Bognár Róbert

Utazások a zöld (mobil)postakocsin

Postások és vállalkozók egy őrségi faluban, Nagyrákoson

Tóth István, mobilpostás

Március 7-e, hétfő. Hét-harminchétkor érkezik a postakocsi. Csípős hideg van, bár a hajnali mínusz tizenhét fokhoz képest egy kicsit enyhült az idő. Hanem az őriszentpéteri posta négy dolgozója és a kézbesítők, mobilpostások nemcsak a hidegtől sarkallva hordják futólépésben befelé a csomagokat; „ilyenkor rohanunk, mint a vakegerek" - mondja (futtában) Törőné Zsoldos Emília, a hivatalvezető.

Nyolckor nyitás, nyolc ügyfél tódul be, nyolc-nulla-kettőkor a két ablaknál megkezdődik a szolgáltatás. Az első roham nyolc-húszra elvonul.

Közben a virsli alakú hátsó helyiségben a három mobilpostás, az állandó helyettesítő és a két őriszentpéteri kézbesítő egymás mellett, arccal a falnak válogatja a postát. Feszült figyelemmel dolgoznak, a szorosan összetolt, kopott gépíróasztalokon halomban áll a sok küldemény, újság, prospektus. Csak egy-két halk szó hallatszik. A kiosztó, leszámoló szobából nyolc-tizennyolckor kerül be az utolsó pakk, addigra már az utalványokat is átvették. A mobilpostások, kézbesítők sorba rendezik a leveleket, újságokat (a helyszínen már bajos lenne keresgélni), osztályozzák az ajánlott leveleket. Fél kilenckor hat közül négyen már ülnek kis asztaluknál, visszáruzzák a remittendát. „Bele se férek a kasztnimba máma" - mondja Erika, Pankasz és Kisrákos mobilpostása. Ő indul elsőnek, háromnegyed kilenckor a „csipogó", a pénzesláda is a helyén, az állványon van a Skodában.

Jancsi, a fiatal helyettesítő: „Megyek szabadságra - Szipog. - A betegség, az betegség." Mari, őriszentpéteri (+ Ispánk) kézbesítő: „De neked olyan van, ami nem múlik el." Jancsi: „Nem félsz, hogy mi lesz, ha fel bírok állni? Baj lesz." Vali (a csomagraktárból be): „Janikám, édesem, én hozom neked a cókmókodat, csak már húzzál el innen!"

Tóth István pontosan kilenckor indul, és menetrendszerűen kilenc-tízkor érkezik Szalafőre. Az első megálló: Templomszer, kultúrház; az első ügyfél a falugondnok. Két öreg néni is várja a postásautót, levelet adnak fel, egyikük szeretetteljesen megszidja Pistát, amiért ilyen hideg időt hozott, bár igaz, verőfényeset. Érdeklődésemre, hogy meg vannak-e elégedve a mobilpostával, azonnal pergőtűzzel válaszolnak. Ne merjem bántani a Pistát; aki egy rossz szót mond rá, az hazudik, sose volt itt ennyire jó postás, nem lehet olyan kérésük, amit a Pista ne teljesítene. Nem hiszik el, hogy újságíróféle volnék, biztosan ellenőrizni jöttem a munkáját; a puszta tény is felháborítja őket. Mint utóbb kiderült, egyesek tudni vélték, hogy nem is ellenőr vagyok, hanem Pista kijelölt utóda, és azért ülök mellette, mert most tanít be. Erélyesen tiltakoztak a tervezett változtatás ellen: ha kell, ők is aláírást gyűjtenek, de nem engedik a Pistát. Az aláírásgyűjtés mint népi kezdeményezés egyébként nyilván azért jutott eszükbe, mert nem sokkal korábban a Zempléni Településszövetség felkérésére a volt kézbesítő aláírásokat gyűjtött a postahivatal visszaállítása végett, és a szalafői polgármester háttértámogatásával meg is lett a kért húsz név. Hiába, a politika olykor elnyomja a józan érdeket, hiszen nem nehéz belátni, hogy az alig kétszázötven lakosú, de óriási területen szétszórt Szalafő sokat nyert „a posta házhoz megy" rendszerrel. A mobilposta-körút tizenöt kilométer: Templomszer, Papszer, Felsőszer, Pityerszer, Csörgőszer, Gyöngyösszer, vissza Alsószer. „Ha nagy a hó, van, ahol én megyek föl elsőként" - mondja Pista. Tapasztaltam: az ügyfelek helyett ő csúszkál, farol, tolat a jeges utakon, ő tapossa a havat. És akkor se zúgolódik, ha valaki kint felejtette a táblát, és őneki, a csaholó kutyát hessegetve, fölöslegesen kell bemenni az udvarra és bezörgetni, hátha azért nem jöttek ki, mert a rádiótól nem hallották a nem elég hangos kürtjelet. Egyáltalán: Tóth Istvánt különösen, de a többi mobilpostást is közszeretet övezi. Hiába kértem boldog-boldogtalant a falumban, Nagyrákoson és Őriszentpéteren, Szalafőn, Szattán, Pankaszon, Kisrákoson, mondjanak valami rosszat a sajtóból szerzett ismereteim szerint százszor, ezerszer elátkozott, gyűlölt („törvénytelen", „népellenes", „faluromboló") mobilpostáról. Csak annyi panaszt sikerült begyűjtenem, hogy 1. a helyettesítők nem mindig állnak a helyzet magaslatán; 2. valaki hallotta a körmendi körzet egyik mobilpostásáról, hogy trehány és figyelmetlen, sokszor nem nézi-látja, kint van-e a tábla, és ha valaki pénzt akar feladni, annak forintra elő kell készítenie az összeget, mert a postás nem visz magával aprót, nem tud visszaadni.

Máskülönben operettrózsaszín idill, béke, nyugalom. Azon kívül, hogy Pista vitézül megküzd a hóval, jéggel és a maga csöndes-derűs módján teszi a dolgát, semmi érdemleges nem történik se Szalafőn, se Nagyrákoson, se Szattán. Az a legnagyobb esemény, hogy egy szattai polgár reklamál: nem érkezett meg az (állítólag) egy hónapja feladott csomagja Sopronból, egy nagyrákosi pedig nem vesz át egy Rider Digestet („rettentő erőszakosak, ha egyszer rendelt valamit az ember, nem lehet őket lerázni").

Három óra után pár perccel vége a mobilkörútnak, Pista megy vissza Őribe, „leszámolni", elvégezni a papírmunkát. Másnap délutánra beszélünk meg találkozót, a kocsiban nemigen volt alkalom beszélgetni.

Tóth István: Bocsánat a késésért, de még el kellett mennem tankolni Szentgotthárdra, mivel a Posta a Mollal van szerződésben, és ott van a legközelebbi Mol-kút. Huszonöt kilométer oda, huszonöt vissza, havonta háromszor, az összesen százötven kilométer, tizenöt liter gázolaj. És én lakom a legközelebb Gotthárdhoz, Őriszentpéteren...

Jó, akkor kezdjük az elején. Ispánkon születtem 1965. szeptember 4-én. Édesapám nehézgépkezelő volt az akkori Őrségi Vízrendezési és Talajvédelmi Társaságnál, ami most újra működik, édesanyám pedig Őriben dolgozott a cipőgyárban, utána pedig a csirketelepen. Édesapám meghalt, édesanyám most már négy éve nyugdíjas. Gazdálkodik, hiába mondjuk neki, hogy ne tegye, két tehenet tart, disznók vannak, nyulak vannak. A tejet házakhoz viszik el, ha nem fogy el, túrót, tejfölt csinál belőle, a maradékot pedig, ha van, azt megeszik a disznók.

Őriszentpéteren jártam ki a nyolc osztályt. Kőszegen érettségiztem a Jurisics Gimnáziumban, utána volt egy évem Budapesten a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán, aztán azt nem folytattam, nagyon elment a kedvem tőle, amikor meghúztak. Az bántott a legjobban, hogy igazságtalanul: a szobatársammal ugyanazt a tételt húztam, és ugyanannyit megcsináltam, mint ő, ő négyest kapott, engem meg kétszer kirúgtak. Akkor hazajöttem, és hogy az akkori mozigépész éppen lebetegedett, helyette beugrottam egy jó fél év-háromnegyed évre. Pankaszi körzettel ment: Viszák, Kisrákos, Pankasz, Nagyrákos meg Őriszentpéter, és nyáron, amikor még volt a tábor Ispánkon, akkor ott is... meg Szatta egyszer-kétszer. Amikor aztán felépült a tényleges mozigépész, akkor az őriszentpéteri nagyközségi közös tanácsban kezdtem dolgozni mint igazgatásügyi előadó, később mint pénzügyi előadó. Ez még a Prém Jenő tanácselnök idejében volt. Aztán '90-ben átkerültem a takarékszövetkezethez, egy darabig a pankaszi kirendeltségen, utána pedig a szentgotthárdin dolgoztam. Ispánkon voltam egy ilyen mindenes a faluban, aztán '94-ben megalakult a tényleges falugondnoki szolgálat, akkor kapta a falu az autót, ugye, de más került az autóra, nekem pedig megszűnt a munkaviszonyom. De már akkor három év óta önkormányzati képviselő voltam, többen biztattak, sőt hát igazából rábeszéltek, hogy jelöltessem magam polgármesternek, addig-addig, hogy el is indultam a választáson, és megválasztottak, ha jól emlékszem, kétszer annyi szavazatot kaptam, mint az elődöm. Akkor olyan kilencven lakosa volt Ispánknak, azóta több lett, olyan száztíz körülbelül. Ennek úgy háromnegyede az őslakó, a többiek úgy települtek be: házat vettek vagy építkeztek.

Belecsöppentem a polgármesterségbe, tiszteletdíjas voltam, az akkoriban bruttó húszezer forint körül volt. Mellette alkalmi munkákat vállaltam, építkezésen, ilyesmi. Aztán az a kézbesítő hölgy, aki Ispánkra kijárt, megsúgta nekem, hogy megüresedik egy hely, van már más jelentkező is, de ha van hozzá kedvem, akkor próbáljam meg én is. Beadtam a pályázatomat, és akkor hála Istennek az akkori postamestert, a Tuboly Lexi bácsit is megkérdezték, meg a volt munkahelyem vezetői is mind elég jó véleményt adtak rólam, így aztán sikerült bekerülnöm. A Németh Gyula bácsi volt az elődöm, ővele két hétig együtt jártam a körzetet, és hát betanított, motoros kézbesítő lettem Őriszentpéteren hatórás megbízatásban. Ez volt 1999 áprilisában, 12-én vettek föl, és májustól már magam mentem.

2002-ben nősültem meg, még abban az évben megszületett a kislányunk. Feleségem Őriszentpéteren, a varrodában dolgozott, most gyesen van.

2003-tól már hallani lehetett, hogy szűnnek meg a kis posták, meg hát a főnöknőm, az Emike is mondta, hogy körzetösszevonás lesz, három helyett két kézbesítő lesz Őriben, meg hát lesz ez a mobilposta, és szeretné, ha miközülünk valamelyikünk vállalná ezt a dolgot. Mondtam, hogy jó, én megpróbálom. Az egyik motiváció, az kétségtelenül az, hogy sokkal jobb a fizetés, bruttó hatvanötezer körülről fölment úgy kilencvenötre, de hát az is igaz, hogy sokkal többet kell dolgozni, és sokkal később is ér haza az ember. De hát valamit valamiért.

Sopronban volt egy tanfolyam, ott egy hét alatt megpróbálták a fejünkbe verni a három hónapos tanfolyam anyagát, és aztán elkezdtük a munkát. Szeretem csinálni, de sokszor nagyon fárasztó, sok mindenre oda kell figyelni, és néha bizony megviseli ez az embert.

Van úgy, hogy Szattára már nagyon nincs kedvem kimenni, de azért ez nem jellemző. Előfordul, hogy nem veszem észre a táblát, ez lehet, mondjuk, a fáradtság miatt is, de inkább a közlekedési helyzet az oka, hogy például pont szembejön egy teherautó, és pont eltakarja, meg hát, ugye, arra figyel az ember, hogy ne menjen neki. Ilyenkor aztán van, hogy betelefonálnak Őribe, hogy „Kint volt a tábla, és a mobilpostás nem jött be." Volt ebből egyébként egy jó sztori is, nem mondom meg, hogy melyik faluban. Sok volt a munka, egy kicsit később értem oda, az illető meg azt hitte, hogy már biztos nem is megyek, szépen bevette a táblát. Odanéztem, bedobtam a postáját a ládájába. Rákövetkező nap megint kitette a tábláját, de közben megnézte a ládáját is, és talált benne küldeményt, úgyhogy azt hitte, hogy most meg előbb voltam, és elmentem. Megint bevette a táblát. És akkor telefon Őribe, hogy azt mondja, összevissza járok, egyik nap későn, másik nap korán, harmadik nap egyáltalán. Aztán ahogy visszafele jöttem, észrevett, kérdőre vont, hogy mit művelek én. Aztán ugye, tisztázódtak a dolgok, fölvettem a csekkjét, jó, jó, minden rendben, de arra azért nem vette a fáradságot, hogy telefonáljon: „Bocsánat, én tévedtem."

Az ember próbál tisztességesen dolgozni meg tisztelettel bánni az emberekkel, és ha valami olyan óhaj-sóhaj van, amit akkor éppen nem tudok teljesíteni, és ha megígérem, hogy másnapra ott lesz, akkor ott lesz. És az emberek ezt honorálják.

Lehetne panaszkodni a postára, de azt nem akarok. Na jó! hát az úgynevezett munkavédelmi dolgaink. Főleg a téli cipőnkkel van baj: a hóban másfél óra után beázik, és akkor muszáj lecserélni. Aztán százezer forintos éves keretünk van, amiből egyenruhát vásárolhatunk, de annak idején ebben bent voltak a téli kabátok is, aztán ezeket kivették, és most úgy kapjuk őket, hogy háromévente, vagy ha véletlenül elhasználódik, akkor cserélik. Régen kettő volt nekem, ez a háromnegyedes meg az a dzsekiféle, most csak egyféle lehet, pedig a dzseki az tavasszal is jó volt, mellényként, amikor már nem kell a bélés, de azért hűvös van reggelente, amíg az autó át nem melegszik. És ha már panaszkodás, akkor még valami. A kézbesítőknek mért nem jár valamicske korkedvezmény? A határőröknek, rendőröknek megjár, mi éppúgy kint vagyunk fagyban, szélben, esőben, hőségben, és nekünk semmi. Nem mondom, hogy negyven- vagy ötvenéves korban, de egy-két év nekünk is megjárna. Ismerek olyan kézbesítőt, aki tolókocsiba került, az ízületei annyira kikészültek.

Özvegy Németh Lászlóné, Irénke, elbocsátott kézbesítő

Németh Lászlóné vagyok, születtem 1949. nulla-nyolc 28-án. Itt lakom Szattán, Fő út 23.-ban.

Sorkifaludban születtem, az ott van Szombathely felé, a Sarokpolány elágazásnál kell elmenni. Kilencen voltunk testvérek, a legidősebb bátyám 1940-ben született, a legkisebb öcsém 1957-ben. Édesapám vasutas volt, jegykiadó, édesanyám meg háztartásbeli, ő otthon nevelt bennünket. Elvégeztem a nyolc általánost, és mivel nem volt továbbtanulási lehetőségem, 1968-ban a szombathelyi megyei kórházban kezdtem az életemet, ott alkalmaztak mint konyhalányt. Addig otthon segítettem, meg a szomszéd faluba, a kertészetbe jártam dolgozni. Közben kaptam egy szép, kecsegtető ajánlatot, mehettem volna ápolónőnek tanulni, csak mivelhogy az anyagi feltételek nem voltak meg, édesapámék nem vállalták a taníttatásomat, le kellett mondanom róla.

A párommal úgy ismerkedtem meg, hogy a falunkban szüreti mulatság volt, szüreti bál, és őnekik volt egy zenekaruk, és ott játszott. Korábban nem ismertem őt, hiába voltunk egy faluba valók, mert az édesanyám úgy nevelt bennünket, hogy ameddig tizennyolc éves nem leszel, nem mehetsz el a bálba. És akkor '68-tól tudtunk egymásról, hogy ő is van, meg én is vagyok. És aztán '71-ben kezdődött a kapcsolatunk, addig nem. Én úgy voltam, hogy igyekeztem jól lenni, jókat táncolni, mert azt nagyon szeretek azóta is, nem pedig fiúkkal lenni. És akkor '71-ben jött egy fordulat, amikor megismerkedtünk ténylegesen, és '73-ban el is vett feleségül, december 29-én volt az esküvőnk. Laci fiam megszületett '74-ben, Jancsi fiam '75-ben, a lányom már itt született '76-ban. Két kis gyerekkel jöttünk ide Nemeskoltáról, ahová férjhez mentem, és a párom, aki akkor a FALCO-nál dolgozott, kapott egy olyan lehetőséget, hogy megüresedett itt az erdész állása, és ő azt elvállalta. Hát így jöttünk ide 1975. november elsejével Szattára lakni.

A gyerekek nőttek, eljártak óvodába, iskolába, a férjem erdészkedett, én meg eljártam az erdőbe dolgozni idősza kos munkákra: csemeteültetés, erdőápolás, ilyeneket végeztünk. '87-ben eljöttem a szattai vegyesboltba dolgozni, úgyhogy a kereskedelmet is megkóstoltam, de az nekem nem ment, nem tudtam belerázódni.

(Csöng a telefon: a volt nagyrákosi hivatalvezető, Zakócs Zoltánné hívja Irénkét. „Mit főzöl, Mártika? Aha! Jól van. Én meg majd tökfőzeléket csinálok, de az biztos, hogy magam eszem, mert az enyémek biztos csak födőt emelnek, aztán visszateszik, de nem foglalkozom velük, majd ezt eszem holnap is... Te hogy csinálod a savanyú tüdőt? Aha!... Fokhagymás rántás, meg fölengeded... Igen. Ahány ház, annyi szokás, állítólag... Soha nem lesz tavasz, az a baj.")

Hol is tartottunk? Ja, a kereskedelem! Hát az nem nekem való volt. A kereskedelem, a bolt, nemcsak abból áll, hogy a kenyeret meg a tejet megveszem, volt egy másik réteg is, a férfinép, amelyik az alkohol felé megy, és ott ittak abban a bizonyos raktárhelyiségben, merthogy volt egy olyan része a boltnak, ahová bemehettek, és leülhettek az asztalhoz, és itták a mindennapos kis sörüket, kimért dolgokat nem, azt nem lehetett. Mondtam az ÁFÉSZ-nál, hogy én ez nem tudom elviselni, és ők meg mondták, hogy zárjam be azt a raktárhelyiséget, mert ott tilos inni, és akkor volt, aki mégis nekem támadt, hogy én találtam ki ezeket a törvényeket. Meg hát az is volt, hogy amíg az ember rá nem jött a szállítóknak azokra a csínytevéseire, addig nem tudta, hogy azt nézik, hogy hol lehet az embert átverni, nem pedig azt, hogy őszintén lenni. Az első időszakban akkora hiányt csináltak nekem, hogy nemhogy segítettem volna a családomnak, de még nekem kellett fizetni.

Egy ideig itthon voltam, majd '92-ben kaptam egy olyan lehetőséget a Magyar Postánál, hogy elmehettem előbb helyettesítőnek, aztán pedig rendesen ötórás munkába kézbesítőnek, és tizenkét évig nagyon lelkesen dolgoztam. Nyolctól egy óráig volt a munkaidőm, de én már hét óra tízkor ott voltam, mert a munkatársnőmmel, a nagyrákosi kézbesítővel, Laczó Ferencnével akkor tudtam nagyon jókat beszélgetni. Neki már hétre bent kellett lenni, mert ő várta a postakocsit, és az anyagot őneki kellett levenni.

Kerékpárral jártam be Nagyrákosba, télen meg a reggeli busszal, és aztán hóban, fagyban vissza Szattára. És nemcsak napjában egyszer, mert az utalványokkal, csekkekkel vissza kellett menni, leszámolni a nagyrákosi postával. Azt hiszem, 2001-ben hozták azt a rendeletet, hogy ha egyetlen belföldi utalvány jött is, azzal ugyanúgy ki kellett jönni és vissza elszámolni, mintha akárhány több lett volna. Olyan pedig, hogy ne lett volna egyetlen utalvány se, hát olyan nagyon ritkán volt. De az se számított, mert engem egy olyan boldogság töltött el, amikor én azt a postástáskát a nyakamba vehettem! Kérdezgettek a kis öregek, amikor a nyugdíjat hoztam: „Irénke! nem fél?" Én meg mondtam: „Nem én! Miért félnék?" Olyan biztonságot éreztem, amikor a táskát fölvettem. Az a táska minden félelmemet elvette, pedig hát egy kilométer hosszan az erdőn keresztül vezet az út.

Nagyon szép éveim voltak, és nagyon sajnálom, hogy idáig értünk. Az emberekkel való beszélgetések, azokat szerettem a legjobban. Csak két percre vagy öt percre a kertkapuban az öregekkel, hogy na, mit tetszik főzni, meg ilyesmi, annyira jólesett nekik, hogy nagyon.

A férjem közben beteg lett, '87-ben tüdőszanatóriumban volt Hegyfalun. Szeptember elsejétől egészen novemberig, és csak a rákövetkező éven, februárban állhatott újra munkába, addig táppénzen volt. Aztán még sokáig eldolgozgatott, aztán '94 augusztusában azt mondta nekem, hogy „Katikám - mert ő csak így hívott engemet -, Katikám, most egy ideig szüneteltetem a Béres-cseppeket meg a C-vitamint." És én hiába beszéltem neki, még az orvoshoz se volt hajlandó elmenni. Egyszer aztán azt mondta, hogy „na, most már tudom, hogy mi a bajom", és akkor végre elment a Tulák doktorhoz, az másik nap el is küldte a kórházba, és rögtön ott bent is fogták, és november 15-én meghalt. Nekem ő volt az egyetlen ember az életemben, soha más férfit nem ismertem.

Itt maradtunk a három gyermekünkkel egyedül. Még szerencse, hogy nekem már akkor a munkahelyem a Magyar Posta volt, és nagyon rendesen viselkedtek, a párom meghalt kedden délután egy órakor, és másnap már nem kellett munkába állnom. Szóval tényleg nem mondhatok rájuk egy rossz szót, mert amikor egy kicsit talán vissza kellett volna vennem magam, és őszintén megmondtam a magamét, akkor se bántottak. Megkérdeztem én például a Nagy Ferdinánd urat, aki a soproni főnökségről jött ki, hogy tessék mondani, az én járásomat hol alakították ki, a helyszínen mérték-e le, vagy csak fogtak egy rajzlapot, és az asztalon rajzolták be az útvonalamat. Merthogy nekem azt mondták, hogy az én utam csak öt kilométer. Én meg végtelenül nem értettem egyet evvel, mert a nagyrákosi postától a szattai faluvégig az minden, csak nem öt kilométer, és aki kiadta az utasítást, hogy egy szem utalvány miatt is tessék még egyszer oda-vissza mászkálni, az biztos, hogy egyszer se tette meg azt az utat. Azt kaptam válaszul, hogy ha nem tetszik, mondjak föl, mire én mondtam, hogy már bocsánatot kérek, de én nem azért jöttem ide dolgozni a Magyar Postához, hogy engem most ne értsenek meg, és nekem muszáj dolgozni, mert egyedül maradtam a három gyermekemmel. És most is az fáj a legjobban, hogy amikor idejöttek, hogy na most bezárjuk ezt a nagyrákosi postát, nem hiszem el, hogy nem tudták, hogy a férjem meghalt, és hogy segítsünk már ennek a szerencsétlennek, mert már csak két és fél éve hiányzik, hogy elég munkaviszonya legyen a nyugdíjhoz. Mondtam is, hogy ez nem lehet, hiszen soha nem találtak semmi hibát, mert még ha hibáztam volna, de nem, az Ida is mondta, hogy mint egy irodista, úgy vezettem én a kis kockás füzetkémet, amibe mindent följegyeztem, hogy az Ella néni adott erre ennyi pénzt, és egyszerűen nem... egyszerűen nem számított.

Amikor 2003-ban meghallottuk, hogy a kis hivatalokat be fogják zárni, még nagyon reménykedtünk, hogy ez velünk nem fog előfordulni. 2004 januárjában aztán jött a hír, hogy de igen, több mint valószínű, májusban vagy júniusban, júliusban bezárják, de én még akkor is azt mondtam, hogy ez nem lehet igaz, hogy velünk most ezt fogják csinálni. Áprilisban jött a Pantalik Tibor úr Körmendről és egy másik, egy pécsi illetőségű, és közölték velünk, hogy kérem, önnek ennyi a felmondása, önnek ennyi. És még annyit mondtak, hogy a végkielégítésünkre pedig vigyázzunk, mert ha emberre lesz szükségük, akkor visszahívnak bennünket dolgozni, és akkor a végkielégítést vissza kell fizetni. Mindig abban reménykedem, hogy eljön az az idő, hogy azt mondják, hoppá, visszajöhetsz dolgozni. De hát az idők elmentek, és rá kellett döbbennem arra, hogy Irén, most már ne kecsegtesd magadat, nem hívnak már vissza dolgozni.

Amikor a Pantalik úr meg az a másik otthagytak bennünket, a Mártival egymásra néztünk, és azt mondtuk, nem, ez nem lehet igaz... Az Idával más volt, mert ő már tényleg nyugdíj előtt állt, ő egy kicsit könnyen volt. Amikor aztán jöttek a végnapok, és csomagolni, pa kolni kellett, hát bizisten, sírva tette az ember. Nem vettek semmit figyelembe, én azt mondom. Még azt se ajánlották fel, hogy na, helyettesítés ott, ahol még nem mobilposta van. Inkább alkalmaznak postán kívüli kézbesítőhelyettesítőt, mint engem. Semmi lehetőséget nem kaptunk, semmit! Csak annyi, hogy ekkor meg ekkor bezár a postahivatal, ennyi a felmondási idő, ennyi a végkielégítés: tizenkét évre három hónap, száznegyvenezer forint. De hát nekem nem is a pénzért fáj a szívem, de nagyon, mert a munkanélküli-segély meg az özvegyi nyugdíj, amit azóta kapok vissza, hogy betöltöttem az ötvenöt évemet, az van annyi, mint az a harmincegy-harminckétezer forint, amit kézhez kaptam, és ebben még a kéthetenként szombati újságkihordás is benne volt. Én boldog voltam, hogy dolgozhattam a Magyar Postánál, az annyira jó volt, és annyira szerettem, hogy kegyetlen. És sokszor mondtam is, én csak egyszer vehetném azt a postástáskát a nyakamba, csak egyszer! Én még postahivatalban nem is jártam azóta, egyszer sem! Decemberben elkapott egy olyan érzés, hogy azt mondtam, én most elmegyek Őribe, bemegyek a postahivatalba, és szívok egy jó mély postai levegőt. És akkor jött a január, és jött egy megnyugvás a lelkemnek, de ami volt decemberben, az a két hét, az kegyetlen érzés volt. Hanem kéthetente előveszem az én kis reklámtáskámat, mindent kiveszek belőle, a megmaradt képeslapokat, a kockás füzetet, számológépet, a kifizető bukszát, amit megkaptam ereklyének, aztán szép rendesen mindent visszateszek, mintha holnap vége lenne a szabadságnak, és indulni kéne a munkába.

Na mindegy, most már március van, egyszer csak kitavaszodik, mehetek dolgozni a Zsohár-kertészetbe. Idestova nyolc éve... minden szabadságomat ott töltöttem, nekem az volt a nyaralás, nekem az a Riviéra. Jó lesz.

Zakócsné Gyécsek Márta, elbocsátott postamester

1969. január 25-én születtem, Felsőszölnökön éltem húszéves koromig, ott jártam általános iskolába. Otthon szlovénül beszéltünk, a nagymamám nem is tudott magyarul, én is csak lényegében az iskolában tanultam meg. Ez sok gondot okozott nekem, főleg a középiskolában, de még ma is sokszor érzem, hogy nem ez az anyanyelvem.

Édesapám a gotthárdi kaszagyárban dolgozott, édesanyám háztartásbeli volt. Nagyon korán elvesztettük, tizenhárom éves voltam, amikor meghalt.

A gotthárdi Vörösmarty Gimnáziumban érettségiztem, utána két évig Szakonyfaluban voltam óvónő a szlovén nyelvtudásomnak köszönhetően.

Zolival, a férjemmel Csörötneken, egy bálban ismerkedtem meg, ahová eljött a barátaival, a rákövetkező évben összeházasodtunk, ideköltöztünk Nagyrákosra, és 1990 decemberében megszületett a kislányunk. Egy évig Őriszentpéteren voltam telefonkezelő, gyesen is voltam Lillával, aztán Bálint fiunkkal.

'96-ban Mácsek Ibi, az itteni hivatalvezető átment a pankaszi postára, és én ke rültem a helyére. Az első időkben nagyon nehéz volt, de sokat segített Ibi is, Iduska is, amíg bele nem tanultam. Hó végén mindig nagy volt a hajtás, de különben nem volt semmi gond: levélfelvétel, napi átlagban úgy ötven csekk, mert volt, hogy százharminc csekkem volt, de olyan is, hogy csak húsz. Távirat, dísztávirat egyre ritkábban, a végén már csak elvétve. Gondolom, az ára miatt is, mert nagyon drága lett.

Később bővült a szolgáltatás, bejött az értékpapír-árusítás, postatakarékjegy, postabankjegy, kincstártakarékjegy, meg biztosítást is kellett ajánlgatnunk, nem nagy sikerrel. Rengeteg prospektus, reklám, aztán az értékcikk-árusítás: leginkább még az olcsó cigarettát vették, merthogy még az is volt a postán.

Jólesett az embernek, hogy ott volt a falu központjában. Néha csak úgy bejöttek beszélgetni az emberek, főleg kedden, amikor az orvosi rendelés van, ott a szomszédban. Vettek, mondjuk, egy csomag nejlonzacskót, egy kicsit beszélgettünk, jó volt. Ha várni kellett egy kicsit, senki nem zúgolódott, beszélgettek, elvoltak.

2003-ban a nyolcórás munkaidőmet levették hatórásra, természetesen a fizetésem is kevesebb lett, olyan negyvenötezer nettó, de még a kajajegy... mármint az étkezési hozzájárulás... az is lement ötezerről háromezer-ötszázra. Egypár héttel a megszüntetés előtt jöttek, mondták, hogy kész, vége, májustól nincs tovább. Április 29-én az utolsó napot végigsírtuk. Emlékszem, utolsónak a Lujza néni jött, az Orbán Sándor anyukája, látta, hogy sírunk, és ő is velünk sírt.

Nekem nem kellett munkanélkülire menni. A felmondási időm alatt egy hónapot a Csabánál voltam a Zsohár-kertészetben, aztán lett egy üresedés az őriszentpéteri Áfész-boltban, ahol a férjem az üzletvezető, beszélt a főnökséggel, és odamehettem. Megszoktam, a kollégák itt is rendesek, beletanultam, a pénztáron kívül mindent csinálok, a fizetés is jobb egy kicsivel. Hát így.

Laczó Ferencné Németh Ida, nyugdíjazott kézbesítő

1947. június 30-án születtem Nagyrákoson, Belsőszeren. A szüleim parasztok voltak, gazdálkodtak, nem voltak jómódúak, nagyon sokat dolgoztak. Édesanyám kilencéves volt, amikor meghalt az édesapja. Hamarosan a keresztszüleihez került, Alsószerre, a Kovács Laci bácsi szüleihez, azok nagyon jómódúak voltak, és ott dolgozott náluk, minden munkában. Tizennyolc évesen megismerkedett az édesapámmal, az is úgy került ide Zalalövőről, ő mint kocsis dolgozott, és akkor a Laci bácsi szülei építettek nekik egy kis családi házat, szoba-konyha-spájz, és ott laktak. Akkor még hárman voltunk testvérek, a Marika nővérem, Pisti bátyám meg én. A Zsuzsi meg a Laci, ők később születtek.

Óvódába is jártam, az ott volt, a tanács épületében, egyik részében volt a konyha meg egy nagy szoba, ahol voltak a gyerekek. A Páthyné Boncz Lenke volt az óvó nénink. Az iskola első négy osztálya itt volt a katolikus iskolában, a Launer Tibor tanító bácsi volt a tanítónk, na, attól ren geteg tenyerest kaptunk. Ha elrántottuk a kezünket, megfogta a csuklónkat, és sokkal nagyobbat ütött a pálcával. Ötödiktől nyolcadikig meg a református iskolába jártunk a Lengyel tanító bácsihoz, ő egészen más volt, mint a Launer. Orbán Ildi, Baksa Eszti, Sebők Mari, Palkó Emil, Gorza Sándor, aztán jöttek a Sárközi ikerlányok, a Mari meg az Elza, ezekkel jártam végig együtt, a 47-esekkel, meg aztán a Kovács Jucival, aki odabukott hozzánk.

Tizenöt éves koromban elkezdtünk mind a hárman, a nővérem is, a bátyám is az erdészetnél dolgozni, erdőt tisztítani, vágni ki a gazt az erdőből, meg hát mellette gazdálkodtunk, akkor már nagyba' ment a gazdálkodás. Átköltöztünk Nemesszerre, ott vettünk a nagybátyámtól egy régi zsúpos házat, és építkeztünk, először az istállót építettük át, az elég romos volt, utána a házat bontottuk el, az helyett lett építve, ami most van családi ház. Hát így teltek az éveink: attól függetlenül, hogy jártunk az erdőre, otthon is nagyon sokat kellett dolgoznunk. Aratásba', cséplésbe', nem mentünk az erdőre, akkor itt volt munka, reggeltől estig.

Tizenhét éves voltam, amikor Pankaszra kezdtem járni a fatelepre, a ládagyárba, hát ott elég erős fizikai munkát végeztünk, négyméteres rönköket hordtunk darabolni a szalagfűrészre, egy férfi meg egy nő, onnan ment föl az anyag a körfűrészre. Két műszakba jártunk, reggel hattól délután kettőig és délután kettőtől este tízig. Egyik héten így, másik héten úgy. A téli időszakba' este tízkor gyalog haza. Reggel ötkor ment vonat, de tíz óra után már nem volt mivel jönni, mint gyalog. Később kikerültem a ládaüzemből a máglyázókhoz: a gatterról lekerülő deszkát három méter magas stócokba raktuk, a férfiak adogatták, mi meg raktuk fönt. De olyan is volt, hogy vagont raktunk, fűrészkorpát: négy szívlapát, aztán gyerünk! Hatalmas faláda volt, onnan sínen ment egy ilyen kis kocsi, avval toltuk ki az állomásra, be a vagonba.

Huszonkét éves koromig dolgoztam ott, a fűrésztelepen, akkor férjhez mentem, a férjem gépkocsivezető volt, Egerszegre járt be dolgozni a magasépítő vállalathoz, és vidékezett, járta az országot mindenfele. Ha nem kellett mennie, akkor reggel a fél hatos vonattal ment, és a fél nyolcassal tudott megjönni, ha viszont vidékre ment, akkor volt, hogy hetente egyszer vagy kétszer jött meg. Én '69 május 17-én ideköltöztem Alsószerre a férjemékhez, és itt is ment a gazdálkodás, úgyhogy itthon maradtam, de aztán egy év után újra csak visszamentem a fatelepre, de akkor már nem mint máglyázó, hanem mint fölíró. Mi vettük át az anyagot, a deszkát, meg Záhonyból érkeztek a rönkök, naponta nyolc-tíz vagon is. A férfiak mérték, hogy mennyi a hossza meg az átmérője, és a fölíróknak meg úgy kellett följegyzetüni.

Két év után átmentem a pankaszi szövetkezet, az Áfész vállfaüzemébe, a bátyámmal, Pistivel jártam oda négy évig. Onnét '75-ben jöttem el, mert akkor a nagyrákosi postán a kézbesítő lebetegedett, leszázalékolták, és egy ideig ilyen beugrók helyettesítették, aztán akkor kerestek egy olyat, aki vállalná, hogy véglegesen. És akkor úgy határoztunk, hogy inkább vállaljam itt, a faluban, mint hogy tovább járjak a vállfaüzembe, merthogy azért az is elég nehéz fizikai munka volt, és szintén két műszak... oda akkor már a Pistivel jártam be motorral.

Nahát szóval '75 decemberében két hónap helyettesítés után véglegesítettek, és rögtön utána januárban került ide a Gömbösné, a Mácsek Iboly hivatalvezetőnek. És akkor majdnem harminc évig kézbesítettem a nagyrákosi faluban... Közben volt egy kis szünetem, mert '77-be' született a gyermekünk, három évig itthon voltam a Ferikével. 2004. július eggyel mentem nyugdíjba, akkor megszűnt mindenképpen a postahivatal, én még mindig jobban jártam, mint akiket csak úgy elbocsátottak, és nincs hova menni nekik, mert én mindenképpen nyugdíjba mentem volna, nem úgy, mint például szegény Irénke, aki munka nélkül maradt, amikor behozták a mobilpostarendszert.

Amúgy én is nagyon szerettem csinálni, pedig hát voltak komoly telek, nem úgy, mint most. Sokszor Belsőszeren nem is tudtam egyik háztól a másikhoz eljutni, akkora hófúvások voltak, meg úgy fújt a szél, hogy beterített, és majd' kiverte a szememet meg leszedte a képemet. De egyébként meg jó volt. A fizetés is elég jó, a végén megkaptam az ötvenkétezer forintot, előtte meg negyvenöt-negyvenhat, és ötezer forint étkezési hozzájárulást kaptunk, nem úgy, mint más munkahelyeken, ahol csak ezerötöt adnak.

Eleinte nyolcórás munkaidőben dolgoztam, de két év után levették hétre. Napi tizenkét kilométert le kellett róni, egyszer kocsival föl lett mérve, az ingázás is, ami fönt a dombon van, és az jött ki, hogy tizenkét kilométer. Ha kilométeróra lett volna a bokámra rakva, az már réges-régen kiakadt volna. De hát jó volt, nagyon jó volt, mert rendesen elláttam az utalványokat meg a pénzt, vagy az újságpénzt beszedtem, mindent jól csináltam, kézbesítettem, nem volt nekem semmi gondom se. Az én sarkamba' nem állt ott a művezető, a csoportvezető vagy akárki, meg azért minden háznál lehetett szót váltani az emberekkel, nem mondom, hogy negyedórákat lehetett szórakozni, mert be is köllött érni, azért leszámolni is le köllött, azért a hivatalvezetőnek is az volt a jó, ha legkésőbb egyre, fél kettőre bent vagyok, mert kettőkor pénztárzárás volt, és ahhoz köllött magam tartani, nem lehetett elpletyózni az időt. A pletykákat, azokat különben se szerettem, elbeszélgetni egy kicsit, azt igen, mindegy volt nekem, hogy esetleg nincs olyan ragyogó rend abban a lakásban, vagy hogy a falu legelőkelőbb embere-e vagy, teszem azt, a legszegényebb. Főleg az egyedülállók, az öregek igényeltek egy kis beszélgetést, de nem volt nekem bajom senkivel, sőt még a kutyákkal se, egy se harapott meg engem az alatt a harminc év alatt. Komolyan! Pedig nagyon félek a kutyáktól, és azt mondta nekem egy Pestről ideköltözött ember, hogy ha félek a kutyáktól, akkor ne legyek kézbesítő, egyedül az ő kutyája meg egy másik, a másik faluvégen, amelyek szigorúak voltak. De akkor mindig addig kiabáltam, amíg ki nem jöttek. Inkább a kakasok! Egyet agyon is ütöttem a harminc év alatt. A Kulcsár Jóska bácsiéknál. Úgy történt, hogy a Szalán átjöttem, aztán jöttem föl a dűlőjükben, a pajtájuknál ott a kakas, én meg szépen megyek, a kakas durr, hátulról nekem. De úgy ám, hogy valahogy a táskámból kifolyt minden. Aztán akkor seggre mentem [értsd: hátráltam], és akkor ott volt egy söprű, fölvettem, aztán elsuttyantottam a söprűt, és valahogy pont úgy találtam el, hogy abban a pillanatban kimúlott az a kakas. Nagyon megijedtem, szaladtam, mondtam a Jóska bácsiéknak, hogy elnézést kérek, a kakas megtámadt, én a söprűt eldobtam, aztán mostan kész a kakas, el kell vágni neki a nyakát. Mondták: semmi baj, és a Jóska bácsi hozta a nagy kést, elvágta a nyakát, meg köllött neki pucunyi [pucolni].

Németh Ilona „Postás" Ilus, nyugdíjas kézbesítő

'22-ben születtem, de nem itt, Nagyrákoson, hanem Kercaszomoron, aztán idejöttünk lakni, az anyám idevalósi volt. Heten voltunk testvérek, a nyolcadik meghalt pici korában. Most már csak én élek meg a Géza bátyám Szentgyörgyön. Ide költöztünk, itt öreg ház volt, a nagyapám nak a háza. Ez a vége, ez a tömésfalú rész, ez még abból való, a nagyapám házából. Ez meg hozzá lett építve, amikor idejöttünk.

Apámnak gépész volt a foglalkozása, kicsépelni járt el abban az időben, és hát szegénynek, amit hoztak, mindent megcsinált. Fuseráló ember volt. Edényeket, mindent megcsinált.

Ide jártam iskolába, a katolikus iskolába, a Takács Iván tanító úr volt a tanító.

'34-ben kezdtem el dolgozni legelőször, de a nyugdíjnál nem ismerték el azt a pár évemet, akkor még gyerek voltam. Kijártam a hat elemit, aztán rögtön az Ihász hölgyekhez kerültem, ők voltak a postások. Az Ihász Katinka meg az Ihász Ilonka voltak a postáskisasszonyok. A Katinka volt rendesen a postás, az Ilonka meg telefont kezelt. Postát hordtam, akkoriban még nem sok posta volt ám, levél volt, meg egy-két egyénnek címszalag alatt újság.* Azonkívül a kertben is dolgoztam nekik, vizet vittem be, mostam, csináltam mindent, mikor mit. Tíz pengő volt a havi fizetségem, abból akkor meg lehetett élni, olcsó volt minden.

Közben megszakításom volt nekem, nem egészen két évet nem voltam, akkor lett ugye, közbe' a Pista Jóskáné, a Szabó Vilma, de őneki nem tetszett a postáskodás, ugyebár. Akkor kerültem én vissza '40-be'. Hivatalosan. Akkor már hivatalosan én lettem a kézbesítő az Ihász kisaszszonyok mellett.

A háború alatt, amikor a ruszkik begyüttek, akkor felrobbantották a vasúti hidat, és a vonat nem járt. Akkor egy ideig posta sem járt. Később aztán a falu végére kellett lejárni, kicsit helyregyütt a helyzet. Odajártunk le a postáért a Farkas Géza házával szemben, ahol az az átjáró van a Szalán, odáig jött a vonat Pankasz felől, és onnan aztán visszatolatott.

'50-be' lett, hogy a Posta átvette a hírlapot. Akkor kellett elmennem Hévízre hírlaptanfolyamra, hogy hogy kell terjeszteni a hírlapot. Utána lett ez a sok rengeteg újság, ugyebár. Be köllött szervezni a jónépet, hogy fizessenek elő az újságra, ugyebár. Nem volt nehéz dolgom, mert engem szerettek án [ám] nagyon, olyan postásuk nem is volt án soha, nem is lesz. Akkoriba' be köllött minden házhoz mennyi. Ha nem is voltak otthon, akár az ajtó alatt vagy akárhogyan be köllött tenni az újságot vagy a levelet. Akármilyen hézagot talált az ember, de be köllött tenni. Nem lehetett a kertre [kerítésre] kitenni, mint azóta. Hogy viszi a szél a nagyvilágba, igen. Be köllött menni, még akkor is, ha lator volt az a kutya, kérem szépen. Seggre ment be az ember meg seggre gyütt ki, ez így volt. Sose felejtem el, amikor a Kovács rendőrök laktak, ugye, a Mester-házban. Farkaskutyájuk volt nekik, nohát oda aztán nemigen lehetett bemenni, egyátalán, ha csak kint nem voltak. Nohát, én a Boncz Mári felül mentem, ugye, ahol most a Boncz Sándor lakik, aztán benn voltak, ugye, a kutya meg kint, nekiugrott annak a kis kapunak, kivágódott az izé, a kapocs. De az úgy gyött nekem, mint a valódi táltos, a helye még most is megvan, beleharapott ide a combomba, életembe' hordozom. Azt hittem, megöl most egyszerre. Aztán kijöttek, ugye, mert a kutya elordította magát, és akkor kigyüttek, de akkor már megharapott engem. Meg a Baksa Ottókná' volt, nem nagy kutya, de olyan volt, mint a vipera. Meg a Reszneki Szidinek volt az a kutyája. De azért minden helyre be köllött menni, nem lehetett a kerítés közé tenni az újságot, meg akár ha levél is van.

És akkoriban még sokkal több volt az újság, a levél, meg a táviratokat is vinni köllött. Ha távirat vagy expressz levél, azt külön ki köllött vinni, ha közbe' bejött. Gyalog. És hát akkora havak voltak akkoriba', hogy derékig érő. Estem, keltem. Megtellett a csizmám... gumicsizma vót... megtellett hóva', kiburitottam az egyik lábambu, visszahúztam, buritottam a másikbu ki. Hát ilyen világ volt. Most álom nekik a hordás. Igaz, ez most egy kicsit rosszabb volt, de különbe' ezekbe' az évekbe' nem volt olyan tél, könnyen kibírták a kézbesítést. Meg hát nem köll nekik menni, kiteszik az utcára. Odavan a kézbesítés!

A régi időkbe' úgy volt, hogy fél nyolcra köllött menni, akkor jött a vonat, oda köllött kijárni. Akkor még megvolt a vasút, mikor is? '80-ba' szűnt meg. Ez az új, ez csak mostanába' lett, a régi, az megszűnt. Postakocsi volt. Reggel fél nyolckor jött, este meg fél hatkor volt a föladás. Hivatalosan nem volt olyan hosszú a munkaidő, de legtöbbször nem sok időm volt, mert délután, amikor végzett az ember, vissza köllött mennem elszámuni. Akkor közbe' távirat jött, azt ki kellett vinni. Akkor ugye fél ötre vissza kellett menni, mert sokszor a fél ötös vonattal is jött posta. Még azt is ki köllött hordani. És akkor fél hatkor volt a föladás. És szombaton is volt posta meg vasárnap. Bizony, valamikor volt ám! Talicskával toltam ki a nagy csomagokat a mozgópostáru. Postán gyütt az élesztü is, kedden meg pénteken. És sok minden más is, mert ugye a boltoknak is sokszor a postán gyütt az áru. Húszkilós csomagok jöttek meg mentek. Azokat aztán fölnyomni a vonatra! És jó volt, ha véletlenül valami segítségem akadt. A Simon papot, azt sose felejtem el szegint, ha véletlen gyütt le a félhatos vonatra, hányszor segített az énnekem! Soha nem felejtem el. Ja! Simon Kálmán, a református pap.

Újságom is énnekem rengeteg volt. Nem úgy, mint most van. Két táskát cipeltem közbe, cipeltem az egész falunak a postáját. És csináltam ezt harminc éven át, egészen '75-ig, akkor robbantam le, és akkor '76-ban nyugdíjaztak. Bevérzésem lett, az egész testemen, trombózis. Nahát lerobbantam. Már annak előtte volt trombózisom a lábamba'. Rengeteg sok újságot kellett nekem cipelni. Ha hó vót, ha nap sütött, ha zuhogott az eső. Esernyővel, két táskával. A mostaniaknak könynyű dóguk van. Nem mondom, ez a Pista, aki most jár, ez ügyes gyerek meg rendes is. De azér' könnyebb a dóga, mint nekem volt. A fizetés meg, hát az nem nagyon sok volt, egyáltalán. De azér' mégis jó vót. Talán többet ért, mint mostan. Amikor lerobbantam, pont akkor emeltek rajta, akkor lett volna ezernyolcszáz forintom. Azelőtt ezerhatszáz volt.

A házasságomról nem akarok beszélni, rossz emlék, arról inkább nem beszélek. Inkább azt mondom el, hogy az Ihász hölgyek után lett a Nagy Etel a postamester, Bajánsenyéről járt ide, nagy hosszú nő volt, vénkisasszony. Utána jöttek a Tubolyok, a Tuboly Kati. Most már ő is nyugdíjba' van.

(Az interjúban közreműködő Némethné Baksa Eszti nagyrákosi polgármester írásbeli kiegészítése:

A nagyrákosi postahivatal az Ihász kisasszonyok postamestersége alatt az ő tulajdonukban lévő házban működött a Csárdaszeren, ahol most a sírköves háza van. Nyugdíjba vonulásuk után a falu által biztosított telken, a tűzoltószertár szomszédságában, a falu közreműködésével postahivatal épült. Tulajdonjoga a postaigazgatóságé lett. Az épület hasznos területe 49 m², 3 helyiségből áll: előtér, felvevőszoba, pihenőszoba.

Miután 2004. május elsején lakat került a postára, a falu vezetése úgy döntött, hogy visszavásárolja az épületet, hiszen az be van ékelődve az önkormányzati tulajdonú épületek közé. Hosszas alkudozás után 2004 őszén létrejött az üzlet. A vételár 1.100 ezer forint. Az épület - a 2003-ban elkészült parányi szoc. helyiségen kívül - teljes felújításra szorult.

Az önkormányzat itt tervezi működtetni az E-Magyarország pontot.)

Vállalkozók

Orbán Sándor, asztalos

1954. december 26-án születtem. Az alsó tagozatot itt, Nagyrákoson végeztem, a felsőt a pankaszi körzetiben. Szüleim földművelésből éltek, később, a hatvanas évek végén édesapám tanácstag, majd tanácselnök lett a faluban, de háztartásbeli édesanyámmal földműveléssel is foglalkoztak. Tizenkét hold földön gazdálkodtak, ebből nyolc hold volt a szántó, a többi erdő. Apám, mielőtt nyugdíjba mehetett volna, 1979-ben betegség folytán meghalt. Ketten maradtunk édesanyámmal, mert akkorra már a nővérem, Marika férjhez ment '68-ban, elkerült hazulról. Akkorra már csak a háztáji volt meg, mert a földet bevitték a pár évvel korábban megalakult téeszbe.

Hatéves koromtól őriztem, az első évben még a nagyszüleim besegítettek, aztán már egyedül hajtottam ki a három tehenünket az Aradánba, az ide három kilométer Kisrákos irányába, most már erdő van ott, naponta kétszer kihajtottam, legeltettem őket - reggel hatkor ki, tízkor vissza, négy-öt órakor újra ki, este vissza.

Vigyázni kellett, hogy az állatok el ne kóboroljanak, rá ne menjenek a más földjére. Akkor már tulajdonképpen állami tulajdonban voltak azok a földek, de tavasszal volt az árverés, és akkor egy-két forintokért föl lehetett venni a legelőket. Meg volt akkor még becsülve a föld, meg hát meg is voltak művelve a földek, a tehénnek meg megvolt az a jó tulajdonsága, hogy szeretett a jó felé menni, és vigyázni kellett, hogy le ne legelje a szomszéd gabonáját meg satöbbit. Azért persze volt, hogy elkóboroltak, és akkor aztán volt sírás meg keresés, minden, mert ha ne adj' Isten eltűnt volna a tehén, akkor igencsak megszidtak és megdorgáltak, megfenyítettek volna, és hát volt rá bizony példa, főleg nyáron, nagy melegben, amikor előjöttek, ugye a dongók, amit nagyon nem szeret a tehén, nohát akkor szeretnek a lombos, árnyékos erdőben menedéket keresni, meg ugrándozik, fincot is rúg a levegőbe hátrafelé, és úgy futkároz, erre mondják, hogy „fincot rúg"... Meg elbújtak ilyen bokros területre, ahol levereti a gallyakkal, ágakkal magáról a böglyöket, vagyis a dongókat, ahogy mi mondjuk. Olyan is volt, hogy elmentek az erdőn keresztül a kisrákosi szőlőhegybe, és volt minden bajom, mire végre megtaláltam őket. Mert persze az őrözés azért az olyan volt, hogy mint afféle kisgyerek, azért csináltam ezt-azt, kerestük a madárfészkeket, tudtuk, hová költ a fácán, fogoly, fürj, meg botot faragtam, és hát ha volt gyerek játszópajtás, akkor elterelődött a figyelem a tehenekről.

Az egyik tehén, az egy ilyen virgonc, futikos tehen volt, egyszer nagy meleg volt, sok a dongó, fogta magát, fölkapta a fejét, és irány vágtában haza. Hát én olyan nyolcéves lehettem, és futás utána, de hát ne tudd meg, majdnem félúton értem utol ott a nagy körtefánál, na, akkor fövágtam neki, jól megtispakultam ostorral meg bottal, na akkor irány vissza a másik kettőhöz, és egy félóra múlva meg terelhettem haza őket.

Olyan nem volt, hogy tehén nélkül mentem volna haza, mert mindig megoldottam a gondokat meg problémákat, de azért volt, hogy nem lehetett megúszni pofon nélkül. Ősszel történt egyszer a bereki réten, a Liherben, arra ott, Őri felé, de ehhez tudni kell, hogy az volt a szokás, hogy sarikaszálás [sari-sarjú] után mindenki őrizhetett mindenfelé, tehát közös volt az őrzés, megszűnt az, hogy nahát, ez csak az én területem. Jó kis gombaszezon volt, október, ködös, párás idő, hadd ne mondjam, éppen előjött a fenyalla [fenyőalja-rizike], én meg a tanító néninek szerettem volna kedveskedni, második osztályos voltam, ezt nem felejtem el soha, ameddig élek, a Berekben volt egy kis növendék fenyőerdő, én bementem oda a bokrok közé fenyallát keresgetni. Nahát ott volt ugye az az ominózus futékony tehén, amit mondtam, hogy megszökött az Aradánból is, na és kifigyelte, hogy nem vagyok ott, és fogta magát, elment az öreg Sándor bácsi földjére, a szomszédba. Ott volt, ugye a búzavetés, ilyen gyenge, három-négy centis hajtása volt neki, nohát azon próbált nyalakodni az a tehen, legelni nem tudott, mert ahhoz kicsi volt a búza, de jó puha volt a föld, nedves is, és hát tetszett neki, hogy ott nyalakodjon, és ráment az Iván Sándor bácsi földjének a sarkára, tett egy kis körsétát rajta. Nohát, amikor észrevettem, fövágtam neki, és visszahajtottam, csakhogy akkor már észrevette a gazda, pont arra sétált, észrevette, hogy keresztülsétált a földjén az én tehenem. Az öreg szentségüt, meg mit tudom én, kérdezte, hogy ki fia vagy, te gyerek, én meg mondom, hogy hát kié, az apámé, ki másé, de aztán húztam ám a fülemet, hogy hú, mi lesz ebből! Nohát harmadik este megjelenik nálunk a Sándor bácsi, kapkodja a levegőt, alig poszog, keresi édesapámat, de ő nem volt otthon, akkor végezte a dolgozók nyolcosztályos esti iskoláját, és későn járt haza. Hát akkor aztán édesanyámnak mondta el a Sándor bácsi nagy fújtatva, hogy hát mi történt, hogy hát azt hitte, hogy a szíve megszakad, amikor meglátta, hogy mi lett az ő szép vetésével... Mert hát nem is a kár meg mit tudom én, és nem is ő, hanem hát a felesége akarta, hogy verjen meg, de ezt így nem mondta ki, hanem azt mondta: „Hanem azért a saját ágyában háljon az a gyerek." Anyám meg: „Ha kára van, becsültesse fel, de ne akarja megveretni velem a gyereket, az nem a maga dolga, meg az se, hogy hol alszik." De azért, amikor az öreg elment, édesanyám beszorított engem a régi háznál ott a gangon vagy folyosón a padláslétra alá, és ha nincs ott a nagybátyám, alighanem nagyon fölvágott volna nekem. Nohát ilyenre képesek voltak a régi öregek, mert hát olyan fontos volt nekik a magántulajdon szentsége, meg hát annyira védték a vagyonukat. Ez ilyen emlékezetes dolog maradt az életemben, mindmáig meg szoktuk emlegetni.

Mit mondjak még a gyerekkoromról? Említettem a tanító nénimet. Szendi Ferencné, Annuska. Fiatal házasként kerültek ide. Harmadik-negyedikben jártam hozzá, előtte éven még a Lengyel tanító bácsi tanított. A fölső iskolába jártunk, a református templom mellett, amiből az ELTE-üdülő lett, most meg ott pusztul évek óta, mi voltunk az utolsó évfolyam, amelyik még oda járt. Osztatlan alsó tagozat volt, ugye, de be volt osztva minden osztálynak, hogy mikor van csöndes óra, mikor hangos óra. Huszonvalahányan voltunk.

A Feri bácsi meg az Annus néni akkor kerültek ide, nagyon szerették a gyerekeket meg mi is őket. Nagyon kedvesek voltak, de követeltek is, ha munka volt vagy tanulás, akkor nem volt pardon. Viszont rengeteg játék is volt, műsorok, táncok, színdarabok, például a Lúdas Matyit csináltuk meg... nem azért mondom, de én voltam benn a Lúdas Matyi, a környező falvakban is előadtuk, nagy sikerrel. A Feri bácsi a kultúrt is átvetette, ő vezette, a serdültebb ifjúságnak, tizennyolc-huszonéveseknek szervezett klubesteket, klubdélutánokat, velük is színdarabokat, például a Bort, a Gaál Irma volt az anyám benne, a Baksa Gyula, a „Viktor" az apám, Gaál Gyula bácsi a cigány, meg mások: a nővérem, Marika, a Baksa Eszti... Szóval nagyon mozgalmas kulturális élet ment itt a faluban, voltak pingpongversenyek.

A fölső tagozatra Pankaszba jártam, jó közepes tanuló voltam, inkább jó, mint közepes. Utána hova tovább? A szüleim akartak engem mindennek: fodrásznak, pincérnek, kőművesnek, csak épp asztalosnak nem. De én már egész kisgyerekként, a legelőn vagy sípot csináltam, mert bicskám az mindig volt, vagy cifra botot faragtam, vagy fakéregből szobrot, valami kis alakot próbáltam kiformálni, szóval ez a faragás valahogy megrögződött bennem. Úgyhogy szakmaválasztásnál én kikötöttem az asztalosság mellett. A körmendi 414-es szakmunkásképzőbe írattak, oda jártunk elméleti oktatásra, gyakorlatra meg az őrimagyarósdi mezőgazdasági szakszövetkezetnek volt egy asztalosüzeme, és oda. Tulajdonképpen egy magánháznál volt az üzem, a Borbély Gyula bácsinál, a szakszövetkezet tőle bérelte, a Gyula bácsi meg ott volt alkalmazásban is, a saját portáján. Magyarósd ide tizennégy kilométer, de hát közelebb nem volt asztalos, aki hát hivatalosan foglalkoztathatott volna ipari tanulót. Hétfőn, kedden kellett Körmendre járni az iskolába, szerdától szombatig pedig gyakorlatra, Magyarósdra. Akkor még megvolt a régi vonat, Körmendre a fél hatossal mentem, és délután ötkor vagy fél nyolckor értem haza. Magyarósdra, hiába fele út, ugyanaz volt: vonattal le kellett menni Zalalövőre, és onnan a busz. Persze csak télen, mert különben kerékpárral jártam, jó kis túra, reggel, este, tizenhat éves koromban aztán korkedvezménnyel megkaptam a vezetői jogosítványt nagy motorra, a szüleim vettek egy Simpsont, akkor már jó időben Körmendre is avval jártam, de a Magyarósdra bizony még síkosba, fagyba is, volt, hogy úgy szedtek le a motorról, valóságosan rá voltam dermedve, de még mindig jobb volt, mint a vonat meg a busz, ami nagyobb hóban nem is közlekedett... Volt egy esetem például: elindultam Őrimagyarósdról, hogy lemegyek Felsőjánosfára gyalog, az olyan hat-hét kilométer, onnan meg majd a vonat, az megy. Hegyhátszentjakabon találkozok a postással, jön velem szembe, az is gyalog, és mondja, hogy ne menjél, mert a vonat se közlekedik, gyere vissza. Na, én meg gondolkodok, ha egyszer idáig elértem, én már vissza nem megyek, mert ott a Vadása alján már nem lehetett eljönni, az a horhos az színig volt hóval, fönt a házak közt, az udvarokon tudtam lejönni. Az volt a szerencsém, hogy nem ültem be ott abba a fűtetlen váróba, merthogy egy régi vasúti kocsi volt oda letéve, az volt a váróterem, se ajtaja, se ablaka. Közben a szüleim telefonáltak a magyarósdi postára, hogy üzenjék meg nekem: ne induljak el, mert abszolút semmi közlekedés nincsen. A postás bácsi el is indult, csak egy volt a baj, hogy csak a kocsmáig ért el, ott rábízta egy másik emberre, a szomszédra, hogy mondja meg nekem, az meg csak úgy elvolt a kocsmában, aztán később, gondolom, meg is mondta, csakhogy én akkor már nagyban úton voltam. A postás bácsi meg szépen visszatelefonozott édesapámnak a tanácsra, hogy nyugodtan legyen, jó helyen vagyok, jól érzem magam, meg mit tudom én. Én meg este ugye fél kilenckor csuromvizesen estem be, mert ilyen derékig érő fujátokon [hóátfújás] jöttem keresztül, a szüleim csak néztek... Hát ilyen is volt.

Amúgy jó iskola volt a Borbély Gyula bácsié, sok mindennel foglalkoztak, épületfa, épületasztalos-termékek, ilyen kisipari módon, csak mondjuk bútorral, azzal nem, arra akkoriban nem volt igény. De a mesterséget igazából csak akkor kezdtem elsajátítani, amikor magam kezdtem foglalkozni vele. Délután, este meg hétvégeken, amikor hazajöttem, itthon volt egy kis kamra, ott kezembe vettem egy darab fát, és napközben, amit a műhelyben láttam, hogy igazándiból megértsem, azon kezdtem rajzolgatni meg kipróbálni.

'72-ben szabadultam, és akkor építettük az új házat, és '71­72 telén csináltam meg az asztalosmunkát. Egy részét itt, egy részét meg a Tihanyi Lacinál, a harmadik szomszédban, mert hát neki voltak gépei, és szívesen segített a rajzolásban meg a gépelésben. De a fürdő- meg spájzablakot, azt például itt csináltam meg a kamrában. Kézzel kigyalultam, kézzel kifalcoltam meg minden.

'72-ben, amint szabadultam, pár hónap fizetés nélküli szabadságot kértem az őrimagyarósdi szakszövtől, amelynek ugye az ipari tanulója voltam, és amelyet időközben összevonták a pankaszival, aminek szintén volt faüzeme. A kettőből lett a kisrákosi szakszöv, mert hát ugye mindkettő ragaszkodott, hogy ő legyen a központ, és végül is úgy tettek igazságot, hogy egyik se lett, hanem a kettő közül a harmadik, középütt. Szeptemberig ment otthon az építkezés, és utána aztán munkába álltam. '74-ig főleg szerelésekre jártam, mert a műhelyben az öreg szakik maradtak, Szombathely, Körmend, meg hát mindenfelé, amerre kellett. A fizetés nem volt valami hajde, ezeröt-ezerhatszáz forintot kerestem, azt szinte el is költöttem a helyszíni szereléseken, mert hát kaja kellett, ez kellett, az kellett.

'74-ben a Tihanyi Laci átcsábított a pankaszi ÁFÉSZ faüzemébe, ott dolgoztam 1981-ig. Közel volt, ide három kilométerre, haza tudtam járni ebédezni, nem kellett folyton száraz kaján lennem. A fizetés is jobb volt, na, nem sokkal, de azért mégis. Szakmailag is érdekesebb volt, mert itt már nemcsak nyílászárók mentek, hanem mindenféle bútorok is, korlátok, térelválasztók meg mit tudom én.

Közben katona voltam '75-től '77-ig a határőrségnél, a jáki őrsön. Túl sok szabadság nem volt, 36 óra szolgálat meg mellette még a riadók, amikor a vad nekiment az SZ 100 rendszernek, vagyis a drótkerítésnek, vagyis hát a vasfüggönynek, ugye, akkor nyomás, akár napjában kétszer is hat és fél kilométerre meg szakramentum. Összességében egész jól elviseltem, nem volt vele gondom. A végén nagyon be akartak zupáltatni, de én mondtam, hogy nem, még postásnak se, mert annak is egyenruhája van.

'81-ben úgy éreztem, hogy váltani kell, a fizetés se volt nagyon jó, akkoriban olyan 3400­3500 forint, de órabéresek voltunk, mindegy, mennyi a teljesítmény, szóval csak úgy elvoltunk, hiába teljesítettem többet, akkor se fizették ki. Én meg úgy éreztem, hogy ennél azért én többre vagyok képes. Közben a Tihanyi Laci is elkerült innen, mert a kisrákosiak építettek egy új faüzemet, és annak lett a vezetője. A szakszöv, ugye, alapvetően egy mezőgazdasági cég volt, de a mezőgazdaságból már akkoriban se nagyon lehetett megélni, próbáltak mindenféle melléküzemágakat létrehozni, ami egy kis profitot termel, de meg hát ahol az embereket is lehet foglalkoztatni. Abban az időben az új üzem nagyon modernnek volt mondható (egyébként még mindig ugyanazokkal a gépekkel dolgoznak, na képzelheted), és akkor megint elkezdődött a csábítás, több este meg éjszaka, meg akárhányszor találkoztunk, hogy „Te! ugyan gyere el! Magam nem bírok vele, gyere el! Így lesz, úgy lesz, amúgy lesz." És hát megint engedtem a csábításnak, és '81-ben ugye átmentem művezetőnek. Akkor elkezdtük járni vele az országot, volt ötven termékünk, csináltunk mi favillától, fagereblyétől kezdve fűszertartót, gyerekjátékon keresztül az atyámisten tudja, mi mindent, kerti bútort, kerítéslécet, gyerekágyat. De konkrét piac nem volt rá, nem volt olyan megrendelés, ami egy akkora üzemet eltartson. Abban az időszakban olyan húsz körül dolgoztunk, főleg betanított munkások, az üzemben. Na és akkor egy pályázat folytán sikerült megnyernünk ezt a temetkezésikellék-gyártást. Magyarán koporsót. Ez volt '83-ban. Elkészítettük a mintadarabokat, elvitték, és hát megnyertük a pályázatot. Akkor már én üzemvezető voltam. Először a szombathelyi temetkezési vállalatnak szállítottunk, aztán meg sikerült kiterjeszteni az egész országra: Miskolc, Hódmezővásárhely, Debrecen, Pécs, Győr, Komárom, Zalaegerszeg. És hát ez odáig fajult, vagy fejlődött, hogy volt, hogy évi kilencezer koporsót gyártottunk. Tölgy, cser, éger, akác, ezek mentek nagyon, a fenyő, az kevésbé. És hát jövedelmező is volt nagyon, úgyannyira, hogy a szakszövetkezet abban az időben építhetett irodaházat, vendégházat, vásárolt kombájnokat. És hát pont ebben követtük, jobban mondva követték el, mármint az igazgatóság, a hatalmas hibát, mert hát a nyereségből szinte semmit nem forgattak vissza a faiparba. Hiába könyörögtem, hogy gyerekek, kellene egy targoncát venni vagy egy modernebb gépet, kellene egy szárítót építeni. Hiába termeltünk ebbe' az időszakba' tizennyolc millió forint tiszta nyereséget, a faiparba szinte semmi nem ment vissza. Mert kombájnokat vettek, a geszmetet, vagyis, ugye, a vetésnek nevezett semmit érő szemetet helikopterről permetezték, kérlek szépen, ment a pénzpocsékolás. „A faipar az így is jól elvan, termeli a pénzt, annak nem köll." A tizenhárom fős igazgatótanácsban ketten voltunk benne a faipartól, a többi mind a mezőgazdaságot képviselte, ki a gépcsoportot, ki a növénytermesztést, ki az állattenyésztést. Hiába tartottuk mi fel mind a két kezünket, az akkor is csak négy kéz volt a huszonkettővel szemben.

Ahogy aztán jött a rendszerváltás, a követelmények, a magasabb színvonal meg mit tudom én, azokkal a gépekkel már nem lehetett lépést tartani a fejlődéssel. Nem volt szárítónk, úgyhogy kénytelenek voltunk nyers anyagból dolgozni, nem voltak megfelelőek a megmunkáló gépeink, meg hát ami még jobban züllesztette a faipart, az az, hogy a mezőgazdaság ahogy ment tönkre (nemcsak a mi cégünknél, hanem országosan), fölszámolták először az építőipart. Az embereket azonban nem küldte el a vezetőség, mindenkinek munkát akartak adni, és nahát akkor hová tegyük? A faipar az jó, az megy, nyomjuk be oda. Megszaporodott a létszám, elhígult a fegyelem, és hát hadd ne mondjam, hát nem mindenkivel lehet fát csiszoltatni, arra azért nem mindenki alkalmas. Ilyen emberekkel próbáljál meg minőséget termelni! A rendszerváltással visszaesett a piac is, nem fizettek, az árut eladták, de a pénzt nem lehetett behajtani, és hát odáig jutottam, hogy na, ez nem mehet így tovább. Akkor már ágazatvezetőként a saját kocsimon jártam az országot, hogy nagy nehezen üzleteket csináljak, és rádiótelefonon tartottam a kapcsolatot a céggel. Telefonálok: „Rakjatok meg azonnal egy pótos szerelvényt száz darab koporsóval, indítsátok el, de most azonnal, mert így szól az egyezség, most azonnalra kell nekik." Másnap reggel bemenek, hát látom ám, hogy ott az autó, még meg sincs rakodva. Amikor már kínkeservesen lehetett üzletet csinálni! Mert őnekik hetezüdni [kvaterkázni] kellett a kocsmában vagy mit tudom én!

Sok minden egyéb is közrejátszott. Elment a Jakosa, a régi elnök, az új elnök pedig a növénytermesztési ágazatvezető lett. Nekem ugyan semmi bajom nem volt vele, de hát régről ismertem, tudtam, hogy ezekben az időkben nem nyuszigyuszi való vezetőnek. Nagyon szorgalmas meg jóravaló, de az nem elég, hogy szépen elbeszélget az emberekkel, ezt tudomásul kell venni. A másik jelölt, a lakatosok főnöke, az agilisabb ember volt, de nyers is, úgyhogy nem őt választották. Pedig hát akkoriban nagyon mentek ezek a Westel-tornyok, lehetett volna egy építőbrigádot alakítani, amelyik alapozna, egy másikat, amelyik állítja a tornyokat, ez pár évig még nagyon is mehetett volna, de hát hiába. Én hiába agitáltam mellette az embereknek, volt, hogy majdhogynem seggel kellett kijönnöm, úgy nekem estek.

Egyik napról a másikra beadtam a lemondásomat. Akkor még jöttek azzal, hogy jó, akkor vegyem át káeftébe, de nem is: betéti társaságba a faipari részleget, de hát nevetséges volt az egész, biztos, hogy bukta lett volna. Egyébként aki csak olyan volt, hogy úgy érezte, hogy tud magával valamit kezdeni, az mind otthagyta őket.

Közös megegyezéssel békésen megváltunk egymástól, én utána bejelentkeztem munkanélkülire. Kellett egy kis idő, hogy ezt a múltat feldolgozzam magamban, és hát rákészüljek, hogy most aztán mi legyen. Az lett, hogy az unokaöcsémmel, a Marika nővérem Attila fiával, aki fiatal asztalosként, pont úgy, mint én annak idején, szerelésekre járt az ország egész területén, és már nagyon tele volt a hócipője neki, egyszóval az Attilával itthon megkezdtük a maszekoskodást.

'95­96'-ban rendeztem a soraimat, a spórolt pénzemből beszereztem, amit köllött, és február 13-án megalakítottuk a betéti társaságot. A volt gazdasági épületeket alakítottuk át, amennyire a bukszánk engedte, amennyire a tehetségünk engedte. Hitelt azóta se vettem fel, illetve hát ezt a kis teherautót fél évig lízingeltem, de akkor inkább azt is fölmondtam, úgyhogy tartozásom nincs, és soha ne is legyen. A legnagyobb beruházásunk egy kombinált faipari gép volt, hét műveletet tud, tulajdonképpen majdnem mindent meg lehet vele oldani. Bolgár gyártmány, abban az időben másfél millióba került. Az épületekre is rengeteget rá kellett költeni: téliesíteni, a szigorú tűzvédelmi előírásoknak megfelelni, porelszívó rendszert kiépíteni.

Általában négyen dolgozunk, habár most éppen csak hárman, mert a Ferit kénytelen voltam munkanélkülire küldeni.

A megrendeléseink abból vannak, hogy a régi ismeretségek megkeresnek, amerre dolgozunk, és meglátják a munkánkat, érdeklődnek, hogy nahát, kik vagyunk, mik vagyunk, és hát az ismerőseiknek ajánlanak bennünket a megrendelők. Egyedi asztalosipari termékeket állítunk elő, mindent, ami fával kapcsolatos. Nyílászárók, bútorok, konyhák, hálószobák, gardróbszekrények, balkonok, kerítések, a megrendelő igénye szerint, méretre, az általa választott fából. Tömegterméket sose csináltam, kivéve, mondjuk, a kerítéseket, ami egy ideig, amikor vállalkozó lettem, még nagyon futott, de aztán az is kifújt. Eddig mindig volt piacunk, elég megrendelőnk, két éve például annyi, hogy alig győztük, csak valahogy ez a tavalyi év volt gyengébb, az bizony pangott. Most ígéreteink vannak, közel kétmillió forint ára nyílászáróra van kint az ajánlatom, de hogy ebből mi jön be, mi nem, azt nem lehet tudni. Ugye, ezek a műanyag termékek is lepangították a faipari piacot, az áraik lényegesen alatta vannak, hallani róluk jót is, de rosszat is, hogy például idővel szétmennek a hegesztések, mit tudom én. Továbbá az is van, hogy a nagyobb munkákat kiadják generálkivitelezőnek, és annak nem mindig az az érdeke, hogy jó minőségű legyen, hanem a piacot megkapja, és minél olcsóbb legyen az az ajtó meg az ablak, amit berak. Tüzép- meg Praktiker-ajtó van tizennyolcezer forintért. Én abból az anyagköltséget nem tudom, könyörgök, kihozni. Azt teszik be, kész. Hogy amit én csinálok, az más minőség, az nem számít.

Egy szó mint száz, nem könnyű megélni manapság. Ráadásul ha véletlenül mégiscsak összejönne egy kis pénz, azt rögtön elköltik nekem. Baszogat a munkavédelem, a környezetvédelem, aszongya, tessék, kötelező biztonságtechnikai hőkioldó kapcsolórendszer, lakattal zárható stopgombbal meg satöbbivel, összesen háromszázezer. Vagy: a porelszívó ciklon kivezető kürtője szennyező pontforrásnak minősül, erről minden éven jelentést köll tenni a Nyugat-Dunántúli Környezetvédelmi felügyelőségnek, ez évente harmincezer plusz áfa. Megölik ezeket a kisvállalkozásokat.

Pivonka Richárd, kőműves

1974-ben születtem Sárváron. Szüleimet nem ismertem. Amikor megszülettem, otthagytak a kórházban. Tizenegy éves koromig nevelőotthonban nevelkedtem. Ezután örökbe vettek. Kőszegen töltöttem az első három évet csecsemőotthonban, majd Dömsödre kerültem óvodába. Utána visszakerültem Kőszegre a MÁV nevelőotthonba, és amikor megszűnt, Gencsre. Közben egy évet voltam Kőszegen, beszédjavító intézetben. Azért volt szükséges, mert az iskolában, de már a nevelőotthonban sem, nem tudták érteni a beszédünket. Hárman barátok kialakítottunk egy egészen más beszédet, egy külön nyelvet, amit csak mi értettünk. Volt az az egyéves terápia, és aztán visszatérhettünk a normális kerékvágásba. De még ma is érzem a hatását, az ember nehezebben beszél meg ír, főleg, ha fáradt vagyok. De azért rendbe jöttünk.

Nem volt boldogtalan a kisgyerekkorom. Legfeljebb az volt nehéz, amikor nagyobb ünnepekkor tizenegyen maradtunk bent az intézetben, az ember nem értette, hogy mért pont mi, mindig mi maradunk ottan, mihozzánk mért nem jön és visz el valaki. De az meg jó volt, hogy igazi barátságok szövődtek, mi, az ottmaradottak egyformák voltunk mindenben, egyetlenegy forint se különböztetett meg minket. Hárman voltunk így együtt, a Keresztényi Gyula meg én... a harmadiknak most nem jut eszembe a neve. Egyidősek voltunk, együtt nevelkedtünk, óvodás, egész pontosan hatéves korunk óta. Egészen tizenegy éves koromig, amikor kikerültem onnét, együtt játszottunk, egy osztályba jártunk, végeztük a filléres munkákat az alagsorban.

Tizenegy évesen, amikor örökbe vettek, és idekerültem Őriszentpéterre, olvasni, azt nem tudtam, számolni tudtam. Amit szerettünk, azt csináltuk. A szüleim elég idősek voltak, nem lehetett gyerekük, igazából az apám, Pivonka Lajos akarta, hogy örökbe fogadjanak egyet, csak néhány kikötése volt: biztos legyen, hogy a vér szerinti szülők később nehogy igényt tarthassanak rá, ne legyen cigány. Nekem nagyon nehéz volt beilleszkedni, már a megérkezés is: kiszállok a kocsiból, és egy szer csak szembetalálom magam egy nagy kutyával, jószerivel azt se tudtam, hogy mi az.

Az édesapám a téeszben volt raktáros, édesanyám, született Zsohár Julianna a cipőgyárban dolgozott, onnan is ment nyugdíjba, sajnos már meghalt. Gyerekkoromban nem a legjobb volt a kapcsolatunk, én a legtöbbször akaratos voltam meg makacs. Önfejű voltam. Küzdöttem ez ellen a világ ellen állandóan. Hát például az volt az egyik konfliktusom édesanyámmal, hogy nem szerettem a főztjét, mert sósan főzött. Jobban szerettem a szomszédokat, Zsohár Pista bácsiékat, aki az ő unokatestvére volt különben, és akik ugyanúgy a fiukként bántak velem, és én szívesebben jártam oda ebédelni, vacsorázni, reggelizni, az egész napot ott tölteni.

A hatodik-nyolcadik osztályt Őriszentpéteren végeztem, ott már elég jó tanuló voltam, habár eléggé meg voltam különböztetve, igaz, nemcsak én, hanem jó néhány osztálytársam is. Megírtam például hibátlanul a matekdogát, és kaptam rá egy hármast a helyesírási hibák miatt. Elvették az ember kedvét a tanulástól. Pont az én osztályomba elég sok befolyásos embernek a gyereke járt, két tanáré meg erdészeké, és mondom, mi meg voltunk különböztetve velük szemben. Ez az osztálytársakra nem vonatkozik, velük nagyon jól kijöttünk, csak néhány tanár nem úgy osztotta a jegyeket, ahogy igazságos lett volna. A középiskolában aztán kiderült, hogy kinek mi a szintje. Én építőipari szakmunkásképzőbe kerültem, kőművesnek tanultam. Szombathelyen jártam a 411-esbe, amit aztán másodikban átkereszteltek Hefele Menyhértre, aki egy neves építész volt. Nemcsak a szakmára készítettek fel, hanem rengeteg ilyen tanulmányi szakmunkásversenyen is indultam, történelemből, fizikából. Harmadikban országos szinten bekerültem a legjobb tíz szakmunkástanulóba, elnyertem a Kós Károly alapítvány díját, ami kitüntetéssel járt, megvendégeltek bennünket, kaptam egy ötezer forintos kamatozó kincstárjegyet, és fedezték volna a továbbtanulásom költségének a felét. Csakhogy épp akkor volt a rendszerváltás, édesapám elvesztette a munkahelyét, úgyhogy a szüleim nem tudták fedezni a továbbtanulásomat.

Nem a szakmámban helyezkedtem el, hanem pincérkedtem étteremben, kocsmában, kempingben, aztán a magyarszombatfai kerámiagyárban dolgoztam, 93­
94-ben letöltöttem az egyéves sorkatonai szolgálatot, és aztán, a kerámiagyár mellett meg hétvégeken kezdtem kőműveskedni az apósjelöltem mellett, itt a faluban meg ismerősöknél. Idővel egyre több lett a munka, egyre több ajánlatot kapott az ember, és el kellett dönteni, hogy mi legyen. Végül is az lett, hogy kiváltottam az engedélyt.

Kezdetben egy építész és kivitelező nagyvállalkozó alvállalkozója voltam, de mellette azért voltak külön munkáim is. Később elváltak útjaink, mert annyian jöttek egyenesen hozzám a megbízásokkal, és '99-ben teljesen önállóan folytattam. Később elvégeztem a mesterképzést, letettem a mestervizsgát, ezt muszáj volt, hogy alkalmazhassak embereket.

Közben '96-ban megnősültem, elvettem a Benke Évit, 97 őszén megszületett a fiunk, Ricsike.

Először egy emberem volt, a Wind Laci, az Évi nagybátyja, ő ma is benne van a csapatban, ugyanúgy, mint az apósom, Benke András, aki kisebb megszakításokkal velünk van. Most már néhány éve tavasztól őszig kilenc emberrel dolgozunk, van, aki elment, olyan is, aki, szegény, meghalt, és jönnek újak. Teljes körű kivitelezést nem végzünk, mert ácsmunkát, villany- és vízvezeték-szerelést nem vállalunk, de azon kívül mindent, anyagbeszerzéstől a nyílászáró-beszerelésig. Majdnem minden évben tudtunk fejleszteni, szerszám- meg gépállományban; van egy egyéves KIA kisteherautónk, egy Zsiguli, amivel munkába járunk, meg hát a családi autónk, egy SEAT, az is be van fogva, anyagbeszerzésre meg munkába járásra is, ha éppen annyian vagyunk, hogy muszáj. Elkezdtem egy kis táska szerszámmal, és most már két helyiség tele van.

Így visszagondolva tulajdonképpen csak egy rosszabb évem volt, a 2000-es év, amikor egy nagyobb cégnek dolgoztam, rossz szerződést írtam alá, figyelmetlen is voltam, meg egy kicsit be is csaptak. Meg az is volt, hogy akkoriban elég sok volt a pénztartozás, tehát hogy egy munkát elvégeztünk, és nem voltak hajlandók kifizetni. De azért év vége felé akkor is sikerült helyreállni, úgyhogy végül is mínuszba nem kerültünk.

A boltot '99-ben kezdtük el építeni, 2000 februárjában nyitottunk. Akkor épült itt az új magyar­szlovén vasútvonal, és itt, a faluban a nagy völgyhíd. Hiteleket nem nagyon kaptunk rá, de azért a bevételekből meg baráti kölcsönökkel csak sikerült, ha egy kicsit megcsúszva is, megépítettük. Jobb lett volna, ha egy fél évvel előbb, így elestünk jó kis bevételektől, de hát mit csináljunk. Aztán az építők elmentek, és maradt a falu lakossága, az meg kevés, hogy fenntartson két boltot, az Éviét meg az ÁFÉSZ-ét. Az első években még a turistaforgalom elég jó volt, de sajnos a tavalyi nyáron már jóformán a nullával volt egyenlő az átmenő forgalom, napokig egy árva biciklist se lehetett látni. Legfeljebb annyi jót lehet elmondani, hogy Őriben van egy nagy teleház, nekik vannak programjaik, rendezvényeik, amikbe mi is bekapcsolódtunk, a feleségem családja a fiataloktól a nagyszülőkig. Kürtőskalácssütés, meg lehet tanulni, hogy hogyan kell csinálni és vásárolni is lehet. Ez azért is volt jó, mert észrevettük, hogy visszajönnek a vendégek, szóval így lett, a visszatérőkből, egy kis pluszforgalmunk. A legnagyobb rendezvényen háromszáz vendégünk volt, és a szakadó esőben is, a kis sátor alatt, csinálták a kürtőskalácsot.

Ahhoz, hogy a vállal kozás - mármint az építőipari persze - igazán meg tudjon felelni a munkavédelmi előírásoknak meg a korszerű igényeknek, ahhoz úgy 15-20 millió forintos beruházást kellene csinálni. Be is adtam egy csomó pályázatot, nem tudom, mi lesz. Jó lenne korszerűsíteni, igényes egyedi munkákat és nem ilyen tömegmunkákat csinálni, hogy alapozás, falazás, vakolás egymás után, és egy kicsit nyugodtabb tempóban, nem ilyen kapkodva, összevissza. Ami most van, az sok, nagyon sok nekem. Idényben egy átlag nap, az úgy néz ki, hogy fél ötkor fölkel az ember, öt óra felé kinyitom a boltot, mert akkor a feleségem a gyermekkel van otthon, őt készíti fel vagy pihen. Aztán jön a csapat, mert a boltnál van a találkozó, indulás hatkor vagy hét óra tájt, attól függ, hogy hol van, és hogy milyen a munka. Szétosztjuk a szerszámokat, beosztom az embereket, merthogy tavaly például általában négy helyen dolgoztunk mindennap, talán tíz alkalom volt egész évben, amikor együtt voltunk. Ha nincs valami rendkívüli esemény, akkor nyáron általában ötig, hatig tart a munka, de van, hogy este nyolcig elhúzódik, utána itthon esetleg besegítek, a boltban vagy a ház körül, papírmunkák, vagy munkát megnézni, felmérni, felvenni, ügyeket intézni. És napközben én ugyanúgy beállok dolgozni, csinálom a kőművesmunkát, meg van az anyagvásárlás, más ügyek intézése, és másnap folytatódik elölről. Kész.

Zsohár Csaba, kertépítő, évelőtermesztő

Hát jó, akkor folytassuk a nyolc és fél éve abbahagyott interjút [Kert, Magyarország, Mozgó Világ 1997/8]. Mi történt azóta? Megvettük feleségemnek, Marcsinak a papucsot, amit hiányolt, örökbe fogadtuk a fiunkat, Bálintot, decemberben múlt kétéves. Bármikor szólhat a telefon, hogy mehetünk a második gyermekünkért. És a kert is nagyobb lett. Egészen három-négy évvel ezelőttig erősen növekedett a '91-es kezdés óta. Egyszerűen azért, mert ha területet növeltünk, márpedig növeltünk, akkor több növényt tudtunk termeszteni, és többet is tudtunk eladni. Évelő növények termesztésével Magyarországon egy tucatnyi kertészet foglalkozik, de a teljes évelőmennyiség háromnegyedét négy-öt termelő adja. A hazai igényt még mindig nem tudjuk kielégíteni. Amennyire tudom, durván ötmillió növényt termel meg az összes termesztő Magyarországon. A legnagyobb a kecskeméti Helvécia, amelyik kábé öt évvel előttünk kezdett, ők ennek az ötmillió növénynek a felét termelik. Utánuk jövünk mi úgy hétszázezerrel és aztán a többiek háromszáz-négyszázezerrel, százezerrel. És aztán vannak kisebbek, amelyek fás szárú növények mellett foglalkoznak az évelőkkel, vagy százezernél jóval kevesebbet termelnek. Van aztán nyolc-tíz százalék import, ezek zömmel hajtatott növények, virágbolti forgalomba kerülnek, akár már februárban Valentin-napra vehetsz, ha akarsz harangvirágot, ami normális időben júniusban virágzik. Dániában ennek nagy kultusza van, meg nagyon nagy háttere, infrastruktúrája: több hektáros üvegházakban gyártják ezeket a virágokat.

'97-ben hárman-négyen dolgoztak nálunk, most tizenhatan-tizenheten vagyunk. Tavasszal kezdünk, amikor megengedi az időjárás, télen munkanélkülin vannak az emberek. Egyelőre éppen csak kóstolgatjuk a munkát, pedig jövő szerdán, március 16-án be kéne rendeznünk Celjében, Szlovéniában egy kiállítást, de hát még hó alatt van minden. Ha nem szól közbe az időjárás, akkor március elején kezdünk, és november végén fejezzük be a munkát. Ezen majd szeretnénk változtatni, szűkíteni a három hónapos leállást, csak hát akkor fűtött üvegházak kellenek, hűtőkamra, gyakorlatilag tehát húsz-harminc millió forint. De egy-másfél hónap pihenőt mindenképp meg akarunk tartani.

A tavaszi időszak, a március, április, május az kegyetlenül gyilkos. A növényeink negyven százalékát két hónap alatt szoktuk eladni, és most már még jobban tavaszra koncentrálódik az eladás.

'97-hez képest nagy változás, hogy lehúzódtunk a szattai út felé, másfél hektáros most a konténertelepünk, vagyis az utakkal kiszolgált termesztőterület. Ide rakjuk le a cserepeket, termeljük meg a növényeket. Ezen kívül van úgy háromezer négy zetméter szabadföldi terület, ahová kiültetjük a növényeket, tavasszal vagy ősszel fölszedjük, tőosztással szétszedjük őket és szaporítunk belőlük. És van néhány szerződéses kistermelő az országban, aki szállít nekünk: kollégák és rokonok, akiknek van szabad területük. A szállítás nem probléma, hiszen most már több százezer forint ára terméket föl lehet tenni. Itt láthatod például ezt a teherautót, ezen le tudjuk szállítani a hollandiai megrendelésünket: szabad gyökerű növények, az egyetlen tavaszi szállítmány értéke hárommillió forint. Úgyhogy most már külföldre is szállítunk, teljes termelésünk mintegy tíz százaléka megy exportra. Ezt szeretnénk növelni többek közt Szlovénia felé, és elég jó esélyeink vannak.

Vasárnap kivételével mindennap megy mind a két teherautó, szezonban hetente háromszor Budapestre. A középtávú tervünk az, hogy egymillió­egymillió-kétszázezer növény előállítására alkalmas üzem legyünk. Ez itt a térségben, értsd Szlovénia, Ausztria, megfelel a nagyobb termelők termelésének, ennél nagyobb évelőtermesztő telep nem nagyon van Közép-Európának ebben a régiójában.

'97 óta a legnagyobb beruházásunk nem is a földvásárlás volt egyébként, hanem a területrendezés. Ennek az az oka, hogy olyan technológiával termesztünk, amihez viszonylag sík vagy egységes lejtésű terep kell. Van egy konzolos öntözőkocsi, ez most a legkorszerűbb öntözési mód, de a hozzá való terepmunka több mint tízmillió forintba került, akkor kaptunk negyven százalék vissza nem térítendő támogatást 2001-ben, a földművelésügyi minisztérium meliorációs alapjából. A géptámogatásból már nem kaptunk: tavaly vettük a cserepezőgépet, nettó hárommillió-hatszázezerért, de már teljesen saját erőből, az állami kasszában nem volt pénz. Vettünk egy földkeverő gépet, az egymillió volt. Aztán építettünk egy százhúsz négyzetméteres faváz szerkezetű épületet, az is volt több mint kétmillió. De mindezzel együtt is nagyon messze vagyunk egy tradicionális európai kertészettől, ahol legalább ötven-hatvan éve kertészkednek, vagy ahol tőkével indulnak, és nem ötvenezer forint hitellel és ötvenezer forint szülői támogatással, mint mi alig másfél évtizeddel ezelőtt. És még most is azt lehet mondani a kertészetünkre, hogy tőkehiányos. Tele vagyunk hitellel, három teherautó: hitel, személyautó: hitel, jelzálogkölcsön, folyószámlahitel - ez összesen hat hitel. Különböző lejáratúak, kettő jövőre jár le. Muszáj volt felvenni hiteleket, legelőször is a járművekre, mert nem tudnánk szállítani nélkülük. Mert ugye nagyon jól érezzük magunkat itt a szép Őrségben, egy pillanatra sem bántuk meg, hogy idejöttünk... én visszaszármaztam ide... de ennek az a hátránya, hogy a belföldi piac, az Budapest.

Mint már említettem, tizenhat emberrel dolgozunk, és tavaszra egy vagy két hónapra fölveszünk öt-hat pluszembert. Erre idén is rákényszerülünk, mert nagyon későn lesz tavasz, de tulajdonképpen nem szeretem, mert nagyon határozottan meg kell mondani nekik, hogy ez csak egy vagy két hónapra szól, márpedig mindenki maradni szeretne, jól érzik itt magukat, és ennek híre is terjedt. Nem kiabálok velük, legfeljebb a nagyon zűrös tavaszi időszakban beszélek egy kicsit hangosabban. A létszám húsz-huszonöt főig szerintem még családias marad. Tavasz végén elmegyünk kirándulni, ősszel elmegyünk kirándulni, szóval vannak ilyen pluszprogramok, amiket igazán élvez a csapat. És nálunk nem úgy van, mint a faiskolás kollégáknál, akik a példánkat követve úgy határoztak, hogy na, hát ha ez ennyire tetszik az embereknek, akkor jó, ők is elmennek Szentendrére. Mert náluk egy óra múlva a társaság fele részeg volt, mert pálinkákat vittek magukkal, és le kellett állni hányni. Nálunk ilyen gondok nincsenek hál' Istennek. Nálunk családias a viszony, és ami nagy szó, azt tudom mondani, hogy a tizenhat emberből legalább hatot még érdekli is a dolog. Elsősorban Ilus néni, aki már veterán dolgozónk, de mások is vannak, akik a szívükön viselik a kertészet sorsát. A munkaerővel sajnos itt nincsen gond, olyan értelemben, hogy rengeteg a jelentkező. Bizonyos mértékig lehet válogatni... azért mondom, hogy bizonyos mértékig, mert van egy-kettő, akit a munkája alapján talán le lehetne váltani, de hát sűrűre szőttük a szociális hálót, és nem hullik ki. Egy kereső a családban, mostohák a körülményei, beteg a férje vagy a gyermeke satöbbi. Nem az a vállalkozó típus vagyok, aki szórja ki az embereket... gyakorlatilag még nem küldtünk el senkit. Ment magától, és nem is azért, mintha olyan nagyon éreztettük volna, legfeljebb morogtunk, de morogni morog a többi is, mert van egy mag, kialakult egy tempó, amit mi diktáltunk, meg akik itt kezdtek, főleg Ilus néni, ők is diktáltak, és a többieknek ebbe kellett beleszokniuk. Nagyon nehéz visszamondani azt a sok telefont, akik munkahelyet keresnek, szegények. Leépít a cipőgyár Őriben, szerintem idén be is fog zárni, és különben is egyre kevesebb a munkalehetőség. Nálunk a fizetés is jobb, mint a többi hasonló kertészetben, és pláne mint amennyit ezen a vidéken keresnek az emberek. Az asszonyok átlagosan úgy négyszázhúsz forintos órabért kapnak idén, túlóra nélkül nettó hetvenötezer forintos fizetés jön ki.

Csináltattak a hollandok egy tanulmányt a magyarországi, csehországi, lengyelországi helyzetről: fölmérték, hogy milyen a faiskolai termelés. Érdekes, ahogy látnak minket, Magyarországot. Sok butaság is van abban a körülbelül hatvanoldalas tanulmányban, de sok megszívlelendő dolog is. Problémák. Nincs tőkéje a magyar faiskolának. Teljesen igaz. Nincs együttműködés. Igaz. Nincs komoly logisztikánk. Egyetlen dolog szól a javunkra és védi a belföldi piacot: edzett növények kellenek ide, ez más klíma, ezt az ő növényeik nem bírják. Ahhoz, hogy megmaradjon a népesség az Őrségben, munkahelyeket kell teremteni, a fiatalok számára... a nyugdíjból élők, az egy másik dolog. Romlik a helyzet. Amikor mi idekerültünk, akkor még volt egy háromszáz főnek munkahelyet biztosító téesz és egy háromszáz főt foglalkoztató cipőgyár. A téesz eltűnt, a cipőgyár, amint letelik az az idő, amit a munkahelymegtartó támogatás miatt ki kell húzniuk, szintén el fog tűnni, elviszik a termelést Indiába. Még az Őrségi Nemzeti Park az egyik legnagyobb foglalkoztató a maga negyvenvalahány alkalmazottjával. Az értelmiség kiáramlik, ami nagyon szomorú dolog. Az értelmiség, kivált a műszaki értelmiség hová jöjjön vissza? És ez rányomja bélyegét a térségre, kevés a vállalkozó kedv, nincs naprakészség. Vigyázni kell, mert nagyon le tud épülni az Őrség. A falusi turizmusban nem látom azt a sok ötletet, meg akarást, ami munkát adhatna. Vagy tőke kellene hozzá, vagy kreativitás, szervezettség, programkínálat. Hagyományőrző programok, korongozás, szövés, kürtőskalácssütés, ilyesmi. Vagy például: Nagyrákos központi helyén, ott, ahol van az a műemlék jellegű boronaház, amellett lehetne csinálni egy gyógy- és fűszernövénykertet, és lehetne egy félórás vagy akár egyórás program annak a bemutatása. A házban pedig lehetne árusítani gyógynövényeket, fűszerszárítmányokat, bármit, hozzá kapcsolódó irodalmat, szőttest, fazekasárut, kópicot, vesszőkosarat, térképet, képeslapot. Meg lehetne inni egy pohár teát, lehetne biciklit bérelni, és tájékoztatást adnának az őrségi programokról, vagy helyben hol fogadják szívesen, vagy hogy például hol lehet tehenet látni.

Iván Melinda, étterembérlő és üzletvezető

Nagyrákosi vagyok, 1979. február elsején születtem. Őriszentpéteren végeztem a nyolc általánost, utána Zalaegerszegre jártam szakmunkásképzőbe, felszolgáló a végzettségem. Közben a Bognár étteremben voltam gyakorlaton, Őriben, mind a három évet, aztán az itteni presszóban, vagyis hát kocsmában dolgoztam egy évet, és utána tettem le az érettségit Lentiben.

A kocsmában meg lehetett ismerni az embereket, leginkább a helyieket, érdekes volt, de azért már nem mennék vissza. Az idősek szívesen meséltek hogy hogy volt régen, hogy éltek, a fiatalabbakkal voltak ilyen kisebb összezördülések, esténként be szoktak rúgni, és akkor nem nagyon lehetett mit csinálni. 2000-ben épült meg ez a csárda, Balogh János volt az üzemeltető, jelentkeztem, felvett, itt dolgoztam négy évet felszolgálóként. Balogh János meg a felesége, Anikó szombathelyiek, a Balatonon dolgoztak, a Klub Tihanyban, ott a nagyrákosi származású Gömbös Sanyi volt az igazgató, és az Anikó volt az igazgatóhelyettes. Hétvégi háznak vették ezt a parasztházat itt a csárda fölött, és sokszor lejártak ide. Aztán Anikó nyugdíjas lett, és lejöttek (most már ide is költöztek különben), és jött az az ötlet, hogy vendéglőt nyitnak. Közben történt egy baleset: távollétükben félig leégett a parasztház, amit vettek. A szomszéd bácsi fűtött, és azt hiszem, kipattant egy szikra valahogy, és hát leégett a fele, sok minden odaveszett. És akkor húzódott a megnyitás is, és végül 2000 márciusában sike rült megnyitni.

Tavaly aztán azt mondták, hogy kiöregedtek ők már ebből a munkából, és újságban meghirdették, hogy kiadják bérbe. Voltak jelentkezők, de a Jánosék engem is biztattak, hogy próbáljam meg. És végül is nekünk sikerült kivenni a sógorommal, Kovács Józseffel, a Tündi nővérem férjével, ő segít nekem, ő szerzi be az anyagot.

Akkor már négy éve voltam felszolgáló itt, úgyhogy ez nem volt ugrás az ismeretlenbe, tudtam, hogy csak szezonjellegű, tehát márciustól októberig vagyunk nyitva, ezt szeretnénk kitolni, de a december-január az nem igazán jó. De nyáron van forgalom, sok az átutazó, a kiránduló, úgyhogy végül is bejöttek a számításaink. És annyit még mindenképpen el kell mondanom, hogy amit tudok a szakmáról, azt én a Jánoséktól tanultam meg, és most is nagyon sokat segítenek, az udvart megcsinálják nyáron, hogy ilyen szép zöld legyen és tele virággal, és egyáltalán, amiben csak segítséget kérek, abban segítenek, nagyon rendesek. Már ők is régi őrségi jellegűnek csinálták nemcsak magát a házat, a berendezést, hanem az étlapot is, eleve rajta volt a dödölle, a krumpliprósza, próbálkoztak a hajdinával is, de az nem igazán jött be... és most én is tervezek ilyesmit, nagyon bújom a könyveket, például a Kardos Lászlóét, az Őrség népi táplálkozását, meg anyutól, aputól kérdezgetem, hogy mit ettek régen az őrségi emberek, szeretnék én is felrakni ilyeneket az étlapra. De például parasztrétesünk már most is van, nem az, amilyet általában itt csinálnak, szóval nem nyújtott rétes, de anyukám tudta ennek a receptjét, régen is csinálták ezt itt, rántásos rétesnek hívják. Tökös-mákos van, túrós és almás. Szeretik a vendégek. Aztán gombaleves, volt már a Baloghék idején is, próbáljuk vargányából, nyulicából [rókagomba].

Két szakácsunk van, Bognár Attila, ő már öt éve van itt, zalalövői, és most van egy új szakácsunk, Cseke Péter, ő Magyarszombatfáról jött. Kezdő, tavaly végzett. Két konyhalányunk van, és besegít még az anyukám, Idus keresztmama. Én is próbálkozom a főzéssel, sőt az új szakácsunkat én tanítom be, ha valami gondja van, tőlem kér tanácsot. Egyelőre egyedül szolgálok ki, nyáron persze többen leszünk, a főszezonban öten. De végig itt vagyok, amíg vendégek vannak, mert szerintem egy üzletvezetőnek itt kell lennie, elbeszélgetni, foglalkozni velük. Vannak visszatérő vendégek, van, aki most már négy éve idejár, főleg olyanok, akiknek itt van nyaralójuk, Őriszentpéterről meg Magyarföldről is jönnek például, a helybeliek kevésbé. Az áraink szerintem olyan közepesek, de hát nem talponálló, iszogatni nem járnak ide, az tény és való.

*Fülöp József akkori jegyző erről a következő adatot közli a 30-as évek második feléből: „A községbe a következő újságok és szaklapok járnak: Budapesti Hírlap 1, Dunántúli Protestáns lap 1, Friss Újság 6, Függetlenség 7, Gazdasági Értesítő 22, Igazság 17, Kis Újság 6, Közösségi Közlöny 1, Magyar Lányok 1, Magyarság 1, Nemzeti Sport 1, Nemzeti Újság 1, Pesti Hírlap 5, Református Figyelő 1, Szabad Szó 11, Szív 1, Tündérujjak 1, Új Idők 2, Új Magyarság 4, Új Nemzedék 1 és Vármegye 1 példányban." Nagyrákos község monográfiája in Falurajzok, 1930. Szerk. Torkos Veronika, 1990. Bp. MTA Szociológiai Kutató Intézet.