MÉDIASZEZON
Utóvédharc?
Hann Endre (Medián), Simon András (MTV), Vörös T. Károly (Népszabadság) és Rádai Eszter kerekasztal-beszélgetése
- Mi a véleményük, hol veszett el a nyomtatott és az elektronikus sajtónak a rendszerváltás körül oly magasra szökött népszerűsége, presztízse, tekintélye? A felmérések szerint 1988-89-ben a demokrácia leginkább bizalommal övezett intézményei között tartották számon, és ez még évekig így volt, talán 94-ig. Most pedig a sereghajtók között találjuk.
Hann Endre A számokat nem tudom pontosan felidézni, de nyilvánvaló a változás, a csökkenés. Szerintem azonban nem az egész sajtónak, inkább csak az elektronikus médiának, és főleg a rádiónak volt nagy a - szerintem nem is teljesen megérdemelt - tekintélye az előző rendszerben, ami azonban valószínűleg egy szerepproblémából adódott. Tudniillik a "létező szocializmusban" mindenféle pótfunkciókat látott el, vagy ilyeneket tulajdonítottak neki, kijáró, érdekérvényesítő funkciókat. Olyan intézmény volt, ahova különféle problémákkal fordulni lehetett, különböző "válaszolunk hallgatóinknak" típusú műsorokhoz. Ezt én, aki kérdezőbiztos voltam a hetvenes években, pontosan tudom. Azért is helyezték a Tömegkommunikációs Kutatóközpontot éppen a Rádióhoz, hogy a kérdezőbiztos azt mondhassa: "a rádiótól jöttem", és akkor szívesen fogadták.
- A nyolcvanas évek végén azonban már egyáltalán nem ezért szerették, sem a rádiót, sem bizonyos tévéműsorokat, sem a Magyar Nemzetet...
Vörös T. Károly Egyetértek, akkor egyébként a népszerűségi lista igen előkelő helyét foglalta el a sajtó, most pedig nagyon hátul kullog, úgyhogy ezt én is zuhanásnak gondolom. De minden romlott, úgyhogy nem kell ezt annyira a sajtóra kiélezni...
- Minek tulajdonítja ezt a zuhanást?
Vörös T. Azt hiszem, 96-ban volt a fordulópont: a médiatörvény, és a magántelevíziózás megjelenése a magyar sajtópiacon. Ez egyszerre volt pozitív és negatív fejlemény, mert egy csomó jelenséget, amivel akkor találkoztunk először, nem neveznék egyértelműen negatívnak, csak annyiban, hogy elindítottak és felgyorsítottak bizonyos kimondottan negatív folyamatokat. A rendszerváltás táján például összesen körülbelül egymillió példányban jelent meg országos terjesztésű politikai napilap: a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet. Ma ez a szám nem éri el a 300 ezret. Tehát közben lezajlott egy nagyon gyors leépülés példányszámban, olvasószámban, és felépült egy óriási bulvárpiac. Érdekes, hogy már a rendszerváltás körül kezdtek feltűnni a bulvárlapok, de a kilencvenes évek második feléig nem tudtak áttörni, csak kínlódtak. A fordulat akkor következett be, amikor megjelentek a magántelevíziók is, és velük hamarosan a valóságshow-k. És ami esténként a BB-házban vagy a villában történt, azt másnap olvasni lehetett az újságban, ahhoz újabb híreket lehetett gyártani, lehetett "tematizálni" és ezt oda-vissza lehetett játszani, szóval nagyon gyorsan létrejött egy szoros együttműködés a bulvárlapok és a kereskedelmi televíziók között. A Blikk példányszáma például akkor indult meg fölfelé rettenetesen. Nem minősíteném a dolgot, nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, csak megállapítom, hogy akkor gyorsultak fel ezek a folyamatok.
- De ez csak a piaci szereplők közötti arányok és a példányszámok változására magyarázat, a régi, hagyományos napilapok, illetve a politikai újságírás hitelvesztésére nem.
Vörös T. Csakhogy az itt a kérdés: mit jelent a sajtó esetében az a szó, hogy hitel?
- Idáig azt hittem, ez viszonylag egyszerű fogalom: hogy mennyire hisznek neki, mennyire bíznak benne.
Hann Folytatom az előbbi gondolatmenetemet: azért is nehéz erről a változásról - ami szerintem mégsem zuhanás volt - érdemleges dolgokat mondani, mert megváltozott a sajtó és a média funkciója. Tehát ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazzal a mondattal mást kérdezünk ma, mint korábban, másra vonatkozik a kérdésünk, egy megváltozott tartalmú fogalomra. Mert mit jelent ma az a kérdés, hogy "mennyire bízik ön a sajtóban"? Vajon melyik sajtóban? A Blikkben vagy a Népszabadságban? Szóval ez a fogalom tizenöt évvel ezelőtt egészen mást jelentett, egy nagyjából azonos szabályoknak engedelmeskedő világot, mára azonban ez a világ rettenetesen szegmentálódott. Aki ma írott sajtót olvas, ha egyáltalán olvas, az teljesen mást olvas, mint tizenöt évvel ezelőtt. A többség a bulvársajtót, mondjuk a Metrót vagy a Blikket veszi kézbe minden reggel, és átfutja. Tehát itt valóban a lényeget érintő átalakulás történt.
- A beszélgetésünk tárgya azonban ma mégsem a Metró, a Blikk és társaik, hanem az úgynevezett komoly, "mértékadó" lapok, és nem a kereskedelmi csatornák szórakoztatónak szánt műsorai, hanem a közszolgálatinak nevezett elektronikus újságírás. És bár belátom, hogy a rendszerváltás sajtójának komolyságát és tartását - amely egy kivételes történelmi pillanatban kivételes szerepet játszhatott, és talán képes volt erkölcsileg is önmaga fölé nőni - nem igazságos a mai sajtón számon kérni, de abban talán egyetérthetünk, hogy ez a mai állapot meszsze van az optimálistól.
Vörös T. Ez igaz, de én nem húznám rá az egészre együtt a vizeslepedőt. Gondoljon arra, mennyi minden disznóságot tárt föl a sajtó, a székházügytől a Fidesz közeli cégek fantomizálásán keresztül, Kaja Ibrahimmal és Josip Tottal együtt, a zsurki vodkagyárig és még sokáig tudnám sorolni. A sajtó földobta, a botrányoknak azonban nem lett következményük. És egy következmények nélküli országban - hogy Fritz Tamást idézzem - egy idő után az újságírók is belefáradnak abba, hogy hiába tárnak föl akármit, nem történik semmi, az ügyészség nem mozdul, a politikusok hallgatnak vagy tagadnak, legföljebb a többi újság idézgeti - egyre reménytelenebbül és visszhangtalanabbul - a felderített tényeket. A kilencvenes évek közepén, végén még volt tényfeltárás, kiderültek furcsa dolgok, kirobbantak botrányok, ma már a lapok nem is ambicionálják ezt a műfajt. Amiben persze az is szerepet játszik, hogy a tényfeltárás iszonyatosan sok pénzbe kerül. A Népszabadságnak sincs rá igazán pénze, mert meg kell élnie a piacon, rohanunk, nem tudunk embereket ráállítani ügyekre hosszú távon stb.
Simon András Sok mindennel egyetértek abból, amit az urak elmondtak, de néhány dologgal vitatkoznék. Én azt gondolom, ami Magyarországon történik, az világjelenség. Nálunk sincs másképp, mint bárhol körülöttünk, Európában, vagy akár Amerikában. A rendszerváltás a hazai sajtótörténetben valószínűleg azért volt fordulópont, mert lehetővé tette, hogy azok a folyamatok, amelyek másutt már javában dühöngtek, átlépjék a magyar határt is, és - ilyen szempontból - nem ok, hanem következmény az, amit Karcsi elmondott, hogy megjelentek a bulvárlapok, a magántelevíziók. Amiről most mi itt beszélünk, azzal mindenütt a világon szembesülnek, és ebben nincs különbség írott és elektronikus sajtó között. Egykor voltak a nagy állami monopóliumok, a Magyar Rádió, a Magyar Televízió a nagy országos napilapok, ezek birodalmak voltak, óriási, megkérdőjelezhetetlen és nagyhatalmú birodalmak. El tudtak intézni ügyeket, meg tudtak buktatni, és piedesztálra tudtak emelni embereket...
- Bocsánat, hogy megakasztom, csak a tények kedvéért: ezeknek az intézményeknek a rendszerváltás előtt saját hatalmuk semennyi sem volt...
Vörös T. Pontosan, legfeljebb eszköz voltak a pártközpont kezében valaki megbuktatásában vagy felemelésében.
Simon Akkor úgy fogalmazok, hogy a sajtón keresztül embereket lehetett megbuktatni vagy felemelni. Vagyis ahhoz nem fér kétség, hogy a sajtó hatalom volt. A rendszerváltás után azonban ezek a birodalmak töredezni, aprózódni kezdtek, az egykor volt óriások helyén több kisebb szereplő jelent meg, a lappiacon teret követeltek maguknak a versenytársak, és néhány évnyi késéssel a televíziós piacon is megjelentek a magántelevíziók. Vagyis ahogy zsugorodott a birodalom, úgy tűnt el az egykori hatalom és jelentek meg a "romlás virágai"...
- Ez ilyen egyszerű lenne? Csak csupa külső ok játszott a romlásban szerepet, csak a körülmények tehetnek róla, mi magunk, a saját teljesítményünk nem?
Vörös T. Csak az írott sajtóról mernék beszélni, pontosabban a Népszabadságról, mert miért beszélnék másról? De egy biztos: a magyar napilappiac bajainak legfontosabb oka az, hogy annak idején nem történt meg a lapok tisztességes privatizációja, és az országos terjesztésű politikai napilapok közül ma is csak a Népszabadság dolgozik valódi piaci feltételek között. Talán már közelít ehhez az állapothoz a szegény Magyar Hírlap, nem ismerem az üzleti hátterét, de biztos, hogy mondjuk fél évvel ezelőtt egyetlen olyan országos politikai napilap volt, amely abból él, hogy újságot csinál, eladja és hirdetnek benne, és ebből még nyereséget is szerez, és ez a Népszabadság. Főszerkesztőként nekem is meg kellett tanulnom, hogy az újság függetlenségéhez - teljes, viszonylagos vagy valamilyen mértékű függetlenséghez - elő kell tudnia teremteni azt a pénzmennyiséget, amely az előállítására és a munkatársak fizetésére elég, és ezen kívül a tulajdonosok is számítanak valamennyi, lehetőleg tetemes nyereségre. Ha egy lap ezt nem tudja teljesíteni, akkor számára nincs függetlenség, és előbb-utóbb - persze nem formálisan - pártlappá, vagy legalábbis párt közeli lappá kénytelen válni. És ez iszonyatosan megnehezíti a mi dolgunkat is, természetesen.
- Jó, akkor mégiscsak beszéljünk arról, ami rajtunk múlik, amiért magunk vagyunk felelősek, amit mi csinálunk roszszul, és arról is, hogyan kellene változtatnunk. Persze csak ha akarunk.
Simon Eszter, a teljesítmény szervesen összefügg azzal a struktúrával, amelyben ezek az intézmények működnek. Én is csak a saját területemről, a közszolgálati televízióról beszélek: a Magyar Televízióra rászabadítottak egy piaci környezetet, miközben megmaradt a hetvenes éveket idéző vállalati struktúra. Az MTV ma is úgy működik, mint az államigazgatás: nehézkes, túlduzzasztott, alulfinanszírozot, mégis pazarló, a munkatársai semmilyen tekintetben nem felelősek a produktumért, amit kiadnak a kezükből, miközben ennek a televíziónak a piacon kell helytállnia.
- De, ismétlem, ezt valamennyien tudjuk. Magam is rádiós voltam sok-sok évig, tudom, a helyzet rémes, de...
Simon De könyörgök, milyen legyen a teljesítmény ilyen kezdetleges és siralmas viszonyok között?
- Csak azt kérem, ne keressünk a rossz teljesítményre, a rosszul eljátszott vagy félreértett szerepre és a diszfunkcionális működésre eleve felmentést a körülményekben.
Simon A teljesítmény csapnivaló, ezt nem érdemes tagadni. De milyen teljesítményt várhatunk el egy ilyen rendszertől, amelynek minden eleme a teljesítmény ellen hat? Úgy van felépítve az egész, hogy senki sem érdekelt a teljesítményben, abban, hogy igazi értéket hozzon létre, nem is nagyon várják el a benne szereplőktől a teljesítményt.
- Erre a Népszabadság esetében, gondolom, nem hivatkozhatnak.
Vörös T. Nem, a Népszabadság nagyon is teljesítményorientált, teljesítményre kényszerített újság. Ott nincs lacafacázás, nekem harmincnégy embert kellett elküldenem, amikor úgy nézett ki, hogy a cég nem képes teljesíteni a számára előírt gazdasági mutatókat. És az elmúlt évben az volt a leckém, hogy a szerkesztőséggel megértessem, hogy a tulajdonosoknak is vannak legitim érdekeik, és azokat nekünk tekintetbe kell vennünk. A Népszabadság ugyanis Eötvös Pál távozásáig a "szocializmusban" élt abban az értelemben, hogy volt a szerkesztőségben egyfajta gondatlan biztonságérzet, s ez sok esetben kényelmességgel és a személyes felelősség hiányával járt együtt. Eötvös Pál fantasztikus figura volt, elképesztő ügyességgel lavírozott a tulajdonosok között, az én helyzetem viszont más, mert én nem vagyok egy személyben elnök meg főszerkesztő is. Ezért aztán az első szerkesztőségi értekezleten el kellett mondanom a kollégáimnak, hogy vége a "szocializmusnak". Tényleg vége. Tehát valamiféle modus vivendire, racionális megegyezésre van szükség a munkatársak és a tulajdonosok között, és én erre törekszem. Akkor viszont nincs mese, a minőségnek előbb-utóbb elő kell jönnie.
Mi egyébként már rég fölkészültünk rá, hogy elemző újságot csináljunk, ebben azonban a magyar sajtó egy egészen szokatlan, egyedülálló sajátossága is akadályoz bennünket. A direkt híreket ugyanis Nyugat-Európában, általában a normális helyeken, az elektronikus média szokta hozni. Nálunk fordítva történik: a magyar tévéhíradók szerkesztői reggel elolvassák, mit írt a Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Népszava, a Magyar Nemzet, a Blikk és a Mai Nap, és estére ugyanazt ők is megcsinálják...
Simon Ezzel nem lehet vitatkozni, ez sajnos így van. Én is agyvérzést kaptam mindig, amikor a kollégáim az aznapi újságokat böngészve próbálták az esti hírműsor témáit összeállítani.
Hann Engem leginkább a magyar sajtóban - most csak az írott sajtóról beszélek - tapasztalható mérhetetlen felületesség és műveletlenség borít ki rendszeresen. Bevallom, nagyon türelmetlen vagyok ebben a tekintetben, és kétségbeejtőnek találom, hogy ha olyasmiről olvasok, amiről magam is tudok egyet-mást, szinte biztos, hogy valami totális hülyeségre bukkanok. Ezért akkor is kételkedem - mivel kénytelen vagyok extrapolálni -, amikor olyasmiről olvasok, amihez nem értek, kénytelen vagyok arra gyanakodni, hogy nagy valószínűséggel ebben a témában is ugyanazt az alacsony színvonalat hozzák. És nagyon szeretném leküzdeni magamban ezt az öreguras hozzáállást, hogy "ezek a mai fiatalok" mind fölkészületlenek, de nem nagyon tudom, mert szinte naponta szembesülök az igénytelenséggel.
Vörös T. Egyetértek, ez a műveltségdeficit sajnos tény. Persze, érdemes mindig nagyon konkrétan megmondani, mire gondolunk, mert így általában azért ez túlzás. A Népszabadságnál például valamilyen diplomája mindenkinek van, ez úgyszólván alapfeltétel.
- Nem hiszem, hogy erre a problémára általában a diploma orvosságot jelentene, és abban sem vagyok biztos, hogy a műveltség, a tájékozottság, a felkészültség és az alaposság korosztályi kérdés.
Vörös T. Az a baj, hogy ez így nagyon általános...
Hann De ez nagyon fontos: mert a diploma és a műveltség nem biztos, hogy elegendő az újságíró biztonságérzetéhez, ahhoz, hogy tudja, jól eligazodik a témájában, és ezt képes legyen kisugározni is. Ellenkező esetben, ha sötétben tapogatózik, akkor előfordul, hogy dezinformál. Ez mindennél fontosabb.
Simon Minden országnak olyan újságírói vannak, amilyeneket megérdemel. Ma Magyarország nem akar nagy számban eltartani képzett, művelt, felkészült újságírókat. Nincs rájuk szükség, írásaik, műsoraik nem piacképesek. Ez egy mátrix, amiben minden mindennel összefügg...
- Nekem - ezúttal mint magyarországi újságolvasónak - speciel szükségem lenne rájuk...
Simon Igen, de Rádai Eszter nem a többség. Nem a többségi lapolvasó, nem a többségi televíziónéző, nem a többségi hírfogyasztó.
Vörös T. A Népszabadság ma 160 ezer példányban jelenik meg és 540 ezer olvasónk van. Az azért mégiscsak öt százaléka a magyar lakosságnak...
- Tehát valószínűleg annak az 540 ezer olvasónak is szüksége lenne rá.
Simon Eszter, instant hírfogyasztók vagyunk. Az eredendő bűn akkor történt, amikor a CNN és később a FOX News bebizonyította, hogy a hírműsorokkal is lehet pénzt csinálni. A világ történései, háborúi, tragédiái, katasztrófái egy nagy valóságshow elemei. Kiválóan alkalmas arra, hogy kielégítse a nézők "voyeurizmusát". Tavaly tavasszal voltam Amerikában egy konferencián, amelyen ez volt a téma. Erre ott már létezik egy kifejezés: "World Not Ending News", magyarul: "Ma nincsenek világvége hírek". "Mondjátok meg, hogy kifordult-e sarkaiból a világ, mert ha nem, akkor gyerünk tovább!" Ez az elv irányítja a hírműsorok szerkesztőit, mert a vásárlóképes amerikai fiatalok, akik a zömét jelentik az amerikai társadalomnak, ennyire érdeklődnek a világ hírei iránt. Ez hagy nyomot az írott sajtón, a rádión és a televízión.
Vörös T. Nagyon egyszerű az összefüggés: Németországban, tehát a német nyelvterületen ebben a pillanatban összesen egymillió példányban jelenik meg komoly politikai, országos napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Süddeutsche Zeitung, a Frankfurter Rundschau, és a Die Welt. Tehát százmillió olvasó egymillió példányban képes vagy hajlandó eltartani komoly politikai napilapokat. E logika szerint a tízmilliós magyar népesség igénye ugyanebben a műfajban mindössze százezer példány lenne...
Hann Ha jól értem, barátom, te most prognózist mondasz...
Vörös T. Igen, prognózist mondtam...
Hann Vagyis utóvédharcot folytatunk?
Vörös T. Erről van szó. Még az is lehet, hogy az igényes olvasói tábor csökkenésével az igényes lapok példányszáma is tovább csökken, miközben az ár persze emelkedik, mondjuk 80 ezer lapvásárló esetén 270 forintra.
- Egy komoly, tekintélyes, hiteles minőségi napilapért talán az a 80 ezer ember nem is sajnálná a 270 forintot. Ma talán többet is kiad, mert azt reméli - rendszerint hiába -, hogy három napilapból össze tudja rakni, amire kíváncsi. És én nem lennék ennyire borúlátó a példányszámmal kapcsolatban sem.
Vörös T. Az a kérdés, megél-e ma Magyarországon, és képes-e ezen a sajtópiacon nyereséget is termelni egy értelmiségieknek szóló, nagyon elegáns, művelt napilap. Én szívesen bíznék benne, szeretném, ha így lenne, csak ehhez a tulajdonos támogatása is szükséges.
- Mivel nem remélhetem, hogy ebbe a történetbe beavat, talán közelítsük meg a dolgot kicsit másképp: beszéljünk a sajtó társadalmi funkciójáról itt és most, a 21. században, egy nagyon fiatal és sérülékeny demokráciában, de már az Európai Unión belül.
Vörös T. A sajtó társadalmi megbízásból kérdez, ez lenne a feladata. Kíváncsi, és mindenre rákérdez, amire rá kell kérdezni. Magam is fabrikáltam erről egy meghatározást: hír az, amit az érintettek el akarnak titkolni, az összes többi reklám. Tehát az újságíró egy kíváncsi ember, akinek az a megbízatása, hogy mindent megkérdezzen, mindenre rákérdezzen, ami a társadalmat érdekli.
- Én a maga meghatározást túl pesszimistának tartom, mintha már meg is adta volna magát a bulvárnak. Szerintem ugyanis nemcsak az a hír, amit el akarnak hallgatni.
Hann Nem tudom, lehet-e itt erkölcsi problémáról beszélni...
- Nagyon is...
Hann ...mert az nagyon kényes kérdés. Én pedig nagyon nem szeretek úgy kezdeni mondatokat, hogy "tisztelet a kivételnek". De annyi általánosítást megengedek magamnak, hogy a nagy illúziókkal fogadott rendszerváltás óta két különböző megrázkódtatás is érte a sajtót. Az egyik az a nyomás, amelyet a végletes kettéosztottság következtében kell elszenvednie, és amelynek hatására tetszik, nem tetszik, valamelyik oldalra mindenki odakényszerül. Ebből következik aztán sokszor a kínos túlkompenzálás, a kiegyensúlyozottság bizonygatása. A másik sokkot a piacgazdaság, és különösen a multinacionális tulajdonosok megjelenése okozta, teljesen új játékszabályokkal. A magyar sajtó, amely több-kevesebb joggal utólag heroizálta szerepét a rendszerváltásban, máig hiányosan és zavarodottan alkalmazkodik ezekhez a játékszabályokhoz. Azonkívül, mivel Vörös T. Károly szóba hozta a prognózist: ha a nálunk "fejlettebb" társadalmakban arányosan ennyivel kevesebb komoly lap kel el, mint nálunk, akkor valószínűleg ránk is ez a sors vár. És már most is nyilvánvaló, hogy csak piacon kívüli erőfeszítésekkel lehet életben tartani ezeket a lapokat. Engem egyébként meglep, hogy már fél órája beszélgetünk, és nem került szóba az internet, ami pedig teljesen megváltoztatta a hagyományos médiumok lehetőségeit. Nem is az internet a varázsszó, hanem a hipertext, ami új paradigmát jelent a kommunikációban. És ezzel szerintem a magyar írott sajtó nem számol, nem is reflektál rá. Tudom, hogy illúzió, de mégis hajlamos vagyok nemcsak szakmai, de erkölcsi megújulást is remélni a világháló terjedésétől, a szabadság internetes lehetőségeitől.
Vörös T. Itt van egy adatsor: 2004 második félévében a Blikknek 1 millió 90 ezer olvasója volt naponta, a Metrónak 705 ezer, a Népszabadságnak 544 ezer, a Nemzeti Sportnak 300 ezer, a Magyar Nemzetnek 211 ezer, a Népszavának 94 ezer, a Magyar Hírlapnak 80 ezer. Nem ennyi példány, ennyi olvasó. Ezzel az adatsorral kell szembenézni, és azzal, amit Hann Endre mondott, hogy az írott sajtó nem is számol az internet kihívásával. Most kezd ébredezni a dolog, de nem igazán. Két nagyon látogatott hírportál van, az Origó és az Index, a többi látogatottsága - összevetve velünk - nem igazán jelentős.
- Kérdés persze, hogy e látogatottság mögött kik állnak: felmérések szerint a magyar társadalom 80 százaléka számít ebben a tekintetben írástudatlannak. Igaz, hogy az országos napilapokat is főleg Budapesten olvassák...
Vörös T. A Népszabadság értelmiségi olvasóinak száma a kilencvenes évek végén jelentős mértékben emelkedett, és ez most visszafelé megy. És nem azért, mert nem olvasnak Népszabadságot, hanem mert az interneten olvassák.
Hann Ők már interneteznek. Mert a hipertext lehetővé teszi a valódi elmélyült tájékozódást, és ebben nincsenek országhatárok, az egész világot be tudom hozni: linkek vannak, és oda tudok ugrani. Annak az értelmiséginek tehát, aki nyelveket tud, ma már óriási lehetőségei vannak a tájékozódásra. Hogy aztán ez mit jelent a magyar politika és társadalom kérdései közötti eligazodásban, más kérdés. Mert a bulvárosodási folyamat az interneten is nagyon erős. Forgalmi adatok mutatják például, hogy ma már egyáltalán nem igaz az a korábbi sztereotípia, hogy "ez inkább férfidolog". Ezért aztán feltehetőleg a női lapok és a könnyű olvasmányok is egyre nagyobb teret fognak hódítani rajta, ami persze nem mond ellent az értelmiség átpártolása tendenciájának. És ezért aggódom én Karcsi jövőképe miatt: hogy az az emlegetett 80 ezer értelmiségi olvasó ragaszkodni fog-e - akár csak valamiféle konzervativizmusból - az írott sajtóhoz. Ezt nehéz prognosztizálni... Nekem például fontos, holott nagyon használom a számítógépet, hogy a papírt lapozgassam. De úgy érzem, ezzel ma már kicsit avítt vagyok, és ez valószínűleg el is fog múlni.
- Simon András korosztályában, a harmincasok, fiatal negyvenesek körében van ilyen igény?
Simon Bennem van, de azt nem tudom, hogy általában a korosztályomban van-e. De mélységesen egyetértek azzal, hogy az internet hatalmas kihívására a választ egyelőre senki nem találta meg, sem a televízió, sem az írott sajtó piacán. Borzasztóan átvizualizált vagy túlvizualizált világban élünk, iszonyú erős vizuális ingerek érik az embereket. Az internetről azonnal színes képeket, hangokat, mozgófilmeket lehet letölteni. A látvány most már elvárás a napilappiacon is. Tehát szerintem - és bocsánat, hogy most olyan területre merészkedem, ahol csak olvasóként vagyok otthon - az egyik kitörési pont az írott sajtó számára az egész oldalas, nagyon erős, nagyon drámai képek közlése lehet: látjuk a faludzsai hídon felakasztott amerikai katonákat, a cunamiról szóló sokkoló képeket. Ez azonban olyan spirál, amiről nem lehet tudni, hova vezet. Mert a képek borzasztóan sokba kerülnek, egy újság előállítása nagy, színes, egész oldalas képekkel borzasztóan drága. Miközben gyorsaságban eleve vert helyzetből indul, hiszen ugyanezek a képek már rég fenn vannak az interneten. Úgyhogy nem tudom a megoldást, de azt hiszem, ennél az asztalnál más sem, és tudom, hogy a világon nagyon sokan törik a fejüket rajta.
Vörös T. Hozzáteszem, hogy ma a nagy lapok formátumukban az internetet utánozzák, onnan "lopnak". Vagyis az internet erősen hat az újságok külsejére is.
Engem egyébként - hírekkel foglalkozó, tehát hivatásszerűen jól informált emberként - nagyon elkeserít a még értelmiségi körökben is tapasztalható felszínesség, az információkhoz való különös, ellentmondásos viszony. Tehát - miközben szívem szerint értelmiségi lapot szerkesztenék - ebben is szkeptikus vagyok. Mert a magyar értelmiségi elit sír ugyan amiatt, hogy színvonaltalanok a lapok, színvonaltalan a tömegkommunikáció, de azért az ő hírigényével, és elmélyültségével sincs minden rendben. Nagyon elszomorít, amikor azt tapasztalom még értelmiségi társaságokban is, milyen könnyedén alkotnak az emberek véleményt, a hiteles információkról tudomást sem véve, sőt azok ellenében.
- Ez szomorú, de ez sem mentség számunkra...
Vörös T. Világos, csak azt mondom, ez is tény. És akkor még nem beszéltünk az iszonyatos politikai megosztottságról: én például szerettem volna a Népszabadságot valahol középen tartani, de kiderült, hogy nem lehet.
- Ezt hogy érti? És mit jelent a középen tartás?
Vörös T. Elhatároztuk, hogy szociálliberális, tehát világnézetében határozott és egyértelmű újságot csinálunk, amelynek azonban a politikai pártokhoz túl sok köze nem lesz. A felmérések is azt mutatják, hogy a politikai lapok közül leginkább a Népszabadságot helyezik középre. Azok is, akik olvassák, és azok is, akik nem olvassák, azt mondják, hogy a Népszabadság középen van, a jobbszélen lévő Magyar Nemzet és a balszélen lévő Népszava között. Igen ám, de közben az olvasók írják a leveleket: hogy ez mégiscsak tűrhetetlen, mi egy baloldali Magyar Nemzetet akarunk olvasni. Szóval nagyon erős az ellenállás.
Hann Ne minősítsük jobbszélnek vagy balszélnek, hogy ezek a lapok egyértelműen elkötelezettek. Ez tényleg így van, és ezt a Népszabadságban nehezebb kimutatni. Hogy úgy mondjam, keresni kell. És abban is van logika, hogy a baloldali liberális olvasók valamiféle harcosabb újságot igényelnek, mert nem ok nélkül teszik. Mert azt gondolom, hogy a magyar sajtó abban az értelemben is elbátortalanodott, hogy nem mer határozottan és konzekvensen elkötelezett lenni világnézeti tekintetben. Most nem a különféle, kis karanténokban őrjöngő véleménynyilvánítókról beszélek, hanem arról, hogy egy komoly politikai lapnak teljes terjedelmében és folyamatosan kell képviselnie elveit és irányultságát. És ebben is érzem az elgyávulást, a kiegyensúlyozottság valamiféle félreértelmezését, félreértését. Tehát jogosan követel a Népszabadság politikailag elkötelezett, ugyanakkor igényes olvasója valamiféle kemény és következetes szembeszállást bizonyos tendenciákkal vagy bizonyos politikai folyamatokkal. Én ezt nem tartanám negatívumnak, nem gondolnám, hogy ezzel ő valamiféle baloldali Magyar Nemzetre vágyna.
Vörös T. Ez idézet volt: "baloldali Magyar Nemzetet..."
Hann Ezt valószínűleg nem szabad egy az egyben teljesíteni, de valamiféle jogosultsága mégiscsak van ennek az igénynek.
Vörös T. Én is úgy gondolom, hogy van, és ennek megfelelően próbálok bizonyos dolgokon változtatni. Akkor azonban magam is elgyávultam, amikor kiderült, hogy a pápa temetésének napját kormányunk nemzeti gyásznappá nyilvánította. Először azt gondoltam, megérdemelnék, hogy elküldjük őket melegebb éghajlatra, és már nem vagyok biztos benne...
Hann Pedig vártam volna...
Vörös T. ...hogy nem lett volna jobb azonnal megírni véleményünket erről a hülyeségről.
Hann Akkor ez a történet már kicsit az erkölcsi problémáról is szól... Amit az előbb, kicsit felületesen túlkompenzálásnak neveztem.
- A televíziónál ezzel mi a helyzet?
Simon Ezt ne is kérdezze.
- A közszolgálatnak, amely nem lehet elkötelezett semerre, mi iránt kell mégis elkötelezettnek lennie?
Simon Csak ez az apróság az, amit elfelejtettek definiálni, 96 óta rágjuk ezt a gumicsontot, ez a médiatörvény egyik legnagyobb adóssága. Végeláthatatlan vitákat lehet folytatni arról, hogy mi közszolgálati és mi nem az. Elég annyi, ha egy hírműsor új díszletet, korszerű látványt kap, rögtön lesz néhány nagyokos, aki kikéri magának, hogy a tömegtelevíziókat majmoljuk. A médiatörvény másik nagy bűne pedig az az anomália, ami az általa létrehozott felügyeleti rendszerből fakad: hogy a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumában tulajdonosként ülnek olyan emberek, akik valójában nem tulajdonosai az intézménynek, hanem pártok küldöttei, nem a televízió érdekeiket képviselik, hanem azét a politika erőét, amelyik odaültette őket.
- Ezt is tudjuk, maga is gumicsontról beszélt. De valamiért mégis bíztam benne, hogy egy tehetséges és reményteljes fiatal televíziós, aki most már alelnök is, megpróbál gúzsba kötve is táncolni. És foglalkoztatja a kérdés, mi iránt kell elkötelezettnek lennie a közszolgálati televíziónak.
Simon Persze, hogy kell, én röviden azt mondom: értékes televíziót kellene csinálni, amelyben érdekes és értékes műsorok vannak. Mindenfajta műsor lehet érdekes és értékes: egy politikai beszélgetés, egy vetélkedő de akár - uram bocsá' - egy vallási negyedóra is...
- Ez rendben van, de maradjunk a politikai műsoroknál. Szóval én most inkább arra vagyok kíváncsi, mit tanácsol annak a fiatal vagy akár idősebb munkatársának, akinek az a dolga, hogy hírműsorokba készítsen tudósításokat. Mit tegyen ő, ha valamelyik párt politikusa sajtótájékoztatóra hívja, ahol mindenféle képtelenségekkel traktálja, tényeknek ellentmondó állításokkal és megalapozatlan vádakkal. És arra is kíváncsi vagyok, mit gondol akkor, ha valamelyik híradóban - a törvény szerint mindegyiknek közszolgálati funkciókat kell ellátnia - már a headline-ban találkozik a téves állítással, amelyről magának a tudósítónak szava sincs, pedig kötelessége lenne ismerni a témát és cáfolni a valótlanságot, ha már tudósít róla, különben dezinformál. Ehelyett mossa kezeit és legföljebb szót ad az ellenérdekelt félnek, aki megpróbál cáfolni, persze, kevés sikerrel, esetleg ő is mond valami nagy hülyeséget. Egyszóval: mit gondol arról a hírműsorról, amely - ahelyett, hogy informálna - dezinformál?
Simon Amit most boncolgat, az nem televíziós jelenség. Ugye, tudomásul kell vennünk, hogy mi, újságírók kesztyűbábok vagyunk, akiknek szépen felnyúlnak a fenekébe, és velünk báboznak el valamit az ellenfélnek. Velünk üzennek, mi vagyunk a közvetítő közeg. Magyarországon a sajtó nem generálja a botrányokat, csak közvetíti őket.
- Szerintem generálja is. Azzal, hogy nem tesz különbséget botrány és pszeudobotrány között. Azzal, hogy minden baromságra vevő. Azzal, hogy a botrányra vevő elsősorban, és minden ügyből a botrányos elemet emeli ki, amivel - nem mellesleg - eltorzítja, meghamisítja az információt is. Ráadásul arra készteti a politikai szereplőket, hogy botrányt kavarjanak, mert akkor biztos, hogy bekerülnek a műsorba.
Simon Én meg nem hiszek ebben. A botrányokat a politika generálja, a sajtó - mint egy közvetítő közeg - csak felkapja és továbbhurcolja őket. Egy gyakorlatilag kétpólusú politikai rendszerben szavazatokat szerezni szinte csak a bizonytalanok táborából lehet. Ezeket az embereket, ezeket a voksokat az ellenfél hiteltelenítésével, az iránta megnyilvánuló bizalom kikezdésével lehet megszerezni: ha elhitetem magamról, hogy erkölcsös vagyok, míg a másik lop, akkor a következő ciklusban rám fognak szavazni. Ettől kezdve a politikának érdeke, hogy mindenből botrányt kavarjon, amivel kikezdheti az ellenfél tisztességét.
- A média pedig méltó partnere ebben, nem véletlen, hogy együtt zuhant a népszerűségük. Pedig az újságírónak - a televíziósnak is - az az érdeke, hogy fölismerje és ne hagyja, ha át akarják verni, ha eszközként akarják használni. Különben elveszti a hitelét.
Simon A fölismerésen rég túl vagyunk. Van még ember ebben az országban, aki nem tudja, hogy a Magyar Televíziót a politika eszközként használja? Rossz a médiatörvény, ezt lassan tíz éve mindenki mondja, és nem történik semmi. Van egy társaság, amelynek a működéséhez a politika szabott lehetetlen feltételeket, mégis az orra alá dörgöli az összes hibáját - mintha nem éppen ő tehetne róla. Aljas, szemforgató magatartás. A Magyar Televízió azért áll most - részben joggal - a sarokban, mert médiapiaci társainál 10-15 perccel később indította el rendkívüli hírműsorát a pápa haláláról. Ez baj, hiba, amit minden hisztéria és politikai nyilatkozat nélkül is vizsgálat és felelősségrevonás követett volna. Az viszont tény, hogy a mi hibánkból lett a botrány és nem abból, hogy mások még életében halálhírét keltették a beteg pápának...
Hann Ez nem szakmai, hanem súlyosan politikai probléma szerintem.
Vörös T. De szakmai is.
Simon Egyetértek. És nekem most épp az a dolgom, hogy megállapítsam, mennyi az ügyben a politikai hisztéria, és mennyi a szakmai hiba...
Hann Én ennél sokkal jobban fölizgattam magam a népszavazáson meg az európai parlamenti választáson, amikor a Magyar Televízió nem készített választási műsort.
Simon Az gyakorlatilag vegytiszta szakmai hiba volt, ez csak részben...
- Mire gondolt, amikor az imént azt mondta: súlyos morális bajok vannak?
Simon Velem az történt, hogy a nevem az újságok társasági rovataiból átkerült a belpolitikai rovatokba. Eddig az újságírói figyelmetlenség, pontatlanság annyi következménnyel járt, hogy átnevezték a gyerekeimet vagy olyan romantikus vagy veszélyes helyzetek hősének állítottak be, amelyeket soha át nem éltem. Az elmúlt napokban azzal szembesültem, hogy újságírók szándékosan írnak le olyan dolgokat, amikről tudják, hogy nem igazak. Pontosan tudják, hogy nem igaz, de szerkesztőik, főszerkesztőik azt várják tőlük, hogy ilyen típusú írásokat tegyenek le az asztalra, és ameddig nem arról szól az írás, amit elvárnak tőlük, visszaküldik, visszazavarják őket.
- Mire céloz?
Simon Arra, hogy hazugságot írnak...
- Például?
Simon Kíméljen meg most engem attól, hogy konkrét példákat mondjak, akár a közeli napok eseményeiből. Volt olyan újságíró, akit felhívott, elmondtam neki, mi és hogyan történt és azt is, nem várom, hogy mindezt bemondásra elhiggye, de tudom bizonyítani. Biztosított róla, hogy erre semmi szükség, azután másnap leírta az ellenkezőjét. Amikor megkérdeztem, miért, akkor azt mondta: "Értsd meg, tőlem ezt várták. Nekem ezt kell kihozni a dologból". Erre mit tud mondani?
- Semmit sem tudok mondani. Eláll a szavam. Maga mit gondol erről?
Simon Nem tudhatom, Eszter, kinek mennyi a lakáshitele, hány éhes gyerek várja otthon, vagyis mennyire fontos számára az a havi fizetés, amit annál a lapnál megkeres. Ezért - komolyan mondom - nem törhetek pálcát ezek fölött az emberek fölött. Azt kívánom magamnak, hogy soha ilyen helyzetbe ne kerüljek, de még azt sem tudhatom biztosan, hogy morál vagy szerencse dolga, hogy soha nem kellett ilyen kiszolgáltatott módon dolgoznom. Mindig volt annyi szabadságom, hogy azt mondhattam, nekem ebből elég.
- A Népszabadság főszerkesztője mit gondol erről?
Vörös T. Remélem, hogy az én kollégáim igyekeznek mindig azt írni, ami megfelel a tényeknek, és amit a meggyőződésük diktál. Miközben azt is alá tudom támasztani, amit András az újságírók anyagi helyzetéről mondott: tudomásom szerint a vidéki napilapoknál például éhbérért, iszonyatos kiszolgáltatottságban dolgoznak az emberek.
- Visszatérve Simon András interjúalanyként szerzett tapasztalatára: ha jól értem, most maga is átélte, amit a magyar sajtóval kapcsolatba kerülő emberek egyébként rendre átélnek. Persze, tisztelet a kivételnek.
Simon Pontosan így van. Most a másik oldalról, a televízió egyik vezetőjeként, a menedzsment tagjaként tapasztalom, hogy egzisztenciálisan mélységesen kiszolgáltatott, piacképtelen és morálisan nagyon alacsony szinten álló emberek írnak újságot. És ez borzasztó.
Vörös T. Most megint ellent kell mondanom, mert - ismétlem - nincs olyan, hogy "a magyar sajtó". Mindent és mindenkit konkrétan kell megnevezni, és nem akarok más lapok nevében beszélni, de ezt kikérem magamnak a magyar sajtó nevében, amelynek a kollégáimmal együtt én is része vagyok. Mert mi mindent megteszünk azért, hogy a Népszabadságot ne lehessen ilyen vádakkal illetni.
- De én sem gondolom, hogy magam elkövettem ilyesmiket, mégis többes szám első személyben beszélek...
Simon Ha valaki undorodik bármilyen bűnösség kollektivizálásától, akkor az én vagyok. De ismerjük a klasszikus mondást: hiába terítettél ezüsttel és márkás porcelánnal, hiába tálalod a legfinomabb étkeket, ha az asztal sarkán, egy kicsi tányéron van egy darab szar. Akkor az egésztől megy el a vendég kedve.
Hann És bizony a Népszabadságnak is voltak ügyei, amelyeket számon tartanak.
Vörös T. Mondj egyet!
Hann Ilyesmivel nem terhelem az emlékezetem, arra viszont még emlékszem, hogy a múlt héten egyazon számban kétszer jelent meg ugyanaz a fénykép. Ez hogy fordulhat elő?
Vörös T. Tudom, miről lehet szó. De ez nem morális hiba volt, hanem szakmai, és néhány ezer példány után lemezcserével kijavítottuk.
- Teller-levél...
Vörös T. Ha egyszer maga engem komolyan megkérdez a Teller-levélről, előveszem, és részletesen elmondom a történetet.
- Most ne. Most, ismétlem, azt szeretném, ha a sajtó állapotáról beszélgetnénk, például arról a visszataszító jelenségről, amikor a "sajtómunkások" hajszolni kezdenek valakit, mint falkavadászaton a kopók a kiszemelt zsákmányt, és addig marcangolják - ellentétben a kopókkal -, amíg élet van benne. Ez nyilván gyors sikerrel kecsegtet, könnyű munka, és addig sem kell gondolkozni, témát keresni, utánajárni, eredeti módon feldolgozni. Ráadásul rendszerint olyan személyről van szó, aki valamiért meggyengült, vesztett korábbi erejéből és hatalmából, kikerült valamilyen védelmet nyújtó ernyő alól. És ez persze nemcsak személyekkel, ügyekkel is előfordul, amelyeket a többség nem támogat, mert nem érti, mert rosszul informált.
Vörös T. Megint általában beszél a sajtóról...
- Jó, a Népszabadságról is beszélhetek, amelyben például Demszky Gábor, amióta népszerűtlen, és amióta a szocialisták bizonyos körei is erősen támadják, állandóan műsoron van, nemrég például Hitlerhez hasonlította őt egy jegyzetíró...
Vörös T. Nem hasonlította Hitlerhez...
- Dehogynem. A jegyzet címe is ugyanaz volt, mint a filmé.
Vörös T. Van egy Új Péter nevezetű szerző a Népszabadságnál. Új Péternek nálunk önálló rovata van, be van zárva egy ketrecbe. Új Péter ilyen értelemben egy különleges állatfajta. Ő azt ír, amit akar. Én egyet tehetek, ha nem tetszik: azt mondhatom, hogy nincs szükségem Új Péterre. Volt egy film, Hitler utolsó napjáról szólt, ő pedig megírta saját vízióját Demszky utolsó napjáról. De ebből még nem lehet arra következtetni, hogy Hitlernek gondolja Demszkyt. Ötvenen felhívtak emiatt...
- Ők is félreértették volna Új Pétert?
Hann Én nem olvastam ezt a jegyzetet, de magam is úgy látom, hogy ha visszalapoznánk és megnéznénk, hogyan kezelte a Népszabadság az elmúlt év során Demszkyt, és azt kontextusba helyeznénk, összehasonlítanánk azzal, ahogyan az összes többi fontos politikai vezetőt kezelte, nem lehetne nem észrevenni, hogy tényleg van ebben valami. De nem Demszkyről akarok beszélni, hiszen ez így túl konkrét, ez az eset túl egyedi, viszont ha másképp fogalmazok, azt mondod: ez így túl általános.
Vörös T. De meg is tettem, amit ajánlasz: át kellett néznem a korábbi anyagokat, mert múlt pénteken Demszkyvel beszéltem erről, nagyon részletesen...
- Miért? Csak nem ő is szóvá tette?
Vörös T. Nem tette szóvá. Pontosan abban egyeztünk meg, hogy a Népszabadság Budapest oldalai teljesen rendben vannak. Az más kérdés, hogy a Fórum rovatban kőkeményen támadtuk Demszkyt, de azt szerintem mindig meg is érdemelte...
- Miért most inkább, mint korábban? És most nem a horvátországi nyaraló és a fővárostól bérelt autó ügyére gondolok, hanem a fővárosi ügyekre.
Vörös T. Egyetértek, korábban is neki kellett volna menni, például amikor elindult az európai parlamenti választáson, amikor arra a képtelenségre vállalkozott, hogy főpolgármesterként mellesleg európai parlamenti képviselő is lesz. Ez óriási tévedése volt. De - korrigálom magam - akkor is nekiment a sajtó. Csak az ilyesmi nem szokta fölháborítani az embereket, ellentétben azzal, ha valaki havi 580 ezer forintért kölcsönöz az önkormányzattól terepjárót és hozzá még egy sofőrt is. Ez az ügy mérte - mivel konkrét és megfogható - az igazán nagy csapást a főpolgármester népszerűségére.
- Csakhogy az én állításom az volt, hogy a magyar sajtó - tisztelet a kivételnek, hogy Vörös T. Károly érzékenységére is tekintettel legyek - szívesen rendez hajtóvadászatokat, és ez még akkor is helytelen, ha a célba vett személyek egyébként minden kritikát megérdemelnek. Máskor viszont ahhoz sincs mersze vagy esze egyetlen újságírónak sem, hogy visszakérdezzen. Hiszen emlékszünk: megérkezett Torgyán József agrárminiszter Chiléből az ő nevetséges cseresznye-történetével, és a tudósítók lehajtott fejjel hallgatták, szó nélkül tűrték, hogy sértegesse őket és kutyakomédiát játsszon velük.
Simon Mert ilyen a sajtó: mint az óvodások. Mérhetetlen adag igazságérzet és mérhetetlen adag kegyetlenség van benne, mint a gyerekekben. Bogarat kínoz, majd a következő percben felhorkan, ha azt látja, hogy valakit igaztalanul bántanak. De ezt korábban is tudtuk: ilyen a sajtó természete.
- A rossz, tehetségtelen, önmagát föladó sajtóé.
Simon De az egész beszélgetésünk alaphangja valamiféle morális sajnálkozás: milyen szörnyű, hogy ez így van, milyen szörnyű, hogy képzetlen, még a magyar nyelv szabályait sem ismerő emberek is írhatnak újságot, az olvasók meg vevők a sok szemétre, az instant információk világát éljük! Én meg azt gondolom, hogy tudnunk kell, hogy ez nem átok, ami csak minket ver, hanem egy jelensége a kornak, amelyben élünk.
- Nem hiszem, hogy Angliában vagy Németországban megengednék maguknak komoly médiumok, hogy hetekig rágódjanak például azon, kinek a költségén száll meg a volt miniszterelnök egy magyar nagykövetségen, ha focimeccsre utazik, vagy hogy mit eszik a magyar kormány, ha emlékházat avat vidéken, miért nem rántott húst, miért pisztrángot.
Vörös T. Azért erre oda kell figyelni...
- Természetesen, de súlyozni is tudni kell fontos és jelentéktelen ügyek között.
Vörös T. Azért van ebben is változás, az utóbbi időben az egészségüggyel is elég alaposan kezdett foglalkozni a magyar sajtó, az oktatásüggyel is. Előbb-utóbb arra is rászánja magát, hogy picit hátrább lépjen a politikától, de ez óriási veszélyeket rejt magában, mert mit csinál a többi partner?
- Mit csinál? És mi ez az óriási veszély?
Vörös T. Lehet, hogy ez régiós sajátosság: egyelőre nem létezik közmegegyezés a magyar sajtóban arra nézve, hogy nem követjük a politikát mélyrepülésében egy bizonyos szint alá. Megpróbáltuk Torgyán József bizonyos akcióival kapcsolatban, de nem jártunk sikerrel.
Hann: Szerintem most ugyanígy kellene viselkedni Patrubánnyal. Nem kéne már ezt a nevet többször leírni.
Vörös T. Csak az a kérdés, megtehetjük-e ezt mi egyedül, ha a többiek nem teszik meg.
- Miért, mitől félnek?
Vörös T. Nem tudjuk, mi történik. Egyszer-kétszer kipróbáltuk... De bizonyos értelemben ebben is szelektálni kell. A Népszabadság újságírói nagyon ritkán járnak sajtótájékoztatókra, tudniillik azokon nem nagyon szokott fontos dolog történni. A hírügynökség azonban elmegy, és tudósít az ott történtekről. Ha erről lemaradunk, az sem igazán szerencsés. Ha valaki valami eredetivel, sajátossal akar előállni hírben, információban, utána kell járnia, ez pedig költséges, munkaigényes. A magántelevízióknak nincs ilyesmire emberük, és úgy tapasztalom, a közszolgálati televízió sem rohangál a hírek után. Remélem, hogy a Népszabadság a lehetőségekhez képest tisztességes módon jár el ezekben a kérdésekben, de ezt a reményt most nem tudom itt tényekkel igazolni.
Hann Én ennél sokkal nagyobb problémának érzem, amiről már Karcsi is beszélt, hogy a magyar sajtó - számos ok miatt, de elsősorban azért, mert a disznóságok rendre következmények nélkül maradnak - elfásult. Most például napról napra mélyül a csönd a Tokaj-ügyben. Pedig Kovács Zoli minden héten föláll és elmondja, hogy nem von vissza semmit, és áll elébe a pernek, mert csak a bíróság illetékes abban dönteni, mennyit érnek a bizonyítékok, de senki nem perel. Mi lesz most? Félek, megint azt kell tapasztalnunk, hogy a sajtó földobott valamit, aminek nincs mód a végére járni.
Vörös T. És most a magyar sajtó - ebben igazat kell adnom magának - ahelyett, hogy a bizonyítékok után vetné magát, elkezd az Orbán házával foglalkozni. Mi értelme van ennek? Hiszen a kérdés nem az, épít-e vályogházat Orbán Viktor - miért ne építsen? -, hanem hogy volt-e megbeszélés a miniszterelnöki rezidencián, és azon mondta-e Orbán, amit az És cikke állít, illetve ellenvetés nélkül hallgatta-e, amit mások mondtak. Az megint nem érdekes, mennyiért vette Lévai Anikó az öt és fél hektár szőlőt, mégis ezt rágjuk, ahelyett, hogy a fontos kérdésekkel foglalkoznának, például a bizonyítékok kutatásával. Nekem, ezzel kapcsolatban, mondom, nagyon rossz tapasztalataim vannak.
Hann Talán azért is van ez így, mert nagyon nagy a zaj. Bizonyos értelemben talán információelméleti problémával is dolgunk van: ebben az állandó nagy zajban nagyon nehéz egy igazsággal hatékonyan a közvélemény elé állni. Szerintem ez az egyik alapprobléma. De alapjában véve nem tudom, teljesen tanácstalan vagyok, miben különbözünk mi más - normális - országoktól, ahol a politikusok nemcsak a korrupciós ügyekbe, az erkölcsi vétségekbe is bele szoktak bukni. Nyugat-Európában ilyenkor a politikusok le szoktak mondani. Nem tudom, nálunk ez miért van másképp.
Simon Én a beszélgetés elején azt mondtam: mindaz a rossz, amivel találkozunk, és ami miatt kétségbeesünk, világjelenség, Nyugat-Európában vagy Amerikában ugyanez történik. Most kicsit viszszalépnék ettől az állításomtól. A folyamatok ott is lezajlottak, csak ott kialakult az értékmentés rendszere. Kiépült az intézményrendszer, amelyik képes megmenteni a minőségi újságírást, azokat a műfajokat és azokat az egyébként értéket teremtő embereket, akik piaci alapon nem dolgozhatnának. Vannak mecénások, tőkeerős, komoly alapítványok, amelyek a piaci folyamatoktól függetlenek, és amelyek képesek és hajlandók ilyen projekteket finanszírozni. 2004-ben Amerika egyik sikerkönyve az Egyesült Államok legtöbbet tévedő bíráinak névsora volt. Ehhez az kellett, hogy egy washingtoni alapítvány éveken keresztül pénzelt egy újságírókból, jogászokból és más szakértőkből álló csapatot, akik minden államban átnyálazták a fellebbvitel során lényegesen megváltoztatott vagy megsemmisített ítéleteket. Ez a könyv piaci alapon sohasem készült volna el, mert az Egyesült Államokon kívül eladhatatlan, nincs benne szerelem, romantika meg színes képek, viszont komoly koponyákat kellett évekig fizetni a megírásához. Az ilyen szervezetek képesek az ország öt-tíz legjobb újságíróját két-három éven át eltartani, amíg egy ilyen ügyön keresztül nem rágják magukat. Ezek Magyarországon ma még hiányoznak, remélem, előbb-utóbb lesznek, mert mindaz, amiről beszélünk, csak akkor fog megoldódni.