Munkácsy a nagyvilágból

Az ember, ha ad magára, ilyenkor önvizsgálatot tart. Felejtsük el az impresszionistákat, eszünkbe se jusson az ötvenes évek, érdektelen, hogy hány milliónál ütöttek le képet a legutóbbi aukción. A Nemzeti Galéria sosem volt Munkácsy-kiállítást rendezett, valóban költséget és erőket nem kímélve gyűjtötte össze a műveket Amerikától Moszkváig és Bukarestig, a teljesítmény és az alkalom kötelez. A Munkácsy-monográfiáknak a legutóbbi időkig azon kellett sajnálkozniuk, hogy nem lehet az életművet megbecsülni távol lévő, nem látott, csak reprodukcióban látott darabok szemrevételezése nélkül, hát most itt vannak a művek, beszéljenek, le az előítéletekkel.

Aztán a lelkileg megtisztult látogató a helyszínen csalódik. Kicsit meg is sértődik, ha gyarlóbb jellem, neheztelve veszi tudomásul, hogy hiába volt az ő nagy lelki gyakorlata és intellektuálisan előállított elfogulatlansága. A képek festői élményével baj van. A színek - vegyük csak a primer hatásokat - fáradtak, nehézkesek és csüggedtek. Nemcsak a befeketült, hírhedt bitumenes vásznakon, pallérozott néző ezen a ponton igyekszik transzponálni, ámbár erről is megvan a véleménye - hanem általában is. A szín öröme, a kontrasztok élessége, a monokrómia balsejtelme, a valőr sokféle, szép egysége hiányzik. A Lány tálcával, mindkét változat, feltalálta az unalmasan vörös szoknyát és a pirosítózott piros ajkat (csupán a kék kötényzsinór festői élmény, a végső változaton), a Részeges férj... helyzetrajzának szomorúsága a színek lankadt szomorúságában (nem drámaiságában!) ölt testet, az Éjjeli csavargók mindig méltán kiemelt zöldség-csendéletének semmi köze az egész kép szürke koloritjához. Professzionális munka valamennyi, de annak, aki minden előítéletet félretéve azért áll eléjük, mert nem izmust, nem korstílust, még kevésbé műtörténeti normát, csak festői festményt, megfestett világot szeretne kapni, kevés szenzuális örömben lesz része. Hogy nem akárkivel van dolga, arra A falu hőséhez készített Két legény-tanulmány is figyelmezteti, a harsogóan, ropogósan, tartózkodó diadallal megfestett fehér gatya, még inkább a zúzmarás-izgalmas faktúrájú bekecs mesterről tanúskodik. Ez a mester azonban ritkán szabadítja fel önmagát a magára vett szürke szabályok, nehézkes erkölcsprédikációk, színtelen didaxis alól.

S amint fölszabadult, mintha megijedne, s visszakozna. Tájképei monográfusai szerint melléktermékek, a visszaemlékezések szerint maga nem sokra becsülte őket, a műfajt sem, de nem a római I.-gyel jelzett Poros út az egyetlen, amelyre hivatkozhatnak a festőgéniuszára hivatkozók. Még csak harmincéves, még elején van önkorlátozó pályájának, talán el sem kezdte, amikor megajándékozza híveit és késői, csüggedő közönségét a kifeszülő szabad festés, a varázslatszerűen feltündöklő színek, a finom fények és finom porfelhők, a gyöngyházszínű tanyák és a felvillanó lovak gyönyörűségével. Aztán a továbbiakba mindig belefest. Erdőrészletei, rezgő lombjai és világló fatörzsei ha nem taszítanak is a barát, Paál László sűrű mélységeibe, a közelébe érkeznének ennek a teljességnek, ha nem rakna beléjük valami fontoskodó irodalmat, lapos anekdotát vagy fecsegő pletykát. Eleinte csak egy cigánytábort, amely bőséges alkalmat teremt szakadt sátrak, sovány lovak és cifra rongyosság elmeséléséhez, később, a nyolcvanas évtizedben a szalonképekből kitelepülő babafeleségeket. A Pihenés az erdőben (másképp: Csevegés az erdőben) eredeti nézetében valóban két úrinő évődő-hízelkedő jelenete (lehet találgatni, min és kin köszörülik nyelvüket a társaságból), s csak ha letakarjuk a negédes két figurát, akkor lesz a kép párás, krolofillillatú, rezgő és komoly tájrészlet. A betolakodók mindig tájidegenek: míg az erdei környezet a sokszor emlegetett (oly sokszor elárult) munkácsys festéssel, lendületes ecsetkezeléssel, nagyvonalúan készül el, az applikált szereplők hol az egykori dombornyomású papírmasé-babák, hol a marcipánfigurák, hol a porcelánnippek mázos perfektségével rikítanak ki a kompozícióból.

A képek tehát szelektíven nézendők. A viszonylag késői Szénarakás kondícióit tekintve kitűnő tájkép, zöldjeiben a széna szikkadt szürke-zöldje olyan költői és hiteles, hogy senkinek eszébe nem juthat feszegetni a plein air-kérdést, az impresszionizmus-kérdést, a korszerűség-kérdést. A remek századvégi munkába azonban úgy kellett kényszeresen beállítani egy bámészkodó, napernyős divatdámát, s úgy kellett a villázó parasztra valami bársonyosan fluoreszkáló pazar zekét adni, hogy sikeresen tereljék el futó, könnyed égről, laza lombú facsoportról, árnyékos zöld fűről a figyelmet. A szelektív műélvezői technika az egész életműre ajánlott. A szalonképekben a virágcsendéletekre, a női portrékban a bársonyok és csipkék megfestésére, a nagy, erkölcsnemesítő kompozíciók környékén a figuratanulmányokra kell koncentrálnia annak, aki Munkácsy eredendő festői erényeire kíváncsi, a Krisztus-képeknél már jóformán semmire. Az életmű korszakait is úgy kell szétválogatni, mint a tájképek elemeit, ezt végzi keserves munkával a Munkácsy-kutatás száz éve. Rendelkezésére áll egy súlyos, realista vonulat, ez nincs, vagy vázlataival és variánsaival van jelen az időszaki tárlaton, de megtalálható egy emelettel feljebb, az állandó kiállításon. A Búcsúzkodás nehéz, hétköznapi pátosza még megfeketülő állapotában is sejteti, a Rőzsehordó nő szép színű fáradtsága és a Köpülő asszony puha, mély költészete pedig fennen hirdeti emberi azonosulásnak és festői felfénylésnek, lélektani-szociális komolyságnak és művészi hitelnek azt az ideális egységét, amely a rendkívüli kegyelem 1873-as esztendejében megszületett. Ezt a feszülő teljességet, súlyos szépséget, röviden mesterfestészetet keresi, próbálja felmutatni a későbbi életműben a jótékony s kéri számon a csalódottabb utókor.

Változó eredménnyel. Az, hogy Munkácsy sikereitől sodorva elkezdett először riportot, aztán pszichológiát, még később hazug hízelkedést, s legkésőbb felnagyított történelemillusztrációt festeni, nem a korhoz, nem a környezethez, hanem önmagához mérendő. Hogy feltűnése idején hol tartottak az impresszionisták és a francia realizmus, hogy sikereivel azonos évtizedben mit alkotott Cézanne, ezt számonkérően fölemlegetni méltatlan és történelmietlen. Ő rendkívül alacsony sorból jött, egy rendkívül elmaradott országból, nagyon hiányos műveltséggel és szakmai felkészültséggel, ezt mindenki tudja. Ha így került közbülső stációkat nélkülözve igen magas polcra, hát így került. Ez volt a drámája, majd a tragédiája. Művészettörténeti szemlélettel csekély mértékben is felszerelt utókori néző ezt tudomásul veszi, nem háborog, és nem bocsátkozik értelmetlen hipotézisekbe. De a "mi lett volna, ha" és "miért nem" színvonalú ötletek kizárása nem lehet oka a kritikátlan egyetértésnek. A látvány, a művekkel való szembesülés ezt az egyetértést lehetetlenné teszi. Munkácsy nagy kompozícióival nem az a baj, hogy pszichologizáló-moralizáló jelentések a borzongó jobb közönség számára a társadalom mélységeiből, a csavargók és zálogházak világából, hanem az, hogy ezek a táblák sokkal kevésbé festmények, mint amennyire jelentések. Nem az akkor korszerű piktúra, hanem a Munkácsy mércéjével mérve. És a szalonképekkel, ezekkel a hatalmas árulásokkal sem az a baj, hogy feledve az elesetteket immár szalonokat, felső vagy felső középosztályt örökítenek meg. A kiállítás nagy tette, hogy szerte a világból ezeket a képeket is begyűjtötte, s így kiviláglik mindaz, ami ez esetben történetesen a reprodukciók, a fekete-fehér nyomatok alapján is sejthető volt. Ez egy formailag is egészen másfajta festészet, és ezek a művek semmiről sem szólnak. Nem l'art pour l'art munkák, abba a szakmai és erkölcsi magasságba nem emelkednek. Nyomasztó részletgazdagságuk, görcsös műgonddal megfestett pálmáik, porcelánjaik, szőnyegeik és porcelánbaba-szereplőik már csak bizonyítási kényszert tartalmaznak. Olyan hivalkodóan és erőszakosan sorolják elő a lakberendezés, a polgári otthon számára rendelkezésre álló javakat mint javakat, mint egy vásárlásra rábeszélő bútorkereskedő.

Mintha csupa újgazdag tulajdonos hencegne a komfortjával, olyan, aki időnként még maga sem hiszi el, hogy mindez az övé; zsúfolja, halmozza, nézi és fitogtatja önmagáért. Hiszen épületbelsőket, otthonokat és zsánerjeleneteket éppen eleget termett a festészethistória, egyebek között a Munkácsy által állítólag csodált németalföldi is. Csakhogy azoknak az ábrázolásoknak volt - nem lehet általánosságban jobban megfogalmazni - művészi többlete. Érvénye és élménye, amely a messzire távolodott utókorra is tartozik.

Maradna még a "nagy magyar festő" illúziója, ezzel is szembesít a jól válogatott kiállítás. Szemlélteti azt a szakirodalomban mindig is rögzített, közérzületben soha tudomásul nem vett tényt, hogy Munkácsy alkotó életének nagy részét külföldön töltötte, és életművének nagy részét a külföldnek alkotta. Akit látunk, egy Párizsban működött kozmopolita festő, aki nemzetközi közönségnek fest semleges témákat. Nemcsak a szalonképek, de bizony az erdők, a parkok, sőt a szántóföldek és a parasztok sem hazaiak, nem is a gyenge vásárlóerejű, ízlésében is nemzeti meggyőződésű hazai műbarátoknak készültek. Ez a nemzeti meggyőződés persze sosem lesz hajlandó tudomásul venni - ahogy körülnézünk: mostanában bizonyára nem - , hogy ha a kezdeti, német akadémiai tanrend szerint készült népéletképeket meg a korai "szociális" vásznak egy-egy szűrt viselő figuráját leszámítja, nem talál semmi "magyarost" ebben a piktúrában. Mohó, gazdag műbarátoknak készült művek, eredetileg külföldiek vásárolták meg őket, aztán - ahogyan a műtárgylistából kiderül - külföldön kerültek kegyes ajándékként, szülők emlékét őrző letétként, önmegörökítő hagyatékként előbb-utóbb közgyűjteményekbe. Nem a főfalra, többnyire még csak nem is kiállításra, a nagyon alapos katalógus tanúsága szerint modern külföldi kutatójuk gyakorlatilag nincs, a Munkácsy-szakirodalom a magyar szerzők szakirodalma. Munkácsyval a világ nemigen foglalkozik, a sok helyről begyűjtött kiállítás a látszat ellenére valójában nem arról beszél, hogyan él Munkácsy a nagyvilágban, sokkal reálisabb címe lenne a Munkácsy a nagyvilágból.

Mindezt illúziók nélkül kell leírni és olvasni is. Tudva, hogy a száz éve tartó felfokozott hazai rajongást a tények nem fogják lehűteni vagy differenciálni. Nagyobb erő az, amit egy kitűnő műkereskedő hajszálpontosan fogalmazott meg: "festészete magas színvonalú, témáiban hatásos és közérthető, és ezt minden korban nagyra értékelte a közönség, többnyire a művészettörténet is. Tartja az értékét, és Nyugaton is máig ő a legeladhatóbb piktor."

Szelíd óvás: a művészettörténet talán nem ezt értékelte benne. Egy ötven évvel ezelőtti korszakot leszámítva bizonyára nem.

Munkácsy a nagyvilágban. Munkácsy Mihály művei külföldi és magyar magán- és közgyűjteményekben. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2005. március 24. - július 31.