Amikor Anettal kijöttünk az Ősz Isten irodájából, éreztem, ahogy ránk szegeződnek a pillantások. Tudtam, ha erősen visszanéznék, szépen körbeforgatva tekintetemet a várakozókra, ezek a pillantások elbújnának előlünk, idegesen bújnának az újságok mögé, le lennének sütve, matatna a kéz, sunyulna a szem, aztán abban reménykedve, hogy már máshol járok, ismét rám néznének, kinek bátorságot adva, kit pedig keserves kétségek közé taszítva, hogy valóban bekövetkezhet a csoda. Minden attól függ, mosolygunk-e majd, vagy könny szökik a szemünkbe.
Nem szeretek orvosi váróteremben ülni, kórházi rendelőből kijönni meg végképp nem. Nem szeretem, ahogy oda tartozik az ember. Mintha ő lenne a beteg, mintha beteg lenne, mintha ott helyben meghalna. Mert a kórházhoz akkor nekem még nem a születés tartozott, hanem a halál. Első komolyabb kórházi halálos élményem egy fotólaborhoz kötődik. Debrecenben, még egyetemistaként, volt egy barátnőnk, aki a Klinikán volt laboráns. Kis pici kuckója volt, izgalmassá tették bent a sejtelmes fények, szerettünk itt matatni és kutakodni, de ami lényegesebb volt számunkra, mindig volt bent néhány üveg bor. Ültünk a sötétben, kortyoltuk az üvegből a bort, és néztük, ahogy a lány csípteti föl száradni a képeket. Kis kerek valamik voltak, itt-ott feketéllő foltokkal. Egyszer elárulta, mik azok. Rákos gyerekek agyának röntgenfelvételei. Megittuk a bort, s kiléptünk a fényre. Gyerekes anyák jöttek velünk szembe a százados fák árnyékolta sétányon, karjukon csecsszopókkal, babakocsiban vagy csak úgy vonszolva maguk után nagyobbakkal. Máskor talán az anyákat néztük volna, találgatva, lehetne-e azt vele vagy nem, megvolt-e neki hajnalban, vagy csak hetente kétszer szokták, de most nem, most valahogy ösztönösen is azt néztük, vajon rákos lehet-e a gyereke vagy nem. Mint a szerelemjósló akáclevelet próbálva mondogattuk, ez rákos, ez nem, rákos, nem rákos, rákos, nem rákos, rákos, nem rákos, próbáltuk kihozni úgy, hogy ne legyen az, néha sikerült, néha nem, szörnyű volt. Évekkel később, már Pesten a Bermuda négyszög kocsmáinak egyikében ismerkedtem meg egy kórboncnokkal, Boncnok Pistivel. Kicsi volt, de erős, akár az erőspista, nem bírtam volna vele a pálinkaivó versenyt. Negyvenöt kilós lehetett, magasságra épphogy a törpehatár fölött, hatalmas bajsza volt, népmesei, talán nagyobb volt, mint maga a kis ember. Fekete számzáras dipótáska volt nála mindig, találgattuk, hogy mi lehet benne, néhány sör után énekeltük is az akkor divatos számot, persze kicsit átköltve, édsz-máj-rák, édsz-májrák, eza za élet. Egyszer kinyitotta a fekete dobozát, lélegzetfojtva vártuk, hogy üvegcsébe zárt gyerekszemek vagy összefércelt petevezeték-gombolyagok esnek-e ki belőle. Krizantim, mondta nevetve. Tatarozzák a proszektúrát, kellett az állványnak a hely, kivágták szegényeket, én meg elhoztam. Viszem ki a temetőbe. Mindennek megvan a maga helye. Boncikám, hogy bírnál egy szumóst felrakni a boncasztalra, kérdeztem egyszer, boncolás után téged kéne műteni heresérvvel. Kért még egy kört, Pali, mondta, tudod te, hogy én hol dolgozok? Aztán mondta a kórház nevét, a tévéből meg az adófelajánlásokból tudtam, hogy ott kezelik a rákos gyerekeket, kis kopasz fejüket sokat mutogatják. Koraszülött szumóst még nem láttam, mondta. Tudod, az ember nem hinné, hogy milyen nehéz tud lenni egy halott csecsemő, mint az ólom, olyan, amikor emeled. Aztán amikor kiszáll belőle a szívlélek, akkor megkönnyebbül a test, már könnyen emeled, csak a te szíved súlyosbodik.
Nem tudom, miért éppen a halott csecsemők jutottak eszembe ott a Gyerekgyár halljában állva, miközben éreztem, minket figyelnek. Megsimogattam Anett hasát, aztán vigyorogva megcsókoltam, higgyék azt, hogy már nekünk jó, minden oké, most mondta a nagy Ősz Isten, hogy nemcsak lehet, lesz is gyerekünk. Ugyan még csak egy alkalommal voltam itt a Meddőségi Klinikán, a spermavételkor, de már akkor tapasztaltam, milyen nehéz az Ősz Isten ajtaja előtt ülni, s milyen nehéz kijönni onnan. Egy női arcra emlékszem. Csúnya volt a nő, kifejezetten randa, hétköznapi ember azt mondaná, meg lehet dugni, csak nem ittál még eleget. Alacsony volt, köpcös, testén otthon varrt barna kosztüm feszült, mályvaszínű inggel, bokáit puha harisnya szorította májas hurka alakúvá, fehér tűsarkú cipőjén sajnáltam a sarkakat, ilyen terhet nem lehet cipelni egy életen át. Iszonyatos volt, ahogy ott ült. Mellette egy férfi állt, gondolom, leendő gyerekei apja. Úgy nézett ki, mint Bán János Az én kis falum-ban. Tök gáz volt a pasi, amikor megmozdult, nyaklott, és valami furcsa vigyor rondította el az arcát. Spártában azonnal lelökték volna az egész családot a Taigetoszról, de ők itt ültek, békés, vágyakozó emberek, valami furcsa okból azt akarták, hogy a természet és a tudomány duplikálja őket. Nem törődtek semmivel és senkivel, fogták egymás kezét, és vártak a csodára. Hogy ők is emberek legyenek. Nem vagyok egy vallásos típusú ember, kocsmai körökben inkább azt mondanák, olyan kúrós-ivós vagyok, de ezt a két embert nézve kezdtem elhinni, hogy létezik olyan dolog, hogy hit, hit, amit az akarat táplál, s ami élhetővé teszi az életet. Akkor még nem tudtam, hogy az elkövetkező éveket itt fogom tölteni én is, akár a Taigetosz család, nem tudtam, hogy minden időmet a gyerekvágy és az azutáni nyomozás tölti majd ki, hogy amit csinálunk, vagyis csinálnak velünk, az a klónozás egyik formája, latinul in vitro fertilizáció, és azt se tudtam, hogy felforgatom a Bibliát és a Koránt, hogy találok-e bennük utalást a klónozásra, Istennek tetsző dolog-e az, amit csinálunk, hogy az a gondolatom támad, hogy nem is Louise Brown az első lombikbébi ezerkilencszázhetvenhatból, hanem maga Jézus, hiszen szeplőtlenül fogant, testi érintkezés nélkül, azt se tudtam, hogy a tudósok egy része csak öröm nélküli fogantatásnak nevezi ezt a dolgot, vajon Szűz Mária élvezett-e akkor, és már nem kérdezhetem meg Petrit, hogy miért hagyta ki ezt a témát az Apokrifból, hogy amíg Józsi lement a Háromkirályba, addig mi történt Marival, nem kérdezhetem meg, mert amikor jöttünk haza Krétáról, ahol anyám megkérte nekem Anett kezét, amikor felszálltunk a repülőgépre, megkérdeztem az utaskísérőt, mi történt az utóbbi három hétben itthon, akkor azt mondta mosolyogva, tegnap meghalt valami szakállas híres költő, bemondta a tévé is, szóval nem kérdezhetem meg Petrit, se Pilinszkyt, se Erdély Miklóst, egyedül maradtam a kétségeimmel. És azt se tudtam, hogy néha nem in vitró, hanem infernó. Hogy könnyező nőket és férfiakat látok, akiknek nem lehet gyerekük, akiknek nem sikerül, hiába a budai villa meg az úszómedence meg a fűtött járda, a Jóisten és a természet nem a bankszámlát nézi, zokogó nőket fogok látni, síró szemeket, amelyek aztán szárazzá szikesednek, hiába, nincs élet, s ez maga a halál.
Amikor kijöttünk a kórházból, egyedül akartam lenni. Ez így, hogy most már lélekben hárman voltunk, szerintem természetes. Mert amikor kiderült, hogy a bennem termelődő spermák satnyák ugyan, de fogamzásképesek, abban a pillanatban tudatába lettem annak, hogy előbb-utóbb rendes család leszünk, az orbáni vágynak megfelelve, három szoba már megvan, duplán is, a négy kerék az tizenkettő, autó, két bicikli, fűnyíró, gyerek meg majdcsak lesz egyszer, ha nem három, csak egy, akkor egy, majd írok neki kistestvéreket, szóval biztos voltam benne, hogy lesz gyerekünk, nekem már lehet, Anettet meg majdcsak megpiszkálják. Szóval egyedül akartam lenni, vagyis kettesben a gyerekkel. Jól van, legyél egyedül a benned szunnyadó gyerekkel, mondta asszonkám, aztán elment dolgozni, én meg beültem a kórház melletti büfébe, Zuzuhoz. Nem volt semmi dolgom, kértem egy sört, meg a biztonság kedvéért egy kisvilmost, és csak úgy néztem, néztem ki a fejemből, nem tudtam, mit akarok, és nem tudtam azt sem, hogy mit nem akarok, rám nehezedett a semmitnemtudás terhe. Néztem a villamosmegállóban tolongó embereket, ahogy nyomulnak fel az ötvenhatosra, lökdösődve, tülekedve, mintha valami fontos dolguk lett volna, az autókat, ahogy kergetik a zebrán a járókelőket, itt lehet, meg van engedve, közel a kórház, tán még mentőt se kell hívni, ha elcsapnak egyet-egyet, néztem a zöldségest és az újságárust, akikről még nem sejtettem, hogy egy darabig életem részévé válnak, hogy az egyik az orbitügynököm lesz, cukormentes csávó, a másiknál meg forintra veszem a Kismamákat, néztem a Zuzuhoz betóduló gimnazistákat, akik lyukasóra alatt kiugranak egy kávéra és cigire, budai újgazdagok gyerekei, lötyögő deszkás nadrágjaikból bámészkodtak ki a nagyi ezresei, tetszett a szabadságuk, mert még nem tudtam, hogy nemsokára gyűlölni fogom őket, gyűlölöm majd őket, mert nem adják át a kismamáknak és az öregaszszonyoknak a helyüket a villamoson, nagyképűen fülhallgatójuk mögé vonulnak, ők meg azt nem tudják, hogy a sok enerdzsitől és mákoscsokitól impotensek lesznek, hiába apa milliói meg az algamentes úszómedence, a meddőségi előtti padon fognak megrohadni, kis köcsög korengedményes szinglikék.
Néhány napja vettem egy füzetet, elhatároztam, hogy végre írni fogok, megírom ennek az egésznek a történetét, a gyerekvágynak és az apaságnak, ennek az egész macerának, amivel a Gyerekgyár jár, s ha véletlenül nekem, nekünk nem lehet, akkor majd találok valami alanyt, figurát, talán éppen Taigetoszékat, évekig kísérem nyomorúságosan boldog életüket. De most már megvolt a bizonyosság. Ott rejtőzködött bennem a gyermek, a gyerekem. Kértem még egy sört, megrendeltem az ebédemet is, elővettem a füzetet. Nagyon szép füzet volt, vörös bőrgerinc fogta öszsze a másnaposvaj-színű lapokat. Finom, szecessziós, toulouse-lautreces dáma pihent rajta egy kanapén, haja meztelen kebleire hullott, ujjai között vékony szipkát fogott, mintha arra várt volna, gyere, írj meg. Egy ilyen füzetbe valóban lehet írni. Még soha nem írtam regényt, csak amolyan kis történeteket, vagy ahogy én nevezem őket, lábjegyzeteket az élethez, szóval soha nem írtam regényt, nem is tudtam, hogyan kell elkezdeni. Talán kezdjem azzal, hogy miért akarok én gyereket? Megpróbáltam. Elővettem egy vékony fekete tollat, és elkezdtem írni.
„Miért akarok én gyereket?
Talán később gyerekeket?
Vajon miért is akarok én ebbe a világba gyereket?
Tudom?
Nem tudom.
Azt tudom, hogy jönnek a hírek, hogy miért is nem, hogy miért nem kéne.
Íme, csak a maiak.
Pöcegödörbe dobta újszülött csecsemőjét B. I. tizenhárom éves, kiskorú hajadon, D-i lakos. A csecsemőboncnoki szakértő megállapította, hogy az újszülött egészségesen jött létre a világra. B. I. feltett kérdésre azt válaszolta, nem tudja, ki a gyerek apja. De most már mindegy is neki...
Fejbe lőtték K. T. hatéves D-i lakost sörétespuskával. Nyolc napon túl gyógyuló, de nem maradandó sérülést szenvedett. Hatósági szórólapos felhívásra a helyi rendőrőrsön jelentkezett a tettes, Ny. B. I. hétéves, D-i illetékességű lakos. Mint Ny. B. I. szülei jelenlétében elmondta, véletlenül találta el K. T.-t. Az utcán közlekedő autókra szokott lövöldözni, tudtával az apja engedély nélkül tartott vadászpuskájával, mert zavarják az autók hangjai az internetezésben, meg hibázik a pléjsztésünben. A vasárnap délelőtti lövedék gellert kapott egy GTK-217-es rendszámú Opel Corsán, valami helyi újságíró, vagy író, vagy mittudjaőmi autóján, és az fejen találta K. T.-t, aki egyébként a barátja és szülei szomszédja. Nagyon sajnálja az esetet. Az üggyel kapcsolatban elmondható még, hogy K. T. szülei nem kívántak feljelentést tenni. Ny. B. I. apja ellen eljárás indult tiltott fegyvertartás miatt. Ny. B. I.-t kiskorúsága miatt nagykorúságáig figyelmeztették, hogy ne lövöldözzön ide-oda."
Elolvastam újra, aztán szépen áthúztam. Nem, ilyen szörnyűségekkel nem lehet kezdeni egy remélhetőleg boldogságot és reményt árasztó könyvet. Megittam még egy sört meg egy kisfelest, éreztem, hogy lassan berúgok. Tehetetlen voltam, úgy járok, mint Garaczilaci, aki elkezdett egy indiános regényt írni, de az ötödik oldalon egy csatajelenetben mindenki meghalt. Igaz ő akkor tízéves volt, én meg most harminchat vagyok. Talán azzal kellene kezdeni, hogy ki vagyok én. És mi ez az ország. Ahová születni fog. Elkezdtem újra írni.
„Kisbubám!
Te, aki nem tudom, hogy fiú leszel-e vagy lány, a fiam leszel-e majd vagy a lányom, egyáltalán megszületsz-e majd vagy nem, s csak az én képzeletemben, vágyaimban rejtőzködsz, és hagyod, hogy nélküled éljem le az életem, mesélek most neked.
Kisbubám.
Igen, így foglak szólítani ezután, ezen a kedves, de nemtelen néven, hogy Kisbubám, Buba, Bubám, Bubácskám, Kisbubám, el kell mesélnem neked valamit, valamit, amit talán úgy hívnak, hogy az igazság, s titkát oly sokan próbálták megfejteni, rejtélyeit felfedni már, oly sokféle szemszögből próbálták ábrázolni, sikerrel vagy sikertelenül, el kell mesélnem neked az igazságot, az én, a mi szemszögünkből való igazságot, hogy olvasd el, ha felnősz, és talán én már akkor nem leszek, hogy apró lábjegyzeteimmel útba igazítsalak téged, olvasd el születésed és apád apaságának történetét."
Itt jártam az írással, még a füzet legelején, s talán a legjobb pillanatban szakították meg éppen csak elkezdett történetem menetét, amikor Zuzu csöngetett, kész van a kaja, menjek érte a pulthoz, ilyet biztosan nem ettem még. Három darab kubba gőzölgött a tányéromon, sárgás testük még párolgott, mint aki azt akarja mondani, várj még, ne légy mohó, az élet lassú, finom és szép, várj még, ráérsz, előbb gyönyörködj, gyönyörködj, szemed tapogassa puha testemet, szívd be az illatom, aztán falj föl, aztán felfalhatsz, őszinte örömömre. Vártam. Tényleg nem ettem még kubbát, pedig szeretem a keleti ételeket. Főtt rizsbe töltött fűszeres darált hús, rolád alakba formálva, felvert tojásban jól megforgatva és forró olajon kisütve. Egyszerű és mennyei volt. Sokkal egyszerűbb volt és jobban is esett, mint az írás. Megint ott jártam, mint általában mindig. Kitalálok valamit, ami jónak és érdekesnek tűnik, aztán megcsinálni már nincs kedvem, jóllakok magával a gondolattal, az írás már fölöslegesnek tűnik, elég, ha magamban véget nem érő monológként létezik, s elporlad majd anekdotává zsugorodva valami foltos, ragadós kocsmapult alatt. Nem lesz belőle másnak katarzis és öröm.
Megtöröltem a számat, megittam a maradék sört, és már nem volt kedvem írni. A füzet elején ott incselkedett a szecessziós nő. Éreztem, hogy egy perc alatt elintézi azt, amit a meddőségi kabinjában megannyi pornólap sem tudott. Kimentem a vécére, fehérfolyásom volt. Vajon tudják-e ők maguk között, hogy melyikük lesz az, aki majd a lombikban vagánykodik, aztán Anett méhében szárba szökken? Eszembe jutott egy régi barátnőm, egyedül vele kellett mindig óvszerrel szeretkezni. Aztán már az után, csak úgy az ágyon pihegve, lehúzta, lóbálta egy kicsit, és megpuszilta a gumit, ott vannak bent a kicsikék, mondta. Valahogy nem jutott eszembe akkor, hogy ez gyilkosság, hagyni, hogy egymásba fulladjanak, ahelyett, hogy bent a méhmelegben házibuliznának, aztán meg legyen, aminek lennie kell.
Mindegy, le van szarva a világ, itt vagy velem, és kész.
Kisbubám.
Egyszerűen vagy, és kész.
Gondoljon el mindenki úgy, ahogy akar.
Az elgondolással nemigen akartam foglalkozni, legyen az majd az olvasó problémája, nekem elég volt a tudat, hogy vagyunk. Kinyitottam a füzetet újra, elolvastam az utolsó mondatot, amit leírtam. „El kell mesélnem neked az igazságot, az én, a mi szemszögünkből való igazságot, hogy olvasd el, ha felnősz, és talán én már akkor nem leszek, hogy apró lábjegyzeteimmel útba igazítsalak téged, olvasd el születésed és apád apaságának történetét." Hirtelen nem akartam arra gondolni, amikor már nem leszek, igenis lenni, létezni akartam, még fontos pillanatokra várok. Amikor majd kiderül, hogy Anettnek is elmúlt a baja, amikor megfogan, amikor nevet keresünk a még Névtelennek, amikor a Gyerekgyár megjelent részleteiből kifizetem az orvosokat, na ez nem túl szimpatikus, de mit tegyek, ez is eszembe jutott, amikor kimondja az első szavakat, és persze az is, amikor olvassa majd ezt a könyvet, meg a lábjegyzeteimet. Igen a lábjegyzeteimet, mert azok fontosak, talán az egész életünk lábjegyzetekből áll. Apró kis odavetésekből, megjegyzésekből, magyarázkodásokból.
Mint például a nevem is.
Az embereknek általában van egy nevük, és kész. Vagy szeretik, vagy nem. Az enyém nem olyan egyszerű, nem tudom, hogy magyarázom majd meg. Folytattam az írást.
„Kisbubám!
Én, aki azon vagyok, hogy valaha is létezzél, bűnös és önző emberként belevesselek ebbe a gyarló és szép világba, előre tudom, hogy vétkezek ellened.
Nem fogod tudni, hogy hívják apádat.
Mikor már értelmed határán leszel, és tudod, hogy az a csapzott hajú, szakállas bácsi, akinek sörszagú bajsza cirógatja arcocskádat, az az apád, az a mosolygós édes, aki mindig dúdol neked, és keblén altat, az az anyád, akkor nagy bajban leszel. Mert jönnek majd különböző emberek, a csodádra járnak, és közben így fogják apádat hívni, hogy Pali, Palika, Palibá, Csaba, Csabika, Gyula, Gyulus, Pufi, Pufibá, Puszibá, Pufika, meg még néhány tucat módon. Te meg csak nézel, úristen, hova kerültem, hát melyik az apám, ez egy ilyen bolond világ?
Tudod, egy idő után meguntam, hogy mindenkinek magyarázni kell, hogy lettem Csabából Pali, hogy állandóan el kell mesélni, hogy meguntam a kolbásznevet, hogy az óvodában mindig azzal csúfoltak, Csaba kérsz egy kis gyulait, Gyula kérsz egy kis csabait, és az összes felkészületlen riporter és újságíró erről faggat, de hogy mi van a mélyben, arról fogalmuk sincs, az tán nem is érdekli őket, azt gondoltam, végleg lezárom az ügyet. Az egyik könyvem végére megkértem nagyanyámat, a te dédidet, a csipkebetyárt, hogy írjon rólam valamit. Úgyis szerepel a könyvben, szereti a művészetet, kiváló csipkeverő, hadd váljon már egy kicsit íróvá is. Az íráshibákat se javítottam ki, beraktam utolsó novellának a saját nevével. No az egyik komoly teoretikus, már-már intézmény, meg is írta, valahogy így: Ficsku kitűnő posztmodern trükköt alkalmazva, a novellahősként szereplő nagyanyja nevében írja meg saját életrajzát. Kár, hogy a trükk nem sikerül, blöffé válik, a szöveg nem illik be a textusba, nyelvileg hiteltelen... stb. Azóta így káromkodok:
Textus!
Kisbubám!
Idemásolom most neked dédnagyanyád egyetlen irodalmi szövegét, az eredeti, egyetlen létező változatban.
Murvai Julianna:
Csaba gyermekkora
A Csaba gyermekkora csodálatos volt. Nagy szeretetben nőtt fel. Az apja egyetemista volt, az anyja főiskolás, és így rám maradt a gondozás. Születésétől kezdve szemmel kísértem, tervbe vettem, hogy azt a módszert használom, amit az én gyerekeimmel. Figyeltem pici kora óta, hallgatott, és mikor kicsit erőlködött a kakáláskor, én nem azon voltam, hogy kacározzak vele, hanem olyankor mindig nyögtem, hogy ö, ö, ö. Ezt már három hónapos korában figyelembe vette. Négy hónapos volt, amikor elmentem a háztartási boltba. Vettem egy kis bilikét. Ott kinevettek, hogy négy hónapos gyereket hogy ültetek rá. Mikor láttam, hogy hallgat, kiemeltem a kis ágyából, a hóna alá tettem a kezemet, lihegett a kezem között, és nyögtem neki. Ő azonnal belekakált az éjjelibe. No, itt lett aztán nagy kacározás. Attól kezdve mindennap a bilikébe kakált. Majd az egy évet betöltötte. Hordtam a bölcsődébe. Mondtam a dadának, hogy ő már szobatiszta, de a biztonság szempontjából guminadrágot adtak rá. Mivel ez neki ismeretlen volt, cibálta magáról, és ha közeledett a dada, nyafogott. Két kis tenyerével csapkodott, és mondogatta, hogy ü e, ü e. Mikor mentem az este, szólt a vezetőnő, hogy a gyerek a dadát lehülyézte. Másnap ezt tisztáztuk, hogy nem azt mondta, hogy hülye, hanem azt, hogy ülj le. Hogy közel ne menjen hozzá. Utána meg volt nyugodva, levették róla a guminadrágot, és kedvenc lett a bölcsődében. A gyerek nagyon értelmes gyerek volt. Őt érdekelte minden, hogy miért mozognak a falevelek, meg miért süt a nap. Meg stb. Nem győztek neki bizonyítani, és arra az álláspontra jutottak, hogy két és fél éves korában közölték velünk, az orvos megállapította, hogy ez a gyerek százszázalékosan fejlettebb, mint a többi ennyi idős, és át kell vinni az óvodába. Kullogtunk hazafele. Én mondtam neki, sláfen, ő mondta alszik. Én mondtam, trinken, ő mondta iszik. Így szórakoztunk menetbe-jövetbe. Történt egy este, kiültünk az ajtó elébe. Nézte a csillagokat. Kérdezte nagymama, ezek a csillagok hogyan keletkeznek. Egy kicsit megdöbbentem, és mondtam, az okszigén összeszorul, vasgömbökké alakulnak, izzóvá válnak, millió évekig is elélnek, mikor kialszanak, szétesnek, és lehullanak. No nagymama bizonyítsd ezt be. Felmentem a padlásra, hogy valami könyvet keressek, de nem volt. Lehoztam egy könyvet, és mikor meglátta, összecsapta a két kis tenyerét. Te mama. Ez a Tibi matematikája. A lányom azt mondta, hogy ő nem úgy akarja nevelni a gyereket, mint én, ahogy őket, mire mentek az iskolába írni, olvasni és százig a szorzótáblát megtanítottam, és az neki rossz volt, mert nagyon sokat tétlenül volt a padba. Elkerültek Tiszafüredre. Hétéves volt, amikor született a húga. Előtte mindig mondogatta, hogy ő kisfiút szeretne, mert a lányok sokat pisilnek. Na mikor világra jött a kislány, reggel Csabát kísérte az apja az iskolába, és mondta neki, hogy még ki tudják cserélni kisfiúra. Ő gondolkodott, és szólt. Édesapa, csak ne cseréljük ki kisfiúra. Az apja megkérdezte, hogy miért.
Azért édesapa, mert az nem a mi vérünkből való lesz, és nem fog minket szeretni. És akkor mindenki csodálkozott, hogy milyen felfogása van ennek a gyereknek. Nőtt a gyerek, jól tanult az iskolában. Leninvárosba kerültek. Kajakozott. Mindenben benne volt. Csak annyira magához szoktatta az anyja, hogy nem engedte ilyen diszkókba, meg sehova se. Mindig mondtam a lányomnak, hogy te Etu, hát az a gyerek hadd bolondozza ki most magát. Ne majd akkor, amikor megnő. Mikor elment az egyetemre történelem magyar szakra felvételizni, azt mondta a vőm nekem. Anyu, sose hittem volna, ha ideges az ember, így megy a hasa. Hatszor voltam a vécén, amíg Csaba bent volt. Sikerült neki. Utána elvitték katonának. A katonaságnál nem érezte jól magát, majd öt hónap múlva hazakerült. És tanult tovább. Hát most ott tartunk már, hogy más lett a neve. Ezt ő választotta magának. De megmaradt neki a Gyulai Csaba név is. És mi csak így ismerjük, hogy Gyulai Csaba. De megadjuk neki azt a vicces nevet is, hogy Ficsku Pál. Azért mégis a mi gyerekünk."
Lassan szokásommá vált, hogy a napot Zuzunál kezdjük, viszem a gyereket meg a lábjegyzeteimet magammal, és másolom a szecessziós nőbe, csak úgy összevissza. Kicsit szaggatott lesz a történet, de hát állandóan kubbát eszek, mondjuk úgy, kubbista lettem. Zuzuról például kiderült, hogy iraki kurd, a bejárat feletti tévében állandóan a KurdSat vagy az Al Dzsazíra megy, egyébként nem is Zuzunak hívják, hanem Alinak, nem számít, a névdolgokat már régen elfelejtettük. Most, hogy évek óta először rendszeresen írtam, jól éreztem magam. Elmúltak a hajnali hányásaim, a remegéseim, az ideggörcseim. A gyerekkel beszélgetve, a gyereknek beszélve, régi írásaimat olvasgatva egyre jobban felfedeztem magam. Hogy mi mindent meg nem csináltam régen. Például a konyak egyes maratont. Ha pontos akarok lenni és hiteles maradni, éreztem, meg kell csinálnom még egyszer. Az epikai hitel miatt is. Az epikai hitel alapja nálam egy Móricz mondat, túl közel volt a föld az éghez. Amikor valóságos minden, mégis lebeg, vibrál, mint amikor tűzforró a levegő a talaj fölött. Szeretem a valóságos, mégis lehetetlen dolgokat, a valóságos, lehetetlen embereket. Mint például Gura Karcsit vagy Gokartos Gizit. Egyszer egy olasz forgatócsoport megkeresett, hogy mutassak nekik érdekes embereket. Mondtam, hogy egy tót faluban van egy félkarú cigány sírásóm. Hülye vagyok, mondták. Gura Karcsi éppen a háza lépcsőjén ült, amikor megérkeztünk, fél kezével a mészégetéshez szükséges kosarat font. Nem halt meg mostanában senki, mondta, de lehet, hogy nemsokára a Tódort agyoncsapja a felesége. Akkor kell majd sírt is ásni. Várják meg. Nem volt idejük az olaszoknak, inkább felásatták vele a kertet. Az is jól mutatott, ahogy a fél kezével küszködik. Amikor végeztek, azt mondták, mégse vagyok hülye. Gokartos Gizi meg egy töpörödött kis öregasszony volt, Miskolcon a Búza tér sarkán lakott. Vak volt, és nem volt lába. Kis gokartján ült, bádogdobozát szorongatva. Néha kijött a házból a lánya, kiürítette a dobozt, aztán visszaadta, az öregasszony tartotta a kezét, a lány meg üvöltött, innál mi, te vén kurva, inkább dolgozzá'! Azért néha adott neki egy-egy kisfelest. Egyszer néhány leszerelő részeg katona felkapta Gokartos Gizit, kivitték Diósgyőrbe, felrakták egy kuka tetejére, és megkoitálták. Aztán lerakták a villamossínre, eriggy kurva, mondták, és otthagyták. Gokartos Gizi másnap ott ült a szokott helyén. Amikor meg akartam írni a történetét, nem tudtam elképzelni, hogy tudott a villamossíneken hazajutni. Kimentem a József körút és a Baross utca sarkára, leültem a sínek közé, próbálgattam, hogy elérem-e a síneket. Veszettül csöngetett a négyeshatos, épphogy fel tudtam penderülni a járdaszigetre. Hülye részeg állat, öngyilkos bunkó, kiabált a vezető meg az emberek. Amikor felálltam, tényleg tántorogtam, nem az italtól, az élménytől. Most magyarázzam meg nekik, hogy az egész egy mondat miatt volt? Nem magyaráztam. De a konyak egyes maratonról tudnia kell a gyerekemnek. Megittam a sörömet, szóltam Zuzunak, hogy egy hét múlva jövök csak, lehet, hogy be leszek rúgva, ne érdekelje, ha nem tudok megszólalni, akkor is szolgáljon ki, egy sört és egy kisfelest kérek, ne írja fel, fizetni fogok, kesben. Hazamentem, Anettet megkértem, utazzon haza Pécsre, vegyen ki szabadságot, írnom kell, egyedül akarok lenni. Így lett.
A két hét magány és mintegy húsz év rövid és középtávú edzés után, úgy éreztem, hogy készen állok a nagy feladatra, meg tudom csinálni a konyak egyes maratont. Úgy látszik, nem voltak hiábavalóak az utóbbi néhány hét résztávos edzései:
Bemelegítés - öltözködés előtt egy húzásra két deci konyak.
Nyújtás, avagy zibi-zubi - bevesszük a szájba a felest, hosszan gargalizálunk, majd vigyorogva lenyeljük.
Rajt - a közeli éjjel-nappaliban, kutyás gyilkost vagy hajléktalan edzőpartnert mindig találunk.
Utazósebesség - egy órán keresztül tízpercenként egy feles, mindig más kocsmában.
Sprint - két kézzel és két pohárral való ivás, miközben az egyik pohárból iszunk, a másikat már emeljük a szájhoz, hogy folyamatos legyen az alkoholellátás.
És végül a befutó - esténként életben maradni.
A gyakorlati edzésekkel egyenértékű volt a pszichés felkészülés, főleg a befutó szempontjából. Megtanultam, hogyan kell kikapcsolni a külvilágot. Lemondtam a szexről és a párkapcsolatokról, aztán az olvasásról, rádióról és tévéről. Leszereltem a postaládát, kikapcsoltattam a telefont és a kapucsengőt. Legvégül a beszédről szoktam le. Kiábrándultságomat, indulataimat, lázadásaimat egészséges közöny váltotta fel, nem érdekelt a „világ állapottya", csak így tudtam életben maradni és a nagy feladatra koncentrálni, csak a nagy feladatra koncentrálni.
És most készen álltam a maratonra.
Hajnalban felkeltem. Semmi hányinger, lenullázáskényszer, nem remegett a kéz, és nem mozogtak a szoba vonalai. Dzsoggingalsót vettem fel, az hasznos, gyorsan le lehet húzni az ürítéshez, undorító, de praktikus viselet, az esetlegesen keletkező foltokat is könnyű letörölni. Betáraztam a horgászmellényt, huszonegy zseb, apró felesüvegekkel töltöttem meg, biztosíték a szárazabb terepre. Felvettem a pólómat, amin ott díszelgett a felirat: ÉRTED ISZOK! NEM ELLENED!
Kinéztem az ablakon, hajnali fényben úszott az Angol beteg tér. Az őrzött-védett játszótéren fáradtan hintáztak az éjjeliőrök unokái, a házunkban levő nonstop bolt előtt már gyülekeztek a kutyás gyilkosok, Facsiga, a tér álomdílere éppen a másik oldalára fordult a pingpongasztalon.
Mielőtt elindultam volna, egyperces néma felállással adóztam főszponzorom, Hajnóczy Péter emlékének. Legendás vasember volt, álmában többször teljesítette a maratont, a szupermaratonon bukott csak el. Éppen az ő nevével jelzett írói ösztöndíjat kaptam, az összege pont annyi forint volt nettóban, mint a maratoni táv. Magamhoz vettem Budapest kocsmatérképét és a költségvetést. A kocsmatérkép pontosan jelezte a harmad vagy annál kisebb kategóriájú kocsmákat, borozókat, italkiméréseket és itókázókat, utcai büféket és kerthelyiségeket, bolt előtti italozgatásra hatósági engedéllyel rendelkező kioszkokat, rendesen, árral megjelölve, mennyibe kerül a sör, kannásbor vagy a kisfeles. Sokévi munkám feküdt benne, nemcsak ivásilag, kapcsolatépítés, marketing, satöbbi. A tulajdonosok előre jelezték, ha árváltozás történt, vagy új áruval bővült a választék, lett újra császárkörte meg triplisec, vagy ilyesmi, tudták, hogy szigorú tervet kell készítenem, nehogy hiba csússzon a költségvetésembe. Ezerméterenként kellett meginnom ezer forintot. Negyvenkét kilométer bolyongás, nem feltétlenül negyvenkét egységben.
A rajt jól sikerült, a cébéás srác kérdés nélkül elém rakta a féldecis konyakosüveget, térdelőrajtot akartam, mutattam, adjon még egyet. Nézd már, a köcsög lemegy kutyába, vihogott egy kutyás gyilkos. Térdelve megittam az elsőt, felálltam, aztán a másodikat. A bejárat melletti papírdobozba dobtam az üvegeket, a kutyás már kotorászott is utána, visszaváltható, és határozott léptekkel elindultam a tér túlsó oldala felé.
Kifejezetten sportolásra teremtett környéken laktam. Angol beteg tér, Csengery - Dob - Király utca, Hunyadi tér, nem volt nehéz az ezres átlagot tartanom, sőt spórolnom is kellett, egy kilométeren belül legalább húsz kocsma, néhányat hanyagoltam. Az egyik talponállóban megettem három főtt tojást, persze külön kaszszából, a maratonon az italkiegészítőket nem lehet a keretből fedezni, de enni lehet annyit, amennyit az ember bír, bár az étellel vigyázni kell, talán jobban is, mint az itallal, az étel az káros, álmosít, tunyaságra ítél. Ittam rá három kiskonyakot, nem kellett még lazítanom a dzsoggingon, élveztem a versenyzést.
Szintidőt nem terveztem, csak a teljesítést, ezért időztem is a kocsmákban egy kicsit.
Néztem az embereket.
Beléjük szorult a csend.
Réveteg tekintetek merednek a tévére.
Köröző ujjak a poharakon.
Számzáras dipót szorongató, böfögő, hányingerrel küszködő reggeli hivatalnokok.
Cserzett arcok, akiknek nem számít az áfakulcs.
Csak a játékautomata csilingelése szakítja meg a csendet.
Húsz rongynál jött a holtpont, végül is majdnem fél táv. Forróságot éreztem, összevissza vert a szívem, remegett a kezem és a lábam, félájultan rogytam le a Duna-parton egy padra.
Maraton? - kérdezte egy hang mellettem.
Oldalra fordultam, szakállas, kopaszodó, kicsit püffedt arcú férfi volt, olyan negyven körüli lehetett. Olyan volt, mint Hajnóczy Péter.
Bólintottam, annyi energia volt még bennem, nehogy megszólaljak, mert a maraton alatt a beszéd szigorúan tilos, hogy is néznénk ki, ha lehetne beszélni, beszélgetni, az dopping, még megtudjuk, hogy másnak még szarabb, meg ilyesmik. Ha már eddig kibírtam szótlanul, ezt a néhány kilométert már ki kell bírnom.
Maraton, kérdezte még egyszer a férfi. Csinálja meg. Nem old meg semmit, majd meglátja, de csinálja meg. Ezeknek!
Lassan túljutottam a holtponton, hányinger nem ingerelt, mozgáskoordináció rendben, színeket is láttam, a férfira néztem. Olyan volt a szeme, mint egy csorgó gesztenyefagylalt. Elállt bennem a remegés.
No jöjjön, mondta, mutatok magának valamit.
Úgy éreztem, végtelen lépcsőkön süllyedünk lefelé, amíg egy terembe nem értünk. Füst volt és pára és tömeg. Talponállók népe, magyar a neved, mutatott körbe kissé patetikusan. Nézze, mondta, ezek már túl vannak a maratonon. Olyan távlatokba jutottak, ahol a maraton már nem számít, mondhatni rutin, a lét másfajta állapota ez. Nem tudni, hányan vannak, ezren, tízezren vagy milliónyian. Mint a csillagok hullanak le néha, néha meg olyan reményekkel keletkeznek. Na jöjjön, tartania kell a tempót. A pulthoz léptünk, a sörcsapnak támasztva kis kartonlapon ez állt: AXIÓMA - DECI KONYAK 80 Ft.
Hát igen, ez megkérdőjelezhetetlen. Ahol ennyi, ott tényleg maraton. Itt örökre itt maradsz. Aztán kiderült, hogy semmi axióma, az csak nyelvi látomás, pusztán az volt kiírva, hogy akció ma - deci konyak 80 Ft.
Éreztem, hogy valahogyan ki kell sprintelnem innen. Tíz perc alatt felhajtottam három axiómát, két kézzel, csak hogy folyamatos legyen az alkoholellátás. A férfi közben eltűnt, fel akartam menni a friss levegőre, de nem tudtam, újabb emberek érkeztek, röplapokat osztogattak. Közben bekapcsolták a tévét is, Lagzi Lajcsi volt benne, valamit magyarázott. Az emberek először duruzsoltak, majd egyre hangosabbak lettek, nem értettem, mit mondanak, izgatottan sürögtek-forogtak, mint egy hangyaboly, aztán néhány szót már kivettem, derálás, derálás, kezdődik a nagy derálás, meg hogy dáridókolbász, virsli, szalonna, derálás, derálás. Kaptam én is egy lapot. Ez volt rajta:
„TISZTELT URAM!
ÖN NYERT!
ÖN RÉSZT VEHET A NAGY DERÁLÁSON!
Ön nyert! Mivel visszaküldte a Dáridó száraz vékonykolbász gyorsérlelésű, vákuumcsomagolt, sertéshúsból, szalonnából, sóból, fűszerekből, GDL(E 75)-ből, antioxidánsból (vigyázat E 300), tartósítószerből (novembertől csak E 250!), és érlelésgyorsítóból készült termék hátoldalán található címkét, közjegyző előtt megtörtént sorsolás folyamatában, azon szerencsés százezer nyertes közé került, akik a november hetedikei adásunkban nyilvánosan kolbásszá avatásban részesedhetnek.
Ön nyert! De veszthet is, ha nem tartja be utasításainkat!
A hátralevő időben csak Dáridó termékeket fogyaszthat, nyersen, kenyér nélkül, és csak »pont hu« sört ihat hozzá. Így választódik ki a megfelelő mennyiségű tejsav az ön szervezetében, ami a jó Dáridó-termék alapja.
Ön nyert!
Kérjük 2002. november 7-én reggel hatkor a Dáridó tévé Dáridó utcai székházában jelentkezni szíveskedjék előválogatás céljából.
Addig is ne feledje:
Lehet földrengés, tűzkár, felláció!
Nemzetünket megmenti a Dáridó!"
Remegő kezekkel tettem le a cédulát, és nyúltam a sör után. Nem értettem, mi ez. Méghogy én kolbász. Tejérzékeny vagyok, de most a tejsav a fontos. Néztem az embereket. Na jó, talán megártott a maraton. Nem baj. Ha kolbász, akkor kolbász leszek. Csak nehogy sokat mozogjak. Mostantól minden mozdulatot meg kell gondolnom. Csak semmi túlmunka, energiakiadás. Én jó kolbász akarok lenni! Istenem! Add, hogy a legjobb kolbász én legyek! A legjobb magyar kolbász! Szűzlányok nyúljanak magukhoz vékonybélbe töltött testem láttán. Sivatagi viharból szabadult Camel-Tropy-Harcos boruljon le előttem élve. Vagy halva. Legyek száraz és kemény. Használjon karmesterpálcának a nagy DáridÚr a feltámadáskor. Istenem! Jó kolbász akarok lenni! Minden magyarok kolbásza! Kértem még egy axiómát, már nem érdekelt, hogy túllépem-e a keretet. Közben vákuumcsomagolt kolbászokat osztogattak, nekem is jutott, Lagzi Lajcsi volt az elején. Elővettem a bicskámat, a Lagzi Lajcsi fülét levágtam. A jobb fülét. Kicsit belement a kés az arcába, lenyisszantott egy darabot a tokából is, szerencse, hogy váll alatt már nem folytatódik a pasi. A tévében már készültek a Nagy Trancsírozásra. Helyszíni riportban számoltak be az előkészületekről. A nagy virsligépet hajléktalanokon próbálták ki, azzal etetve be őket, hogy a legpépesebbek között kisorsolnak egy nyírbéltelki kőházat. A hivatalos vegaszervek meg tiltakoztak, persze emberiségi jogokra hivatkozva, müzlit belőlük! Néztem a tévét, szerintem a tavalyi adást ismételték. Magamat láttam, amint felszállok egy buszra. Maga is a trancsírozásra, kérdezte a buszsofőr, amikor jegyet akartam váltani, apró szőrsöndörkék kandikáltak ki lepattogzott gomblyukaiból. Ne vegyen jegyet, úgyse jön vissza, remélem, találkozunk az abáláskor vagy a füstöléskor. Megérkeztünk. A Dáridó utcában százezer boldog magyar arc. Öt hatalmas zászló lengett, azok alatt kellett jelentkezni, attól függően, ki mi akart lenni. Kolbász. Virsli. Sonka. Párizsi. Szalonna. Taposták egymást az emberek. Kolbászért. Virsliért. Sonkáért. Párizsiért. Szalonnáért. Hogy azok legyenek. Hogy boldogok legyenek. Néztem őket. A kurva anyjukat. Kolbásznak nem lenni, kolbásznak születni kell!
Valahogy magamhoz tértem.
Az emberek még mindig üvöltöttek.
Ki innen! Ki! Ki kell jutnom.
Támad Delíriumisten.
Doppingellenőr a maratonon.
Végre kijutottam.
Volt még negyven percem, hogy az éppen esedékes maradék hétszázhatvan forintot eligyam, belevetettem magam újra a belváros forgatagába.
Nem tudom, meddig bolyongtam a környék kocsmáiban, de amikor újra az Angol beteg téren találtam magam, egy fillérem sem volt, s mindössze egy üvegcse konyak lapult horgászmellényem zsebében. Felhajtottam, simogatta torkomat az acetonos íz. Lefeküdtem Facsiga asztalára, végtelen lépcsősorok jelentek meg fölöttem, rajtuk végtelen sor vonult. Elaludtam.
Másnap otthon ébredtem fel az ágyamon. Kinéztem az ablakon, minden a helyén volt. A játszótéren ott játszottak a gyerekek, nem lombik kisjézuskák, hanem hús-vér gyerekek, olyanok, amilyeneket mi is akartunk. A pingpongasztalon éppen reggelizett Facsiga, a tér álomdílere, hátrébb a nyilvános vécé mellett meg ott állt Anyus néni, kisebb gyereksereg vette körül, biztos most is mesélt, mint mindig, talán éppen azt mesélte, hogy süldőkorában szobor volt a falujukban, nagy lepel volt rajta, és amikor lerántották róla, ott állt anyaszült meztelenül, nemzetiszínű szalag volt rajta, a középső fehér sávban meg a felirat: AZ ISMERETLEN BOMBÁZÓ, szóval minden a helyén volt, helyre állt a világ rendje.
Zuzu azt mondta, tegnap nem voltam ott, ezek szerint a lábam már nem vitt át Budára. Zellerlevet kértem, de nem volt, ittam hát helyette paradicsomot, most egy darabig hanyagoljuk az alkoholt, biztos nem használt a gyereknek.
Kezdhettem újra a spermanyúzást. Kiültem a teraszra, nemsokára a Taigetosz család vonult el előttem, a nő még randább volt, mint néhány hete, a férfi, akit elneveztem Taigetosz Bélának, kullogott utána, annyi esélyük lehetett, mint a Diósgyőrnek a Chelsea ellen. Elővettem a szecessziós nőt, beleírtam a konyak egyes maratont. Boldogan írtam le az utolsó szavakat.
Sikerült. Maratonista vagyok. De élek.
Ez pontosan két évvel volt azután, hogy meghaltam.