Amikor anyai nagybátyámat, Sylvester Armandot, a Vérengző fenevadak sztyeppéje, valamint A világtengerek vérfarkasai c. vadásztörténetek szerzőjét egy jellegtelen augusztusi délutánon eltemettük, otthona, a sárga ház falán, amelyet évtizedeken át saját kezével épített, egy hosszú repedés szaladt végig az alaptól egészen a koszorúig.
A repedés kétségkívül a temetés ideje alatt keletkezett, mert senki sem látta megnyílni, és azt a bizonyos sikolyszerű hangot sem hallotta senki, amely az ilyen repedések létrejöttét kíséri, ezért aztán elkerülhetetlen volt a következtetés, hogy az a titokzatos kapcsolat, amely építője és a sárga ház között már az elmúlt évtizedekben is letagadhatatlan volt, Sylvester Armand halálával csak szorosabbá vált.
A hegygerincen, a régi temetőben ásta meg a sírt apám és nagyapám a sziklás, agyagos földben, amíg egy tompa koppanással Sylvester Armandné Besztercei Rozália koporsóját nem érintette az ásó. Amikor letisztogatták róla a földet, a diófa koporsófedél és az aranyozott felirat ugyanúgy csillogott, mint húsz évvel azelőtt, amikor a földbe került, mintha egy csoda előhangja lenne; mintha addig nem akart volna telni rajta és benne az idő, amíg Sylvester Armand koporsója is meg nem érkezik.
A temetés minden pillanata áttetsző csodajelekkel volt terhes. A körtefa, amely az immár kettős sír fölött magasodott, mindvégig rázkódott és ropogott, majd a hirtelen feltámadt szél ellenébe feszült, mintha vissza akarná tolni azt a Pilis mélyébe, ahonnan érkezett. A temetőfalra letelepedő madarakat összekötő vonalak halványzöldes fénnyel izzottak fel, és a legkülönfélébb jelekké szerveződtek, egyszerre váltogatva nyelveket és írásokat. A sírhant, amely a Sylvester házaspárt borította, belülről forrósodni kezdett, végül egészen felizzott, és gőzölögve süppedt az estébe forduló nyárdélutánban. Zavartan és bizonytalan lelkiismerettel siettem haza.
Másnap hajnalban különös hangra riadtam fel, amely a hegyek felől érkezett: sikolyra emlékeztetett, de már kihűlt és élettelen hang volt, egyike a különös visszhangoknak, amelyek napokig képesek a hegyek között bolyongani, amíg végre elenyésznek; ahogy felébredtem, biztos voltam benne, hogy a ház hangját hallottam, a repedését, amely a temetés idején keletkezett a falban, s hogy hozzám érkezett el végül, nem lehet véletlen: nekem még dolgom lesz a házzal, talán azért, mert oly sok dolgom volt már vele.
Hosszú éveken keresztül minden péntek délután átsétáltam a sárga házba, ahol az emeleti teraszon viaszosvászonnal letakart vasasztal mellett, amelyen nagy kancsó jégbe hűtött limonádé és egy palack vörösbor állt, Sylvester Armand várt rám, az első években a Vérengző fenevadak, az utolsó években A világtengerek vérfarkasai hétről hétre vastagodó kéziratával.
- Kérsz valamit?
- Ó, nem, nem vagyok szomjas.
Majd tíz perc múlva ismét:
- De tényleg nem kérsz valamit?
- Esetleg egy kis limonádét.
Ekkor aztán Sylvester Armand, anyai nagybátyám hozzálátott, hogy komótos szertartásossággal, mintha nem is az üveg tartalma érdekelné, az ezüstözött, karos dugóhúzóval kinyissa a vörösboros palackot, majd amikor egyetlen korttyal felhajtotta az első kitöltött két decit, átnyújtotta nekem is a jégbehűtött limonádém.
Olyan volt ez a terasz, mintha az elmúlás egy hirtelen viharral, egyszerre söpört volna rajta végig. A ház faláról pergett a sárga festék, a vakolat berepedezett és meglazult, üregeiben gyíkok és hangyák éltek. A terasz falépcsője puhán korhadt volt és nyákosan nedves, mintha iszapon lépkedne az ember, a harmadik és a hetedik fokot át kellett lépni, különben az átkorhadt födémen keresztül könnyen a konyhában találhatta volna magát az óvatlan látogató. A vaskorlát mállott, néhol tenyérnyi lyukakat mart már belé a rozsda, e lyukakba kúszónövények indái férkőztek, melyek a csövekben tovább kúsztak, és valahol máshol kidugták a fejüket, majd egy másik üregen ismét visszabújtak, keresztül-kasul szőve és repesztve az építményt. A terasz vörösre festett betonját repedések hálózata erezte, s az erekben szorgos vegetáció tenyészett, gyomok és facsemeték kapaszkodtak meg gyökerükkel, otthont és árnyékot adva népes rovarkolóniáknak. Ennek a romlásnak a közepén ült viaszosvászonnal letakart vasasztalka mellett Sylvester Armand, és egyenként ízlelgetve a szavakat, időnként megtorpanva és visszakanyarodva a bekezdések elejére, a kezében tartott kék postairónnal, amelynek néha idegesen megnyálazta a végét, le-lecsapott a szövegre, és vadul kihúzott, hol meg vadul hozzátoldott valamit.
Lenyűgözve, tátott szájjal hallgattam anyai nagybátyám, amint kezében egyetlen szál puszta tőrrel a bozótosban az emberevő tigris felé kúszik, hogy kimentse a karjai közt haldokló teherhordót, akit talán még nem késő kórházba szállítani. A teherhordó szuahéli nyelven imádkozik, időnként pedig a fehér embert átkozza, aki megvadította a dzsungelek urát. Sylvester Armand a kés pengéjét a foga közé szorítva lassan egy árokba kúszik, azon keresztül próbálja megközelíteni a morgó és fújtató fenevadat. Nagybátyám karján mérges rovarok futnak. Nagybátyám derekára gyilkos indák fonódnak. Nagybátyám érzi a nyersvas ízét. Váratlanul egy kafferbivaly is megjelenik, és hátulról támad nagybátyámra, végül nagybátyám mégis a tigrisre veti magát, és elmetszi a fenevad torkát. Az állat hörgése sokáig visszhangzik a dzsungel fái alatt.
Pihegve ültünk a teraszon. A hársfák fölött már áttűzött a nap, és felizzította a sárga falakat.
Egy hajnalban arra ébredtem, hogy valaki hevesen rángatja kintről a bejárati ajtót.
- Segíts rajtam! Könyörgöm, segíts!
Kibotorkáltam a sötétben. Az ajtóban halálsápadtan, szélfútta hálóköntösében Sylvester Armand állt. Ajtót nyitottam, és reszkető nagybátyám bekísértem a nappaliba.
- Rosszat álmodtam! - roskadt a fotelbe. - Nagyon rosszat!
- Tessék elmesélni, Armand bácsi!
- Azt álmodtam, hogy... beleszartam a Bibliába!
Kétségbeesetten nézett rám beesett, izzó szemeivel. Aztán reszkető kézzel felhajtotta a pohár bort, amit elétettem.
- A szar Sámuel második könyvén feküdt, a kilencediktől a tizenegyedik fejezetig. Onnan, hogy „Monda pedig Dávid...", odáig, hogy „Azonban a kőfalról lövöldözének..."
- A Károli-Biblia! - kiáltottam fel önkéntelenül.
Bólintott.
- Összetekeredett, spirális szar volt. Úgy feküdt ott, mint egy napon sütkérező kis kígyó - nézett sötéten maga elé Sylvester Armand.
Onnantól már nem volt többé ugyanaz az ember. Kéziratát elhanyagolta, pedig éppen azokban a napokban érkezett meg egy nagyobb könyvszállítmány francia vadászírók elbeszéléseivel, amelyekből még sok mindent le akart fordítani. Ami azonban az egyik oldalon megfogyatkozott, felgyarapodott a másikon: újra visszatért a házhoz, amelyet a könyvek miatt hagyott el, és mindenek előtt nekilátott, hogy rendbe hozza a teraszt. Természetesen engem hívott segíteni.
- Értesz a fához?
Vállat vontam.
- Akkor te csinálod a lépcsőt - mosolygott rám, és átnyújtotta a raktár rozsdás kulcsát.
A fészerben Besztercei Rozália halála óta nem járt senki, lelakatolva állt, hogy semmi ne zavarja az eltávozott asszony kedvenceit: a csónakokat.
Huszonöt-harminc csónak pihent a raktárban, szépen lelakkozva, lezsírozott fém alkatrészekkel, mintha csak egy másnapi víziparádéra készítették volna elő az egész armadát. A bakok, amelyeken a csónakok álltak, alkalmatlannak tűntek lépcsőnek, így hát nekiláttam, hogy szétszedjem a legalkalmasabbnak tűnő hajókat. Nagybátyám benézett a nyitott raktárajtón, és elégedetten rikkantott.
- Ez az! Ne sajnáld őket!
Eszembe jutott erről az a délután, amikor felesége temetéséről hazatérve nagybátyám kivonszolta a kertbe a cipőszekrényeket, amelyekben Besztercei Rozália harminchatezer-hétszázhuszonöt pár cipője sorakozott, és megrendezte a leglátványosabb autodafét, amelyben valaha részünk volt - minden egyes cipőnek külön-külön a fejére olvasta valamennyi bűnét, először is, hogy mennyibe került, aztán sorban a többit, hogy merre járt és mikor, majd a tűzbe hajította a halálra ítélt ikreket. Talán ezzel kitombolta magát örökre, ezért engedte át nekem a csónakok kiirtását. Én meg élveztem, ahogy csak rombolást lehet.
- Ez az! Remek! A nagy átalakulás! - ujjongott nagybátyám, amikor megjelentem a teraszon az első lépcsőfokokkal. - Lefelé ezzel az ócskasággal!
Azzal pajszert kapott elő, felfeszegette a korhadt lépcsőt, és az egészet letaszította a mélybe.
- De most hogy megyünk le? - kérdeztem tanácstalanul. Nagybátyám azonban nem tűnt lehangoltnak.
- Mit? Itt alszunk! Úgyis meleg lesz az éjszaka!
Így történt, hogy a repedezett betonon hajtottuk álomra a fejünk, és, hogy meg ne fázzunk, megöleltük egymást anyai nagybátyámmal. Mielőtt elaludtam volna, a titokzatosan hunyorgó csillagokat néztem, ahogy pulzálnak a felhőtlen éjszakában. Nagybátyám akkor már édesdeden aludt, csak a lába rándult meg néha, mint a macskának, amikor futással álmodik.
Hajnalban arra ébredtem, hogy Sylvester Armand eltűnt mellőlem. Először azt hittem, hogy álmodom, amikor négykézláb végigtapogattam a teraszt. Ekkor hallottam meg a hangot, amely a konyhából szűrődött fel. Nagybátyám hangját hallottam, ahogy élénken érvel, vitatkozik és kiabál rendszerint férfiatlannak jellemzett falzettjén; vitapartnere néma maradt.
Óvatosan leereszkedtem az esőcsatornán, és belestem a konyhaablakon. Odabent már minden csendes volt, az a fajta aláaknázott csend, amely a hosszú történetek nyitánya.
Előrelopóztam a hibiszkuszsövény mentén, és óvatosan kinyitottam az ajtót. A szemem lassan megszokta a kintinél is sűrűbb, csillagtalan sötétet, és beljebb léptem, egészen az ebédlőasztalig, amikor megütötte az arcom a forró vér szaga; aztán az alkóvban a tigrist is észrevettem, amint anyai nagybátyám, Sylvester Armand holttestét marcangolja.