A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

"Tizenöt éve írok költeményt, és most, amikor költő lennék végre..." Ez jár a fejemben, pedig nagyon jó lenne, ha nem ez járna, mert ügyes kérdéseket kellene angol nyelven megfogalmaznom. Vagy legalább butákat, amire egy okos angol nő értelmesen tudna válaszolni. Ehelyett magyar szavak: "Csak állok itt a vasgyár szegletén, és nincsen szavam a holdvilágos égre."

Egy kicsit persze hibás vagyok, mert nem bírtam ellenállni, és arra gondoltam, hogy Emma Kirkby mellett Michael Chance-t is meg kell interjúvolnom. Két emberrel viszont nehéz bizalmasan beszélgetni, még ha a magnót otthon is felejtettem. De a lehetőség adva volt. Michael Chance, aki egyébként egyáltalán nem olyan jó énekes, mint az ember a lemezei alapján gondolta volna, kétszer is fölállt és elment telefonálni. Aztán bocsánatkérően elmagyarázta, hogy éppen a házát adja el, nem kapcsolhatja ki a készüléket. Szóval ott volt az a kétszer öt perc, ott kucorogtunk a Tudományos Akadémia folyosóján, egy asztal tetején a nagy-nagy Emma Kirkbyvel, megnézhettem kényelmes cipőjét, meg ahogy a vászonnadrágja fölcsúszott a lába szárán, láttam a zokniját, ott volt a perc elmondani vagy megkérdezni azt, amit csak én, illetve ő tud megmondani, és ehelyett valami zagyvaság, hogy a kis hangoknak áldás volt, amikor kitalálták, hogy korhű hangszeren játszanak a régi zenével foglalkozó zenekarok, mert át lehetett énekelni ezeket a hangszeregyütteseket.

Ó, persze, sokan mondják neki is, hogy mekkora szerencséje volt, korábban másokat eltanácsoltak a pályáról, ha kiderült, hogy operában nem él meg, mert nem lehet hallani, de voltak olyanok is, akik megpróbáltak a normális hangerejüknél nagyobb erővel énekelni. Fél évig. Utána már nem is énekeltek, mert végleg elment a hangjuk. De hát ez a gond a mi korunkkal: túl nagyok az operaházak, az énekesek hangjában mindig van valami feszítettség, valami erőltetettség, és emiatt nincs már erejük a kifejezéssel foglalkozni. Ha valaki üvölt, nem lehet elvárni tőle, hogy árnyaltan fogalmazzon.

Körülbelül így zajlik a beszélgetés. Emma Kirkby nemcsak szoprán, de valóban nagyon intelligens nő, és könnyedén eltársalgunk a Purcell utáni angol zeneszerzőkről, micsoda rejtett értékek, mondja, és olyan neveket sorol, amelyekről még életemben nem hallottam, vagy elmeséli, hogy a mostani zenekarok közül talán a Freiburger Barock Ensemble a legérdekesebb, csupa megszállott, csupa egyéniség, és mégis nagyszerűen muzsikálnak vezető nélkül is. Vagy arról beszél, hogy ma már ő számít klasszikusnak, őt unják, és ha jönnek a fiatalok, akkor sokszor az ő interpretációi ellenében énekelnek, vele vitatkoznak, ellene forradalmárok, és milyen jól is van ez így. Csak hát ez semmi ahhoz képest, hogy milyen sokat jelentett számomra ez a nő, ez a női hang, illetve semmi értelme nincs erről múlt időben beszélni, ma is elragad, ha hallgatom.

Este el is ragad, amikor Buxtehude-kantátákat énekel. Elragad az, hogy a zenekar mögé áll, mert úgy kényelmes neki, mert ő nem szólista, akit csodálni kell, hanem az egyik szólam a sok közül. És hallom, hogy a hang már nem olyan bájosan ártatlan, mint régebben volt, hogy fönt van benne egy kis keménység, élesség, de még mindig szép, még mindig tiszta, és ami a legfontosabb: még mindig eszköz, és nem cél. Nem azért gyűltünk egybe, hogy Emma Kirkbyt hallgassuk, hanem a Buxtehude-kantáták miatt. De ezek a Buxtehude-darabok különös lendületet kapnak attól, hogy Emma Kirkby énekli el őket, az egész koncert csak akkor mozdul meg, amikor ő a szólista. És nemcsak a közönséget inspirálja az előadás, de a hangszereseket is, a próbán, amikor a Nichts soll uns scheiden kezdetű darabot énekelte, és eljutott a mű végére, egyre halkabban, finomabban, a semmibe veszően fejezve be a darabot, még a nagyon edzett barokk hegedűs, Catherine Macintosh is megjegyezte: és így vitorláznak el a napnyugta felé. Viccelt, de komolyan gondolta.

Hát miért nem tudok Emma Kirkbytől valami jót kérdezni? Vagy sokatmondóan hallgatni? Megáll az eszem, ha utánagondolok, hogy mennyi mindent jelentett nekem a hangja, attól kezdve, hogy a Szent Cecilia-misét hallottam vele a rádióban, és akkor még azt hittem, nem az ő hangja tetszik annyira, hanem Judith Nelsoné. Nemsokára Angliába mentem, azzal az elhatározott szándékkal, hogy minél több Judith Nelson-lemezt veszek. És akkor az Oxford Streeten a nagy lemezboltban rájöttem, hogy igazából nem Nelson hangjára vágyom, hanem Emma Kirkbyére. Lehetett volna nagy lebőgés is, mert nem hallgattam bele a lemezekbe, csak megláttam a vörös haját meg a tulajdonképpen egyáltalán nem vonzó arcvonásait, de mégis úgy éreztem, hogy az a hang, amire én gondolok, ehhez az archoz tartozik.

Szerencsém volt, bár emlékszem még hasonló esetre, amikor megláttam valakinek a fényképét, és úgy éreztem, hogy a hangja fontos lehet számomra. Így voltam Barbara Hendricksszel, Kathleen Battle-lel és Cecilia Bartolival. Csak hát ők mindannyian elég szép nők voltak, így a helyzet valamivel egyszerűbb. Emma Kirkbynek pedig bizonyára rengeteg jó tulajdonsága van, de a testi szépség nem tartozik közéjük.

Fontos ez? Lehet, hogy az. Mert talán ezért nem tudok szólni hozzá. Ő maga csak egy angol nő, olyan, mint a többi, és igazából nincs benne semmi trükk, semmi hátsó szándék, semmi elleplezett, semmi, amit a zenében élne ki. Na jó, ki vele: nincs benne semmi szexuális vonatkozás. Annyira erotikus, mint egy hegedű vagy egy üstdob. Hangszer és játékos egy személyben, de az átlagénekeshez képest közelebb van a hangszerhez. Ez nem kevés, nem hagy kielégítetlenül, de azért, ha így hallgatjuk, mondjuk a Sweeter than Roses kezdetű Purcell-dalt, maradnak kérdések.

A dal maga csodálatos. A semmiből indul, halkan: "édesebb, mint a rózsaillat a hűvös esti szellőben", és valahogy ezt a csöndes szédülést érezteti végig, amíg ki nem mondja, miről is van szó. Az első csókról. Először megborzong az ember tőle, átfut rajta a hideg, aztán... Aztán mint a tűz, úgy lobog föl. A diadalmas szerelem éneke, mert akármerre nézek, minden a szerelemről szól. Itt érzi azt az ember, hogy Emma Kirkby egy kicsit kevés. Ezt a másfajta szédülést, ezt csak formailag tudja előadni. Ahogy gurgulázik a hangokkal, ahogy meggyorsul a tempó, az mind rendben van, az olyan, amilyennek lennie kell, csak a hangszín, az nem enged föl, nem melegszik meg, csak az énekes nem száll el legalább a muzsika szárnyain. Ha véletlenül meghallgatja ugyanezt a dalt valaki Kathleen Battle előadásában, egy különben nem túl érdekes salzburgi koncerten, James Levine zongorakíséretével, akkor pontosan érzi a különbséget. Battle bizonyos értelemben egysíkú, a lassú résznél már alig várja, hogy végre meglódulhasson, és a boldog szerelemről énekelhessen, de amikor odajut, amikor kinyílik maga a dal, ahogy csábít az énekes pusztán a hangszínével, az elemi erejű. Legalábbis ma.

Mert kamaszként vagy fiatalként az ember természetesen az égi szerelemért dobogott, és az a testetlen rajongás, amit Emma Kirkby ébresztett benne ezzel a dallal, bőségesen elég volt. Vénülő vaddisznóvá kellett válni ahhoz, hogy az elégedetlenség föltámadjon, és azt mondhassam: a két előadásból lehetne összerakni egy igazit. Egy teljeset, amiben benne a test és benne a lélek, a csók borzongató hűvöse és a szerelem forrósága. Amiben talán annyi az érdekes, hogy az ember általában azt hiszi: a fiatalok a türelmetlenek és a dühöngő kritikusok, aztán mindenki megnyugszik, belátja, elfogadja, örül annak, ami jut. Holott úgy van, hogy a fiatal újból és újból megtapasztalja a teljességet. Az elégedetlenség és a türelmetlenség a középkorúak kiváltsága. Vagy ha ez túlságosan lapos tanulság, akkor van egy egyszerűbb is: nem lehet Emma Kirkbytől mit kérdezni. Mert mindaz, ami belőle a nyilvánosságra tartozik, az ott van a dalokban, amelyeket elénekel, amihez meg nincs közünk, ahhoz tényleg nincs közünk. Nem hiszem, hogy Emma Kirkby művészete érthetőbb lenne a személyes kapcsolattal vagy volna valami háttéranyag, amit elemezve kiderülne, miért lett ez az énekesnő a régi zene nagyasszonya. Csakis azért, mert szép a hangja. Mert ez a finom, tiszta és légies éneklés közelebb visz Purcellhez vagy Dowlandhoz. Mozarthoz már nem, de hát ott minden összekavarodik. De a tiszta művészet, a halványkék távlatok világában Emma Kirkby verhetetlen.

 

Purcell: Sweeter than Roses. Eloquence, Universal 1983.