Hogy virulni akarnak ők, de mi,
büszkélkedik a régi költő,
inkább érlelődnénk - s ez valami!
Eltelt azóta néhány emberöltő,
a játékmedveöltő makacsabb csak,
s kedvet kilengések nélkül kitöltő
hírét hallom „vasárnapi szokvány sztoriknak",
így szól a nagy londoni napilapszerkesztő.
Igen, hogy ez vagy az - Ruanda Angel, Pamilla,
Grönland Maraton Főkazsírdíj - jellegzetes
vasárnapi sztori, megszokja
a jónép, van ilyen, s lapot nyakra-főre vesz,
vasárnap, mint hétköznap is.
Akkor a lap, a világ rendje szerint,
hétköznapi-sztoris.
A világ így kering, vagy nem kering,
s ahol nem kering - nálam -, éppen áll.
Megálltam a hajdani költő nézeténél,
hogy viruljanak ők, ha ehhez napsugár
kell, vagy tegyék, ha éjfél.
Mi azonban megállunk, radikális függetlenek,
ennek a józan egyik-se-felénél, bármit füllentsenek.
Nem titkolom, azt akarom
mondani, minden jónép meg van etetve,
holott nem volna az a hatalom,
hogy így legyen, ha a jónépnek nem épp ez a kedve.
A tűrésből indul ki az erőszak,
minden más csak szélső eset,
baleset. Persze, az önfelvigyázó szak
nem került tanszéknek az egyetemre,
a család sem erre oktat. („Fiam/lányom, vigyázz, ha...")
Mert jönne a nagy eset-sokaság, a tett,
főszerepben az apák, anyák, nagyapák, nagyanyák,
és hogy mi lesz, ha a szomszéd meghallja-látja.
A régi költő még az áhítatos
hegedűsöket is féltette bármi áthallástól.
Ugat az eb? (Itt.) Ah, hallja csak, akit illet,
legyen rá büszke a jó pásztor.
És sérülten érkezik, eleve, ingere bármi rímnek:
túl-plusz-rend. Mi megvolnánk, állhatatos
könyvel-közönyűek, csak eggyel is.
És az se baj, ha az hamis.
Csak elégítse ki mindig változóan sose-más igényeinket.
Mi minden van ma, napi lapra,
s a lapok nem lapítanak,
csak annyi minden elmegy radar alatt,
például hogy harminc forint oda van csapva
egy helyen (s követik majd) a sima lángos árához,
mert nincs több sima lángos, orrod ettől fokhagymás,
sós lángos helyett e helyütt csak fokhagymás a
lángos, akkor is, ha semmi közöd a fokhagymáshoz,
a fokhagymát utálod. „Egészében egészséges",
mondja a szellemes áruló. (Az árus, a szellem árulója,
a lángos eladója. Legföljebb többet nem mész.)
Pedig kezdtél jól hozzászokni Óbudához,
szép kis koszvadt-utcák rendje, ha nem is túl elmés
a boltok neve, és a tetők kiképzése,
de akadt egy új negyed végre,
melyet nem untál még agyon.
Most a zsarnoki árdrágítás, tizenhat
évvel a rendszerváltás
után: eredményezi, hogy nem fogsz túl
sokat kószálni Óbudán.
Vagy nem kérsz a 150 forintos sima lángosból.
Na, ez, ha bárki ilyet kér, ha nem kér, egy napilapos hír!
(Hát csak mai-kocsmázva, kedves J. A.! Ha tőkés a lángos ára)
Mit magánorrvérzésről, hasfájásról!
Beszélj a köz javáról. S hogy mi a köz,
ferde vonalam jelzi: nincs közöt-
tük nagy különbség, egy mesterséges vonal.
Kód ez. Kóm, ha nem. Kódolja az egyik név
a másik célszerű kerültét.
És főváros vagy kerület:
rendre hiányoznak a kockakövek,
a legelegánsabb negyedekben is.
A magánorrvérzés - nekem volt most! - lehet hamis
napihír, álhír, oly lényegtelen,
már kivéve, ha az ördög így távozik velem,
magamra dönt e vérrel, szedeti
marokszám magam, de oda se neki!
Az orrvérzés elállt, csak tudnám, orrvérzésig
mit csináltam! Napi híreik nézik
képernyőn és hasábokon
a vasárnapjukat-intézők.
Én töprengve, bizalom nélkül várom a hétfőt,
tehát? Kötelességem mégis tudom:
e munkát feladom, elmegyek Óbudára,
de el fog riasztani a lángos ára. Hát csak - kocsmázva!