Mágnesmacska

Hazug rendszer volt. Hazugság volt benne a munkáshatalomtól a Táncdalfesztiválig és a Trabant-dizájnig minden. Tulajdonképpen még az is, hogy rendszer, bár ez a hazugság tényleg az egész életre rávetült. "Hála bölcs Vezérünknek, pompás a víz!" - bőgték Orwell boldogtalan barmai az itatónál. A rendszer igenlése "a lét kategorikus igenlésének" vált szinonimájává egy olyan világban, "ahol a szart tagadják, ahol mindenki úgy viselkedik, mintha az nem léteznék" - írta Milan Kundera. "Ezt az esztétikai ideált nevezik giccsnek" - vetette papírra könnyű kézzel a könnyűség könyörtelen ellenfele, az emigráns, akit minekünk, nyakig a szarban, nem lett volna szabad magyarul olvasnunk, és mégis olvastunk, mert 1987-ben volt már ellenzék, volt szamizdat, és a szamizdatnak olvasói is voltak. A rendszer ellenségképébe - a rendszerbe tehát - mindez persze nagyon is jól beleillett. Volt miért adatot gyűjtenie és szolgáltatnia, beépülnie és lehallgatnia, operatív intézkedéseket foganatosítania, figyelővel figyeltetnie, kukkolóval kukkoltatnia, bomlasztania és elrettentenie, korrumpálnia és büntetnie továbbra is. Működtetnie a Hálózatot, azaz önmagát, a Rendszert.

Így harapott önfarkába, így áltatta és éltette magát, míg ki nem múlt végül.

De kimúlt-e, elenyészett-e vele együtt az említett esztétikai ideál? Mi végre jutott a kommunista giccs?

Nem erről szól, de a mostanában sokadszor fellobbanó ügynökvita kevés igazi tüze és sok füstje közepette ennek a kérdésnek a megválaszolásához is hasznos adalékokkal szolgál Papp Gábor Zsigmond Az ügynök élete című dokumentumfilmje. A film az úgynevezett Belügyi Filmstúdió 1958 és 1988 között készített több száz propaganda-, oktató-, kis- és nagyjátékfilmje közül néhány tucatnyiból idéz fel és állít sajátos összefüggésbe jellemző részleteket; azokból, amelyek nem a közlekedésrendészet vagy a vagyonvédelem, hanem az állambiztonság csínját-bínját szemléltették a megfelelő tanfolyamok hallgatóinak, közelebbről a belső elhárítás hivatásos munkatársjelöltjeinek. Az első rész (Hová helyezzük a poloskát?) a technikai tudnivalókba avat be, az alcímbeli kérdés megválaszolásán túl megmutatja például, milyen az "akciótáska", hogyan kell retikülből filmezni, sőt utal többek között a "mágnesmacskára" vagy a "hullakeresőre" is. A második részből (Bevezetés a házkutatásba) többek között kiderül, hogy mi a különbség a leplezett és a nyílt házkutatás között, s hogy előbbi esetén miként lehet kamu tüdőszűrésen másolás céljából megszerezni a delikvens kulcsát. A harmadik rész a beszervezés fő fogásait, a negyedik pedig a jó hálózati munkát, a tartótiszt és ügynöke közti kapcsolattartás leghatékonyabb módozatait szemlélteti, bemutatva például a "tárgyi postaládákat", azaz konténereket, melyek háromfélék lehetnek, aszerint, hogy "ráhelyező", "behelyező" vagy "dobó" jelleggel bírnak-e.

A filmhez az eredetit ki-kiegészítő narrátorhang és zene, továbbá egy fikciós elem is tartozik: a készítők megpróbálták rekonstruálni, hogyan láthatták célszemélyüket fedett figyelőhelyükről a kukkolók, és hogyan kommentálhatták egymás között a látványt. Ez a viccesnek szánt motívum sokszor nem igazán vicces ugyan (Petri éji dala után ugyan mi vicces mondható még el szegény személyi követőről, aki csak rohad-rohad a csendesedő esőben, miközben megfigyeltje a meleg szobában cicáz?), de zavarni sem zavar különösebben; a rendezőnek ugyanis esze ágában sincs az anyag fölé kerekedni. Eljárását valamelyik interjújában, Tandorival szólva, "egy talált tárgy megtisztításához" hasonlítja, de a hasonlat nélkül is nyilvánvaló, hogy ránk bízza, mit kezdünk magával a tárggyal. Hogy csak a Hálózatot, tehát a Rendszert látjuk-e belé, vagy más is feltűnik-e.

Az például, hogy a Budapest retro című, emlékezetes sikerű dokumentumfilmjében néhány éve látott híradóetüd- és más természetű (például kiskereskedelmi) oktatófilm-részletek stílusa, légköre, sugallata, vagy akár szereplői, és Az ügynök élete-beli "talált tárgyak" stílusa, légköre, sugallata és szereplői között szinte semmi különbség sincs. A mozgóképi fikció szerint a makulátlan munkaköpenyben hajladozó Keravill-alkalmazott pontosan ugyanolyan rutinnal segít hálás vevőinek a kétféle televíziókészülék közül az egyiket kiválasztani, mint amelyik belügyi szaktársát a plafonátfúrásos kameraelhelyezésben vagy egy "anyagátadási találkozó" derűsen korrekt lebonyolításában jellemzi. És biztos, hogy ez nemcsak a (nem létező) stáblista esetleges átfedései vagy a megrendelők egyként pártállami gusztusa, hanem mélyebb okok miatt van így. Hiszen a pártállami gusztus is a kor kultúrájából fakadt, ugyanúgy, ahogy ezek a filmecskék, ahogy Ákos Stefi slágerei, a csőbútor-életérzés vagy a Szarvasbőgés című olajkép is a Képcsarnok Vállalat kínálatából.

Vajon mi különbözteti meg X, Y és Z országos hírű, későbbi Kossuth- és egyéb díjas művészek alakítását a szinte Keleti Márton-i rutinnal megrendezett beszervezős jelenetben (egy hamis fuvarlevelekkel sarokba szorított sofőr gyöngyöző homlokkal, de igazi jóvátenni akaró nekibuzdulással írja alá az együttműködési nyilatkozatot) a halhatatlan Latabár ötvenes évek eleji szörnyű filmekben látható édes csetlés-botlásától? Az-e, hogy a Latabár-filmek, művészinek hazudott, de valójában persze szintén igen gyakorlatias (tudniillik agymosási) céllal, a nagyközönség elé kerültek, vagy csak annyi, hogy Latabár mindig és mindenben nagyon jó tudott lenni? Másrészt vajon hírbe hozza-e az Állambiztonsággal az érintett művészeket az, hogy olyan filmekben is szerepeltek, amelyeket a bevezető narrátorszöveg szerint a mozigépésznek sem volt szabad látnia annak idején? És ha igen? Pocsékabb-e az ilyen hír, mint az, hogy Dalolva szép az élet?

Na, jó, persze, hogy pocsékabb. Annak idején ők például egy életre elásták volna magukat, ha valami abszurd baleset folytán akár csak néhány másodpercnyi is nyilvánosan levetítődik ezekből az aljas kis filmekből. Igen ám, de demokrata legyen a talpán, aki mai szemmel rájuk csodálkozva, nem röhögi el magát, és haragudni tud rájuk. Mármint X-re, Y-ra és Z-re. Meg a szürke és poros és szomorú és mégis emlékébresztően otthonos pest-budai helyszínekre, ahol csacsi öreg ügynökök nyomogatják az autóstáskájukat, dünnyögnek belé szigorú arccal a nevetséges műbőr kabátjuk belső zsebébe valami szörnyen fontosat...

Ha nem vigyázol, bármikor azon kaphatod magad, hogy visszakívánkozol a falvédőre, ahol dalolva szép az élet, és mindenki szereti a bölcs Vezért.

Az ügynök élete. 82 perces fekete-fehér dokumentumfilm, 2004. Írta és rendezte Papp Gábor Zsigmond, kép Dobóczi Balázs, zene Molnár Szabolcs, narrátor Kulka János, Rátóti Zoltán.