A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Beszéltem egyszer egy angol pasassal, lemezekről, mi másról, és egyszer csak azt mondta: Angliában ezért megköveznék, de neki határozott véleménye, hogy Mahler Dal a földről című művét Christa Ludwig jobban énekli, mint Kathleen Ferrier. Ha csak ezen múlik, mondtam a köveket latolgatva, nem kell hazautaznia. Mert Kathleen Ferriernél nincs nagyobb, ha Mahlerről van szó. Nincs, nem is lehet.

Több okból nem lehet. Az egyik Bruno Walter, aki Mahler-tanítvány, bizalmas, aki talán a legjobban tudta, hogy Mahler mit is akart mondani, és azt a maga érzelmes személyiségén átszűrve közölni is tudta a világgal. A másik pedig Ferrier, vagy a sors, hogy egy ragyogó szépségű, negyvenéves nő ott áll a stúdióban, és búcsúzik az élettől. Ahogyan Mahler is tette, a Búcsú című dalban, a halványkékre fényesedő horizont előtt. Ewig...ewig - énekli a női hang, vagyis hogy örökké, örökké, és közben mint valami távoli harang, szól zenekar és emberi hang, és a hallgató nem tudja pontosan, hogy az örökké az jót vagy rosszat jelent. Mahlernél talán inkább rosszat, a természet nagy közönyét, azt, amit egy másik ember így mondott: "Ne csinálj olyan nagy ügyet az életből, mert az élet sem csinál nagy ügyet belőled."

Amikor Ferrier énekli, és Walter vezényli, akkor mindez egy kicsit más. Nem a mulandóság a lényeg, hanem a szépség, az örök szépség, és ha ilyen létezik, akkor talán a mulandóság nem létezik, legalábbis végső fokon. Van az egészben valami rémisztő komolyság, és rögtön ellensúlynak megnyugtatás és csönd, szinte susogás. Nincsen semmi baj. Legalábbis végső fokon. Most hallottam, mi történt, amikor fölvették a Búcsút. Bementek a stúdióba visszahallgatni az anyagot. Aki ott volt, azt mondja, szó szerint megállt az idő. Olyan gyönyörű volt, amit hallottak, hogy senki nem tudott megszólalni. Csak ültek, ültek, még csak nem is sírtak, mert az sem volt adekvát reakció. Ültek. Még mindig ültek. Aztán Ferrier megkérdezte Waltertől: elég jó voltam, kedves?

Mit lehet erre mondani? A rögzített hang történetének, a zenei előadó-művészet történetének egyik nagy pillanatát élték ők át. Elsőként. És ugyanezt éltem át harminc évvel később én is, és ugyanezt éli át ma valaki, aki ezt a lemezt megvásárolja, és ezt fogja átélni harminc év múlva egy másik szemüveges kölyök, és ő majd fog tudni bőgni, mert ezt másképp mégsem lehet kibírni. Ewig, ewig.

Azt a félreértést viszont tényleg nehéz elkerülni, hogy az ember rögtön azt hiszi: ismeri ezt a nőt. Tudja, hogy mitől olyan varázslatos, meg egyáltalán: tudja, amit tud. Ferrier elsősorban hang, gyönyörű, komoly hang, másodsorban nő, nagyon szép nő. De itt az első- és a másodsort komolyan kell venni, Ferrier hangja nem női, hanem emberi hang, szépsége szinte érinthetetlen, nem az az asszony, akivel kapcsolatban illetlen gondolatok ébrednek a férfi hallgatóban, hanem inkább az, akit a Pioneer-10 aranytáblácskájára kellett volna vésni: így néznek ki az emberek. Nem így néznek ki, de kicsit csalunk. Mondjuk ki: Kathleen Ferrier egy angyal, egy éneklő angyal.

Hát nem az. Én is csak mostanában jöttem erre rá, mert a másik elképzelés annyira tetszetős. Jön egy telefonos-kisasszony, a hangja varázslatosan mély, a lelke óriás, énekel tíz éven át, aztán meghal, és maga után hagy néhány gyönyörű lemezt. Kell ennél szebb történet?

Ha nem kell, akkor is van. Szerepel benne a telefonos-kisasszony, mert Kathleen Ferrier tényleg a központban dolgozott, és húszéves koráig eszébe sem jutott, hogy ilyen bizonytalan dologból éljen, mint az éneklés. De aztán mégis képezni kezdte a hangját, és egyre-másra jöttek a felkérések a szép hangú, elegáns termetű, gyönyörű szemű lánynak. Azért az egész sokáig megmaradt játéknak. Ferrier férjhez ment egy bizonyos Mr. Wilsonhoz, aki nem tartotta valami nagyra a felesége képességeit, sőt még fogadást is ajánlott neki, hogy nem jut tovább a helyi énekverseny selejtezőiből. Mindketten tévedtek. Ferrier megnyerte a versenyt, és idővel különköltözött a férjétől.

Van itt máris egy pont, ami nem illik az angyalról alkotott képünkbe. Ferriert ugyanis nemcsak fölfedezték, de ő maga is megdolgozott a sikerért. Elment Londonba a BBC-hez próbát énekelni, hátha hasznát tudják venni a képességeinek. Megmaradt a BBC írásos bírálata: nincs dinamikája, nem jó a technikája, bár a hangszín kétségkívül érdekes. Ezt a néhány sort úgy szokás idézni, mint a meg nem értés, föl nem ismerés, kritikai mellélövés iskolapéldáját. Pedig nem teljes marhaság. Ferrier énektechnikája soha nem volt makulátlan, a magasságai enyhén szólva is kellemetlenek tudtak lenni. Operaénekesként nem sok szerepet vállalt, de Britten neki írta a Lukréciát, és még ő is azt mondta, hogy a darab csak eleinte ment rendben. Amikor fölment a függöny, és ott ült ez a szigorú, erényes arcú, magas nő, mindenki látta, hogy ő maga Lukrécia. Fél óra elteltével ezt már nem látta mindenki.

Ferriert persze nem a színpadi művészetéért szeretjük. Mi már végképp nem, hiszen csak a hangját hagyta nekünk. Bár aki Gluck Orfeusz és Euridiké című operájában mellette állt, az azért tud mesélni. Hogy csak azt látták, Ferrier nem tud megmozdulni. Valami történt, de nem sejtették, hogy mi. Mert hogy mennyire súlyos beteg, azt csak kevesen tudták. Melldaganat, operáció, másik daganat, és ez már szóródott is, a csontokba. Ferrier a színpadon állt, amikor megroppant a csípője. És egy helyben maradva még befejezte az előadást. Aztán kórházba vitték, újra megműtötték, de egy hónapon belül álmában meghalt. Ewig, ewig.

De nem jó, ha folyton szomorú dolgokról beszélünk Kathleen Ferrier miatt. Nem is az a baj, hogy nem jó, hanem hogy így őt magát nem értjük meg. Mert amikor a színházból egyenesen a kórházba vitték, azt írta haza, hogy micsoda szerencsém van, rögtön a legjobb kezekbe kerültem. Az a nő volt, aki mindenféle alkoholokat tartott a kórházban az éjjeliszekrénykében, hogy legyen mivel megkínálnia a látogatóit. Aki szenvedélyesen cigarettázott, aki bundában és mezítláb gázolt a márciusi tengerben, aki a házilag készített filmfelvételeken zongorázik, énekel, és közben kancsalít, aztán nagyot nevet, aki egy fejjel magasabb a karmesternél, Sir John Barbirollinál, ő az, akivel megtelt a szoba, ha belépett, és aki sugárzott. Élet, ez a lényege Kathleen Ferriernek.

És hogy ezt az életet tudta ő odaadni az éneklésért. Szóval ne valami komoly, szürke könyvtáros kisasszonyt képzeljünk, aki az éneklésben élte ki magát, és gyönyörű hangjának hála, mély értelmű dolgokat tudott búgni az örökkévalóról. Lehet, hogy ez belőle a legmaradandóbb, a leghíresebb, ez a pillanat, a Dal a földről, ahol minden találkozott, a szerző és az eladó ugyanabba az ismeretlen arcba kényszerült belepillantani, a karmester pedig előbb a szerzőért rajongott, utána pedig az énekesnőért. De ez csak az egyik Ferrier. A másik az, aki a Messiás karácsonyi áriáját énekli, és aki nem a halál közelségétől olyan megindult, hanem a születéstől. És itt még igazán nem lehet azt mondani, hogy tökéletes a pillanat. Hosszú, tartott hangokat kell énekelni, és Ferrier néha kicsit elmászik, aztán visszatalál, mert nem a zeneiségével van probléma, hanem az énektechnikájával, de valahogy hullámzanak ezek a tartott hangok. Csakhogy nála a fogyatékosságból is erény válik. A hangok hullámzása ad egy kis feszültséget a zenének, nem szándékosan, de mégis csodálatosan, és mivel a szöveg azt mondja: behold your God, nyugodt szívvel ráfoghatunk mindent a megindultságra. Nézd a te Istened, mondja Kathleen Ferrier, és ez is nagy pillanata, pedig se halál, se szerző nincs a közelben.

De könnyű ellenpéldákat is mondani. Akármilyen pillanata a Mahler-Walter-Ferrier hármasnak a Dal a földről, még ugyanezen a lemezen elénekel Ferrier egy Mahler-dalt, az Um Mitternachtot. Csúnya. Sőt nagyon csúnya. Pedig ez is Walter vezényletével készült. Hiába: túl magasan van Ferriernek a szólam, kiabálnia kell, és így az egész ív tönkremegy, nem lehet átélni a lényeget, hogy éjfélkor fölébred valaki, és a rettegés váratlanul himnusszá változik. Valaki van ott, a sötéten túl. Látatlanban talán azt mondanánk, hogy ez aztán végképp neki való dal, neki való pillanat. És nem az, mert a zenének azért vannak saját, léleknél, szívnél, agynál szigorúbb törvényei. Test, hangszál, levegő. És ez mind együtt: ez volt Kathleen Ferrier.

 

 

 

 

Mahler: Das Lied von der Erde - Decca, 1952

Kathleen Ferrier - Julius Patzak

Wiener Philharmoniker

Bruno Walter