Anakróniában

Karcsú kezdete, a Lazarillo de Tormes után az európai regény igen gyorsan hízásnak indult: a Don Quijote már egyrészes változatában is vaskos mű volt, amelyre azután - a hamis folytatást érvénytelenítendő - szerzőjének még rá is kellett dupláznia; hosszú lett a Simplicissimus is, és persze dagadt tovább a végtelenségig, folytatások, függelékek, elegyes műfajú addendumok és appendixek formájában; két folytatással hízott triplára az eredeti alakját tekintve sem ösztövér Robinson Crusoe. Utólag már látjuk, miért: a regény történetmondásnak indult, de igen gyorsan elfogta az enciklopédikus becsvágy, s amit lehetett, bekebelezett a történetírásból, földrajzból, miegyébből; azaz mindenféle érdekes és hasznos ismeret tára lett, életvezetési tanácsadó, a mindentudás hordozható egyeteme. S persze - történet és idő lényegi kapcsolata, ha nem egyenesen azonossága nevében - időtöltés volt, az idő tartalmas kitöltője, s mint ilyen, hamarosan az olvasó idejének - mennél hosszabb idejének - a lekötése, teljes világának a felcserélése egy másik, lehetőleg az első világgal közeles kiterjedésű - vagy legalábbis az ilyen kiterjedés illúzióját kelteni képes - világgal.

A regény később sem adta alább - bár a végtelenre nyúló terjedelem egy időre mintha a népszerűbb módozat, a Lektűr és Tsa hitbizományává minősült volna át (lásd - tetszés szerint - a Monte-Christo grófját, A Forsyte-Sagát vagy bármely társukat; a gigászi terjedelem és kísérője, a végtelenített befogadói idő egyébként azóta is a tömegszórakoztatás - a több száz, sőt több ezer folytatásból álló Dallas-féle dolgok stb. - titkos ambíciója: a néző teljes életét lecserélni egy másik, fizikai idejét tekintve is teljes élettel). De a "komoly", magasirodalmi regény sem tett le az enciklopédikus becsvágyról: a modernizmus - a "régi", "klasszikus" modernizmus - alapregényei, az Ulysses, Az eltűnt idő nyomában, A tulajdonságok nélküli ember mind hosszú regények, s mind mintha a mallarméi receptre készült volna: Tout, au monde, existe pour aboutir à un livre, "A világon minden azért van, hogy egy könyvben végezze". S ugyanez az ambíció fűtötte később a legújabb idők "világregényeit", Pynchon-tól a Gravity's Rainbow-t, Eco-tól A Rózsa nevét, vagy ifjabb követőjük, az angol Lawrence Norfolk könyveit, A Lemprière-lexikont, A pápa rinocéroszát: olyan szerkezetet és elbeszélői módszert találni, amelyeknek segítségével a könyvbe belefér - ha csupán jelképesen is - mindaz, amiből a világ összeáll (vagy összeállítható).

Spiró György legújabb regénye eléggé nyilvánvaló okkal készteti a recenzenst erre az eszmefuttatásra a regényről, a terjedelemről és az időről: a Fogság hétszázhúsz nagy laptükrű és sűrűn szedett oldalból áll. Nem szokatlan ez a szerző eddigi pályáján, hiszen a Kerengő - Spiró karcsú kezdete - után már ilyen gigaregény volt Az Ikszek is, s előző prózaműve, A Jégmadár sem volt sokkal rövidebb, mint a mostani. Ez a hosszúság nyilván önmagában is - ahogy mondani szokás - funkcionális, azaz értelme van és jelentést hordoz: "nagy" történetet ígér mindennapos intimitások helyett, nagyszabású, panoramikus korrajzot, gondos és kimerítő részletezést, a leírásba vont körülmények végtelen szaporítását, azaz extenzív totalitást. De a terjedelem rokonságjelző is, egyben a rokonság tudatos vállalása. A kapcsolat felvétele az európai regénytörténet hasonló léptékű darabjaival, akár magasirodalmi célok szabták ki terjedelmüket, akár a szórakoztató célú történetmondás követelte ki hosszúságukat; egyszóval afféle formai, sőt technikai utalás vagy allúzió, amely a regényt beállítja a regénylehetőségek egy bizonyos sorába.

S ha olvassuk a regényt, azaz látjuk, minek is a terjedelme ez a hosszúság, észrevesszük, hogy a Fogság újabb szinteken és további összefüggésekben is igen gondosan - hogy ne mondjam: látványosan - pozicionálja magát. Szinte vegytiszta formában alkalmazza az európai regény alapkonvencióját, a fiktív életrajzot, ezt pedig a mindent tudó szerzői elbeszélésmód keretében működteti. Maga az életrajz pedig a kora-újkori pikareszk sémára jár: a hős élete is extenzív totalitás, horizontálisan-vertikálisan - azaz társadalmi rangfokokban és földrajzi távolságokban mérve - egyaránt nagy tereket jár be. Technikai szempontból már a 18. század angol regényírói, Defoe, Fielding, Smollett is tudták mindezt - mint ahogy a főhős tudatműködését közvetítő szabad-függő beszéd módszere is megvolt már a 18. század végére, például Jane Austennél.

Hasonlóan gondos és szabályos a regény műfaji-tipológiai pozicionálása is: a Fogság ugyanis történelmi regény. Mégpedig nagyjából szabályos történelmi regény, olyan, mint amilyennek Lukács György annak idején Walter Scott példáján ezt a regénytípust jellemezte, s e jellemzést követelésként is megfogalmazta: legyen a középpontba állított hős mindenekelőtt fiktív, másrészt átlagos és - nem feltétlenül az emberi érdektelenség értelmében - középszerű, így lesz majd - a regénybe emelt történelmi alakokkal érintkezésbe kerülve és a történelmi eseményektől jobbára csak sodortatván - eszményi tanúja és értelmezője az elbeszélésre kiválasztott történelmi időnek.

Azaz Spiró ezúttal szabályosan hagyományos regényt írt. Azon belül is - mondjuk így - regényszerű regényt, egyenes vonalú történetet, realisztikus környezetrajzot, a köznapi (és történelmi) valószínűségek világán belül maradó - részben a történetírásból is ismert - eseményekkel és tettekkel. (Érdekes és vélhetőleg sokat mondónak szánt ellentétben A Jégmadárral, amely regény helyett szatíra volt, valamint utópia és antiutópia, allegória és mítosz, science fiction és fantasztikus mese.)

A Fogság történelmi ideje a Római Birodalomé. A császárkor elején vagyunk, Tiberius, Caligula, Nero, Vespasianus a nevezetesebb császárok, akik szerepelnek a regényben, s akik így vagy úgy hatással vannak a főhős, Gaius Theodorus római polgár, zsidó nevén: Uri életére és sorsára. A gyenge, vaksi és ügyetlen fiú családja nemzedékek óta Rómában él, nyelvük görög, Jeruzsálemet egyikük sem látta. A fizikai munkára alkalmatlan fiú könyvmoly: ideje javát kuckójába húzódva olvasással tölti, több nyelven tud, jól ismeri az összes görög és római auktorokat, egyáltalán mindenféle könyvet (azaz papirusztekercset). Egy véletlen - vagy apja akarata, vagy talán a Mindenható végzése, nem tudni - hoz fordulatot életében: apja kölcsönt szerez a befolyásos Agrippa zsidónak (akiből később király lesz), s ő cserébe felvéteti Urit a római zsidó közösség évi adományát a jeruzsálemi templomba vivő küldöttségbe. Evvel kezdődik el Uri kalandos élete, amelynek során megjárja a kor minden mélységét és magasságát: hol nyomorult, éhező szegény földönfutó, hol királyokkal és helytartókkal vacsorázó befolyásos és gazdag személy. Egy félreértés-sorozat viszi előre, vakon vagy sorsszerűen, ezt nem tudja (mi sem igazán): a legváltozatosabb helyzetekben a legváltozatosabb személyek nézik kémnek és küldöncnek, olyasvalakinek, akinek valami köze van a Földközi-tenger medencéjét behálózó nagypolitikai cselekhez és számításokhoz; ám tartósan a maga hasznára fordítani mindebből semmit sem tud, mint ahogy az események alakulásába sem képes beleszólni.

Története egy földrajzi, egyben szellemi-kulturális és szociális háromszög mentén való utazás: Róma, Jeruzsálem, Alexandria, majd ismét Róma lesz életének helyszíne; itt, Rómában éri majd - mint az utolsó oldalon ez világossá válik - vénen, vakon és meggyengült elmével a halál. Jeruzsálemben Pontius Pilatusszal vacsorázik, Alexandriában a filozófus Philó veszi szárnyai alá, Rómában császároknál audienciázik; s hosszú évtizedekkel később arra döbben rá, hogy Jeruzsálemben, ahol börtönben kellett töltenie a Pészachot, avval az emberrel volt összezárva egy éjszakára, akit a nazarénusok újmódi szektája a Felkentként, az immár eljött és újra eljövendő Messiásként tisztel. Sorsa összefonódik közössége sorsával: Alexandriában, amely valamikor a kultúra és a görög-zsidó harmónia városa volt, épphogy csak megmenekül, amikor kirobban a tömeges zsidóüldözés, Rómában Nero alatt kell hasonlót megérnie, s még az ő életében történik, hogy Judea fellázad, s a rómaiaknak csupán iszonyatos vérengzéssel és majd kétmillió zsidó áldozat árán sikerül leverni a felkelést és "pacifikálni" a birodalom zsidóságát.

Ezt a merészen nagy ívű és igen kalandos históriát - amelyből persze mindenkinek dereng valami, akinek alkalma volt megismerkedni a Ben Hurral vagy a Quo vadisszal - Spiró páratlan részletgazdagsággal hitelesíti. Enciklopédikus teljességgel tárja az olvasó elé mindazt, amit a korszakról tudunk: a római zsidó közösség lakhatási viszonyaitól a birodalom különböző provinciáiban használatos pénznemek egymáshoz viszonyított átváltási arányaiig, Alexandria építészetétől a judeai zsidó falvakban használatos mezőgazdasági szerszámokig és gépekig. Legalább tucatnyi történelmi, régészeti, művészettörténeti, filozófiai és vallástörténeti összefoglalás ismeretanyagát dolgozta bele a könyvbe a szerző - az autentikusság, a megbízhatóság sugárzik minden lapjáról, úgy érezzük, hogy a történelmi idő hű lenyomata tárul ámuló szemünk elé.

Vagy mégsem?

Idővel apró jelek, majd nagyobb öszszefüggések is sejtetik, hogy ez a látványosan hagyományosra és szabályosra megcsinált regény mégsem olyan hagyományos és szabályos, mint amilyennek bámulatos igyekezettel mutatkozni próbál: éppen a hagyományossággal és a szabályossággal folytat finom, ám végeredményüket tekintve ironikusan önfelfüggesztő játékokat.

A látszólag maximális korhűség jegyében írott szövegbe például folyvást nyelvi és fogalmi anakronizmusok szövődnek. Néhány példa, találomra: "éhségsztrájkról" olvasunk, Urit "benyomják" a jeruzsálemi delegációba, amit ő sehogy sem ért, ezért megállapítja: "Itt valami nem stimmel". Egy alkalommal a szerző is beleszól a regénybe - vagy kiszól belőle -, mégpedig súlyosan anakronisztikus módon. Valami zsákról van szó, amely "nem lehet nehezebb harminc fontnál, vagyis négy unciánál. (Tíz kilogramm volt ez az én időmben.)" Nem csupán az archaizálás hiányzik - nagyon is gyakran szólalnak meg mai hangok, s hangzanak el mai logikájú érvelések és következtetések. A korhűséget alátámasztani hivatott ismeretközlő szövegrészek is, különösen abban a töménységben, amellyel Spiró adagolja őket, szintén ugyanezt az ironizáló és elidegenítő hatást teszik: éppen értekező jellegük és szakszerű előadásmódjuk teszi őket anakronisztikussá. Mint ahogy Uri tudása is anakronisztikus - amikor például a világba éppen belépő kereszténységről véleményt formál, az összehasonlító vallástörténet tizennyolc-tizenkilenc évszázaddal később tett megállapításait visszhangozza.

Azaz ebben a látszatra gondosan történelmi regényként pozicionált világban igazából nem a történelmi időben, Króniában vagyunk, hanem Anakróniában. Voltaképpen történelem- és időfilozófiai értelemben is: amikor a regény játszódik, az idő, a mi időnk még nem létezik. Van persze másféle idő, s mindjárt kettő is belőle: van az ad urbe condita - ez a római idő - és van a világ teremtésétől eltelt évek száma - ez a zsidó idő. Mindkettő szakrális ugyan, de az egyik túlságosan is emberi, a másik meg felérhetetlenül kozmikus. A Krisztustól számított idő valahol a kettő között helyezkedik el, Krisztus személyében egyaránt kötődik Istenhez és emberhez. Esetleges idő, de szükségszerű is, azaz történelmi idő, illetve maga a Történelem. A regény a Nincs-Időben zajlik, éppen akkor, amikor ez az újfajta idő megszületik. Uri életében születik meg, bár neki még nem ideje; igaz, sejt valamit róla, amikor kimondja, hogy a "nazarénus" vallás siker lesz, éppen azért, mert olyan egyszerű, s mivel siker lesz, rengeteg bajt fog okozni. Nos, ezt a sikert és ezt a rengeteg bajt nevezzük a Történelemnek, ennek vagyunk a rabjai azóta is; talán éppen ez az a fogság, amelyre a regény címe utal.

Így aztán az olvasó szabadon bánhat Anakróniával. Zsidók és nem zsidók, birodalom és alávetett provinciák, békés együttélés és tömeggyilkosság, pénz és hatalom, népirtás és rendszerváltás: akinek tetszik, rápróbálhatja a regény eszmei térképét minden későbbi időre, így a mi mai időnkre is. Azaz a realisztikus történelmi regény elkezd fantasztikus parabolaként vagy allegóriaként működni: a Nincs-Idő Minden-Idő előképe, prefigurációja, s minden újabb idő a regény idejének betöltése is.

De szabadon bánhatunk - mivel szerzője is szabadon bánik vele - Anakrónia főhősével, Urival is. Ő az igazi anakronizmus. Sebezhető, passzív, sodródó alak, aki mégis életben marad, a talpára esik, ha mégoly mélyre zuhant is. Nyelveket beszélő, rengeteget tudó értelmiségi figura, elfogulatlan intellektus, nagyszerű történetmesélő, rajz- és festőtehetség, könyvgyűjtő; archivátor, aki meg akar írni Mindent, mert másképp elvész az Idő. Öreg, vak és tehetetlen, amikor hozzálátna a megíráshoz, így nem sikerül neki. De az Idő, a Minden mégis megíratott. Spiró György írta meg, Uri helyett, Uri képviseletében, talán egyenesen Uriként, egy másfajta fogságnak, a megírás, a tanúságtétel kötelességének a rabjaként.

Mélyen személyes ügy, lírai confessio is tehát a Fogság hétszázhúsz oldala. Jelentős mű minden minőségében.

Spiró György: Fogság. Budapest, 2005, Magvető. 720 oldal, 3990 forint.