepel. De a pénz megszerzése önmagában is cél, sőt a tőkés kultúrában öncéllá nő. A pénz „tárgy, amely értékét kizárólag közvetítő jellegének, végérvényesebb értékekre való átválthatóságának köszönheti, még sohasem vált ennyire behatóan abszolút lélektani értékké, a tudatot kitöltő végcéllá... A pénz lényegének belső polaritása: hogy abszolút eszköz, de éppen emiatt a legtöbb ember számára lélektanilag az abszolút céllá is válik, olyan jelkép, amelyben mintegy kijegecesedtek a gyakorlati élet nagy szabályozó elvei." Az embereket egyre kevésbé tudja érdekelni életük „végcélja", hiszen a modern kultúrában ez egyre távolabb kerül, mígnem annyira spiritualizálódik (banalizálódik), hogy el is tűnik. Marad a pénz mint közvetlen eszköz, ami végcélnak játssza meg magát. Mert így működik a rendszer.

A pénzviszonyok uralma alakítja ki köznapi szokásainkat. Eladó az egész világ, minden megvehető, nincs lelkiismeret, fenséges nagyság, szent ügy, ami nem engedne a pénz hatalmának. Közhely. De Simmelt e szerkezet finomstruktúrája érdekli. Igen, a szerelem éppúgy vehető, mint szilikonbetét, rang éppúgy, mint befolyás. (Lásd korrupció...) De ő veszi észre, hogy „mélyzsebes" ügyek esetén a korrupt ember a megközelíthetetlenség talárjában kerül eléd, felfújja magát, méltósága láttán nem is tudod, mit kezdj a borítékkal. És bár te veszed meg őt, mégis úgy érzed, te vagy a pénz elfogadója, mert annyira megalázó neked a tranzakció. (A pénz, amit át kell adnom, a „szégyenérzet adója" - mondja.) Ki nem érezte még e paradox szerepcserét és hatását (izzadt tenyér, gyűrött boríték) a Nagy Ember (orvos, ingatlanbecsüs, „pecsét"-tulajdonos stb.) előtt? Az emberek megvásárlása azonban nem a kapitalizmusban kezdődik: ilyen-olyan formában már a természeti népeknél is felbukkan. És hát külön antropológiai (kultúrtörténeti) elemzés tárgya, hogyan lesz a feleségvásárlásból (ahol a vőlegény fizet) hozomány, ahol a jövendőbeli asszonnyal pénzt is adnak. A polgári házasság - egykori - sajátos alakzatának históriája mélyre nyúlik...

A pénz lealacsonyítja, akit megveszel, és téged is semmivé nyomorít, ha téged vesznek meg: a pénz személytelen természetébe van kódolva a személyes viszonyok eltörlése, az emberek közötti kapcsolatok dologi kapcsolattá züllesztése. Ami - Marx óta - megint csak közhely. Simmelnél azonban a kifejlett pénzviszonyok általánosságban a társadalom egészét teszik kétértelművé: az embervásár, a lelkiismeret megvehetősége, a lélek kiárusítása a prostitúció jelenségének elemzésében csúcsosodik ki. Csakhogy a prostitúcióban nem is a női test adásvétele a fontos, nem is az egyik (pontosabban: mindkét fél) lealázása. A prosti csak apropó, aminek kapcsán a pénz szerepének leleplezésére kerít módot: itt érezzük, hogy „magának a pénznek a lényegében rejlik valami a prostitúció lényegéből. A közömbösség, amellyel minden felhasználásnak felkínálja magát, a hűtlenség, amellyel minden szubjektumnak búcsút mond, mert voltaképp egyikhez sem kötődött, minden szívbéli kapcsolatot kizáró tárgyi jelleg, amely mint tiszta eszköznek nagyon is megfelel neki - mindez végzetes analógiát teremt közte és a prostitúció között." Vagyis Simmel megfordítja a szociológiai jelenséget: nem a kurva a fontos, hanem a pénz, ami kurvoid mivoltával teremt egy sajátos kultúrát, ahol minden kifordul önértékéből. A világformula itt stimmelni látszik. S bár ebben élünk, e viszonyok furcsaságait már észre sem vesszük. Beleszoktunk.

A pénzvilági játékosok közül Simmel csak a cinikust és a blazírtat említi. (Mintha Szomory Dezsőt vagy Cholnoky Viktort viszályáról olvasna az ember - bájosan naiv.) A cinikus mindent leértékel, tudja, hogy amit a társadalom értékesnek vél, amögött pénz van, vagy úgy, hogy „megcsinálták", vagy úgy, hogy megvehető. És bár lenézi ezt az egész játékot, szíve mélyén értékpárti, és zokog az értékek sárba tiprásán. A blazírt viszont már nem lát semmiféle értékkülönbséget a világban. Tudja, hogy „az élet egész lehetséges sokfélesége pontosan (meghatározott) pénzösszegért megkapható" - és ezért csak pojácákat lát maga körül, akik bedőlnek az értékvilág hazugságainak, miközben maguk beleszürkülnek értékhiányos köznapjaikba.

A pénz közgazdasági elméletét illetően ködös tévedések szövik át a könyvet, nem is érdekesek. Simmel szerint a pénz csak akkor tölti be közvetítő funkcióját, ha önértékkel is rendelkezik, tehát hiába jön a papír- vagy pláne a jelpénz, egyik sem igazi, mert a pénznek önmagán túl is kell valami önértékkel rendelkeznie. Ha most körülnéz az ember, és azt látja, hogy milliárdok repkednek egy-egy blipjelre a képernyőn (jelpénz elektronikus kiadásban), akkor csak mosolyog ezen a feltételezésen. A könyvnek ez a hányada felejtős. Mert nem ezért szeretjük.

Georg Simmel: A pénz filozófiája. Fordította Berényi Gábor. Budapest, Osiris Kiadó, 650 oldal, 4200 forint.