Ügyetlenek

1980 körül lehetett az is, hogy a Filmmúzeum bemutatta a Rebel Without a Cause-t. Tudtuk mi jól, miért úgy átcímezve, hogy Haragban a világgal. Az "ügy nélkül" lázadó elátkozott kamasz halálos végű filmjének címében csakis a Rebel minősülhetett nemkívánatosnak. Lázadást nem reklámozunk, gondolhatta a reálszoc.-gulyáskomm. címadó. Azt persze nyilván nem remélhette, hogy az alapproblémát fejlődéslélektani kérdéssé, a főhőst pedig - és vele a legendásan hasonsorsú James Deant - morcos Struwwelpeterré degradáló címváltozat a film egészét is helyre fogja tenni. De miért remélte volna? A címadással ő letudta a dolgát. Aki pedig - addigra már huszonöt éves késéssel - megnézte Nicholas Ray filmjét, úgyis meggyőződhetett róla, hogy a szóban forgó életkori sajátosság egyúttal egy egész nemzedék lázadó potenciálját teszi közszemlére. Azt a lázadást tudniillik, amely hamarosan ügyet is talált magának, és amely végső soron 68 felejthetetlen forradalom-performanszához vezetett.

Arról persze, hogy az ifjúsági életérzés és a társadalmi lázadás valamiképpen összefügghet, és hogy ez az összefüggés remek ábrázolásokra adhat alkalmat, 1980-ra már a legbutább mozinézőnek is lehettek fogalmai. Az Álmodozások kora-beli Szabó István-hős még "álmodozna", de álmai őt is az idősebb generáció működtette társadalmi környezettel fordítják, ha mégoly puhán is, de szembe; a címbeli "kor" pedig természetesen nemcsak az ő életkorára, hanem egy reményteli új korszak lehetőségére is utal. Maga 68 a Lindsay Anderson rendezte Ha... kollégiumtetőről lövöldöző fiaival és lányaival köszöntött be mozijainkba, de nemsokára a téma sajátosan magyar variációja is megjelent. A Sípoló macskakő másról sem szólt, mint a mondott öszszefüggésről, ráadásul Gazdag Gyula filmjének egyszerre realista és groteszk-parabolisztikus kerete (építőtábor) kivételesen szerencsés módon a tágabb, sőt nemzetközi vonatkozások felvillantását is lehetővé tette. A Petőfi '73 diákjai 1848-at játszották újra, 1848 és 1973 ismert nehézségeivel. Meg 1956-éival, gondolta mindenki, aki látta; de leírni ezt tudtommal csak egyvalaki, a l'Espresso híres kolumnistája, Alberto Moravia írta. (Budapesti filmbeszámolójának furcsa következményeként meg is kapta érte itthon a magáét - a rendező, Kardos Ferenc...) A "fiatalság - lázadás - megtorlás - beilleszkedés" kérdéskör legkonkrétabb, ugyanakkor művészileg is legkimagaslóbb megjelenítése a reál. lét. szoc. posványának még mindig kellős közepén, 1981-ben, Gothár Péternek sikerült; a Megáll az idő két nemzedéknek - a megjelenítettekének és a játszókénak - is kultuszfilmjévé vált, de a harmadik, a nagyszülőké is magára ismerhetett benne.

Ezek a filmek ráadásul - ha tetszett ez az őket kacsingatva félremagyarázó kultúrpolitikának, ha nem - előbb-utóbb az ábrázolt probléma részévé váltak maguk is. Aki ma tekint vissza keletkezésük korára, a bennük így-úgy lázadó fiatalok mellett ott kell hogy lássa forgatásuk történetét, a stábot, a rendezőt, az elhalasztott bemutatókat, a titkos filmgyári vetítéseket, a vetítés végén tapsoló nézőket is, mindent és mindenkit. Volt mire emlékezniük néhány éve a Sípoló macskakő készítőinek és szereplőinek abban a dokumentumfilmben, amelyet a Filmmúzeum - nem a néhai mozi, hanem a tévécsatorna - többször is a műsorára tűzött már.

Az ötlet mindazonáltal nem Gazdagéké volt, hanem egy másik reál. lét. szoc.-kamaszfilm, az 1980-as Ballagás rendezőjéé, Almási Tamásé. A saját szereplőit ő már két ízben, 1986-ban, majd 1993-ban is kamera elé állította újra, ily módon váltva be ismételten a hajdani film záróképén, a tablón látható felirat ígéretét: TALÁLKOZUNK. Most pedig, néhány hete, az mtv főműsoridejében méghozzá, Harmadik találkozás címen a 2003-as összejövetel szép és tanulságos dokumentumát is megnézhette bárki, aki kapható még főműsoridőben az ilyesmire, "való" világ helyett az igazira.

Almási ma vitathatatlanul az egyik legjobb magyar dokumentumfilmes. Az éves filmszemléken, fesztiválokon rendre díjazott figyelme általában a leszakadókra, a talajukat vesztett vagy kitaszított sorsú emberekre, az elmúlt másfél évtized nagy felfordulásainak veszteseire irányul. A Ballagás egykori szereplői nem ilyenek. Többségük vitte valamire, van köztük önimádó életművész, iszlám hitre áttért vegyesboltos törökné, híres színházi rendező, topmenedzser-aszszony és médiasztár. Ők sem csak dicsekszenek, sőt; de a problémáik jóval magánjellegűbbek - vagy ha úgy tetszik: általánosabban emberiek -, mint azok, amelyek más Almási-filmekben, például Ózd sorsának kárvallottjait vagy a hontalanná váló áttelepülteket jellemezték. Nem tudom, vajon ez a "csak" általánosan emberi magánérdekűség volt-e az akadálya annak, hogy a Harmadik találkozás bekerüljön a legutóbbi Filmszemle versenyművei közé, vagy inkább az, hogy se eleje, se vége (olyan szereplője is van, a híres színházi rendező például, aki ezúttal csak ül és bámul), azaz nyilvánvaló, hogy a folytatása valaminek, és hogy ezt a folytatást is biztosan követni fogja egy még újabb; de tény, hogy ez a film csakis ilyen lehet.

És jó is, hogy ilyen. Hogy a szereplők - a Sípoló macskakő egykori stábjával ellentétben - nem sok szót vesztegetnek, mondjuk, a találkozóik kiindulópontjául szolgáló filmre. Muszáj leszögezni ugyanis, hogy a Ballagás rossz film volt. A Sípoló macskakővel és a többi, rendszerellenes vagy legalább rendszerkritikus kamaszfilmmel csak a témája, a meséje, a manírja rokonította, más nemigen. Egy negyedikes gimnazista osztály lázadt fel benne néhány hónappal az érettségi előtt. Volt törés-zúzás is meg tizenkét pont is, iskolafolyosói meg utcai rohangálás, némi szerelem és sok-sok zene, majd a kisszerű végkifejlet: egyenöltöny és matrózblúz helyett csiricsáré diszkóruhás ballagás. A Ballagás így is (vagy épp ezért?) nagy sikert aratott, több mint egymillióan látták. Sikere azonban ugyanarra a rugóra járt, mint a zenéjét szerző Edda Műveké: "őszinte, kőkemény" semmitmondás jól mutató külsőségekkel és üres hívószavakkal. Azzal, hogy nem bízott ügyet a maga képzelt lázadóira, Almási 1980-ban (hogy mást ne mondjon az ember kíméletlenül: a lengyel Szolidaritás évében), óhatatlanul azt sugallta: nincs is ilyen ügy. A rebellió - mondta, mutatta, szándéka ellenére is, meglehet - nem rendszerkritika, csak életkori sajátosság, bizony. Forradalmárkodással semmire sem megyünk.

Talán nem tévedek nagyot, ha úgy képzelem, hogy Almásit éppen a Ballagás sikerületlensége fordította a dokumentarizmus felé. Egy interjúban el is mondja most, milyen nagyszerű közösséggé kovácsolódtak a filmbeli osztály véletlenszerűen összekerült tagjai. "Ügy" híján, illetve a történet mesterkélt kényszere helyett kézenfekvő lehetett rájuk, a külön-külön, igazi ügyeikre csodálkozni. Hamisság helyett az igazi életre. Így válhattak a Ballagás legjellemzőbb képei puszta kiindulóponttá, vágókép-nyersanyaggá egy majd csak később elkezdhető filmhez. Ahhoz a csak folytatásokban elképzelhető dokumentumfilmhez, amelyből lassacskán kibontakozik, mi lett a nyolcvanas években huszon-, a kilencvenesekben harminc-, majd a kétezresekben negyvenvalahány éves egykori szereplőkből.

Például Ilonából, aki család- és társadalomépítő szándékkal telve tér vissza egyetem után a szülőfalujába, tanárnőnek, de kisiskolás kori szerelme képében utoléri a "lányregénybe illő" végzet, és válni kénytelen: ezt azóta is nehéz feldolgoznia. Vagy Sanyikából, a hajdan legautentikusabbnak látszó "csövi" arcból, aki a játékfilm kihallgatásos jelenetében olyan hihetően tudott flegma arccal rágógumizni: 86-ban semmi, 93-ban az éjszaka császára ("Én vagyok az Isten!"), 2003-ban egy építőipari rt. elnökhelyettese ("Most éppen ezt játszom"), aki semmit sem bán, hacsak azt nem, hogy kissé későn lett apa. Bár ez sem olyan fontos talán, csak hát mondani kell valamit, a többiek miatt. A szereplők együtt ülnek ugyanis, együtt nézik és kommentálják a legújabb meg a régebbi riportokat is. Gábor, aki a szerepe szerint szabad cigizést követelt, szintén sokra vitte. Munka, munka, pénz, pénz. Családi ház, két gyerek, az egyik mozgássérült. Gábor rengeteget foglalkozik vele, nagyon büszke rá. Az egyetlen igazi lúzer a háromgyerekes Zita, akinek nagyon nem jött be a rendszerváltás. Bezzeg Katinak, aki bölcsészkart végzett, de tanár lenni, az aztán nem akart. Aztán Bécs, aztán kreatív reklámügynökség, topkarrier. Ma marketing-szaktanácsadó. Szerelem akad még ("csak szerelemből"), csak gyerek nincs, pedig kéne, mondjuk. "Ez a gyerekdolog is úgy alakult ki, ugye... mert most már tökmindegy, úgyis tudom, hogy milyen cipőt veszek..." És hát Andrea, az ünnepelt énekesnő és "tévészemélyiség". A magányos nő a luxusvillájában. Egy gyerek, az kéne, igen. Hogy ötvenévesen is tudja majd az ember, "mi a szarért lesz érdemes ötvenévesen kimászni reggelente az ágyból".

Tényleg, miért is? Miért érdemes? Van-e olyan ügy?

2013-ra kiderül talán. Találkozunk.

Harmadik találkozás. 71 perces magyar dokumentumfilm, mtv 2005. április 5. (kedd) 21. 05. Rendező Almási Tamás, operatőr Varga Zsuzsanna, vágó Hargittai László. Főbb szereplők Farkas József, Fekete Gábor, Szulák Andrea.