A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

Április, évfordulók hava.

Tavaly ilyenkor - sokakkal együtt - engem is felkértek, adjak ötleteket, miként lehetne korszerűen ünnepelni József Attila (a továbbiakban: JA) születésének századik évfordulóját. Gondolkoztam, kérdezősködtem, leírtam néhány tippet. Köszönték, eltették, azután beépítették valami "anyagba", azt meg háromszor átdolgozták, majd elsüllyesztették, később elővették és leporolták, azután mély kútba tették, onnan is kivették, kerék alá tették, onnan is kivették - ahogy már az "anyagokkal" a minisztériumokban történni szokott. Nem hittem a szememnek, amikor a valahai ötlethalmaz néhány töredékére ráismerni véltem az utcán. A versplakátokra a metróban, a verslobogókra az Andrássy úton... Persze nem akarok azzal hencegni magamnak, hogy most az egyszer mégiscsak hatással voltam a történésekre, hiszen másoknak is eszébe juthat ilyesmi - de azért mocorog bennem a kisördög: hátha mégis? Már az elvi lehetőség is jólesik.

Az pedig egyenesen megtisztelő volt, hogy meghívtak a JA Színházba az évforduló előestéjén, egy húszfős író-költő kommandó közkatonájaként; mondanám el én is legkedvesebb versemet a színpadon. Otthon nekikészültem, hosszan lapozgattam a kötetet. (Kitérő: a kötet családi ereklye, az egyik első háború utáni JA-összes, Révai Könyvkiadó Nemzeti Vállalat, a kávéfolt a hátán anyám szerint a hatvanas évek elejéről való, emlékszik rá, ő a ludas. A közepén kijár néhány lap, az Elégia mindig kiesik - erről én tehetek. Ugyanis 72-ben, a Fábri Péter által alapított Füst nevű amatőr együttes igen formabontó JA versműsorában én is felléptem a budavári Magdolna-torony földszintjén - a kerületi tanács ahhoz kötötte az engedélyt, hogy takarítsuk ki a tornyot, megtettük, egy hétig véstük a gerendákról a törökkor óta érintetlen guanót. A tanács kulturális előadója az első előadás után esztétikai sokkot kapott, és fennhangon eltanácsolt minket a további fellépésektől, bennünk pedig felmerült a gyanú, hogy ravasz összeesküvés áldozatai vagyunk: tulajdonképpen csak ki akarták takaríttatni az emlékművet. Egyszóval a Magdolna-toronyban tartott egyetlen előadáson, amelyre maga Jancsó Miklós is eljött, az utolsó pillanatig magoltam az Elégiát, a kötet nyitva, hason feküdt, és Török Etiénne, a gitárosunk ráült mind a kilencven kilójával, halk roppanás hallatszott - a kötet gerince. Azóta jár ki a kötetből az Elégia, de én nem engedem, mindig visszateszem a helyére.)

Tehát hosszan lapozgattam a kötetet, és végül az Irgalom mellett döntöttem. Két sor miatt: Mit oltalmaztunk, nincs jelen. / Azt most már támadóink védik.

Szép este volt, nemcsak mert jó társaságban mondhattam el a verset (nem valami fényesen, a színpadon szálló portól köhécselve), hanem mert a színház zsúfolásig megtelt, és utóbb megtudtam, hogy az előadás előtt igazi tülekedés támadt a jegyekért, és valaki hitetlenkedve megjegyezte: sose gondolta volna, hogy megeshet még: aznap este JA-ból is meggazdagodhatott volna egy jegyüzér.

Értő közönség volt, kíváncsi, együtt érző és szeretetteli, értékelte a botlásokat is - nálam igazán volt mit. Tapsvihart ketten arattak: Fejtő Ferenc, amikor elsuttogta az Eszméletet, és Kányádi Sándor, amikor nem óvatoskodott, elnézett a közönség feje fölött, az Árpád híd, a Váci út, Angyalföld felé, és azt mondta: Elvtársaim, ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött... Mintha valami újmódi illegalitásból bújtak volna elő a sorok, és a versmondásban és a tapsban volt valami dafke, valami csakazértis.

Másnap azután Bálinttal kimentünk a Kerepesibe a nappali virrasztásra, majd megfagytunk, a JA sírja mellett felállított pódiumon egy-egy verset mondtak az arrajárók, belekapaszkodtam a málladozó kötetbe, gyakorlottan viszacsúsztattam belé a szokás szerint szabadulni igyekvő Elégiát, és sikerült vacogás nélkül elmondanom a Reménytelenült, de ez mellékes. Ennél sokkal fontosabb volt Bálint. Készült, gyakorolt, és hibátlanul szavalt egy korai verset. És ahogy ott állt az emelvényen a kazal hajával, alig túl a tizenötön, a könyvbe kapaszkodva, egy kissé megnyílott a múltnak kútja, és mintha 72 lett volna, és Magdolna-torony. Na tessék, egy aha-élménnyel körített apák és fiúk-élmény.

A temetőből kifelé azután elsétáltunk Jókai és Ady sírja mellett. Bálint kiszúrt egy alacsony, elhanyagolt sírkövet, mely alatt bizonyos Kun Béla nyugodott, megjegyezte, hogy ismerős a név, én pedig azt feleltem: szerintem ez csak névrokon lehet, akire ő gondol, azt nyomtalanul eltüntették a Szovjetunióban. A fiam magyarázatot kért, nekikezdtem volna, de akkor feltűnt egy parcella a főallé mellett: az 56-osok. Bálint azt kérdezte, ez volna-e a híres 301-es. Mondtam, nem, az egy másik temetőben van. Akkor kik ezek az 56-osok? A félkörben elhelyezett kockaforma sírköveken katonák és rendőrök neve, a félkör közepén egy kőszarkofág, melyet gondosan körberaktak cserepes örökzöldekkel, hogy ne látsszon a főalléról, de Bálint félrehajtotta a leveleket, és elolvasta: az ellenforradalom áldozatainak emlékműve. Szóval hogy van ez? Kik az áldozatok? Kik fekszenek a másik temetőbben, kik ebben, és miért, és mi az, hogy ellenforradalom, és melyik az igazi és melyik az ellen és miért?

Hirtelenjében azt találtam felelni a fiamnak, hogy múltunk mind össze van torlódva, de nem mentem vele sokra, mert ezt is meg kellett magyarázni, és én dolgoztam keményen, ahogyan tőlem telt, végig a Kerepesi fala mentén, ki egészen a Keletiig.

Aztán amikor beléptünk a metróba, egyszerre megvilágosodásom támadt. Hogy nem a Reménytelenült kellett volna elmondanom a sírnál. Hanem egy saját történetet, egy régit, még 1999-ből, az akkor megjelent Bélyeggyűjteményemből. Úgyhogy most pótlom. Utánközlés következik.

 

Nagyon fáj

Angliában láttam azt a József Attila kötetet.

Nagy becsben tartották, szem előtt, a kandalló fölötti polcon.

A vásott papíron fakuló betűk: Nagyon fáj.

Kultusz és érettségi tétel. Iskolai szavalat, doktori disszertáció, ellenzéki összejövetel.

Három földrészen átnyúló meneküléseket-hurcolkodásokat túlélt, számozott és dedikált példány volt. A címoldalon kézzel írt, halványuló sorok - a dedikáció a házigazda feleségének szólt. Sütött belőle a vágy, a szorongás, a szerelem. Sajgott a szem attól a néhány sortól.

Mint ereklyét, úgy vettem kézbe a könyvet, és óvatosan, hogy a porlékony papírt meg ne sértsem, belelapoztam. - Belelapoztam volna. Nem lehetett.

Olvasatlan kötet volt, szűz. Felvágatlan.

 

 

 

Grendel Lajos

Rosszkedvem naplója, 2005. március

Hogyan, miből, miért lesz ma valaki fasiszta Szlovákiában? A Sme újságírója erről faggatott egy kitért, "kikeresztelkedett" fiatal neonácit. Merthogy ideológiájuk, az nincs, állítja a fiatalember. Az erő és az erőszak kultusza motiválja őket. A rasszizmus, a cigánygyűlölet, az antiszemitizmus mind csupán ürügy. Sokszor az sem kell, hogy cigány, zsidó vagy színes bőrű legyél. Az erőszakhoz, a bunyóhoz bármilyen ürügyet lehet találni. Például hogy az áldozatnak kicsit - azaz számukra tűrhetetlenül - hosszú haja van. Vagy valamilyen (bármilyen) kitűzőt visel a kabátja hajtókáján. Holnap meg találnak valami más ürügyet. A fiatalember szerint az utóbbi néhány évben megcsappant a neonácik száma. Legalábbis Pozsonyban. És, úgymond, a rendőrség is bekeményített.

Ennek ellenére március 14-én az idén is kivonultak vagy ötvenen Jozef Tiso sírjához. Egyenruhában, zászlókkal, katonás rendben masíroztak be a temetőbe. Elhelyezték a megemlékezés koszorúját a síron. Rendbontás nem történt. A rendőrség nem avatkozott közbe. Nem úgy, mint Bush elnök pozsonyi vizitje idején a zöldekkel és más alternatívokkal szemben. Nem kobozták el a Hlinka-gárdista zászlókat. Ellentüntetés sem volt, bár a várost antifasiszta plakátok lepték el.

Szóval, miből és miért lesz valaki nálunk neonáci? Az interjúból ez végül is nem derül ki. A meginterjúvolt fiatalember azért hagyta ott őket, mert megundorodott az öncélú erőszaktól. A minap három kiskamasz Myjavában meg akarta ölni az osztályfőnöknőjét. Fényes nappal, tanítás közben. Ők még nem fasiszták, de az erőszak kultusza már a kisiskolásokat is elérte. "Tudja, kérem, tótágast áll fejükben az értelem trójai falova." De ezt már nem a fiatalember mondta. Jobb híján maradjunk ennyiben.

 

Vezető politikusaink nyilvános szerepléseiben újabban főként a szervilizmusuk zavar. Amit Bush elnök látogatása alkalmával produkáltak, az nekem - főleg a retorikájukat illetően - a Hruscsov, Brezsnyev és más egykori elvtársak előtti hajbókolást juttatta eszembe. Kínos volt. A kicsiségnek, a provincializmusnak ilyenfajta - meglehet, akaratlan - demonstrálása.

 

De szeretnék konzervatív lenni,

Felsőpélen birkagulyást enni,

Rózsikától piros csókot kapni,

Bush elnöknek imakönyvet adni.

(Városi folklór)

 

Megjött a nyomdából az új regényem. Találtam benne egy roppant kínos gikszert, ami némiképp lelohasztotta a jókedvemet. Nem árulom el, hogy mi az, mert hátha az olvasók figyelme is átsiklik fölötte, úgy, mint az enyém és a szerkesztőé.

 

A Népszabadságban olvasom, hogy a Medián februári felmérése szerint a magyaroknak csupán 58 százaléka támogatja Románia EU-felvételét. Vagyis nemcsak Horvátországét és Bulgáriáét, de még Törökországét is többen támogatják, mint Romániáét. 42 százalék azt a Romániát utasítja el, ahol a Kárpát-medence legnagyobb számú magyar nemzeti kisebbsége él.

Töröm a fejem, miféle bundás indulatok dúlhatnak az ellenzők keblében, miféle gondolatok járhatnak a fejükben. "Má csak nehogy idegyűjjenek azok a szőröstalpú románok kizabányi minket" - gondolja a kádárajkú trabantmagyar? Ámde azt is írja a Népszabadság, hogy: "Sajátos módon egyébként Románia csatlakozását a magukat jobboldalinak tartó válaszadók sem támogatnák jobban a baloldaliaknál, ami arra utal, hogy ez esetben a romániai magyaroknak az anyaországiakkal való »újraegyesülési« lehetősége nem sokat számít a véleményalkotásnál." Az erdélyi magyarnak, jobbról nézve, az az érdeke, hogy kívül rekedjen az unió kapuin? Az a kötelessége, sőt küldetése, hogy őrizze ősi tisztaságát, táncoljon, daloljon, kövüljön bele a modern élet hívságaitól érintetlen tiszta népiségébe? Vagy mert ha Románia belép, akkor örökre elveszett Erdély? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a nagyszájúan hazafiaskodó magyarok többsége is éppoly önző, mint a kádárajkú magyarok?

Valami nagy zavar van a nemzeti tudatunk (érzésünk) körül. Azt nem tudom, milyen nagy a baj. Mi, kisebbségi magyarok sem vagyunk ma született bárányok, de azért, látva az anyaország rohamos elpatrubányisodását egyfelől, kicsinyes önzését másfelől, mégis úgy gondolom, jobb anyaországot érdemelnénk. Mert ezt a mostanit csak szégyellni lehet.

 

Ma, március 18-án föltették a világhálóra a teljes pozsonyi és nyugat-szlovákiai ügynöklistát. A lista hitelességéhez nem férhet kétség. Magyarországgal ellentétben erre törvény kötelezi a Nemzeti Emlékezet Hivatalát, amelynek igazgatója a rendszerváltó értelmiségiek egyik köztiszteletben álló (a másik oldalról nyilvánvaló okokból nagyon is gyűlölt) személyisége, Ján Lango¼. De nemcsak az ügynökök és besúgók neve, hanem a megfigyelt személyeké (így az enyém is) megtalálható a listán. A besúgók egy részéről eddig is köztudott volt, hogy a bársonyos előtt a titkosrendőrségnek (is) dolgoztak, ámbár ezt az érintettek kilenctizede most tagadja. Hülyének nézik a polgárokat. S hogy a polgárok mit gondolnak róluk...?

Sokan szerepelnek a listán, de hát ezen nincs mit csodálkozni, a bársonyos előtti Csehszlovákia végül is rendőrállam volt. Az ügynökök és besúgók sorában mindenféle rendű és rangú mai prominensek neve megtalálható: pártembereké, parlamenti képviselőké, diplomatáké, püspököké és érsekeké, tudósoké, művészeké és íróké. És persze senki senkinek sem ártott (már csak ezért is kikérem egy szép napon a rólam vezetett dossziét, hogy megtudjam, nekem kik és hogyan nem ártottak). Az egyházak védik, de legalábbis mentegetik bűnbe esett papocskáikat. Egyedül a református egyház öntött tiszta vizet a pohárba, a pártok közül egyelőre csupán a Magyar Koalíció Pártja szólította föl "listás" funkcionáriusait az önkéntes távozásra. Megjegyzem, meglehetősen későn, hiszen néhányukról eddig is gyanítható volt, más listák alapján... De hát ők, az egykori nacionalistaüldözők hirtelen a legnagyobb magyarok lettek, ezért fátylat rá...

 

Én a nyolcvanas évek elején kerültem az államrendőrség látókörébe. Lehet persze, hogy már korábban is. Mindenesetre 1982-ben vittek be először egy nagy fehér Volgán, egyenesen a munkahelyemről, a Madách Könyvkiadóból. Reggel kilenc óra volt, iszogattam az aznapi első kávémat, amikor betoppant a szerkesztőségi szobába egy vékony, bajuszos fiatalember. Ránéztem, s az futott át az agyamon, na, egy újabb dilettáns. De amikor kézirat helyett igazolványt húzott elő, nagy csönd lett a szobában. Huh, gondoltam.

Odabent kiderült, hogy Duray Miklós peréhez gyűjtenek terhelő adatokat. Egyelőre tanúként hallgatnak ki, mondták. Úgy emlékszem, a kihallgatás másfél-két óráig tartott, aztán elengedtek. Nagy hasznukra nem lehettem, mert később, a per folyamán nem idéztek be tanúnak. Viszont hiába reméltem, hogy leszállnak rólam. A következő három évben még vagy fél tucatszor hívtak be. Nyilván azt szondázták, alkalmas vagyok-e az együttműködésre. Ajánlatot nem tettek, majd 1985 után békén hagytak. Nyomós okom van azonban föltételezni, hogy ezután is megfigyeltek, egészen a rendszerváltásig.

Mindezt most azért írom meg, mert az Új Szóban közölt, országosan ismert nevű szlovákiai magyar ügynökök között megtalálható B. K. neve is. Ő kollégám volt a kiadóban, és az egyik legbizalmasabb barátom. Egy véleményen voltunk mind a rendszert, mind a szocialista realizmust illetően. Egy délután kihívott sétálni a városba. Közölte, hogy beidézték a Hivatalba, s ott rólam faggatták. Ez a következő három évben többször is megismétlődött. Ezeken az utcai szimpóziumokon meghánytuk-vetettük, vajon mire lesznek kíváncsiak az elvtársak, ha majd hamarosan behívnak, s milyen mértékig tettessem hülyének magamat. Faramuci helyzet volt, úgy éreztem, teljesen ki vagyok szolgáltatva valakinek, még ha ez a valaki az egyik legjobb barátom is. Úgy gondoltam, talán nekem is jobb, ha megbízom benne, így legalább föl tudok készülni a "beszélgetésekre". S hogy ő is lássa, továbbra is megbízom benne, ugyanolyan hangosan szidtam előtte a rendszert meg a kommunista, főleg a szovjet gerontokráciát, mint azelőtt. A hajam szála sem görbült. A rendszerváltásig és még egy jó darabig azután is a feleségemen kívül erről a furcsa, mindkettőnk számára megalázó kapcsolatról senkinek sem beszéltem.

Barátom, miután egy nem hivatalos, de megbízhatónak tekinthető ügynöklistán megjelent a neve, 1992-ben átköltözött Magyarországra, s a szlovákiai irodalmi és közélettel, egykori barátaival és munkatársaival minden kapcsolatot megszakított. Fölégette a hidakat. Nyilván új életet kívánt kezdeni. Őszintén remélem, hogy ez sikerült neki.

 

Koalíciós testvériség Szlovákiában, 2005 tavaszán: a magát liberálisnak álcázó kormánypárt elnöke leszarházizza egy másik kormánypárt, a kereszténydemokraták elnökét. Néhány nappal később - az egyébként kifogástalanul decens - kereszténydemokrata pártelnök szarházizza le az úgynevezett liberálisok egyik prominensét. Aztán bocsánatot kér. A polgár meg gondolja a magáét. A magukat liberálisnak aposztrofáló honatyák politizálásából kilóg a kapzsiság lólába. A kereszténydemokraták pedig? Semjén Zsolt a köbön.

 

Tanszékünkre beütött a mennykő. Június elsejétől néggyel kevesebben oktatunk. A bölcsészkar más tanszékein is elkezdődött a leépítés. De fogalmazhatnék élesebben is: elindultunk a lejtőn. Az egyetemnek kevés a pénze, s a bölcsészkarnak még az egyetemen belül is nagyon rosszul áll a szénája. A bölcsészkarra évről évre kevesebb diák jelentkezik, így a magyar tanszékre is. Ráadásul nyakunkon a konkurencia, a komáromi Selye János Egyetem. A felvételizők számának a csökkenése pedig előbb-utóbb az oktatás színvonalán is meg fog látszani. A felvételi vizsga követelményei a kisebb tanszékeken évről évre puhábbak, egyre több közepes képességű diákot veszünk fel, csak hogy "kilegyen" a létszám.

Felsőbb helyekről azt vetik a szemünkre, hogy a kar nem képes kigazdálkodni a zökkenőmentes működéséhez szükséges pénzt. A húskombinátot is bezárják, ha nem tud kigazdálkodni. Bizony! Meg a bútorgyárat is bezárják. Meg az olyan éttermeket is. Így hát ne panaszkodjunk. Az írót meg a költőt meg a festőt meg a színészt nem zárhatják be. Az a régi rezsim kiváltsága volt. Ha a költő vagy a festő nem tudja kigazdálkodni magát, menjen krumplit termeszteni, ámbár az sem kecsegteti fényes jövővel. Egyáltalán: miféle élhetetlen alak az, aki a mai szabad világban nem képes magát kigazdálkodni?

Ez az egész tragibohózat az úgynevezett oktatási reform jegyében történik. Hogy az oktatás minősége, színvonala, úgymond, javuljon. A kontraszelekciós régi rezsim után jöjjön hát a minőség forradalma. S az bizony jön, mint a buldózer. A diákok az alapképzés kötelező tantárgyain kívül nagyon sok speciális tárgyat is választhatnak. Ez valóban örvendetes változás a múlthoz képest. Csak éppen nem lesz, aki ezeket a speciális tárgyakat a megkívánt színvonalon tanítsa. Mert egyre több lesz az olyan oktató, aki nincs kigazdálkodva, következésképp kívül tágasabb neki.

 

 

 

Balla D. Károly

Március-április

Hónapról hónapra kevesebb vízdíjat fizetünk. Ha bárki azt hinné, hogy Ungváron (netán egész Ukrajnában) csökkennének a közüzemi díjak, azt sürgősen ki kell ábrándítanom: épp ellenkezőleg. Nem a szolgáltatás olcsóbb, hanem mi fogyasztunk egyre kevesebb vizet. További találgatás: a zöld mozgalom megszállott híveivé váltunk, és a föld ivóvízkészlete feletti fokozott aggodalmunkban korlátoztuk a fogyóban lévő természeti kincs felhasználását. Nem talált. És hibás lenne az a feltevés is, hogy anyagi megfontolás vezetett bennünket a fokozott takarékoskodáshoz. Az árak emelkednek, de nem erről van szó. Hanem egészen másról.

Városunk közművei jórészt még világháború előttiek, és bár sok mindent kicseréltek, fejlesztettek, új alrendszereket építettek az elmúlt évtizedekben, a vízrendszerünk egészét mégis egy 30 ezres kisváros igényei alapján tervezték, és érthetően nem tudja az azóta 120 ezer fölé duzzadt lélekszámú lakosságot kiszolgálni. Más problémákról is hallani: a szivattyúk, derítők, szűrő és fertőtlenítő rendszerek karbantartására mindig kevesebb pénzt fordítottak, mint amennyire szükség lett volna, így állandóak a meghibásodások, üzemzavarok, leállások - különösen így van ez az elmúlt másfél évtizedben, amióta a működőképesség látszatát fenntartó szovjet szigort az ukrán szabadosság váltotta fel. Folyamatos a körbetartozás is: a lakosság elmarad a vízdíjakkal, a vízmű nem fizet időben az áramszolgáltatónak, így az utóbbi korlátozza a villamos energiát, miáltal kevesebb szivattyút lehet üzemeltetni, ezért csökken a lakosságnak juttatott vízmennyiség - amiért persze kevesebbet kell fizetni.

A helyzet talán még soha nem volt ilyen kritikus. A Vár-hegyen lakunk, a vízmű egy másik magaslaton, a Kálvária-hegyen működik, így a város alacsonyabban lévő negyedeihez képest nálunk mindig gyengébb volt a víznyomás, de ez régebben nem okozott gondot. Az első igazi problémák akkor jelentkeztek, amikor a nyomáscsökkenés miatt a gázbojler automatikája biztonsági okokból folyton lekapcsolt. Bizony - teljesen szabályellenesen - ki is kellett iktatni a védőrendszert, különben soha nem lenne meleg vizünk: soha nincs akkora nyomás, hogy a bojler érzékelője engedné a gázt égetni. Így aztán nagyon oda kell figyelni használat közben, mert a buherálás óta a rendszer akkor sem blokkol, ha a szolgáltató teljesen elzárja a vizet. Márpedig folyton elzárja!

Évtizedes ungvári gyakorlat: bizonyos napszakokban különböző helyeken szünetelt a vízszolgáltatás. Ez érvényes volt a történelmi városrészre és több új lakónegyedre is, főleg a jobbpartiakra: az Ungnak ezen az oldalán élők tisztított folyóvizet isznak, és az ellátás a fentebbi okok miatt mindig akadozott (a bal parton elterülő városrész főként karsztvizet kap).

Érdekes adalék: ha az ember a lakáshirdetéseket olvasgatta az újságokban, felfigyelhetett egy állandó formulára: a "víz van állandóan" tényét feltétlenül közlik a hirdetők mint értéknövelő körülményt; ha ezt nem szögezik le, gyanakodhatunk a permanens vízhiányra.

Mostanra a mi környékünkön a helyzet úgy fordult meg, hogy nem a vízszolgáltatás szünetel néhány órára, hanem a hiány tart egész nap, és csupán néhány órára "engedik meg a vizet", ahogy az ungváriak mondják. Ez minálunk eddig napi háromszori 2-3 óra volt: reggel 5-től 7-ig (aztán az emberek elmennek dolgozni, minek nekik víz!), majd délben 11-től 13-ig, végül délután öttől kb. este 8-ig. Ehhez hozzá lehet szokni, még ha sok kellemetlenséget okoz is. Mára azonban ezekben a szűk órákban is olyan gyenge a nyomás, hogy egyszerre csak egy családtag használhatja a vizet: ha valaki mosakszik a fürdőszobában, akkor a konyhában mosogatni már nem lehet, sőt amíg valahol nyitva van egy csap, addig a vécétartályok sem telnek meg. A krízis pedig azzal állt be, hogy a déli kétórányi vízszolgáltatást néhány hete egyetlen órára csökkentették. Hattagú és többnyire kizárólag az itthoni vizet használó családunk számára (két nyugdíjas, két itthon dolgozó szabadúszó) egyszerűen kevés az a mennyiség, ami a nap folyamán kifolyik a csapból. Így aztán sovány vigasz, hogy fizetnünk is alig kell érte.

Elárulok még valamit. A vízóránk nem csupán azért pörög havonta egyre kevesebbet, mert csökken a rajta átfolyó víz köbtartalma... Hanem mert gyakran meg is akad! Eddig csak kvantitatív dolgokról beszéltem, elhallgatva a minőségi problémákat: nos, a vízgyűjtő edények alján szépen összegyűl a rozsda és a finom homok, a csapok szűrője pedig állandóan eltömődik. Egy-egy rakoncátlan kvarckristály pedig a vízóra kerekeit is meg-megakasztja.

 

A világ minden tájáról e-mailben érkező reklámlevelek között néha érdekesebbek is akadnak. Két-három hetente kínálnak főiskolai és egyetemi diplomákat megvételre, bármelyik volt szovjet tagköztársaságból. Százszázalékos biztonságot és titoktartást ígérnek, és fizetni is csak utólag kell. Kíváncsi lennék az árakra!

Kijevi lakásajánlatot is kaptam, ez viszont épp az árával lepett meg. 4 szoba összkomfort, emeletes tömbházban, metróállomással szemben, parkra néző ablakokkal - 117 ezer USD. Nem mondom! Ungváron hasonló a felébe sem kerülne. Anyósomék beregszászi házát 15 ár telekkel pedig tizedéért sem tudjuk eladni.

 

Az ebben az ügyben vallott ellenkező nézetei ellenére szerintem a pápát is megillette volna a kegyes halálhoz való emberi jog. Sokan és sokfélét írtak erről a nyilvános agóniáról és az egész pápashow-ról, voltak szélsőséges őszinte vélemények és képmutató ájtatos nyilatkozatok is bőven. Én csak a magam érzéseiről számolhatok be: az egyébként sok megnyilvánulása okán tiszteletre méltó II. János Pált - mint jelenséget - éppen a média túllihegése tette számomra ellenszenvessé. Hogy ebben a Vatikán remek partnernek mutatkozott - az meg éppenséggel az egyházat minősíti.

Ugyanígy szerintem érzelmileg inkább ellenszenvet és nem részvétet eredményeznek a folytonos kárpátaljai koldulómozgalmak. Össznépi magyarországi kampányok folynak a legkülönbözőbb külhoni intézmények megsegítésére, naponta ad hírt (reklámot?) a média a beregszászi színház javára adott jótékonysági koncertekről (ezek némelyikének műfajától és nívójától színházunk főrendezőjének az ízlése alighanem hanyatt vágná magát); egyik helyi lapunkban meg azt olvasom, hogy a beregszászi főiskola vezetői budapesti sajtótájékoztatón kezdeményeznek adományozó kampányt (a magyar köztársasági elnök és felesége már meg is tette felajánlását); egy másik lap másik cikkének meg ez a címe: "Országos gyűjtés a Drugeth Gimnázium javára" (országon "természetesen" magyarhon értendő) - tehát az új ungvári tanintézmény sem akar kimaradni a jóból. Tudom, nehéz okosnak lenni ebben a kérdésben, és a mégoly óvatos ellenvetésekkel se lehet népszerűséget szerezni sem a támogatást kérők, sem az azt nyújtók körében. Mégis azt mondom, nincs ez így rendjén, és bár elhiszem, hogy minden segítség jól jön, ám a kampányszerű lebonyolítás viszolyogtató, az ügy érzelmi megítélését illetően pedig kifejezetten kontraproduktív. Régi vesszőparipám az is, hogy a támogatások csökkentik a támogatottak problémamegoldó képességét, kreativitását, teljesítmény- és színvonal-orientáltságát.

Mindez most arról is eszembe jut, hogy egy a témában érdekelt alapítvány ankéttal keresett meg, munkájuk hatásfokát, ellentmondásait és eredményeit illető kérdéseket tettek fel. Bevezetőjükből kiderül, a kuratórium is úgy érzi, ideje lenne a szőnyeg alá sepert bajokat előkotorni, ezért szeretnék munkájukat, módszereiket megújítani. Nekem kétségeim vannak, nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély rá, hogy az állami pénzből fenntartott és közvetve politikai célokat szolgáló alapítványok működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókák, hol a farkasok csapatát favorizálja a szervezetlen nyulak és őzek ellenében.

 

Ritkán látott két barátom látogatott meg a napokban. Az iskolaigazgató, szokása szerint, az ukrán oktatási rendszer képtelenségeiről, működésének belső ellentmondásairól beszélt, arról, milyen társadalmi következményekkel járhat mindez. Például: mivel egyáltalán nem szabad buktatni, az érettségi bizonyítványnak már semmilyen presztízse nincsen, és mivel maga a tudás sem képezi a társadalmi megbecsülés tárgyát, diákjaik egyáltalán nincsenek motiválva a tanulásban és a sikeres előmenetelben. Többségük életcélja valami gyors meggazdagodást hozó "biznesz" mielőbbi nyélbe ütése: épp elég hasonló példát látnak maguk előtt. Akadnak, akik még le sem érettségiztek, és máris vastagon üzletelnek, havonta többet keresve, mint mérnök apjuk, pedagógus anyjuk. Ennél is keserűbben beszélt barátom az iskola új szárnyának építése körüli immáron évtizedes huzavonáról. Arra a halkan kimondott következtetésre jutott, hogy az építkezés befejezésének nem egyszerűen bürokratikus vagy pénztechnikai akadályai vannak (mint mondják neki az alsóbb és felsőbb szintű illetékesek), sőt, még csak nem is megfelelő anyagi keretek hiánya vagy a nemzetiségi tanintézmény igényeinek diszkriminatív elbírálása képezi a legfőbb gátat, hanem az, hogy a hasonló beruházásokra a megyének évente átutalt összegek jó részét rendszeresen és központilag elsikkasztják. Tételesen bizonyítani persze nem tudná, de a meztelen falaival, morzsolódó tégláival, üresen ásító ablakaival tüntető, évtizede befejezetlen és semmire sem használható épülettorzó talán mégis bizonyítéka lehetne egy s másnak.

Nem tudott derűsebb történetekkel szórakoztatni a magánvállalkozóként ügyvédi irodát vezető barátom sem. Kis cége szakmai tanácsadással foglalkozik, külföldi vállalatok jogi képviseletét látják el, beruházási projektumokat menedzselnek - és végsőkig elkeserítő, amit a törvényi szabályozás és a végrehajtási nehézségek terén tapasztalnak.

Mindez számomra azt jelentette, hogy akik az "ukrán élet" sűrűjében mozognak, akik átlátják a vállalkozói és hivatali szféra működését, akik tisztában vannak az országban uralkodó pénzügyi és jogi folyamatokkal, azok továbbra sem sok reményt fűznek a térség felvirágzásához. "Kívülről" hiába látszik úgy, mintha nyolc-tíz siralmas szűk esztendő után azért valami felívelés mégis elkezdődött volna - bizony, "odabentről" rosszabb a helyzet. Ötven éven belül nem lesz itt rendes civilizált élet, állítják. A társadalom oly mélyen demoralizálva van, és annyira szét vannak zilálva a viszonyok, hogy rövid távon semmi jóra nem számíthatunk. Azt már én teszem hozzá, hogy mindezt még tetézi annak a politikai erőnek a hiánya, amelynek egyszerre állna mind hatalmában, mind érdekében, hogy más vágányra terelje az országot.

Úgy néz ki, nem csak a vízóránk fogaskerekei között csikorognak a homokszemek.

Dalos György

Berlin, 2005. április 9.

Tegnap éjszaka vagy ma reggel meghalt egy ellenségem. "Hosszan tartó, súlyos betegség után 65 éves korában érte a halál", olvasom a jelentést, amely egyszerre sajnálattal tölt el és zavarba ejt. A sajnálat az egyszerűbb érzés. Nem annyira a halál ténye - amely a hátramaradottakat sújtja -, mint inkább a közlemény szóhasználata mögött felsejlő emberi szenvedés váltja ki. Akármi lehetett a kórisme, nyilván ebben az esetben is az elhúzódó haldoklás rémületes forgatókönyve szerint bontakozott ki a tragédia. Az ember és környezete tudomásul veszi a diagnózist, majd kétség és remény, harc és lemondás közepette éli át a fennmaradt időt. Ehhez a kínzó folyamathoz képest irigylésre méltó az, akit könnyű szívroham visz el, belealszik a halálba, orv golyótól találva elesik, vagy akár ő maga jelöli ki a vég időpontját és módját.

Rosszabb érzés a zavar, amely X. halálhíre kapcsán elfogott. Kétségtelen ugyanis, hogy a nálam három évvel idősebb férfit ellenségemként tartottam számon. Szenvedélyes jobboldali érzületű közíró volt, s néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy cikket, amelyben elég otromba antiszemita vicc keretében intézett el emberként és íróként egyszerre. Persze lehetne erre azt mondani, hogy ez az én személyes értelmezésem, túlreagáltam a dolgot, X.-nek esze ágában sem volt azt írni, amit én kiolvastam a szövegből. Mire én egy képzeletbeli vitában hevesen - sértő célzásokat sem mellőzve - kifejteném, hogy de igenis, azt írta, amit írt, valaki erre védelmébe venné őt, megajándékozva engem néhány helyreigazítást nem igénylő jelzővel, másvalaki talán mellettem szólna, és őt osztaná ki hasonló módon. A vita végül vakvágányra futna, s ki-ki maradna saját változata mellett. Hogy nagyképű legyek, ilyen a magyar diskurzus. Miért? Hosszú annak a narratívája.

 

Stop.

Ez a napló most kénytelen lesz másról szólni.

 

Az ember olykor saját írását is elunja, vagy belefárad. Fenti szöveg valahogy gyanús lett nekem, s hogy végleg kenetteljessé ne váljak, hozzáláttam napi ebédem elkészítéséhez. Miközben az étek nyugalmasan rotyogott a sütőben, belenéztem a képernyős világba. Valaki barátilag azt üzente, tekintsem már meg az ország legnépszerűbb napilapját, mert van ott egy érdekesség. A Népszabadság (reklám helye) ugyanis hírt ad egy adatbázisról, amelyből állítólag meg lehet tudni, hogy ki - hogy is mondjam? - az és ki nem. Egyáltalán nem hitetlenül csóváltam a fejem, de mert az ember hiú állat, beléptem a tapintatosan megadott www-be abban a reményben, hogy hátha rólam is szó van ott. S mit tesz Isten? Az Internet Zsidó Database (sic!, de mi nem sic?) üres keresőjébe beróva nevem, ráklikkelve a Mehet parancsszóra, egyszer csak megvilágosodásszerűen kivetült a felirat, miszerint

Dalos György zsidó.

Pont. A fettel szedett tényállítást igaznak találtam, de hogy kizárjam a lehetséges tévedést, egymás után beadtam általam hasonló kategóriába beilleszthetőnek vélt ismert személyek nevét (tetszik látni, milyen tapintatos vagyok). Találati pontosságom irigylésre méltónak mutatkozott, noha helytelennek tűnő minősítésekre is bukkantam. Ez azonban egyáltalán nem lepett meg, hiszen a magát IzsDB-nek becéző virtuális szerkesztőség előre figyelmeztetett, hogy géppel van dolgom, amely "élő magyar közszereplők" származásáról világosít fel s mint ilyen, nem tökéletes. Az olvasót baráti tegezés kíséretében meg is kérik: "Ha az IzsDB téved, keveset tud, jelentsd a gépháznak!" (Kurzív az eredetiben.) Meghatározásuk szerint egyébként "Az számít zsidónak, aki szerintünk az. Az számít közszereplőnek, aki szerintünk az."

Miután elégedetten nyugtáztam, hogy eszerint - szerintük - élő közszereplő vagyok, a statisztikai extrapoláció módszeréhez folyamodtam. További próbálkozásaimból egy kb. 800-1200 fős lista körvonalai bontakoztak ki. Ezt a viszonylag szerény számot azonban a közönségnek módjában áll akár tízezres nagyságrendre is feltornásznia. S mindezt nem holmi alpári uszítás keretében, hanem egyetlen indulatmentes, kizárólag a nevet tartalmazó e-mail keretében.

Az ötlet az első jelzések szerint egyelőre nem talált általánosan lelkes fogadtatásra. Az adatvédelmi biztos például "elítélte", bár az ügynöklistához hasonlóan bezúzni nem tudta. Az e tekintetben különösen mértékadó Jobbik (kurzív tőlem) megvetően közölte, hogy az internetlap, amely a különös szolgáltatást kezdeményezte, "SZDSZ közeli". Ekkor azután végleg megértettem az egészet. És ettől kezdve azt is kapiskáltam, hogy miért van elhibázva az egész gépi zsidózás.

Először azért, mert a halottakat ebben az ügyben nem lehet mellőzni, az élőknél sokkal különb közszereplők akadnak köztük. Azonkívül egy nemzeti játéknak szánt program nem érheti be kizárólag egyetlen célcsoport versenyszerű leleplezésével, mert az ilyesmi kivételezés vagy kirekesztés gyanújába keverheti az értelmi szerzőket. Nekem erről a Datebase-ről kifejezetten hiányoznak a cigányok, a kommunisták, a liberálisok, a homoszexuálisak, a prolik, a külföldiek, a szőke nők és a biciklisták.

A zsidózógép minden hiányossága mellett éppen a maga gép voltában lenyűgöző távlatokkal kecsegtet. Azt jelzi, hogy ma már a propagandához alig van szükség propagandistákra, a megfelelő eszmék naprakészen beadhatók és lehívhatók. Kreatív korban élünk, ha valakit gyűlölünk, ki nem állhatunk, irigylünk stb., ezt egyetlen klikkel a világ tudomására hozhatjuk. Rendszergazdában pedig sohasem lesz hiány.

 

Ami személyesen engem illet: elég gyenge étvággyal láttam neki saját főztömnek, és magamat hibáztattam, amiért engedtem a virtuális kaland csábításának. Úgy jártam, mint anno dacumál József Attila, aki békés sétálgatás közben ütközött a náci kórusba, és tétován kérdezte magától: "Mért mentem éppen a Margitszigetre?" Bennem meg abszurd ötletként felmerült, hogy lám, szombat délután van, a boltok bezártak, s különben is az itteni szupermarketekben már vagy hatvanöt éve nem kapni sárga csillagot.

Azután tréfára próbáltam venni a dolgot. Az ember ne legyen paranoiás, gondoltam, annyi más téma van a világon, annyi más helyzet, amely rosszabb mint az enyém, a miénk. Ahogy a neves orosz-jiddis író ("Sólem Aléhem zsidó.") hősei mondogatják a stetlben: "Beszéljünk valami vidámabb dologról, beszéljünk az odesszai koleráról."