Mánta György

Tükör

Húsvét vasárnap volt, a harangzúgás úgy zúdult be a nyitott ablakokon, mintha a felhőktől megtisztult mennyből szállott volna alá. A Gellért-hegy füves térségein már szirmot nyitottak a mezei virágok, a fákon serkedt a lomb, virult az orgona. Az áprilishoz képest szokatlan melegben anyám az udvaron terített asztalt, mivel az ünnepi ebédet a tekintélyes számú rokonság számos tagja évről évre velünk fogyasztotta el. A konyhában, a gáztűzhely kékes lángjai fölött, a hatalmas lábosban bugyborékolva főtt a húsleves, és forrás közben oly étvágygerjesztő illatokat pöfékelt szét a lakásban, hogy az embernek pezsegni kezdett szájában a nyál. Nekünk, jó étvággyal megáldott gyermekeknek a gyomrunk is korgott, szinte már messziről hallhatóan, mivel pénteken, a Megváltó halálának emléknapján szigorúan böjtöltünk, ahogy az egy hívőnek minősített katolikus család sarjaihoz illik. Valójában nagyszombaton is csupán hellyel-közzel jutottunk ennivalóhoz, és a lazarista papok kápolnájában áldásban részesült szenteltet, a tormával beszórt sonkát, a fonott kalácsot s a lehántott héjú, ízlésesen fölszeletelt kemény tojásokat is csak a körmenet befejeztével osztotta szét közöttünk édesanyám.

A kerületi plébánia harangjait a délutáni körmenet alatt is kongatták. A menetet a tűzoltózenekar nyitotta meg, trombitákon, kürtökön és rézfúvókon zengetve azokat a gregorián dallamokat, amelyeket a résztvevők beláthatatlanul hosszú sora hol hamisan, hol kevésbé hamisan énekelt. A tűzoltókat egy szakasz díszbe öltözött rendőr követte lóháton. Felzárkózva a lovak farához, tetőtől talpig feketében, négy köztisztasági dolgozó következett, szerszámmal a kezükben, hogy ha valamelyik ló az úttestre piszkít, a lócitromot nyomban a lapátukra vegyék, nehogy valaki vigyázatlanul belelépjen, főként ne a plébános, aki a feje fölött ingadozó ékes baldachin alatt a szentségtartót vitte.

A baldachin előtt, sötétkék rakott szoknyában és kicsipkézett fehér blúzban, a Mária Kongregáció lánytagjai emelgették kecsesen a lábukat, a karjukra függesztett kis kosarakból virágszirmokat hintettek az aszfaltra. A baldachint jobbról is, balról is karinges papnövendékek kísérték, s ahogy énekelve lépdeltek, hol az egyik, hol a másik rázta meg az aranyozott harangra emlékeztető kis csengőt.

A közlekedési rendőrök a forgalmat már kellő időben leállították, a körmenet így akadálytalanul indulhatott útnak a 61-es villamos sínpárjai mentén; a Szüret utcából a Nagyboldogasszony útra fordult, azután a ciszterci gimnázium épülete mögött kanyargó szerpentinen visszaérkezett a plébániatemplom boltíves kapujához.

A járdán számos kíváncsiskodó gyűlt össze. Áhítattal szemlélték a felvonulást, s amikor a plébános eléjük ért a szentségtartóval, legtöbbjük keresztet vetett, imára kulcsolta a kezét, és térdre borult. A környező házak ablakai ugyancsak megteltek nézelődőkkel, sőt a jobbára koros emberek még gyertyát is gyújtottak egyik-másik ablak párkányán, hogy így róják le a vallásuk iránt érzett, hovatovább kötelezőnek vélt hódolatot.

Mi, a férje jóvoltából méltóságos címet viselő anyai nagyanyámmal az élen, valahol a sokaság közepén haladtunk, az alkalomhoz illő sötét ruhában és csillogóan fényesre tisztított fekete cipőben. Nagyanyám, széles karimájú, díszes szalmakalappal a fején, oly tüntető fensőbbséggel ment vagy inkább vonult előttünk, mintha az egész körmenet az ő személyét és rangját megillető tiszteletadásként sereglett volna össze. Mélységesen vallásosnak tudta magát, naponta gyónt és áldozott, a hiúságával s az önhittségével azonban képtelen volt megbirkózni, még az ilyen, valóban alázatot és áhítatot kívánó órákban sem. Az uralkodhatnék most sem pártolt el tőle, hol az édesanyám, hol az öcséim, hol az én magatartásomban talált valami kifogásolnivalót, s ezt nyomban a szemünkre is lobbantotta. Csak kedvencét, a szerfölött jóképű, Spécinek becézett legfiatalabb nagybátyámat kímélte meg a dorgálástól. Neki, anyai elfogultságában, jóformán mindent elnézett. Pedig Spéci nem rejtette véka alá, hogy módfölött unja a húsvéti körmenetet. Mint szenvedélyes dohányos, negyedóránként kilépett a sorból, hogy rágyújtson, majd csapja a szelet a járdán felbukkanó valamelyik nőismerősének, akivel azután, amíg a cigaretta parázslott, jókedvűen élcelődött.

Mi tagadás, én sem szíveltem a körmenetet, és irigyeltem édesapámat, aki a hasonló ünnepségeken sohasem vett részt, sőt még a vasárnapi misén sem jelent meg, rendre az irodájában felhalmozódott elintézni való ügyekre hivatkozott. Nagyanyám lányai és fiai előtt nem hallgatta el, hogy mennyire nehezményezi édesapám viselkedését, nyíltan azonban sohasem húzott vele ujjat, talán vejének a tudományos körökben élvezett osztatlan tekintélye miatt, talán mert méltóságán alulinak ítélte, hogy nagyasszonyi mivoltában vitába bocsátkozzék egy paraszti származékkal.

Én persze a túlméretezett családi ebédeket és vacsorákat sem kedveltem, és páratlan szerencsének tartottam, hogy effélékre csak vajmi ritkán került sor. Ahogy anyám felnőtt rokonaihoz, az unokatestvéreimhez sem fűzött közvetlen kapcsolat, valójában nem is érdekeltek, és igazából nem is ismertem őket. Ha időnként találkoztunk, épp csak váltottunk egypár szót, és kész, mentem a dolgomra.

Miután az ízletesnél is ízletesebb falatokkal dugig tömtem a gyomromat, az étkezést követő társalgás elől sikerült megszöknöm. A gyerekszobában gyorsan ruhát és cipőt váltottam, hogy mielőbb megszabaduljak az ünnepekre szánt kényelmetlen öltözéktől, majd az intézeti folyosók kacskaringóit követve, a szomszédos Imrédy-villa felé eső oldalajtón keresztül úgy surrantam föl a parkba, hogy senki se vett észre.

A kertet, hivatalos nevén a parkot, mindig is gyermek- és ifjúkorom mentsvárának tekintettem. Az udvarról négy, két szélesebb és két keskenyebb lépcső vezetett föl a sétányaihoz. A teniszpályára néző támfalát sűrűn beszőtte a csipkézett szélű leveleket hajtó (ősszel élénkpiros) vejcsi indázata. A kert alsó, meglehetősen tágas sétányán nyolc, nyaranta dúsan virágzó hárs nyújtózott a magasba, oly nyílegyenesen követve a támfal peremét, mint a díszszemlére felsorakozott katonák. Ennek a varázslatos birodalomnak minden zegét-zugát ismertem, a fákat éppúgy, ahogy a bokrokat, a három nálunk tanyázó, pettyes tollazatú harkályt, az ágról ágra szökellő két mókust, a szüntelenül röpdöső verebeket, rigókat és gerléket meg a kövek hátán napfürdőző gyíkokat. A magányosság hajlama arra ösztönzött, hogy itt keressek békét, ahol nem ügyelnek rám, és háborítatlanul képzeleghetek, szabadon forgatva fejemben azokat a gondolatokat, amelyek belőlem fakadtak, s amelyeket akkoriban még csupán bizalmas barátommal, Tamással mertem megosztani. Legszívesebben abban a lugasban időztem, amelynek a bejáratául egy olajfestékkel pirosra mázolt vasállványzatra felfuttatott rózsakoszorú szolgált.

Most, a húsvéti ebéd után, magam sem tudtam, hogy miért, e lugas helyett az orgonabokrok sűrűjében rejtőztem el, ahonnan észrevétlenül szemmel tarthattam az asztal körül társalgó Décseyeket, anyám családjának a tagjait. Bármekkora képtelenségnek tetszett, egyre többször gondoltam arra, hogy a lentiekhez, az egyetlen Spéci kivételével, szinte semmi közöm sincs, mintha nem is tartoznék közéjük, s a rokonság köteléke pusztán merő formaságból láncolt volna hozzájuk. Nagybátyáim, keresztanyám számtalanszor próbáltak magukhoz édesgetni, mindhiába - tagadhatatlanul az én hibámból. Pedig egytől egyig őszintén szerettek, és jó szándékú, tisztességes emberek voltak, családi kötelezettségeiket és hivatalos feladataikat egyaránt példamutatóan teljesítették. Keresztapám államtitkári beosztásban közmegelégedésre munkálkodott az igazságügyben, öccse mint gazdasági felügyelő széltében-hosszában beutazta az egész országot, hogy ellenőrizze a termőföldek állapotát. Keresztanyám három éven keresztül valahol Marseille környékén cselédkedett egy módos francia család szolgálatában, és keresményét az utolsó centime-ig a szociális testvérek számlájára íratta, mivelhogy annak a szerzetesrendnek az apácái közé tartozott.

Spécihez valószínűleg azért vonzódtam, mert ő kirítt a sorból, fütyült az ásatag családi hagyományokra, sőt a Décseyek jó hírével sem törődött, s úgy élt, ahogy a természete kívánta. Igaz, számtalanszor elbotlott, jogi tanulmányait nem fejezte be, itt is, ott is adósságokat hagyott maga után, a környékbeli kocsmákban törzsvendégnek tekintették, s a köréje sereglett hölgykoszorú egyik vidéken élő, férjezett tagját állítólag teherbe is ejtette, bár ezt a ballépését élete végéig tagadta. Engem ő kínált meg először itallal, szüleim tudta nélkül, cigányzene kíséretében, a Nagyboldogasszony úti Rigófészek legszélső bokszában, ahol újonnan felcsípett szeretőjével, egy huszonéves munkáslánnyal volt találkozója.

Spécit azonban nemcsak a nők és az italok tartották a rabságukban, hanem az irodalom, a versek is. Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot kérve-kéretlenül úgy idézte, mintha valamennyi strófájukat betanulta volna, pedig efféléről szó sem volt. Ezek a költemények az ő emlékezetében már első olvasásra oly kigyomlálhatatlanul mélyre eresztették a gyökerüket, hogy akkor sem tudott volna megfeledkezni róluk, ha akarja. Szorultabb pillanataiban, amikor elérzékenyedett, maga is próbálkozott a rímfaragással, farzsebében őrzött, zsírfoltos noteszának a lapjait sűrűn teleírta versekkel, ám ebbéli kísérleteit mindennél jobban titkolta.

Nagybátyám arra a filmvászonról jól ismert színészre emlékeztetett, akiről a nők holmi megváltó szívrablóként szőttek álmokat. Engem közvetlen természetessége és fölényesnek tetsző nagyvonalúsága tartott a bűvkörében, és persze az a közkedveltség is imponált, amelyet a hölgyek körében élvezett, nem beszélve az irodalomról, amely iránt én is szerfölött fogékonynak bizonyultam. Gimnazistaként Tamás barátomhoz valószínűleg azért intéztem oly sűrűn, többnyire választ sem igénylő leveleket, hogy a grafomán buzgalommal Spéci nyomdokaiba lépjek, hisz a macskakaparást idéző, szinte kibetűzhetetlen kézírással firkált mondataimat mindig igyekeztem választékos formába önteni.

A tűző nap úgy átmelegítette a porhanyós talajt, hogy leheveredtem az orgonabokrok közé, s a könyökömre nehezedve figyeltem az udvaron beszélgetőket, jóllehet szavaikból csupán egy-egy félmondatnyi jutott el a fülemig.

A fő helyen nagyanyám trónolt, ő irányította az eszmecserét. A száját elhagyó ékes szólamok szüneteiben a szokásos mozdulatokkal tolta helyére az orrán szüntelenül csúszkáló, vastag lencséjű szemüveget. A gazdasági felügyelőként szorgoskodó nagybátyám Erdélyből áttelepült családtagjai ezen a sátoros ünnepen ugyancsak nálunk ebédeltek. Az ügyvéd, a nőgyógyász, a módos birtokbérlő, a hozzájuk tartozó asszonyok társaságában az asztal park felé eső részén foglaltak helyet, egyetértő udvariassággal bólogatva nagyanyám szóözönére, amellyel a Décsey család századokra visszanyúló nemes hagyományait ecsetelte. Édesanyám térült-fordult a konyha és a hosszú asztal között, hogy kiszolgálja rokonait a beszélgetéshez illő kávéval és italokkal. Apám a távollétével tüntetett. Anyám, az elkapott szavaiból ítélve, avval mentegette, hogy szegényt már megint elővette a kínzó gyomorfájás, és ágyba kényszerült, pedig hát nagyon is jól tudta, hogy férje más miatt mellőzi a családi találkozót.

Jó ideig nem tudtam, mivel magyarázzam apám már-már néma tüntetésnek is minősíthető elkülönülését anyám családtagjaitól, bár titokban arra kellett gyanakodnom, hogy valamiképpen kapcsolódik az én magatartásomhoz. A háttér titkába Spéci avatott be, amikor a közeli Sósfürdő gyepszőnyegén való lustálkodás közben a mértéken felül fogyasztott fröccsök leoldozták nyelvéről a lakatot.

Édesapám felmenői a kovácsmesterséget űzték, és az 1700-as évek utolsó negyedében vándoroltak be Elzászból a Felvidékre, ahol Mecenzéf körzetében telepedtek le, ott nyitottak hámorokat. Évek múltával a család szétszóródott, ki magyar, ki szlovák nemzetiségűvel kötött házasságot, és többségük az eredeti mesterséggel is felhagyott. Spéci arról többször is szót ejtett, hogy apai nagyapám, miután megtollasodott, a Sajó felső folyása mentén szántót, legelőt s egy kisebb erdőrészt vásárolt, majd abban a faluban építtette föl a házát, amelyben oly tekintélyes, közmegbecsülésnek örvendő, módos gazdává nőtte ki magát, hogy elsöprő szótöbbséggel a bírói székbe ültették.

Édesapám már Budapesten ismerkedett össze anyámmal. Jegyességük meglepően hosszúra nyúlt, sőt kis híján zátonyra futott, mivel a menyasszony édesanyja, úriasszonyos gőgjében, hallani sem akart arról, hogy egy paraszti származék a patinás Décseyek soraiba kerüljön. A kósza hírek szerint még attól sem riadt el, hogy egyik bizalmasát titokban a Sajó menti faluba küldje, szétnézendő a bíró háza tájékán, hogy valójában miféle emberek is ezek a németből magyarrá vedlett földművelők. Az ismeretlen kilétű bizalmas azonban, tárgyilagos férfi lévén, oly elismerést érdemlő tapasztalatokkal tért vissza Budapestre, hogy nagyanyám, tetszett, nem tetszett, végül is beadta a derekát, és engedett a lánya szándékának.

Amint az orgonabokrok rejtekéből jártattam rajtuk a szememet, tekintetem egyre sűrűbben vetődött a nagyanyámra. Én főképpen attól a póráztól akartam megszabadulni, amelyet ő hurkolt a nyakamra, hogy mint első unokát a nyomdokaiba kényszerítsen. Vakbuzgóan elfogult vallásosságához nekem viszont sehogyan sem fűlt a fogam, a vallással elemista koromtól fogva hadilábon álltam.

Első gyónásomhoz készülődve bűneim lajstromát a Sík­Schütz-féle imakönyv Lelkitükör című fejezete alapján írtam össze (verekedtem, veszekedtem, átkozódtam, káromkodtam, szüleimmel engedetlen voltam, feleseltem), de mire rám került a sor, a jegyzéket már elhánytam valahová. Rémületemet látva gyóntatóm, az apró termetű páter Dénes azonban, aki a cserkészek holmi óvodaféléül szolgáló farkaskölykök csapatának a parancsnoki tisztét is ellátta, szelíd szóval kisegített a bajból. Sorra vette feltételezett kihágásaimat, majd két Üdvözlégy és két Miatyánk elimádkozása fejében feloldozott.

Ám ennél a hebehurgyaságnál sokkal súlyosabb és nyomasztóbb teherként nehezedett lelkemre az a bűn, amelyet a gyónást követő első áldozás szertartása alatt követtem el. Az olvadásra képtelen, sőt fokozatosan duzzadó ostya a szájpadlásom leghátsó ívére tapadt, és semmi jelét sem adta, hogy idővel meglágyul és önmagától leoldódik onnan. Gyermeteg módon attól rémüldözve, hogy ha tovább várakozom, előbb vagy utóbb megfulladok, Jézus Krisztus valóságos testét, noha szigorúan tilosnak minősült, egyik ujjammal lekapartam a torkom faláról, azután alaposan megrágtam, és úgy nyeltem le.

Hitoktatónk, a pártában maradt, ősz Annus néni az óráin nem csupán a tízparancsolatot, de az egyéb vallási kötelezettségeket is vasszigorral verte a fejünkbe, s minden alkalommal figyelmeztetett a mennybéli elszámoltatásra, amelynek során a bűnösök vagy a tisztítótűz ideiglenes, vagy a pokol örökké tartó kínszenvedésére ítéltetnek. Az óvásnak szánt, de valójában fenyegető kijelentéseket oly meggyőző erővel sikerült belém döngölnie, hogy szentségtörő első áldozásomat követően éjszakánként a pokol lángjait idéző rémálmok gyötörtek. A halálosnak vélt bűnt természetesen szigorúan magamba zártam, a titkomat senkivel sem osztottam meg, még bizalmas barátommal, Tamással se, és a későbbi gyónások bűnlajstromában se tüntettem föl. Féltem, hogy a pap nem oldoz fel, arra nem is gondolva, hogy így csak súlyosbítom a vétkemet.

Hosszú hónapokon keresztül vergődtem bűntudatom kínzó rabláncán, míg valamelyik reggel eszembe nem jutott egy már-már feledésbe merült pillanat. A templomban térdepelve, miközben a tapadékony ostyával viaskodtam, merőben véletlenül fölfigyeltem az egyik gyóntatószék némileg nyikorogva kinyíló ajtajára. Az ajtón egy nálam jó tíz évvel idősebb lány lépett ki, és a hibátlanul kerek arcát oly könnyed, sőt ravaszkás mosoly ragyogta be, mintha a gyónófülke félhomályában makulátlannak bizonyult volna, vagy az egész szertartást afféle kötelezően előírt játéknak tekintené. Nyomban annak az őszülő halántékú férfinak az oldalához simult, aki várta, majd kezét a férfi kezébe csúsztatta.

Amint ez az emlék, a rémálmomból ébredve, a tudatom felszínére emelkedett, egyszeriben valami megmagyarázhatatlan oldódás indult meg bennem. A lány felhőtlen mosolygása rejtélyes módon meglazította a rabláncomat, oszlatni kezdte a vétkem tudatát, sőt kis híján jókedvre hangolt: talán értelmetlenül gyötröm magamat, talán nincs is miért bűnhődnöm, s Annus néni félelmet gerjesztő szavai pusztán a fegyelmezésünkre szolgálnak.

A bűntudattól való fokozatos megszabadulásnak a nagyanyám vetett véget, bár nem akkora sikerrel, mint ahogy remélte. Meggyőzte édesanyámat, hogy nevelésemben neki is részt kell vállalnia, én tehát hetenként kétszer vagy háromszor menjek el hozzá, s ő egy-egy óra hosszát foglalkozni fog velem. Előzőleg persze anyámmal és öcséimmel már jó néhányszor megfordultam abban a lakásban, de többnyire rögtön az éléskamrába surrantam, ahol kedvem szerint kóstolgathattam a lekvárokat.

A torkoskodás most természetesen szóba se jöhetett. Miután helyet foglaltam a félbársony huzatú, ódivatú karosszékben, nagyanyám, gondosan kimérve a rám fordítandó időt, hol Tóth Tihamér, hol Koszter atya erkölcsnemesítő könyveiből olvasott fel néhány koromhoz illő fejezetet. Akkora nyomatékkal buktatta ki száján a szavakat, hogy azok óhatatlanul tudatomba akaszkodtak, bármerre kalandoztak is a gondolataim.

Már a harmadik vagy negyedik felolvasás után rá kellett ébrednem, hogy a bűnhődéstől való félelem, akár egy alattomosan ható méreg, megint csak kezd a bőröm alá szivárogni. Útban hazafelé tehát szilárdan eltökéltem, hogy ennek az Annus néniénél vitathatatlanul tapintatosabb és féltő szeretetből fogant kényszernek megpróbálok ellenállni, nehogy ismét a rémálmok poklába süllyedjek.

Ebbéli igyekezetemben a szerencse a kezemre játszott. Egyik nap, ballagtomban nagyanyámtól az intézeti lakásunk felé, fölfigyeltem arra a kisgyerekre, akit egy nő, valószínűleg a gondozója, sétáltatott a Nagyboldogasszony úton. A fiatal nő a hosszú, barna hajával nagyon emlékeztetett arra a lányra, akin a templomban akadt meg a szemem, amikor kilépett a gyóntatószékből. Igaz, arcát nem ragyogta be se könnyed, se ravaszkás mosoly, figyelmemet mégis magára vonta, különösképpen a szép ívű lába, ruganyos járása, derekának igéző ringása. Habozás nélkül a nyomába szegődtem, és miközben pásztáztam a szememmel, ugyanaz a felszabadult érzés legyintett meg, mint ami akkor ámított el, amikor a templomi lány egyik reggel az eszembe jutott.

Attól fogva úgy jártam nagyanyám felolvasásaira, hogy minél többször láthassam a szép kisasszonyt, aki mindennap ugyanabban az órában levegőztette a gondjaira bízott gyereket. A magas sarkú, pántos szandálba bújtatott meztelen láb, a vállra omló sötét haj, az ütemesen hajladozó csípő és kivált a hűségesen kísérgető hódolót jutalmazó rám villanó mosoly azután mindennél hatásosabb ellenszere lett az álmaimban azért váltig kísértő bűntudatnak.

Odalent asztalt bontottak, a rokonság nagyanyám elé járult, hogy búcsút vegyen tőle. Miután édesanyámnak megköszönték a vendéglátást, és mielőbbi jobbulást kívántak apámnak, öcséim kíséretében elindultak a rácsos kiskapu felé. Az asszonyok férjük karjába öltötték a karjukat, s a fényesre vasalt fekete ruhájukban úgy vonultak végig az udvaron, mint egy külön kis körmenet, mely a nagyanyám kedvéért, a neki szóló kötelező tiszteletadásként gyűlt össze.

A többemeletes gimnázium annak a gyomos lejtőnek a tövében állt, amely a Nagyboldogasszony útról ereszkedett le a Szent Imre herceg útja pereméig. Építője a széles körben hódító neobarokk stílusban alkotta meg, és sárga színbe öltöztette, úgynevezett Habsburg- vagy Mária Terézia-sárgába, ahogy a jobb ízlésűek ezt a színárnyalatot illették akkoriban, nem csekély kajánsággal. Az iskolát, nagybirtokaik jövedelméből, a fehér reverendát viselő papok húzatták föl és tartották fenn, hogy falai között fejthessék ki a hivatásukul választott, vallásos szellemiségű nevelést és oktatást.

Tanáraink erélyes rendet tartottak a gimnáziumban. A tízpercek végét jelző csengőszóra futólépésben siettünk a helyünkre, csupán a hetes maradt a kőkockás folyosón, hogy amint a tanár az osztályterembe lép, becsukja utána az ajtót. A tanárokat állva kellett fogadnunk, és csak a köszöntésükre hivatott Laudetur Jesus Christus kórusszerű elzengetése után ülhettünk le. Akkor a hetes jelentette az osztálylétszámot, felsorolta a hiányzókat, és kezdődhetett az óra.

A részben katonás, részben szerzetesi fegyelmet sugalló, kötelezően előírt viselkedést, ha lassan is, de megszoktam. Az órákon igyekeztem kellő mérsékletet tanúsítani, padtársammal, Tamással megfogadtuk, hogy mellőzzük a fecserészést, és ha sürgős közlendőnk van, azt egy-egy papírfecnire vetve, írásban hozzuk egymás tudomására. Barátom a természettudományos, én a humán tárgyakból járt, illetve jártam előbbre a tantervben előírtaknál, így azután leckét csak hébe-hóba tanultunk, kölcsönös súgásainkkal a feleletek, sőt még a dolgozatírások folyamán is ki tudtuk húzni egymást a csávából.

Délutánonként persze sok olyan kérdés is foglalkoztatott, amely a gimnáziumban szóba se került. Ez az érdeklődési kör valószínűleg az elemista koromban elszenvedett vallási gyötrelmekből alakult ki, de most már nem rémálmokban testesült meg, hanem a filozófiával kacérkodó kíváncsiságban.

Feddhetetlen erkölcsű apám, túlzásba esve, a hivatalos ténykedést és a magánéletet könyörtelen szigorral elkülönítette egymástól, jóllehet mind a kettő egyazon épület falai között zajlott, hosszú éveken keresztül. Mi az irodája küszöbét sem léphettük át, a könyvtárat nem látogathattuk, a folyosókon nem csatangolhattunk, a növendékeket nem kereshettük fel a szobájukban, és az intézeti konyhába is csak az ebédért mehettünk le. Igaz, apám, holmi kötelező tájékoztatásképpen, a pincétől a padlásig megismertette velünk a házat, bemutatott az igazgatónak, a tanároknak és az alkalmazottaknak, sőt még azt is megengedte, hogy az irodájában, az ő jelenlétében, alaposan szétnézzünk, de csak a kezdetek kezdetén. Aztán érvénybe léptette a drákói tilalmat.

Bennem kitörölhetetlen nyomokat hagyott a hatalmas könyvtár. A sok ezernyi, tárgykörök szerint csoportosított kötet, főként a filozófiai írók tára, feltüzelte a fantáziámat, legszívesebben mindennap, reggeltől estig lapozgattam volna ezekben a könyvekben, hogy kedvem szerint adózzak a kíváncsiságomnak, tágítsam a gondolataim körét, vagy legalább az orromban érezhessem azt a szellemi étvágyat gerjesztő illatot, amely a polcokról áradt. Vágyam nem teljesült, apám következetesen elutasította kérésemet, arra hivatkozott, hogy jelenlétemmel zavarnám munkájukban a növendékeket.

Természetesen a lakásunkban is volt könyvtár. A gyerekszobában elhelyezett May Károlyokat és Verne Gyulákat azonban már rég megemésztettem, ahogy anyám klasszikusokat felölelő sorozataiból is jó néhány kötetet. Apám Horatiusai, Vergiliusai, Tacitusai vagy Liviusai viszont nem érdekeltek, s latinból enyhén szólva harmatos lévén, akkor sem értettem volna meg őket, ha fölkeltik a kíváncsiságomat. Akkoriban engem már Balzac, Flaubert, Tolsztoj és legfőképpen Dosztojevszkij foglalkoztatott, pontosabban szólva azok a következtetések, amelyeket a regényeikből és elbeszéléseikből, kamaszos hévvel, levontam. Valójában nem a lélektani fordulatokban bővelkedő történetek indították csapongásra a képzeletemet, hanem azok a feltételezésem szerint egységbe tömörülő hátsó vonulatok, amelyek az események, a részletek, a felszín alatt bújnak meg, s amelyekből a világ látható, hallható és tapintható sokfélesége táplálkozik. A gondolataimat célszerű irányba terelő könyvet, leszámítva néhány sekélyes tartalmú füzetfélét, otthon nem sikerült föllelnem, a filozófiai szókincsem ezért olyannyira silánynak bizonyult, hogy effélékről senkivel sem merészeltem szót váltani. Pedig mindenképpen szükségem lett volna valakire, aki ebben a kétségekkel keresztül-kasul átszőtt gondolathalmazban biztos szóval eligazít.

Apámhoz zsenge gyermekkoromtól fogva vonzódtam, kerestem a társaságát, szerettem volna őszinte fiúi közelségbe kerülni hozzá, hogy megosszam vele az örömeimet és a gondjaimat, de ő, hogy elkerülje az anyósa illetéktelen fellépései nyomán támadó családi perpatvarokat, nevelésünket anyámra bízta, s a német származásúakra oly jellemző legyűrhetetlen kitartással és szorgalommal reggeltől estig a munkájának hódolt. Semmiképpen sem akart csalódást okozni az intézet első igazgatójának, aki, felismerve a rátermettségét, már mint végzős egyetemistát az intézetnek otthont nyújtó épületbe fogadta, és ahogy a gyermekei születtek, szolgálati lakását mindig egy-egy újabb szobával, illetve folyosórésszel toldotta meg. Emellett a tudományos becsvágy is fűtötte, de elmélyültebb kutatásra alig maradt ideje, részint a sok, intézkedést kívánó adminisztrációs ügy, részint a növendékeknek adott órákra való felkészülés miatt.

Tamás lekezelte a bölcseletet, ő a kémiára esküdött föl, filozófiai tanácsadóként tehát hozzá sem fordulhattam. Pedig a barátság köteléke már az elemiben összefűzött bennünket, talán mert padtársak voltunk, s többé-kevésbé hasonlóan vélekedtünk a köreinkben zajló eseményekről. Kapcsolatunk igazából akkor mélyült el, amikor beavattam Tamást egy nagy sérelmembe.

Az intézeti parkba, nyílást vágva a kerítésen, rendszeresen átszökdöstek a szomszédban lakó, különböző korú gyerekek, hogy a bokrok sűrűjében játsszanak. Valamelyik délután a terebélyes törzsű mogyorófa mellett egy rigó porhüvelyére bukkantak. A látvány oly mértékben meghatotta őket, hogy sírt ástak a sárga csőrű madárnak, a sírt gondosan fölhantolták, majd a hantok közepébe egy orgonavesszőből tákolt keresztet illesztettek, és körüldugdosták margarétával. A temetés alatt egy kislány még könnyezett is, és összetett kézzel imádkozott az elhullott rigóért.

A park legalsó sétányán, farukkal összetapadva, iszonyatos tömegben párzottak a pettyes hátú piros rovarok. Delente, amikor vadul tűzött a nap, a rigót megrendülten sírba helyező gyerekek azzal mulattatták egymást, hogy a szüleiktől elcsent nagyítóval összegyűjtve a nap majdhogynem lángot vető sugarait porrá égették a parányi élőlényeket. A számomra felfoghatatlan, gyalázatos kétszínűség annyira felbőszített, hogy szokatlanul gorombán összevesztem a társaimmal, akik többségben lévén, torkomba fojtották a szót, sőt a későbbiekben messziről elkerültek, hogy ne zavarjam okvetetlenkedésemmel a játékukat.

Mivel se Tamásra, se az édesapámra nem számíthattam, kamaszkoromnak ezen a nehéz időszakán magányosan kellett átvergődnöm, jobbára csak a saját, fölöttébb bizonytalan elképzeléseimre támaszkodva.

Parkbeli kóválygásaim alatt valamelyik végzős növendék egy ízben megszólított a kert rózsalugasában. Máig sem tudom, hogy mivel, de fölkeltettem az érdeklődését, az elkövetkezőkben ugyanis, ahányszor csak találkoztunk, mindig igyekezett szóra bírni. A harmadik vagy negyedik beszélgetésünk alkalmával sikerült úrrá lennem a gátlásaimon, majd esetlen szavakkal, újra és újra helyesbítve a mondandómat, bevallottam neki, hogy a látszólag semmittevő bolyongásaim közben mi körül járnak a gondolataim. A végzős növendék, miután meglepő gyorsasággal átlátta a helyzetemet, kicsempészett számomra az intézeti könyvtárból két olyan munkát, amelyet megfelelő bevezetésnek ítélt az engem foglalkoztató problémák tanulmányozásához. Az amerikai Will Durant olvasmányos stílusban írt, magyarra kiválóan átültetett művét, A gondolat hőseit, ahogy az első soraiba belekóstoltam, már le sem tudtam tenni, annyira magával ragadott. Én is arra vágyakoztam, amire Durant hivatkozása szerint Dosztojevszkij egyik hőse, Mitya a Karamazov testvérekben: nem milliókra, hanem választ a kérdéseimre. A több mint négyszáz oldalas könyvet délutánonként a rózsalugas padján és késő este (hogy az égő lámpa fénye senkit se zavarjon) a konyhában olvastam végig, a fontosabbnak tetsző részekről jegyzeteket is készítve.

Mámoros napok köszöntöttek rám, főként a Durant által részletezett platóni ideatannak köszönhetően. Büszkén állapítottam meg, hogy a saját kútfejemből származó elképzelés, az a bizonyos hátsó vonulat, nem gyermeteg babonának minősülő fantáziaszülemény, nem holmi illékony délibáb, hanem többé-kevésbé a nagy filozófus gondosan kiérlelt rendszerének az alapja. A barlangszimbólum éjjel is, nappal is kísértett, gondolatban velem volt a gimnáziumban, a lakás falai között, ahogy a magányos kószálásaimban is.

De amint haladtam előre Durant vaskos munkájában, a mámor fokozatosan oszladozni kezdett. A figyelmes olvasás és jegyzetelés közepette föl kellett figyelnem arra, hogy ez az alapvető tudomány voltaképpen egy helyben toporog. A bölcselők merítenek ugyan egymás műveiből, de mindig mindent elölről kezdenek, s az érvelés különböző módozataihoz folyamodva, végső következtetéseikben, ahányan vannak, annyiféle eredménnyel zárják le az okfejtésüket. Nem tagadom, midőn az utolsó oldal utolsó sorához érkeztem, megkeseredett számban a nyál. Akkor most kinek van igaza? Platónnak, Arisztotelésznek, Leibniznek, Schopenhauernak vagy Nietschének? - próbáltam szembenézni a megoldhatatlan kérdéssel. És létezik-e egyáltalában mindenre magyarázattal szolgáló igazság, amilyenről az én kamasz képzeletem oly sok ábrándot szőtt?

A könyvtárból kicsempészett másik könyv, a Bevezetés a filozófiába a nagy hírű egyetemi tanár, Pauler Ákos tollából származott. Az ő Arisztotelészen edződött, kíméletlen s hovatovább végletesen elfogult logikája a szárnyaim maradványától is megfosztott. A sivatagi homokot idézően száraz szövegből egyetlen mondat ragadt meg a fejemben: minden igaz, ami megegyezik a tárgyával. Ennek értelmében tehát - gondoltam - léteznek dolgok, tárgyak vagy kijelentések, amelyek lenyomata megjelenik az elmében, ám ezek a lenyomatok csupán abban az esetben minősíthetők igaznak, ha a legapróbb részleteikben is azonosak ama dolgokkal, tárgyakkal vagy kijelentésekkel, amelyeknek az elmében megjelenő képei. Igen ám, de ennek az elbírálásához egy döntnökre volna szükség, aki nem tartozhat sem az objektumnak tekintett külvilághoz, sem a szubjektumnak nevezett egyéni elméhez, mert akkor semmivel sem jutottunk előbbre, ott téblábolunk, ahonnan elindultunk. Tehát egy tárgyilagos bírálatra alkalmas kívülállót, úgynevezett harmadikat kellene keresnünk, de vajon hol keressük?

Hosszú hetek önkínzó töprengései után végül arra a következtetésre jutottam, hogy igazság pedig nincs, még akkor sem, ha ez a tétel ellentmond önmagának, hiszen azt állítja, hogy egy igazság azért mégiscsak van, az tudniillik, hogy egyetlen sincs.

Miután a két könyvet visszaadtam a végzős növendéknek, s kérésére beszámoltam neki az olvasmányokból leszűrt következtetéseimről, ő harsányan fölnevetett. Arra biztatott, hogy ne eresszem búnak a fejem, folytassam, amibe belefogtam, mert még csak a dolgok elején bukdácsolok, és a helyzet korántsem olyan csüggesztő, mint ahogy most lefestem.

Egyik éjszaka, jóllehet megint a platóni barlangon mélázva csukódott le a szemem, furcsa álom emelt a karjába. Hol a gyóntatószékből kilépő, felhőtlen arcú lány, hol a gyermeket sétáltató kisasszony tűnt fel a lezárt szemhéjam mögött, mindketten valami borzongató, de egyszersmind módfölött igéző meleggel fűtve föl alattam a lepedőt. Reggel aztán arra ébredtem, hogy keményen mered föl a nemi szervem. A szexuális életről, nő és férfi meghitt kapcsolatáról vajmi kevés hitelt érdemlő ismeretem volt, lévén hogy a gimnáziumban a fehér reverendás tanárok ezt a kérdést messziről elkerülték. Mindössze nagyanyám utolsó felolvasása foglalkozott a nemiséggel, elrettentő példákkal bizonygatva ama szörnyűbbnél is szörnyűbb testi-lelki károsodásokat, melyek azokat érik, akik áthágják a vallási tilalmakat.

A gerjedelmes álmok mindennap megismétlődtek, s én örömmel vettem tudomásul, hogy beléptem a férfiak sorába, elfogadva Platón nézetét, amely szerint az emberi magatartás három fő forrásból fakad, s ezek egyike a vágy, melynek székhelye az ágyék.

Az intézet növendékeinek a reggeli, az ebéd és a vacsora az alagsori konyhában készült, azon a hatalmas tűzhelyen, amelyhez mérhetőt azóta se láttam. Az aggszűz házvezetőnőnek két, vidékről a fővárosba költözött parasztlány segédkezett a főzésben-sütésben. A lányok ugyancsak az alagsorban kaptak szobát, s ahogy végeztek az esti mosogatással, már húzták is magukra a paplant, mivel hajnalban kellett kelniük.

Műkedvelő filozófusi tanonckodásom csődjét jócskán súlyosbította váratlanul jelentkező férfiasságom, mellyel nem tudtam mit kezdeni, bármennyire büszkévé tett is. Úgy éreztem magam, mint aki szűk zárkában vergődik, s zihálva kapkod az egyre fogyatkozó oxigén után. Nem találtam a helyemet sem otthon, sem a gimnáziumban, ha föllapoztam valamelyik kedvenc szerzőm regényét, ahogy két-három soron átfuttattam a szemem, már toltam is félre, untam, nem kötött le. Esténként, amikor sötétség ereszkedett az udvarra, elsorolni se tudnám, hányszor kerültem meg a teniszpályát, mindig gyors léptekkel, akárha utol kellene érnem valakit vagy valamit, mielőtt végleg elveszítem.

Egyik este az udvarnak azon a részén bolyongtam, amelyre a konyha, illetve az inas- és a konyhalányszobák ablakai nyíltak. A személyzeti lakrészek függönyei mögül nem szűrődött ki fény, de a konyha első ablakán derengésféle tükröződött, pedig, takarékossági okokból, éjszakára a folyosókon s az efféle helyiségekben az ügyeletes portásnak le kellett oltania a villanyt. Kíváncsiságtól hajtva lemásztam az épületet övező mély aknába, hogy közvetlen közelből vehessem szemre a szokatlan jelenséget. Ahogy az ablakhoz nyomtam a homlokomat, rögtön láttam, hogy a fény az egyik égve felejtett folyosói lámpából, a nyitva hagyott ajtón keresztül szivárog be a konyhába. Már másztam is volna ki az aknából, amikor különös zörejre figyeltem föl. Megszokva a félhomályt, a hatalmas tűzhely mellett, a tisztára mosott kövön, két magas sarkú női szandálon akadt meg a tekintetem. Aztán a lerúgott szandálhoz tartozó lábat is megpillantottam, a Zalából érkezett legcsinosabb konyhalányét, a Magdusét.

Magdus cigányosan barna, szép ívű, izmos vádlijú lábát annak a fehér hosszúnadrágot viselő, a lány takarásában felismerhetetlen férfinak a lábszárára kulcsolta, akinek az ölében ült, a hasáig felgyűrődött szoknyával, és ütemesen ringatódzott rajta föl és alá, csukott szemmel, szinte megállíthatatlanul. A férfi egy rossz konyhaszéken ült, annak a szüntelen billegése okozta a zörejt. Valósággal rátapadtam az ablakra, hogy egyetlen mozdulatot se tévesszek szem elől. Magdus, miközben hol jobbra, hol balra forgatta el a fejét, percről percre fokozta az iramot, a férfi pedig a blúza alá bújtatott kezével a mellét szorongatta, ügyelve, hogy szenvedélyes igyekezetében a lány ne csússzon le az öléből. Midőn Magdus féktelen, kígyózó mozgásba kezdett, és fojtott sikoltozás közepette vadul megmarkolta a férfi combját, izgatottságomban az ablakra erősített rácsra fontam az ujjaimat, nehogy felajzottságom szédületében elveszítsem lábam alól a talajt.

A lány ahogy befejezte az ujjongását, lassan elcsendesedett, izmai láthatóan ellazultak, megbékélten kinyújtózkodott, és fejét, az összekócolódott barna hajával, a férfi vállára hajtotta. Magdus zilált fürtjei mögül nagybátyám, Spéci jellegzetes arcéle bukkant a szemem elé.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Egyszerűen elképzelni se tudtam, hogyan vállalkozhatott Spéci erre a felelőtlen kalandra, ráadásképpen szerfölött meggondolatlanul. Végül is észre kellett volna vennie, hogy a konyha ablakán nincs függöny, a folyosón ég egy lámpa, s a nyitva felejtett ajtón keresztül beszűrődő fényben az éri tetten az udvarból, aki akarja. Sőt nem lévén túlságosan késő, a folyosóról is bárki beléphetett volna a konyhába, akár egy inas, hogy vizet igyon, akár maga a házvezetőnő, hogy elintézzen valamit, amiről napközben megfeledkezett. De Spéci édesapámra sem volt tekintettel, hisz ha lelepleződik, az erkölcsi magatartására oly kényes, nagy tekintélyű sógorát irgalmatlanul kínos helyzetbe sodorja. Azt sem értettem, hogy nagybátyám milyen úton-módon ismerte meg Magdust, és került olyan meghitt viszonyba vele, hogy a lány a rövid és mulandó öröm fejében enyhén szólva veszélyeztette a fővárosi állását, amelyet nem kevés utánjárással harcolt ki magának.

Mindezek mellett, elsősorban és legfőképpen a felajzott és a csillapodásra jóformán semmi hajlandóságot se mutató férfiasságom űzte ki szememből az álmot. Akár jobbra, akár balra fordultam a ráncosra gyűrődött lepedőn, az ellesett konyhai pillanatok képeitől nem tudtam megszabadulni. Ekkora hatalmat birtokol a szerelem, hogy fittyet hányva szinte mindennek, két test, a kielégülés örömteli reményében még ilyen, se biztonságosnak, se kényelmesnek nem nevezhető körülmények között is vállalja az ölelkezés kockázatát? Ahogy Magdus hibátlanul szép feje a sötétbarna hajával újra és újra fölrémlett előttem, arcán inkább a szenvedés vonásait fedeztem föl, mintsem a gyönyöréit. Ezek szerint a szeretkezés kínnal is jár, nem csupán örömmel, vagy a kín csak abból a türelmetlenségből fakad, amellyel a beteljesülésre várakozunk, és valahol az ösztönvilág mélyén egybeforrad a gyönyörűséggel? Tapasztalat és személyes élmény híján ezekre a kérdésekre nem találtam magyarázatot, s mivel az ágaskodó férfiasságom egyre fájdalmasabban emésztett, ahogy pirkadt, azonnal a fürdőszobába siettem, s beálltam a jéghideg vizet árasztó zuhany alá.

A nyári vakációt megelőző héten a nap már vadul tűzött az udvarra. Vasárnap, kora délután, némi enyhületet keresve, Illyés Gyula egyik kötetével a hónom alatt fölmentem a parkba, hogy a lombok árnyékában hűsölve olvassak. Az utolsó pillanatban vettem észre, hogy kiszemelt helyemen, a terebélyes koronájú, kedvenc vadgesztenyefám alatt, a fűre terített pokrócon Magdus fekszik, sőt a mozdulatlanságából ítélve talán el is aludt. A pokróc tövében ugyanazt a magas sarkú szandált pillantottam meg, amelyet azon az emlékezetes napon a konyha kövén fedeztem föl, korántsem ilyen rendezett állapotban.

Magdussal azóta nem akadtam össze, s ahogy most a szemem elé került, a szívem máris a torkomba költözött, s oly zabolátlanul verdesett, hogy kis híján nem jutottam levegőhöz. Jobbnak véltem tehát, ha mielőbb kereket oldok, s valamelyik távolabb eső fa alá telepszem.

Nem akartam megzavarni az álmát, ezért óvatosan elindultam annak a mogyorófának az irányába, amely mellé valaha a rigót temettük. Magdus azonban vagy nem aludt, vagy legjobb szándékom ellenére fölébresztettem, mert alig tettem néhány lépést, már a könyökére emelkedett, és odaszólt.

- Elfoglaltam a helyét?

- Honnan veszi, hogy az az én helyem? - kérdeztem vissza erőszakolt természetességgel.

- Sokszor láttam itt magát heverészni - mosolygott Magdus. - Amikor kisebb volt, még föl is mászott erre a fára, egészen a csúcsáig. Emlékszik?

A kedves hang magabiztossá tett.

- Sajnálom, hogy felébresztettem, pihenjen tovább, nem akarom zavarni.

- Nem zavar - felelte a lány. - Nyugodtan ideülhet a pokrócra, van rajta hely bőven.

Mielőtt válaszolhattam volna, Magdus talpra szökkent, a félbehajtott pokrócot szétterítette, és teljes hosszában a fűre borította.

- Na, jön?

Amint pucér lábbal állt előttem a fűben, a virágmintás rövid szoknyában s a könnyű, ingszerűen viselt blúzban, már tudtam, hogy nemigen sikerül majd ellenállnom a kísértésnek.

- Biztos, hogy nem fogom zavarni? - próbáltam késleltetni a döntést, mivel képzeletemben peregni kezdtek a konyhai jelenet képei.

- Biztos - felelte. - És én se fogom zavarni az olvasásában. Olyan néma leszek, mint a sír. Meglátja. Tessék. Akad itt hely magának, még több is, mint amennyi kellene - mondta, hátradobva a haját, most némi elfogódottsággal.

- Köszönöm - válaszoltam. A lánnyal szemközt törökülésbe helyezkedtem, jókora senkiföldjét hagyva kettőnk között. Zavaromban a hónom alatt őrzött kötetet elő se tudtam húzni a karom szorításából.

Magdus, tartva a szavát, egy ideig felém se nézett, épp csak fészkelődött egy kicsit, hogy kényelmesen üljön. Néhány perc múltán azonban, ahogy észlelte bénultságomat, rám emelte a szemét.

- Abból fog olvasni? - mutatott a még mindig hónom alatt rejtőző könyvre.

- Igen - feleltem, és a szerény biztatástól ismét erőre kaptam. Kézbe vettem a kötetet.

- Megmondaná, hogy mi van abban a könyvben?

- Persze.

- Akkor árulja el.

- Versek.

- Tényleg? - tágult nagyra Magdus szeme. - Amikor kicsi voltam, és még nem tudtam olvasni, a nagyanyám nagyon sok verset mondott nekem.

- Fejből?

- Úgy. Azokat mondta föl, amiket még ő is a nagyanyjától hallott.

- Ha akarja, egy verset szívesen felolvasok magának ebből a könyvből - emeltem tekintetemet Magdus gömbölyded térdéről a szemébe.

- Látja, annak örülnék.

Találomra kinyitottam a kötetet. Vesztemre vagy szerencsémre a Szálló egek alatt felütött oldala azzal a három versszakot számláló költeménnyel kezdődött, mely a Szerelem címet viselte.

A lányt meghatotta a vers, efelől nem lehetett kétségem. Arra kért, hogy az utolsó strófát ismételjem meg. Mit sem habozva újra olvasni kezdtem, hogy:

Járok habok gyanánt futó finom havon,

mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom

egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,

két kezemen maradt szerelmed illatát.

Ahogy másodjára is a költemény végére jutottam, úgy tetszett, hogy Magdus szeme kissé bepárásodott.

- Köszönöm - mondta halkan. - Ezt a pár sort már meg is jegyeztem, és többet nem fogom zaklatni.

Hosszú csend ereszkedett közénk. Én, színlelve az olvasást, tovább lapozgattam a könyvben, de fantáziámban ismét pörögni kezdtek a konyhai képek filmkockái, oly vakító élesen, mintha az egész jelenet itt játszódna le, karnyújtásnyira a könyvemtől, a pokrócon. A száguldó képek látványa átitatta a testemet, a vérembe szívódott, s a férfiasságomat megint felbolygatta, minden eddiginél nagyobb erővel. A tornaórákon viselt klott rövidnadrág volt rajtam, így valósággal rettegtem, hogy Magdus, ha rám téved a pillantása, óhatatlanul észreveszi az állapotomat, bár törökülésben kuporogtam a helyemen. Közben azon töprengtem, hogy miképpen fér össze egymással a kétszer is felolvastatott versen elérzékenyülő Magdus azzal a lánnyal, aki a konyhában fékevesztett szenvedéllyel tekergőzött Spéci ölében. Vajon miféle kapcsolat szövődhet a már-már könnyeket fakasztó érzelmesség, és a határokat nem ismerő nyers vágy között, egyazon személy testében és lelkében?

Óvatosan Magdusra emeltem a tekintetemet.

- Maga ismeri a nagybátyámat...? - intéztem hozzá a kérdést, igencsak félénken.

- Nem - füllentette, már-már begyakorlottnak tetsző közömbösséggel.

- Édesanyám öccsét... Elég sokat jár hozzánk.

- Tényleg nem ismerem, higgye el. De ezt most miért kérdezi?

- Azért, mert ő még nálam is jobban szereti a verseket.

- Komolyan?

- Igen.

Magdus az oldalára dőlve a jobb talpát nyomkodta.

- Fáj? - kérdeztem.

- Nagyon.

- A másik is?

- Az is. A sok állástól.

- Miért nem vesz kenőcsöt a patikában?

- Már vettem, de nem használt. - Magdus elhúzta talpáról a kezét, és a szemembe nézett. - Lefekvés előtt a Viki szokott megmasszírozni. Nagyon ért az ilyesmihez.

Viki, a másik konyhalány Magdus szobatársa volt, a szabad idejét jegyesével, egy postással töltötte, alighanem most is vele kószált.

Valószínűleg a bőröm alatt felgyülemlett feszültség költöztette belém a bátorságot, mert magamnak is váratlanul azt mondtam:

- Mit szólna hozzá, ha megpróbálnám helyettesíteni a Vikit? A kezem biztosan ügyetlenebb, mint a Vikié, de hátha sikerül.

Magdus néhány pillanatig csak a tekintetét jártatta rajtam.

- Viccel? - kérdezte azután.

- Nem viccelek.

- És nem fog utálkozni?

- Nem.

Kikecmeregtem a törökülés béklyójából, majd a senkiföldje közepére ültem, közvetlenül Magdus elé. A lány szeme megakadt a tornanadrágomon, s észlelte azt, ami csak egy vak előtt maradhatott volna láthatatlan.

- Kérem... - nyújtottam ki határozottan a kezemet, s most már az sem zavart, hogy lelepleződtem, sőt talán még örültem is neki. Magdus kezembe csúsztatta a jobb lábfejét, azzal hanyatt dőlt a pokrócon, és lehunyta a szemét.

Fogalmam sem volt, hogyan kell masszírozni, de a szavakkal ki sem fejezhető boldogság, hogy életemben először egy meztelen női lábat tarthatok a kezemben, közvetlenül a háborgó ölem fölött, találékonnyá tette az ujjaimat. A saroknál kezdtem, azután fokozatosan haladtam előre, majd az ujjtövek alatt megbújó puha izompárnán megállapodtam, s némileg erőteljesebb és gyorsabb mozgásra fogtam a kezemet. Ahogy ebbe a széltében elnyúló s egyben kidomborodó párnába mélyesztettem a tíz ujjamat, Magdus fölszisszent.

- Fáj? - riadtam meg.

- Fáj.

- Hagyjam abba?

- Ne. Csinálhatja erősebben is.

Minden erőmet az ujjaimba tápláltam, nehogy csalódást okozzak, elbukjam a próbatételt. A szememet közben Magduson legeltettem: a lány szoknyája egészen a combja tövéig felgyűrődött, mint amikor Spéci ölében tekergőzött azon a billegős széken.

- Most a másikat - szólalt meg váratlanul a lány, és miközben most a bal lábát kínálta föl a kezemnek, félkönyékre emelkedve végigfuttatta rajtam a tekintetét. - Nagyon jól csinálja. Jobban, mint a Viki.

Kinyújtotta a szabad jobb lábát, ügyesen a laza szárú nadrág alá férkőztette, és lassan, óvatosan haladt fölfelé a combomon. Az öt, varázslatosan puha érintésű lábujja páratlan leleménnyel táncoltatni kezdte a legérzékenyebb testrészemet. A gyönyör forgószele azonnal magával ragadott, valami nyögéshez hasonló, artikulálatlan hang tört elő a torkom mélyéből. A számhoz kaptam Magdus bal lábát, és belemélyesztettem a fogaimat. A felgyülemlett feszültség úgy robbant ki belőlem, hogy hanyatt döntött. Arra eszméltem föl, hogy háton fekszem a pokrócon, Magdus pedig, a könyökére támaszkodva, előttem ül, s a nadrágomba bújtatott jobb lábfeje gyengéden simogatja, babusgatja lecsillapult ölemet.

- Nem is tudtam, hogy maga már ilyen nagy fiú - mondta lágyan.