A Mozgó Világ internetes változata

Boros Géza

A Terror Háza szocreál szoborgalériája egy különös művel, egy telefonáló katonanő fej nélküli szobrával kezdődik. Az ormótlan katonacsizmát és gimnasztyorkaszerű zubbonyt viselő nőalak jobb kezében telefonkagylót tart, a bal kezét pedig széles mozdulattal a magasba lendíti, mintha a távolt fürkészné, vagy valakinek jelezni akarna (Százados elvtárs, telefon!). A közel három méter magas telefonáló nőalak az egykori kompozíciónak csak az egyik fele, mellette eredetileg egy géppisztolyos katona snájdig alakja állt.

A kiállított szobor Balázs István és Búza Barna Szocialista honvédelem című művének részlete. Búza neve sokáig Buziként volt feltüntetve, amit időközben kijavítottak. Képzeljük el a frenetikus hatást, amint egy iskoláscsoport elvonul a fejetlen szobor előtt, s valaki elolvassa a művész nevét! (A művész egykoron valóban ezt a nevet viselte, azonban már régóta nem így hívják.)

Számos kiállított műtárgyhoz hasonlóan a múzeum ennek a szobornak sem tudta pontosan meghatározni a készültét. A feliraton az "1956 előtt" kényszerdatálás olvasható. Nem derül ki az sem, hogy a szobor honnét származik, és milyen célra készült. A honlapon szereplő leírásból viszont megtudhatjuk, hogy "1956-ban egy fiatal fiú leverte a telefonos nő fejét, ezért hatévi börtönre ítélték. A mű ezért került rekonstruálatlan állapotában kiállításra."¹ A kiállított műtárgy tehát - a múzeum beállításában - egyaránt dokumentuma a diktatúra művészetének, az antikommunizmusnak és az 1956 utáni megtorlásnak. Emblematikus szerepét jelzi, hogy fotója záróképként bekerült a múzeumi prospektusba, amelyet minden látogató megkap, látható az internetes képgalériában és a többnyelvű katalógusban is. Ki gondolta volna, hogy ez az egyébként jelentéktelen alkotás az ismeretlenség és a felejtés homályából kiemelve egyszer még ilyen kitüntetett szerephez jut!

Megnyitása óta többször jártam a kiállításon, és a szoborgalériában tapasztalt hibákat és pontatlanságokat cikksorozatban tártam a nyilvánosság elé.² Kezdettől az volt a benyomásom, hogy e körül a szobor körül sem stimmel minden. Nem arra gondolok, hogy a múzeumi közléssel ellentétben a szobor nem műkőből, hanem jó minőségű mészkőből készült - ez csak a kiállításrendezés szakmai felkészültségét jelzi -, hanem arra, hogy ez a hat év börtön lehet, hogy nem is igaz, csupán a hatásvadász narratíva része. Ilyen büntetést még a Sztálin-szobor lerombolása miatt sem szabtak ki!

Ha már a szobor csonka maradt is, próbáljuk meg rekonstruálni legalább a történetét!

A műtárgy eredete 1951-re nyúlik vissza, amikor a földalatti gyorsvasút elsőként átadandó állomása, a Népstadion végállomás díszítésére hetvenkét meghívott művész részvételével a Népművelési Minisztérium nagyszabású képzőművészeti pályázatot bonyolított le. A moszkvai metró mintájára a budapesti metróállomásokat is szobrokkal, dombormű-frízekkel, falképekkel és mozaikokkal tervezték díszíteni.³ Minisztertanácsi határozat rendelkezett róla, hogy az állomásokat a szocialista művészet alkotásaival kell díszíteni és ezzel "kifejezésre kell juttatni, hogy a terv a szocializmust építő népünk hatalmas műve".⁴

A Népstadion állomás tematikus szobrászati programja részeként a zöld márvánnyal burkolt jegyváltó csarnokba négy, egyenként kétalakos szoborcsoportot szándékoztak felállítani, amelyből a szocialista művészetet megszemélyesítő szoborpárt Kerényi Jenő, a szocialista tudomány szobrát Tar István, a szocialista munka allegóriáját Antal Károly, a szocialista honvédelmét pedig Balázs István és Búza Barna készítette. Mindegyik kompozíció egy férfi- és egy női figurából állt "kifejezve a férfi és a nő Alkotmányunkban biztosított egyenjogúságát".⁵

A Szocialista honvédelem szobor alkotói felosztották egymás között a feladatot: Balázs István a fiatal nőalakot, Búza Barna a férfifigurát mintázta meg. A mű kisméretű gipszváltozatát a Műcsarnok 1952-es tavaszi tárlatán mutatták be. A kész munkáról és az alkotókról fotót közölt a Földalatti-vasútépítő Vállalat pártbizottságának lapja, a Metro, amely így tudósított: "Ez a szobor is kifejezi egész népünk ragaszkodását és szeretetét néphadseregünk iránt. Egy hús, egy vér vagyunk néphadseregünkkel, mely a népből van, a népért van. Nyugodtan dolgozhatunk, gyermekeink nyugodtan hajthatják békés álomra fejüket, van, aki védelmezze hazánkat, békénket."⁶ Egy másik korabeli interpretáció szerint "a két alak erőt és biztonságot fejez ki".⁷

A Népstadion végállomás grandiózus építése 1953-ban félbemaradt, a metróépítés hosszú évekre leállt, az állomásépületet a hatvanas években visszabontották. Az elkészült szobrok közül volt, amit máshol használták fel, például Tar István művét Szocialista mezőgazdaság címmel 1967-ben Gyulán, Kerényi Jenő Szocialista művészet szobrát pedig Gárdonyban állították fel, ahol az általános iskola előtt ma is látható.⁸ Más művek visszakerültek az alkotójukhoz. Ez történt a Szocialista honvédelemmel is, amelyet hivatalosan sohasem állították fel, ideiglenesen az építési terület mellett kapott helyet, ahol 1956-ban megrongálták. 56 után viszszaszállították a szomszédos Százados úti művésztelepre. Búza Barna nem tartott igényt a kompozíció őt illető felére, így a két figura ideiglenesen Balázs István műterme bejárata elé került. Nem sikerült neki végleges helyet találni, pedig Balázs nem akárki volt az ötvenes években, a Magyar Dolgozók Pártja VII. kerületi bizottságának dekorációs osztályvezetőjeként s a művésztelep pártbizalmijaként is ténykedett.

Balázs István 1995-ben hunyt el, műtermében ma Péter Ágnes szobrászművész dolgozik, aki a Terror Háza létrehozásakor a múzeumnak adományozta a műteremlakás előtt évtizedek óta őrködő, fej nélküli nőalakot. A géppisztolyos katona szobrát egy műgyűjtő vitte el, akinek a nevére a szobrász ma már nem emlékszik.

A művésztelep legidősebb lakója, a ma is aktív Búza Barna visszaemlékezése szerint a szoborrongálási ügyben valóban indult eljárás, amelyben tanúként őket is meghallgatták. Azt szerették volna megtudakolni tőlük, hogy szovjet katona ábrázolásáról van-e szó, azaz a rongálás magyarázható-e szovjetellenességgel. Az alkotók kifejtették, hogy bár a katonanő ruházata hasonlít a Vörös Hadseregben rendszeresített gimnasztyorkára, ők a Magyar Néphadsereg egyenruháját mintázták meg. Az élethű ábrázolás érdekében modell után dolgoztak, rajzokat készítve a közeli laktanyából rendelkezésre bocsátott kiskatonákról. A kilencvenöt éves mester szerint annak idején nem sikerült bizonyítani, hogy ki törte le a szobor fejét. Szerinte részegek dönthették fel, akkor törhetett le. Arra, hogy emiatt valaki ilyen súlyos börtönbüntetést kapott volna, egyáltalán nem emlékszik.

A művésztelep más, idős lakói előtt nem volt ismerős a történet. Kiderült, hogy a sztori forrása Péter Ágnes, aki még Balázs Istvántól hallott az esetről, ezt említette meg a Terror Házából jött szoborátvevőknek. Határozottan emlékszik azonban, hogy nem hat, hanem csak három év börtönt említett.

Szerettem volna megtudni a múzeumtól, hogy milyen forrásokra, kutatásra alapozták a honlapon olvasható állítást, érdekelne ugyanis, hogy ki volt a hat évre elítélt "fiatal fiú", tanulságos lenne megismerni a periratokat, felkutatni és (ha még él) megismerni az elítélt visszaemlékezését, de az intézménytől nem sikerült érdemi információt kapni. Kiderült, hogy dokumentumok helyet csupán hallomásra - az említett szóbeli közlésre - alapozták a műtárgy bemutatását!

Átnéztem a Fővárosi Levéltár 56-os számítógépes adatbázisát, amely a budapesti büntetőügyek adatait tartalmazza, de ilyen esetet nem sikerült találnom. Megkérdeztem az 1956 utáni megtorlások kutatóját, Szakolczai Attilát, aki szerint emlékműrombolásért - ha súlyosabb cselekmény nem volt felróható - általában csak néhány havi büntetést szabtak ki. Előfordult ilyen ügyben polgári peres eljárás is, amelyben az okozott anyagi kár megtérítésére vagy az emlékmű helyreállítására ítélték a perbe fogottat. Szakolczai úgy véli, hogy "szoborrongálásért a hat év nagyon soknak, valószínűtlenül soknak tűnik, fenntartva ugyanakkor, hogy 56 után semmi sem volt lehetetlen".⁹

Dokumentumok híján az egyetlen kézzel fogható bizonyíték maga a műtárgy. Ha valakit a szoborrongálás miatt elítéltek volna, valószínűleg az okozott kár megtérítésére is kötelezik, de ebben az esetben az eredeti állapot helyreállítására nem került sor, pedig Búza Barna szerint a letörött fejet megtalálták a szobor mellett. S ha van költségviselő, akkor Balázs István minden bizonnyal vállalkozott volna a restaurálásra. Péter Ágnes elmondása szerint a katonafej-maradvány sokáig kallódott a művésztelepen, egyszer még "nehezékként is használták káposztasavanyításnál".

Összegezve megállapítható, hogy a szoborrongálás valóban megtörtént, és valószínű, hogy a cselekmény politikai indítékú volt, valószínűsíthető azonban, hogy a hozzáfűzött kommentár inkább legenda, mint valóság, amit a Terror Háza Múzeum kritikátlanul átvett. A kiállított szobor így nemcsak fizikailag, hanem a köréje kerített történet hitelességét tekintve is csonka.

A fej nélküli szoborral szemben felirat: VÉSZKIJÁRAT. Számára azonban nincs menekülés, a neki szánt szerep és a köréje konstruált történet foglya. A metró díszes várócsarnoka helyett, melyben naponta "dolgozók tízezrei csodálták volna meg", ma az Andrássy út 60. lépcsőházába zárva hirdeti az utókor ítéletét.

¹ www.terrorhaza.hu

² Boros Géza: Egy mű a Terror Házából. Élet és Irodalom, 2002. október 18. 34. o.; Ádám és Éva a Terror Házában. Élet és Irodalom, 2003. június 6. 26. o.; Hamis szocreál? Műértő, 2005. 2. sz. 5-6. o.

³ A moszkvai metró előképként hatott a Terror Háza építészére is, akit a nyomott, agyondíszített tér inspirált a lépcsőházi szoborgaléria megtervezésekor. Lásd P. Szabó Ernő: A Mennyei seregektől a Terror Házáig. Beszélgetés Ferenczfy Kovács Attilával látványtervekről, személyes sorsról és történelemről. Magyar Nemzet, 2002. március 30. 17. o.

⁴ Goszler Gyula: Egy éve épül a földalatti gyorsvasút. Szabad Nép, 1951. szeptember 16. 10. o. Átfogó tanulmány az építéstörténetről: Endre Parkfalvi: The plans and construction of the underground railway is Budapest 1949-1956. Acta Historiae Artium, Vol. 37, 1994-95. 296-322. o.

⁵ Szegi Pál: A földalatti vasút Népstadion-állomásának képzőművészeti díszítése. Magyar Építőművészet, 1953. 3. sz. 104. o.

⁶ Mesterművek díszítik majd állomásainkat. Metro, 1952. szeptember 18. 1. o.

⁷ Köves Endre: Épül a földalatti gyorsvasút. Szabad Nép, 1952. április 13. 6. o.

⁸ A hivatalos indoklás szerint Kerényi Jenő az Osztapenko-szoborért és ezért a művéért kapott Kossuth-díjat 1955-ben.

 

⁹ Szakolczai Attila elektronikus levele a szerzőhöz, 2005. február 14.