A háborúnak már vége

Ül a szovjet katona a budapesti Ferenciek terén, Pázmány Péter golyó lyuggatta szobrának tövében, három csillag a váll-lapján, hatalmas tiszti oldalfegyver a derékszíján, térdén kissé gyűrött, használt jegyzettömb, épp csak belefér a térképtáskába, jobb kezében ceruzacsonk. Hunyorít kissé a déli napfényben, de lehet, hogy a távolságot, az arányokat méricskéli, ahogyan néz a Kossuth Lajos utca felé, és próbálja lerajzolni, amit lát. Budapest szívét, 1945. május 17-én. "Szovjet katona a Ferenciek terén, a Pázmány Péter-szobor talapzatánál rajzol" - szól a kép aláírása, készítette a Magyar Filmipari Részvénytársaság (MAFIRT) névtelen fotósa. Pázmány szobra körül már szépen burjánzik a gyom, a szovjet tiszt lábán gyanúsan csillogó csizma, lába egy kisebb gödör, tán bombatölcsérecske szélén nyugszik. Nem tudni, elkapta-e a MAFIRT fotósa, vagy megkérte, oda üljön, ott jól esik a fény (szagyisz tuda, továris!). Ez utóbbi a valószínűbb. Gondosan borotvált arca nyugodt, kisimult, vélheti, túl van a nehezén. Túlélte. A háborúnak már vége.

Féner Tamás fotóművész mintegy kétszáz fotót válogatott a Magyar Távirati Iroda 1945-1947 között keletkezett képanyagából, az MTI fotóarchívumából - az ország egyik leggazdagabb fényképgyűjteményéből. Huszonkilenc fejezetbe "törte", fejezetei élére idézeteket helyezett: rövidebbeket (többnyire versekből, dalszövegekből) címként, hosszabbakat (újsághírekből) magyarázó mottóként. Ügyesen megoldotta, a képek tematikusan vannak elrendezve, az akkori évek mindennapi életének színterei, jelenségei köré csoportosulnak - mégsem hiszem, hogy túl sokan olvasnák őket. Nem képeskönyv a Kor-képek, hanem kép-könyv, a képeket kell olvasni benne.

Murányi Gábor szakszerű bevezető tanulmánya rámutat, hogy a MAFIRT az 1944-45-ben koalícióra berendezkedő Magyar Kommunista Párt egyik pártvállalata volt (akkoriban ez nyíltan ment, legalábbis néhány évig). A képek ugyan elvileg az egész sajtónak készültek, valójában elsősorban a kommunista sajtó használta őket. Nem is ez a lényeg, hanem hogy sajtófotók. Egyrészt eseményeket rögzítettek (politikait, közéletit, kulturálisat, de még társaságit is), másrészt többnyire az akkori harcos és agitatív kommunista sajtó filozófiája szerint téziseket és jelszavakat vittek képre, ezekhez kerestek helyszíneket, embereket, arcokat. Ha úgy gondolták, bizonyára beállították jeleneteiket, szereplőiket. A sajtó - pláne a képekkel dolgozó - nagy úr volt. A győztes hadsereg tisztje is szívesen odaült a szobor tövébe, még ha a legyőzött ország polgára kérte is.

De még ez sem olyan nagyon lényeges. Féner Tamást, gyanítom, a képek izgatták. Hogy jó képek kerüljenek a válogatásba. Leginkább a fotós szemével nézett a történelemre - szó se róla, jó szeme volt. Jó szeme volt most, hatvan év után, de jó szemük volt az akkoriaknak is - ahogy szembemosolyog az olvasóval a 17 éves Bauer Sándor, a MAFIRT fotóriportere az első képen, a másodikon pedig az egész kompánia, négy-öt fotós csodás kameráikkal, meg Fifilina József egy kis kézi filmfelvevő géppel. Bizony jók, nagyon jók a képek, a maguk beállításaival, keresett pozíciókkal együtt is. Háború, romok, pusztulás, betegség, vereség, csonkolt végtagok, lesoványodott testek, lesoványodott ország, feszült arcú politikusaink a győztesek oldalán, akik feszítenek két sor rendjellel a mellükön.

Almási Miklós Rongyos szabadság című esszéjében, a kötet másik bevezetőjében, az itt megjelenő (szerinte: többnyire rémes) arcokról írja: "...mi a jelenből lapozunk ezekre a maszkokra, ahol minden igazi pórus, redő, szemvillanás póznak, álvalóságnak vagy legalábbis egy véres történet ilyen-olyan cover story-jának (is) látszik". Pedig ahogyan nézi (írja) a képeket, saját kamaszszemével is látja a várost, az országot meg lakóit, akkor, hatvan éve, meg látja az azóta elfolyt történetet is. Mára nekünk már leginkább csak ez a lezárt történet maradt. Már kevés emberben hív elő személyes képeket a kép-könyv. Amire emlékszünk, azt tanultuk: szövegként elolvasva, de képként, sőt képsorként is. A háború végének, a felszabadulásnak is megkonstruálták a képes történetét. Tüzérségi zárótűz, utcai harc, romváros, Dunába robbantott hidak az elpusztított Várból fényképezve, aztán indulókkal, romantikus zenével aláfestett munka, romeltakarítás és építés, végén tömeggyűléssel, ahol a vezérség az emelvényről hordja körbe tekintetét - és elégedett azzal, amit lát.

Kevésszer e könyvben felbukkannak ezek a tablóképek, amiket a régi narratíva kliséinek gondoltunk. De többnyire szereplős képek ezek, egy-két-három ember, kis csoportok, kis helyzetek. Jól kivehető vonásokkal, élő és egyedi tekintetekkel, azonosítható tárgyakkal, utcákkal, szobákkal. A válogató is láthatóan megpróbált közel hajolni, az arcokba meredni, s ezek az arcok hordozzák a kép-könyvet, a többi mintha csak arra szolgálna, hogy a nézegető képolvasót az alcímen túl is eligazítsa pár jel a kort illetőleg.

Lehetne értekezni itt a felszabadulás fogalmáról, hogy 1945-ben ki és mitől szabadult meg, ki remélt demokráciát, ki remélt szabadságot, ki igazságosságot, ki érezte magát felszabadultnak azért, mert zsidónak tekintették és az életére törtek, s ki azért, mert a régi világot elviselhetetlennek, undorítónak vagy csak részeiben-egészében túlhaladottnak érezte. Lehetne arról is, hogy ki érezte úgy: minden összeomlott, hogy csöbörből vödörbe, hogy továbbra is félni kell, sőt most kell csak igazán, hogy a felsejlő új világ elviselhetetlennek, undorítónak, visszamaradottnak tetszik. Lehetne, de minek - mindez nincs a képeken. A képeken az embereket látjuk csak, az 1945-ös Magyarország lakóit, köztük nagy számban háborút testközelben, harci helyzetet megjárt embereket, de gyerekeket is, többnyire Budapest lakóit, mert a képek nagy többsége ott készült. Nem mondható, hogy túl felszabadultnak látszanak, de félelem és bizonytalanság sem süt az arcokról. Nehéz tekintetek, szigorú szemek merednek figyelmesen a kamerába, mintha maguk is azon töprengenének: mi is történt itt, és mi is fog történni? De nem mondanak semmit. Ott állnak egy régi világ viseltes, szakadt ruháiban, az egyetlen megmaradtban, ami még kinéz valahogy. Ott állnak vagy éppen ülnek viseltes és szakadt terekben, romok és nyomasztó, közeli emlékek között, leginkább fásultan és zárt arccal, mert egyelőre kevés szavuk lehet, kevés nyilvánvaló gesztusuk arról, ami történt, csak keresik most még, hogy miként nevezzék azt, ami történt velük, miként, amiben most élnek, és miként, ami eljövendő. Egy darabokra tört, szétrobbantott, véres csődtömeggé vált világ romhalmazán kell tovább élni, s mindenekelőtt nevet, új nevet adni mindennek.

A hajviselet, a bajusz, a sötét szoknya, a szembe húzott kalap a régi, ahogyan az a villamos is, hiába aggattak rá transzparenst arról, hogy mit ígérnek a kommunisták. Ezek egyelőre ajánlatok, lehetőségek, lehet bennük akár reménykedni is. A hivatásos mosolyogtatók persze mosolyognak, mert újra van színház, ahol felléphetnek, még éjszakai mulató is van, ahol a lányok combja felvillan. Meccs is van, ki lehet menni a Vasutas Labdarúgó Európa Bajnokság döntőjére például, és vannak felvonulások is, de az Andrássy úti buszmegálló tetején ücsörgők kopott cipői sokkal szembetűnőbbek, mint a lelkesedés vagy bármilyen bizonyosság az arcokon.

De a képeken egyetlen bizonyosság azért látható, főleg így egymás után, hosszan nézegetve őket, és ez akár felszabadulásnak is nevezhető. Bizonyos, hogy a lidércnyomásnak, a katasztrófának, a pusztulásnak, az életveszélynek mint állandó élethelyzetnek vége. Ha ezt a képekből érzékeljük, akár tovább is gondolhatjuk. Ezt az élethelyzetet nem egyedül, nem elsősorban a Vörös Hadsereg magyarországi megjelenése idézte elő, hanem mindaz, ami 1945 nullapontja előtt volt, jelesül és elsősorban a nácizmus és hazai szövetségesei, csatlósai. Így a háborúvég bizonyosságában a Horthy-Magyarország folytathatatlanságának bizonyossága is benne rejlik. Ebből a bizonyosságból 1945-ben is lehetett visszafelé tekinteni, titkolt-nosztalgikusan (mert azért így nem illett), konzerváló óhajokkal meg (indokolt, átélt) gyűlölettel is, vagy akár tárgyilagos-elutasítóan. Előre is lehetett nézni, reménykedve szabadságban és igazi demokráciában, szorongva vagy rettegve a harctól (ami talán csak most kezdődik), a veszteségtől, esetleg csak a bizonytalantól. Lehetett emlékezni, szavakat, elnevezéseket keresve, és lehetett már felejteni is, kitörölve az emlékezetből a régi elnevezéseket is. Egy dolog bizonyos: a háborúnak már vége - s hogy ez mit jelent, azzal kell(ett, akkor) kezdeni valamit. A Kor-képek 1945-1947 ezt a pillanatot ábrázolja, történetjellege, úgynevezett történeti elemei halványak, jelentéktelenek ennek a bizonyosságnak a fényében. A történet majd csak eztán kezdődik - meglehet, a következő kötetben.

A szovjet tisztet onnan Pázmány szobrától előbb-utóbb hazavezényelték. Talán június 24-ére már Moszkvában volt, látta a Vörös térre fehér lovon érkező Zsukov marsallt, ahogy fogadja a jelentést, és a felvonuló alakulatok egyikének soraiban vágta a vigyázzmenetet Lenin mauzóleuma előtt. Bajtársai meg itt maradtak, negyvenöt évig. Pázmány Péter szobrát áthelyezték a Horváth Mihály térre. A Ferenciek teréből Felszabadulás tér lett, majd ismét Ferenciek tere. A mi generációnk nem hívja sem így, sem úgy. Csak annyit mondunk: a felszab.

Féner Tamás (szerk.): Kor-képek 1945-1947. Budapest, 2004, Magyar Távirati Iroda. 363 oldal, 5900 forint.