A feldolgozás melankóliája

Gyengébbek kedvéért: a mostani magyar kiadásban A teljes Maus címet viselő könyv Art Spiegelman amerikai író/rajzoló legendás képregény-sorozatát tartalmazza. Egyes részei annak idején a Raw című képregény-magazinban jelentek meg, korábbi, szórványos próbálkozások után rendszeresen 1980 és 1991 között. A teljes sorozatot azután könyvformában is kiadták, két részben, 1986-ban és 1991-ben.

A Maus egyrészt hamarosan hívők egész táborát gyűjtötte maga köré, azaz kultuszkönyv lett, másrészt - gyakran parázs viták kereszttüzében - fontos kulturális hivatkozási ponttá vált: ma már ugyanúgy foglalkoznak vele a holokauszt-irodalom és -művészet kutatói, mint a szellem posztmodern állapotának diagnosztái, és a könyv jelentőségét a Pulitzer-díj odaítélői is felismerték közben. Jelentős kulturális artefaktum, amely közben klasszikus rangra emelkedett - bár mind a mai napig nyugtalanító, kedélyeket borzoló, gyakran szélsőséges állásfoglalásokra, berzenkedésre, sőt ellenkezésre késztető munka.

Ha kulcsszót keresünk a Maushoz, erre a célra a "feldolgozás" látszik a legmegfelelőbbnek. Segítségével egyébként nem csupán a munka jellegzetességeit és jelentéseit tudjuk érzékeltetni, hanem nyugtalanító hatásához is kulcsot kapunk. A Maus ugyanis holokauszt-comics, a náci népirtás és Auschwitz képregény-feldolgozása. Ami - akárhogy nézzük is a dolgot - kulturális normasértés, transzgresszió. A comics tömegkulturális művészeti forma, a kommersz népszórakoztatás világába tartozik, s még ha történtek is kísérletek a műfaj elitkulturális kiaknázására és - ebben az értelemben pozitív célú - kisajátítására (például a hatvanas-hetvenes évek amerikai kísérleti prózairodalmában, Barhelme-nél, Pynchonnál és másoknál), ez nem változtat azon a tényen, hogy a képregény továbbra is ellenáll az ilyen kooptálási igyekezetnek. Mégpedig avval, hogy minduntalan emlékezteti olvasóját/nézőjét a maga eredeti, műfajszerű hatókörére: a képregény vagy humoros és nevettető tartalmú, amerikai neve, a comics vagy a comic strip cartoon ("komikus karikatúraszalag") is erre utal, vagy a mese és a fantasztikum világában játszódik, emberi vonásokkal felruházott állatok (Snoopy), emberfeletti képességekkel rendelkező emberek (Hulk, Batman, Superman stb.) szerepelnek benne. Hogyan is lenne alkalmas ez az eredendően komolytalan és bevallottan az irreálisban "utazó" műfaj a 20. század botrányának, hatmillió ember módszeres elpusztításának az ábrázolására és értelmezésére? S ha megpróbáljuk erre alkalmassá tenni, nem sértünk-e meg evvel minden esztétikai és erkölcsi normát?

Spiegelman műve éppen attól válik esztétikai és erkölcsi szempontból is izgalmassá, mert minden pontján jelét adja annak, hogy szerzője tisztában van a vállalkozás észveszejtő problematikusságának. Egyik ilyen jel egyébként éppen az, hogy a Maus (látszatra) naivan és problémátlanul azonosul a képregény műfaji követelményeivel, sőt pontosan követi az egyik altípus, az allegorikus állatmese konvencióját. "Tisztán" irodalmi analógiaként Orwell Állatfarmja ötlik fel az olvasóban/nézőben, vagy az olyan "állatregények" a hetvenes évekből, mint Richard Adams nyúleposza, a Watership Down (1972) és William Kotzwinkle-nek, az E. T. forgatókönyvírójának patkány tárgyú Doctor Ratje (1976). A Mausban is állati alakban - pontosabban emberi testükön állati fejjel - jelennek meg az emberek: a zsidók egerek (innen a könyv "egér"-jelentésű német-jiddis nyelvű címe, mely egy másik mitikus egérre, a Mickey Mouse nevű amerikai cartoon-totemre rímel kancsal módon), a lengyelek disznók, a németek macskák, a franciák békák, a svédek rénszarvasok, az amerikaiak kutyák (a néger amerikaiak fekete kutyák).

Ez a naiv ráhagyatkozás erre a konvencióra persze csupán látszólagos, ugyanis Spiegelman ironikus tudatossága mindevvel párhuzamosan problematizálja is ezt a naivságot, sőt önparodisztikus formában el is idegeníti: amikor a zsidók magukat lengyelnek hazudva bujkálnak, disznóálarc takarja egérarcukat; az egyik képkockán egy zsidó apa és keresztény német anya gyermeke sajátos macskaegér keverékfejet visel; a második részben pedig a rajzoló felesége arról vitatkozik a rajzolóval, hogy mármost őt, aki nem zsidó francia család sarja, de áttért a zsidó vallásra, lehet-e egérfejjel ábrázolni, vagy esetleg nyuszifejet viseljen a készülő képregényben. Ez az irónia, a vállalkozás abszurditásának az önparodisztikus kinyilvánítása válik a vállalkozás menlevelévé: ha jelezni tudom, hogy képtelenség, amit csinálok, valahogy mégis képes vagyok elmondani, amit el akarok mondani.

Az ironikusan önreflexív tudatosság egyébként a legáltalánosabb szinten is jelen van a könyvben. A Maus ugyanis nem csupán annak a feldolgozása, hogy miként élte túl a képregényíró édesapja és édesanyja a holokausztot, hanem annak a küzdelemnek is a krónikája, amelyet a képregényíró ezért a történetért és ennek a történetnek a képregénybe foglalásáért folytat. A könyv igazi főszereplője ugyanis - a szintén egérfejjel ábrázolt - Art Spiegelman, aki öregedő, rigolyás és egyre kezelhetetlenebb édesapjából igyekszik kiszedni hányattatásainak, auschwitzi pokoljárásának és megmenekülésének a történetét, hogy azután képregénybe foglalhassa. Ha ismét "tisztán" irodalmi analógiát keresünk, nyilván a "regényt-író-regényíróról-írott-regény", az önmaga megíródásának lehetséges-lehetetlen voltáról szóló narratíva képletében találjuk meg a Maus mintáját vagy mását: André Gide Pénzhamisítókjában, Flann O'Brien At Swim-Two-Birdsében, távolabbról pedig a 18. századi angol regény önreflexivitásában, Henry Fielding Tom Jonesában, Laurence Sterne Tristram Shandyjében. Spiegelman könyve képregény, amely úgy bizonyítja be történetének elmondhatóságát, hogy egyben ennek a lehetetlenségéről is tanúságot tesz.

Mindezt bravúrosan komplex módon teszi. Képei mindig többsíkúak, mindig egyszerre van jelen bennük a történet, a kép, a párbeszéd és a reflexió, hol egymást erősítve, hol egymást ellenpontozva, szinte a késő reneszánsz-barokk kor emblematikája szellemében. Vizuális és szkripturális eszközei is igen változatosak: a szokásos képregénykockák mellett térképeket találunk, tervrajzokat láthatunk a bujkáló zsidók rejtekhelyeiről, alaprajzot az auschwitzi krematóriumokról, eredeti családi fényképek jelennek meg, az egyik oldalon a cipőtalpvarrás technológiájába avat be egy illusztrációsorozat, s még a "képregény-a-képregényben"-fogásra is találunk példát: Spiegelman édesapja véletlenül megtalálja fia egy régi képregényét, az "A Pokol bolygó rabja: esettanulmány" című munkát, amelyben Art az édesanyja öngyilkosságával próbált lelkileg megküzdeni.

Pontosabban feldolgozni ezt a szörnyű esetet. A Maus ugyanis egy másik, pszichológiai értelemben is feldolgozás, vagy legalábbis kétségbeesett kísérlete a feldolgozásnak, megint csak általános értelemben is. Mélyen személyes, szinte gyónásszerű mű, amelyben Art Spiegelman - részben a saját személyében, részben magát egérfejű képregényhős formájában kezelhetővé téve - a túlélési traumával viaskodik: avval, hogy szülei Auschwitz-túlélők, s avval, hogy ő ennek a két túlélőnek a gyermeke. Hiszen kezdenie kell valamit evvel az örökséggel, apjával, aki megjárta a poklot, s aki nyilván mások számára felfoghatatlan tapasztalatok birtokába került - de aki rigolyás öregember, teljesen átlagos érzelmekkel és gondolatokkal, közhelylény, közhelyes ítéletekkel és előítéletekkel (szerinte minden néger tolvaj bűnöző). Mint ahogy avval is kezdenie kell valamit, hogy öröksége feldolgozására és traumája kibeszélésére miért éppen a képregényt választotta - ezt a gyónásra és lelki öngyógyításra kiváltképpen alkalmatlan műfajt.

A kétfajta feldolgozás, a történet és a történet elmondhatóságának a története, a trauma és a trauma kibeszélhetőségének a megvallása kétarcú művet szül. A teljes Maus egyrészt diadalmas könyv, elmondja és kibeszéli, amit el akar mondani és ki akar beszélni; másrészt mélyen melankolikus munka, hiszen önmagán bizonyítja: elmondani és kibeszélni csakis a kudarc biztos tudatában lehet. Talán éppen ezért: nagyon jó könyv.

Art Spiegelman: A teljes Maus. Fordította Feig András. Budapest, 2005, Ulpius-ház Könyvkiadó. 296 oldal, 2980 forint.