A Mozgó Világ internetes változata

Sándor Erzsi

- Nágyon rósz tjél - próbálkozott Iván a mínusz huszonötben elviselhetővé tenni a Jeges-tengerről érkező szelet, amely egyenesen Szilvi szájába fújt. Szilvi fuldoklott, és úgy érezte, mintha egy jégcsapot nyomtak volna a légcsövébe. Kapaszkodott Ivánba, az meg vonszolta a leszegett fejű lányt a trolimegállóhoz. A megálló kis kalyibája háttal állt a Névának, oda húzódtak be, és Iván megpróbálta a katonakabátjába ölelni a lányt. - Nágyon rósz - suttogta Szilvi fülébe. - Nem nágyon rósz, hanem nagy orosz - nézett föl Szilvi Ivánra, aki barátságos dörmögéssel nyugtázta a szójátékot. - Nágy órosz tjél, nágy órosz Iván, Szlívkának semmi báj - csukódott rá a katonakabát a lányra.

Ez a "Szlívka" Iván baritonján nagyon is melengető tudott lenni. Szilvi egész addigi életében utálta a nevét, és nem is talált rá jó megoldást azonkívül, hogy bemutatkozáskor elhadarta. Iván egyből rátalált az egyetlen kibírható lehetőségre, amikor öt évvel azelőtt fényképezőgép-kattintgatás közben rászólt a lányra: Szlívka! Szilvi hökkenten bámult a gép lencséjébe, nem gondolta, hogy a srác tudja a nevét egyáltalán. A megérkezésüket követő leosztódásnál Szilvi két pasit azonnal kinézett magának. Egy ilyen főiskola által kötelezően szervezett színházi és filmes tanulmányútnak mi egyéb is lehetne a feladata, mint hogy minél elmélyültebb művészi barátságok köttessenek mind a vásznon, mind a lepedőn. Élénk volt az érdeklődés és a keveredés is a Pulkovói repülőtérről a főiskoláig vezető úton az autóbuszban. A vendéglátók jóvoltából hamar előkerültek a zseb-vodkásüvegek és az elmaradhatatlan zseb-uborkák is. Szempillantás alatt dőltek le a kommunikációs korlátok. A megérkezés azonnal koleszbuliba torkollott, ahol Szilvi az egyik kiszemelt orosszal táncolt hajnalig, és éppen valami megértési vákuumba került, amikor rászólt a fényképező srác: - Szlívka. - Ez én vagyok? - kérdezett vissza döbbenten, minden orosz nyelvi ismeretét összeszedve. Aztán kiderült, hogy a srác Iván, színész, és jobban megszemlélve egy cseppet sem marad el a kinézettektől. Sőt Szilvi előtt egy testépítő Apolló állt, aki ráadásul valami elfajzás következtében nem vedelt vodkát, ami abban a közegben egyenesen unikálissá tette. Biztos van neki más hibája, gondolta Szilvi, de hát annyi időt úgysem fognak eltölteni egymással, hogy ez kiderülhetne valaha is. Szilvi tehát hagyta magát fényképezni, miközben addigi orosz partnere békésen elborult az asztalon. Nem bolygatták, elindultak kettesben a leningrádi szeptemberéjszakában. Metáztak. Így hívták később a kommunikációnak azt a mixét, amely a pantomimen, az angolon és a nagyon kevés oroszon alapult. Az éjszaka is nyitva tartó utcai kioszkos kis híján rájuk hívta a miliciját, amikor Szilvi beleivott Iván sörféléjébe. - Itt nő nem ihat! - üvöltötte, és hegyesen kiköpött a lány cipője elé. Az nem zavarta, hogy a kioszk körül saját vizeletükben aludtak a kommunizmus építésében megfáradt alkoholisták. A Leningrád by night nem látszott különösebben turistacsalogatónak. A széles sugárutakat nyitott platójú sárga mentő-teherautók szelték keresztül-kasul. Szedték össze a mindenfelé elhányt részegeket. A híres nyitható hidak mintha derékba törtek volna, veszedelmesen meredtek az égbe a kivilágítatlan rakpartok között. Hajnalra vetődtek haza a koleszba. Iván ismerte a háztömb alagsorába vezető kisajtót, amelynek segítségével a portást megkerülve juthatott Szilvi a pestiek lakrészébe. - És akkor mi van, ha belebotlom a portásba, talán hazaküldenének a következő aeroflottal? - lamentált Szilvi. - Nem, de baj lenne - válaszolta lakonikus tömörséggel Iván. - Baj, baj - motyorogta Szilvi magyarul. - Báj? - élénkült fel Iván, ez jó szó, jól hangzik. Hogy a báj rögtön azt jelenti a magyaroknak: viszlát! Báj, bye. Ez volt az első szó, amit Iván megtanult magyarul. Ezzel próbálta most megmelegíteni Szilvit, aki dermedten simult a katonakabátba, amikor végül megérkeztek a trolimegállóba. Szlívkának semmi báj. Megette a fene.

A semmi bájnál azért egy kicsivel több volt. Nem a mínusz huszonöt fok, mert az éppen lehetett volna harminc is. Aki decemberben utazik Leningrádba, az számítson rá. Szilvi pedig addigra bár sokszor megfordult ott, valahogy a téllel elkerülték egymást. A rendőrséggel is. Most pedig hirtelenjében mind a két erő felbukkant az életében. A tél és a rendvédelem egyszerre. A télhez csak a megfelelő idő kellett, a rendvédelemhez viszont Iván teljesen elhülyült nagyapja, akit az oroszban amúgy is gyágyának hívnak. Gyágya felhívta a kerületi rendőrbiztost, és megkérdezte, hogy összeegyeztethető-e a kommunista erkölccsel, ha egy magyar lány fekszik az unokája ágyában. A rendőrbiztos a fekvést önmagában nem tartotta volna rendszerellenesnek, ám az azt igazoló hivatalos papír hiányát már határozottan. Szilvihez ugyanis sem házassági, sem ösztöndíjengedély nem tartozott, még egy árva meghívólevél sem. A kerületi rendőrelvtársnak hökkenten kellett tudomásul vennie, hogy Szilvi egyszemélyben lerohanta a Szovjetuniót.

Ivánnak nem volt magyarországi rokona, így az ő Budapestre utazását a szovjet rendeletek eleve lehetetlenné tették, és a Szilvinek küldött meghívólevelek is egy híján rendre fönnakadtak a leningrádi szűrőn. Azt az egyet talán a testvériség nevében engedélyezték nyilván fogcsikorgatva, de többet soha. Ez pár hónappal a tanulmányút után történt, tavasszal, Szilvi iskolai szünetében. Iván beszédtanárától jött meghívó, és Szilvi sehogy sem értette, hogy ez miért jelenti azt is egyben, hogy ott kell aludnia Szergej Alekszandrovics társbérletes alkóvjában. Nem szólt volna őróla Iván az anyjának? Miért nem lehetnek együtt? Szilvinek akkoriban még fogalma sem volt arról, hogy külföldi állampolgár a rendőrséggel való szoros egyeztetés nélkül be sem teheti a lábát egy szovjet ember otthonába. Lassan tanult bele, és örökké miértekkel szekálta Ivánt, mintha lettek volna érvek bármire is. Nem nagyon törődött ő addig a magyarországi szabadságfokkal, nem érezte különösebben gátolva magát semmiben. Élt, boldogulni próbált, és úgy vélte, a színház és környéke megfelelő lazaságot enged az élet elviseléséhez. Ám ahogy lassacskán fölfogta Leningrádot, egyszeriben rátört a hazaszeretet. Hálatelt szívvel gondolt vissza azokra az ifjúgárdistákra, akiket minden következmény nélkül küldhetett az anyjukba, ha feltűntek a pesti főiskolai koleszbulik bármelyikén. Leningrádban minden egyenruhától szorongás fogta el, és sokféle egyenruhát látott.

Szilvi első meghívóleveles utazása majdnem az utolsó is lett. A metázás - az angol-orosz mutogatós mix - meg-megbicsaklott. Szilvi nem akarta turistának érezni magát, nagyképűvé tette, hogy a koszlott forintjai rubelban számolva vagyonossá léptették elő. Mint külföldi olyan boltokban vásárolhatott, amelybe gyalogszovjet be sem szagolhatott. Pezsgőt vett Ivánnak, olajbogyót meg kaviárt Natasának, a rokonszenves színészlánynak, tallinni tejkonzervet, mert az állítólag annyira különleges, hogy a rendes magazinban csak úgy adták, ha csirkét is vett hozzá az ember. - Miért? - kérdezte Szilvi, és gyakori miértjeivel megőrjítette Ivánt. A fiú lefojtott szelídséggel próbálta megértetni Szilvivel, hogy egy irracionális helyen nem kell a miérteket firtatnia. Szilvi nehezen vett vissza veleszületett tempójából, és csak az utolsó napokban kezdett igazán figyelni Ivánra. Aki nem az Avrórát akarta megnézetni vele, még csak nem is a Péter-Pál erődöt, hanem átjáróházakon keresztül cipelte magával, pince- és padlásajtókat nyitott meg előtte, mígnem felértek a Bástyára, amely egy óriási épület legtetejére épített betonbunker volt, háborús szirénával. Leningrád ott hevert körben a lábuk előtt, hozzá a Finn-öböl és még egy keskeny sáv Finnországból is. Legalábbis Iván ezt mondta, és Szilvinek nem volt oka kételkedni. Ott, Leningrád fölött értette meg, hogy Iván azért hurcolja magával olvadó hó alatt szunnyadó parkokon keresztül, azért viszi márványszobros udvarokba, aranyozottcsempe-maradványos lépcsőházakba, mert föl akarja benne építeni az ő városát, amelynek tetejéről, íme ellátni Finnországig. Nem Ermitázs meg Péter cár, hanem a Mahavaja utca sarkán a falba karcolt apró betűs diákcsíny felirat formájában: Sorry: Vlagyimir Iljics.

Persze Ermitázs is volt. Kettesben ugyan nem lehetett bemenni oda, de Szilvi aggodalmasan elsírta oroszul a kasszírsának, hogy elvesztették ők ketten a magyar csoportjukat, amelyik ott megy valahol elöl. Erre beengedték őket, nehogy már elkeveredjenek. Aztán jól elkeveredtek. Iván megmutatta Szlívkának Katalin cárnő bronzszobrát, éppen csak azért, mert ha a valóságban is ott lett volna a lába, ahová a művész szoborta, akkor az életben nem állt volna rá. De ha már ott voltak az Ermitázsban, hát elcsellengtek a cári színházba is és az összes turista-free folyosóra. Láttak Rubenst, Rembrandtot, bútorraktárat, toronyszobát, aztán több óra múlva egy lengyel csoporthoz szegődve hagyták el az épületet. Odakinn addigra indultak meg a tavaszi csatornák. Iván napok óta magyarázott valamiről, ám Szilvi nem értett belőle szinte semmit. Hogy csobog, meg nagy víz folyik a házak mellett. Most megértette. A lassan melegedő napnak köszönhetően a házak rozsdás ereszébe fagyott kilónyi jégcsapok lassan, cseppenként, majd egyszer csak vízesésszerűen kezdtek ömleni a kapuk mellett az utcára. Néhány nap alatt a házakból csurgó vízeséssel nem bíró leningrádi lagúnák szépen elöntik a környező kis utcákat, és merőben új medret találván maguknak zubognak bele a Névába.

Pirkadatkor Szergej Alekszandrovics Néva közeli lakásából a lassanként az alkóvba költöző Ivánnal rohantak a rakpartra. Iván azt ígérte, igazi meglepetés várja ott Szlívkát. A rakpart napsütötte falának dőlve ott napozott fél Leningrád. Szorosan egymás mellett, ingüket, pulóverüket a vállukra ejtve, csukott szemmel, szótlanul mártották arcukat a tavaszi napba a hónapokig tartó szürke és jeges tél után. Csönd volt a rakparton. A járművek moraján és a házakról csorgó vízesések robaján kívül semmi sem hallatszott. Szilvi ott a rakparton, a szótlan oroszok közt, Iván karja alá bújva már tudta, hogy újra el fog jönni Leningrádba. Pedig még egy héttel azelőtt is úgy érezte, semmi keresnivalója itt, és majd hajnali pesti bulikon fog merengeni Iván férfias szépségén. De a rakpart meg a csönd, a zubogó ereszek, Iván naptól átmelegedő karja a vállán megtették a magukét. Jönni fog még. Nem tudja hogy, valahogy.

Amint hazaért Pestre, önálló akcióba kezdett. Nehezen tudta volna eldönteni, hogy a testét minduntalan forrósággal elborító emlék vagy a holtbiztos közigazgatási elutasítás borzolja föl az érzékeit. Szilvi számára külön izgalmat adott Iván elérhetetlensége, és az, hogy mint a szimatot kapott vadászkutya, csörtethetett keresztül bürokratákon és jogszabályokon. Nemcsak Ivánt, hanem a feltörhetetlennek látszó magánfélelmeken nyugvó közrendet is maga alá akarta gyűrni.

Abból a szocializmusra jellemző axiómából indult ki, hogy mindig mindenki nem tud mindent. Meg abból: minden elintézhető, ha az ember nagyképű és határozott. Akkor azt hiszik róla, hogy valaki, vagy legalábbis valakinek a nagyon közeli valakije. Ez Leningrádban is működött. Így jutott keresztül színházi portásokon, jegyszedőkön. Egyszerűen eltolta őket az útjából. Azok meg nem mertek kérdezni semmit. Igen, a határozottság a legbiztosabb álarc. Piros útlevelében a főiskolás kirándulás következtében maradt néhány önmagában érvénytelen, ám üres, biankónak tűnő szolgálati ablak. Szilvi addig nézegette őket, mígnem egy szép napon bement a Malévhez, és vett egy Budapest-Leningrád retúrjegyet. A kisasszony értetlenkedésére Szilvi indignáltan megkérdezte, vajon mitől lennének neki Szovjetunióra érvényes szolgálati ablakai az útlevelében, ha nem utazhatna. A repülőjeggyel elsétált a kerületi kapitányságra egy utazáshoz nélkülözhetetlen B betűs pecsét végett. Szovjetuniót járt ösztöndíjasok esküdtek rá, hogy anélkül egy tapodtat sem. Az ottani kisasszony is értetlenkedett, de Szilvi dühösen lobogtatott repülőjegyétől megnyugodott. Hiszen a Malév nem adott volna ennek a nőnek jegyet, ha nem utazhatna. A Leningrádban való határozott idejű tartózkodáshoz már csak egy farmer hiányzott. Lehetőleg Riffle, de lehetett Casucci is. A nadrágra annak a leningrádi színháznak a titkárnője tartott igényt, ahová Iván színészi szerződése szólt. A titkárnő a farmerért elvitte Szilvi útlevelét a kapitányságra, ott bejelentette, hogy a lány náluk tanul három hétig, és az erről szóló iratot is csatolja, patom, aztán átvette a Szilvi nevére szóló tartózkodási engedélyt. Attól kezdve már csak a dátumra kellett figyelni. Előbb ugyanis bármikor el lehetett hagyni a Szovjetuniót, csak később nem. Az ötlet Osztap Bender-i volt, és mint kiderült, többszörösen is hibátlan. Szilvi első alkalommal fegyelmezett zárkózottsággal érkezett Pulkovóra. Később elszemtelenedett, és ha széttúrták a csomagját a határőrök, kiabálva utasította őket, hogy csomagoljanak mindent vissza, ahogyan volt, mert otthagyja nekik az egészet a pulton. A szolgálatos kiskatonák riadtan hajtogatták a bugyikat és a pulóvereket. Később, amikor híre járt Pesten, hogy Szilvi Leningrádba utazgat, előfordult, hogy újonnan szerzett orosz barátai rábíztak egy-egy levelet. Olyat, amit külföldi bélyeggel nem kézbesített a szovjet posta. Volt, hogy Szilvi vékonyka dossziéval a hóna alatt érkezett Pulkovóra, amit soha senki sem nézett meg, miközben szétszálazták a bőröndjét és még a fogkrémtubusból is kinyomtak egy kóstolót. Aztán mielőtt megérkeztek volna Ivánhoz, az egyik útjukba eső postán gondosan szortírozták és szovjet fazonra igazították a Magyarországról küldött leveleket.

Iván a város legszélső lakótelepének utolsó házsorában lakott, utánuk már csak a tajga jött, meg a farkasok. Iván anyja sóhajtós beletörődéssel vette tudomásul a magyar lány időnkénti feltűnését. Szemlátomást saját félelmét nem tudta megbocsátani Szilvinek, ami kiújult csengőfrászában öltött testet. Ő aztán tisztában volt az illegális tartózkodás veszélyeivel. Szilvivel amúgy tudomásul vették egymást, és bár a lány egyre többet beszélt oroszul, a mamából szinte semmit sem értett. Iván néha oroszból fordította oroszra nekik egymást.

Szilvi bejárt Ivánnal a színházba, előadásokat nézett, bulizott, aztán éjszaka fölültek a trolira, és majd egy órán át utaztak hazáig. A lakásban Iván külön kis szobájában brutálisan megállapították, hogy nem véletlenül töri magát Szilvi Leningrádig, amikor csak teheti.

Ebbe a bukolikus szocializmuson túli idillbe zavart bele Gyágya telefonja, Iván félhülye nagyapjáé, aki ott lakott a lakótelepi lakás legnagyobb szobájában, és néha katona-egyenruhában masírozott fel-alá a nappaliban, amíg pihenjt nem vezényelt magának, és el nem tűnt a dúsan faragott íróasztala mögött. Gyágya ezúttal telefonhívásra adott parancsot, és följelentette magukat az idegenrendészeten. A nagyobb baj mégis abból lett, hogy Szilvi lába alól kihúzta az alibit az új Casuccijában feszítő színházi titkárnő. Kiderült: a titkárnő nem vitte el a lány útlevelét a kapitányságra, és ettől úgy megijedt, hogy szólni sem mert egy hétig. Mi történt, mi nem, azt egy olyan irracionális helyen, mint a Szovjetunió, fölösleges lett volna firtatni. A sok szicsász és patom között fölőrlődött titkárnő nyilván bepánikolt. Szilvi viszont a várható diplomáciai bonyodalomtól. Nem látszott életszerűnek, hogy Moszkvában Szűrös Mátyás elvtárs nagyköveti kérdésére azt válaszolja majd, hogy kefélni jár évek óta Leningrádba.

Pedig szívesen elmesélte volna, akár az összorosz kongresszusnak, hogy Iván teste minden valószínűség szerint a szovjet technológia csúcsfejlesztése. Egyszerre gyönyörű és dinamikus, mind mechanikailag, mind esztétikailag lenyűgöző. Legyenek rá büszkék, mint a transzszibériai vasútra. Adják ki leporellón, képeslapon, nyomtassanak rá kiváló áruk fóruma matricát.

Szilvi amúgy is nagyon szeretett az évekkel azelőtti első délutánra gondolni, hát még beszélni róla. Amikor kétnapi ismeretség után azt érezte, hogy ezt az Apolló-alkatú, kisfiús mosolyú gárdatisztet ágyba kell vonszolnia. A kevés orosz és kicsivel több angol éppen elég információt adott Ivánról ahhoz, hogy ne vélje elhamarkodottnak az ötletet. Nem ütközött ellenállásba, mert Iván már a koleszszoba folyosóján kihámozta őt a bugyijából. A húszágyas szoba üres volt szerencsére, Szilvi gyorsan kiírt az ajtóra egy cetlit: kefélünk, ne zavarj! A csajokban meg lehetett bízni. Zseláju tyibjá - suttogta Iván, és bár ez így, ebben a formában nem szerepelt egyetlen orosz tankönyvben sem, Szilvi hibátlanul kikövetkeztette a jelentését. Ő is így volt vele. Felkészült rá, hogy az első alkalommal nyilván nem fog leszakadni az ég, de már elegendő élvezettel töltötte el a puszta lehetőség, hogy hozzáérhet a fiú izmos, kidolgozott testéhez. Aztán az ég mégis leszakadt. A hosszan elnyúló csendben Iván megkísérelte az orosz lírai költészet nagyjait Szilvi fülébe suttogni, de a lánynak nagyon kellett röhögnie. Mondta, hogy a lublu magyarul veri fani, és e pillanatban a libidója égbeszökkenése nagyobb hatással van rá, mint Jeszenyin. Aki szintén milyen jól elvolt Isadorájával anélkül, hogy egyetlen szót is tudtak volna váltani egymással. Ehhez képest ők kifejezetten fecsegnek. Inkább használják ki azt a kis időt, amíg a magyarok Leningrád nevezetességeit szemlélik.

Az azután következő néhány napban Szilvit már csak az érdekelte, hogyan tudnának még egyszer együtt lenni. Nem is értette Ivánt, miért nem cipeli föl magához. Szilvi máshoz volt szokva. Ritmusérzéke és a józan esze is mást diktált. Nem beszélve az érzékeiről. Iván nem törekedett mindent kimerítő magyarázatra, mondta a szicsászokat meg a patomokat. Aztán az utolsó estén beterelte Szilvit az osztályterembe, a titokzatosan mosolygó osztálytársak közé. A főiskolai osztályterem előtere teázónak szolgált, oda állították Szilvit és Ivánt, majd kinyitották előttük a kétszárnyú ajtót, ami mögött mécsesek és gyertyák fényében terült el egy fél teremnyi birkózószőnyeg, sok-sok katonakabáttal letakarva és megvetve nyoszolyának. A srácok fehér papírszirmokat szórtak Iván és Szilvi fejére, bekísérték őket a terembe, kezükbe nyomtak egy üveg vodkát, sok boldogságot kívántak, és rájuk csukták a kétszárnyú ajtót.

Szilvi feküdt a sötétben, Iván karjában, beszívta a katonakabátokból áradó szúrós, penészes szagot, és erősen remélte, hogy reggelre megfullad a mécsesek és gyertyák faggyús füstjétől.

Reggel kinyitották az ablakokat, kitették szellőzni a kabátokat, a maradék vodkát visszatették a hűtőbe, kidobták a szétcsurgott gyertyákat és mécseseket, Szilvi pedig elment csomagolni.

Nem volt repülőtéri búcsúzkodás. Mind a ketten tudták, hogy ez a kezdet és nem a vég. Iván egy Viszockij-dalt körmölt, amit Szilvi okvetlenül meg akart tanulni. Majd hívlak, majd írok - mondogatták egymásnak. A repülőgépen a stewardess számolatlanul töltötte Szilvibe a vodkákat, aki utolsó józan gondolatfoszlányába kapaszkodott. Tudta, sok minden lehet még az életében, mint ahogy addig sem volt kevés, de Ivánt és azt az éjszakát bekeretezve kell megőriznie az utókornak, és a legkisebb lehetőséget is megragadnia, ha újból esélye nyílik rá.

Közben a telefonok és a levelek tényleg jöttek-mentek. A szocializmus előnyei közé besoroltatott az olcsó posta és az olcsó telefon. Egyre szaporodtak Szilvi útlevelében a Szovjetunió lerohanását igazoló dokumentumok. A repülőtéren precízen egyeztették a naptáraikat, mikor lehetséges a következő szolgálati út. A közben eltelt hónapokról nem beszéltek, nem írtak. Iván sosem tett említést arról, hogy Szilvi mehetne már. Szilvi pedig nagyjából fél évre volt hitelesítve. Fél év elteltével telefonált Ivánnak ellenőrizve a fogadókészséget, és két hét múlva Leningrádban volt. Farmer, tartózkodási engedély, lakótelepi kisszoba, repülő haza. Levelek, telefonok. Hol gyakrabban, hol ritkábban. Közben a fondorlatosan kitalált és egymásra szabott angol-oroszba egyre több igazi orosz, sőt magyar vegyült. Szilvi először csak a levelekhez nem használt szótárt, aztán a Viszockij-szövegeket is kezdte megérteni a lemezjátszóról.

Akkor elvitték Ivánt katonának, a közeli Szibériába, másfél évre. Szilvi pedig higgadtan ráborította a betonszarkofágot Iván érzéki emlékére, és fejest ugrott a hazai lehetőségekbe. Néha kapott levelet, arra válaszolt. Olyankor elmélázott, hogy a ráváró esti házibuli helyett mennyivel szívesebben szállna repülőre.

Amikor Iván újból hírt adott magáról, kiderült: leszerelt. Nem tűnt olyan hoszszúnak a másfél év. Szilvi éppen nyakig ült egy kapcsolatban, csak barátságból válaszolt Iván levelére. Csakhogy Iván következő levelének borítékjából egy fénykép hullott ki. Vádliig érő hóban állt Iván, zöld fürdőgatyában, a karját ölelésre tárva, mosolyogva. Szilvi tarkóján gyöngyözni kezdett a veríték, és a gerince mentén csöpögött bele a bugyijába. Nem voltak kétségei. Fölhívta Ivánt, belendítette az útlevél-érvényesítő apparátust, és két hét múlva Leningrádban volt. A Casucciért megkapta a tartózkodási engedélyt, és nem jöttek ki Ivánék lakótelepi lakásából. Behozták magukat.

Ebbe az általuk évek óta tökéletesre fejlesztett rendszerbe maszatolt bele végzetesen Gyágya telefonja, és az, hogy a színházi titkárnő nem legalizálta Szilvit Leningrádban. Talán kiesett a ritmusból. Másra nem tudtak gondolni, mert a farmer le sem jött róla, amióta megkapta. Talán ha nem pont karácsony, Gyed Moroz és Nóvij God között vezérelték volna Szilvit hormonjai a Szovjetunióba. De hát már másról volt ott szó. Szilvi együtt akart karácsonyozni Ivánnal egy olyan országban, ahol senki nem ünnepli december 24-ét. Csak ők. Karácsonyfát akart díszíteni, mennyből az angyalt énekelni, ünnepi vacsorával várni haza Ivánt a színházból. Meg akarta hallgatni Ivántól magyarul végre egyben A tucsok es a hangya című verset, amelyet a fiú Szibériában tanult meg direkt Szlívkának, és esténként, amikor hazafelé mentek a színházból, szakaszonként adagolta a trolin, Szilvi fülébe súgva.

Mindezek helyett december huszonnegyedikét egy igazán barátságos gyévuska-elvtársnőnél töltötték, a kerületi rendőrkapitányság pincéjében berendezett irodában. Gyévuska-elvtársnő néha beletúrt nagy, mézszínű hajkoronájába, és zsebkendőt tunkolt a zománckékre festett szeme alá. Szíve egész nagy melegével szánta ezt a két gyönyörű fiatalt. Iván baritonális szavalásba fogott, hogy ő valójában el akarná venni Szlívkát feleségül, így hát felhasználva a lehetőséget itt most az elvtársnő előtt meg is kérné a kezét. Túlspilázta, gondolta Szilvi, de Iván a hirtelen indulattól letérdelt elé, és közben könyörgően nézett az elvtársnőre, mondana már valamit ő is. Ez sok volt az elvtársnőnek. Nagy piros matrjoska-arcán fekete patakokban kezdett ömleni a könnyes szemfesték. A helyiségben rajtuk kívül más nem tartózkodott, ezért erősen lehetett reménykedni egy igazi, szovjet szicsászos megoldásban. Gyévuska-elvtársnő szorgalmasan jegyzetelt, pecsételt, végül is addig mókolt a papírokkal, mígnem Iván kezébe nyomott egy szabályos befogadó nyilatkozatot, és egy másikat, amely alapján Szilvi legálisan kivehetett egy szállodai szobát. Aztán a papírok egy részét lefűzte, a másik, tekintélyesebb halmot a szemétkosárba iktatta. A borítékot, amelyben Ivánék harminc rubelje lapult, belesimogatta a fiókjába.

A Néva-parton a szembefújó széltől nem lehetett beszélgetni. Szilvi a homlokába húzta a kölcsönusankát, előreszegte a fejét, és levegőhöz próbált jutni a metsző hidegben. A gondolatok is kihűltek a fejében, egymáshoz koccantak, mint a jégkockák. Közben Iván vonszolta maga után, a trolimegálló felé. Hozzámegyek - olvadt ki hirtelen az egyik gondolatkocka Szilvi agyában. Majd a következő: Nagyjából tíz év múlva fogok annyira érteni oroszul, hogy feltűnjenek Iván marhaságai. Mert nyilván vannak, vagy lesznek. De az pont tíz évet jelent Ivánnal egy ágyban. Utána meg majd megkérem, hogy énekeljen. Vagy mondja el A tucsok es a hangyat, végre egyben. Nem kell folyton beszélgetni.

Mire a trolimegállóba értek, Szilvi látta magát végtelen szovjet sorokban állva kenyérért, tallinni tejkonzervért, robbantott csirkéért. Látta magát az isten háta mögötti lakótelepi lakásban, ahol Gyágyával osztozik a fürdőszobán. Aztán bólintott saját összes fel nem tett kérdéseire. Az élet néha igen egyszerűen fogalmaz. Van olyan és főleg akkora, aminek már csak a lehetőségétől is beáll az ember a Szovjetszkij Mir előtt kanyargó emberáradatba, mert meghozták a barna félcipőket.

- Nagy, orosz! - lehelte Szilvi Iván fülébe, a trolimegálló nyújtotta menedékben, a rágombolódó katonakabát alól, és mert kézre esett, hát betolakodott Iván lába közé. A nagy és orosz, fittyet hányva a mínusz huszonötnek, a nadrágon át azonnal belenőtt Szilvi kezébe.

Akkor érkezett meg a troli.

Mint újdonsült, koordinálatlan sziámi ikrek próbáltak feljutni a kocsiba. Iván nem tudta eldönteni, hogy Szilvit vagy hirtelen előtörni akaró irdatlan férfibáját óvja jobban a hidegtől. A katonakabát sem akart egykönnyen kigombolódni. A kíntól és a röhögéstől imbolyogva álltak meg a peronon, nagy végre megvetve lábukat az olajos padlón. Egy olyan városban, ahol annyi a részeg, mint Leningrádban, nem keltettek feltűnést. Iván maga felé fordította a kabátból kilógó Szilvit, és a lány kezét szépen visszavezette ugyanoda, ahová a megállóban magától is odatalált. Egyedül álltak a peronon. A szocializmusban megfáradt polgárok éberkómában ültek a kocsi belsejében, maguk elé meredve vagy az ablakon át a hóesésbe.

Szilvi fejszámolt. Bugyi, harisnyanadrág, másik harisnyanadrág, farmer, ez nem fog menni. A rágombolt katonakabát sem ereszti. Közben újfölszállók, és egyre több újleszálló. Ivánék tényleg Leningrád szélén laktak.

A takarékosság jegyében üzemelő troli peronján egyetlen lámpa égett. Iván fölnyúlt, és kicsavarta. A kocsi belsejében ülők észre sem vették. Semmit sem vettek észre. Iván nagy és óvatos levegőket vett, hogy elkerülje a torkából kitörni készülő üvöltést. Szilvi helyezkedett.

A végállomáson már csak hárman maradtak a troliban. Egy körjáratos éjszakázó és ők. Tudták, hogy szörnyű lesz kiszállni a mínuszok közé. A Jeges-tengerről fújó szél rájuk fagyasztotta az átázott ruhadarabokat.

- Azt akartam - mondta Iván -, hogy történjen velünk valami olyan, ami soha nem történt eddig, és valószínűleg már soha nem is fog. - Aztán még hozzátette, hogy Szlívká, milájá, azon a rohadt, barna baritonján, amitől Szilvi egész teste ruhástul azonnal átnedvesedett volna, ha nem lett volna amúgy is keménnyé fagyva.