A Mozgó Világ internetes változata

Huszár Tibor

A Magvető Kiadónál rövidesen megjelenő Egymás tükrében című kötetem 1976-77-ben készült interjúkat tartalmaz. Illyés Gyulával, Bibó Istvánnal és Donáth Ferenccel Budapesten, Fejtő Ferenccel Párizsban, Cs. Szabó Lászlóval és Szabó Zoltánnal Londonban, Nagy Ferenccel és Kiss Sándorral Washingtonban, Kovács Imrével, Gombos Gyulával és Püski Sándorral New Yorkban beszélgettem fő témánkról: a magyar szellemi élet 1930-as évekbeli irányzatairól, különös tekintettel a Márciusi Front toborzódására, illetve az 1943-as szárszói tanácskozásra.*

 

Interjúk filmszalagon

 

A budapesti beszélgetésekre az Erdei Ferenc életéről és munkásságáról készített televíziós dokumentumfilm kínált lehetőséget; e beszélgetések egyes részleteit a televízió be is mutatta. A film társszerzői Csoóri Sándor, Sára Sándor operatőr és Hanák Gábor rendező-szerkesztő voltak. Az Erdei-film ürügyén Erdei Sándorral, Haraszti Sándorral, Újhelyi Szilárddal, Boldizsár Ivánnal, Ortutay Gyulával, Püski Sándorral, Fábián Dániellel, Jócsik Lajossal és Kis Istvánnal is készült terjedelmes filmfelvétel, amelyet a Széchényi Könyvtár Történeti Filmtára őriz.

Illyés Gyulával József-hegyi lakásán beszélgettünk oldott, családias légkörben. Jelen volt Illyés felesége: Flóra aszszony, Csoóri Sándor, Hanák Gábor és a film operatőre: Sára Sándor. Illyés villódzó szellemisége, a merev interjúhelyzetet diskurzussá formáló mesélőkedve, válaszainak polemikus felhangja az első pillanattól feledtették a "filmes közeget".

Az interjú gépelt változata az élőbeszéd jellegzetességéből adódóan a folyó sodrásához hasonlóan öntörvényű, nyers, kimódolatlan, sok benne a mellékág. Erre egyébként maga Illyés Gyula is utalt. Úgy terveztük, hogy a beszélgetést, a körülményeket jelezve, interjúként közöljük a kötetben. Illyés lánya azonban a teljes terjedelemben való közlését nem tanácsolta, abba viszont beleegyezett, hogy a Szabó Zoltánnal készült beszélgetéshez hasonlóan a saját szavaimmal idézzem fel, és csak az édesapja által előzetesen látott és jóváhagyott, az Erdei-filmbe "bevágott" mondatait citáljam szó szerint.

A Bibó Istvánnal filmszalagon rögzített beszélgetés nem Bibóék Berkenye utcai lakásán történt. Amikor Hanák Gáborral a tervezett interjúról beszélgettünk vele, több helyszín is felmerült, de a Berkenye utcát - a magnós interjúk egyik későbbi színhelyét - Bibó eleve kizárta. Így jött szóba Majláth Jolán ajánlata: legyen a színhely Erdei Ferenc Benczúr utcai lakása. Ezt Bibó vállalta, talán mert egyértelműsítette a célt is: Erdei barátjaként, pályatársaként szólal meg. A felvétel két délutánt vett igénybe. Az első az előkészítést szolgálta, nevezzük próbafelvételnek. A találkozás minden részletét ennyi év távlatából már nem tudom felidézni, az első pillanatokra azonban nagyon jól emlékezem: magam előtt látom Bibó magas, kissé görnyedt alakját, gondosan vasalt öltönyét, viselkedésének természetes méltóságát. Gesztusaiban kollegiális kedvesség és visszafogottság ötvöződött - mintha egy rokonszenves, nyugalmazott kúriai bíró érkezett volna körünkbe.

A beszélgetés nehezen indult, s ha lehet, még csikorgóbbá vált, amikor a jupiterlámpák kigyúltak, jóllehet - mint említettem - ez a felvétel még nem élesben ment. Mindez azonban csak addig tartott, ameddig rá nem tértünk a "tárgyra". Attól kezdve Bibónak még a tartása is megváltozott, a légkör intellektualizálódott. Nemcsak megnyerően felkészült volt: finom iróniája különös fénytörésben, anekdotikus leírásai hajszálpontosan jelenítették meg a felidézett történelmi helyzeteket, szereplőket.

Donáth Ferenc Dániel úti "rejtekhelyén" fogadott bennünket. A szabadság-hegyi garzonlakás biztosította számára a megfelelő közeget tanulmányai megírásához. Itt fejezte be hamarosan megjelenő Reform és forradalom című könyvét, amely az egyik legjobb összefoglaló mű az 1945 utáni magyar agrárfejlődésről. Donáth barátságosan, egyszersmind visszafogottan viselkedett. A történéseket felidézve mintha minden szavát kétszer is megfontolta volna. A beszédfolyam mégsem volt sem monoton, sem érzelemmentes. Ritkán fogalmazott egyes szám első személyben: életútját pártja történetének részeként idézte fel, a kudarcokat saját fiaskójaként, jóllehet azokért legkevésbé őt terhelte a felelősség. A Kommunisták Magyarországi Pártja, majd a Békepárt tevékenysége 1945-ig néhány epizódtól eltekintve a magyar történelem marginális tényezője maradt. 1951-ben őt és barátait Rákosi az MDP KV fórumán nemzeti kommunista csoportként aposztrofálta; ez ott és akkor koncepción alapuló vád volt, letartóztatásukat igazoló ideológiai megbélyegzés. Rákosiék azonban abban nem tévedtek, hogy Donáth és elvbarátai - Haraszti Sándor, Losonczy Géza, Újhelyi Szilárd - valóban a magyar munkás- és diákmozgalmak szerves képviselői voltak. Ezekben a mozgalmakban lettek forradalmárrá, korán felismerve: a kommunista párt csak akkor válhat nemzeti párttá - vagyis magyar, és nem magyarországi kommunista párttá -, ha képes együtt cselekedni a hazai haladó mozgalmakkal, s ha mint magyar, szolidáris más népek mozgalmával. A történelem paradoxonja, hogy a korábbi kötődések, ösztönös felismerések ellenére az internacionalista és párthű Donáth, akárcsak elvbarátai, csupán Rákosi, illetve Kádár börtönében eszméltek rá, hogy a kommunista párt az említett követelményeknek csak független országban, pluralista, demokratikus társadalomban felelhet meg, ami egyet jelent a párt bolsevik jellegének feladásával. Hangsúlyozom, minderről a Dániel úti beszélgetésen nem esett szó.

A Donáth Ferenccel és Bibó Istvánnal folytatott beszélgetés azonban két szálon közvetlenül is kapcsolódik kötetünk sorsához. Egyrészt folytatni kívántam az interjúkat, és a teljesség érdekében a beszélgetőpartnerek sorát ki akartam egészíteni a két világháború közti évtized szellemi mozgalmainak a koalíció éveiben is fontos szerepet betöltő alakjaival. E cél érdekében ki kellett lépni a film kereteiből, és a folytatáshoz igénybe vennem az ELTE Szociológiai Tanszékén folyó értelmiségkutatás programját. E lépés megvalósítását megkönnyítette, hogy a tanszék - s a kutatási program - vezetője voltam, s hogy e témakörben Újszászy Kálmánnal, Féja Gézával és másokkal Kovács I. Gábor társaságában már készítettünk életútinterjút.

Másrészt meg kellett teremteni a politikai feltételeket, felvenni a külhoni kapcsolatokat, engedélyeztetni a külföldi utat. Nem szabad elfeledkezni róla, hogy 1976-79 között két olyan "köztes" év telt el, amikor az inga balra való kilengését - Nyers Rezső, Fehér Lajos és Aczél György kibuktatását - követően Kádár János a centrista irányt erősíti fel, visszaszorítva a moszkvai intenciókat szolgaibban képviselő Biszku Bélát. Az időszakot a hitelválság, a külkapcsolatok pragmatikusabb kezelése, az úgynevezett helsinki folyamatban való aktívabb részvétel igénye jellemezte, ekkor volt napirenden a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának magyarországi becikkelyezése. Ezekre a fejleményekre alapoztam optimizmusomat, viszont az ellenhatások sem voltak elhanyagolhatók, például a brezsnyevi-andropovi adminisztráció megtorló intézkedései s azok áttételei, a liberalizációtól való félelem, a gazdasági reformintézkedések elnapolása, a romániai magyarság helyzetével kapcsolatos vita kiéleződése s nem utolsósorban az ellenzék jelentkezése a nyilvánosságban. Ezeket az ellenhatásokat egyébként akkor sem lehetett volna egyszerűen figyelmen kívül hagyni, ha interjúalanyaink (illetve munkásságuk) nem központi szereplői e mozgalmaknak. Az említett események ugyanis 1977-82-re esnek, vagyis érdemben egyidejűek az Erdei-film és a Bibó Istvánnal készült magnós életútinterjú felvételeivel. A párhuzamosság akkor is nyilvánvaló, ha bizonyos történéseket elfedett az indokolt konspiráció. Az "érintkezési pontra" utaló figyelmeztetést - igaz, egy véletlen találkozás alkalmából - a "legmagasabb helyről" kaptam.

1977. május 26-án az MSZMP KB székházában jártam. Borbély Sándor, a Központi Bizottság - amúgy keményvonalas - titkára egy dokumentum szerkesztésében való közreműködésre szándékozott felkérni, amit elhárítottam. A beszélgetés közben benyitott Kádár János. Egyébként is mindig váratlanul "köszönt be" a KB titkáraihoz. Magam 1956 után személyesen egyszer sem találkoztam vele, a forradalom előtt is ha kétszer, de sohasem négyszemközt. Felálltam, és azt mondtam, hogy amíg tárgyalnak, a váróba megyek. "Ne menjen, Huszár elvtárs - így Kádár -, legalább megtudjuk, mi újság az ELTE-n. (!) Borbély elvtárs reggel virággal köszöntött, akkor nem volt időm reflektálni rá, gondoltam, most egy konyak mellett bepótolhatom. Legalább maga is koccint velünk." (Május 26-án volt Kádár 65. születésnapja.) Természetesen ottmaradtam, de a rövid, egyébként érdektelen beszélgetést megpróbáltam kihasználni, és megemlítettem: az életútjáról kevés az autentikus forrásanyag: "A Párttörténeti Intézetben százoldalas visszaemlékezések találhatók, Kádár elvtárstól viszont csupán néhány oldal a Békepártról." Kádár, arcán a filmhíradókból ismert, jellegzetes ravaszkás mosollyal fordult felém: "Nézze, Huszár elvtárs, maga nagyon szeret a régi barátaimmal beszélgetni, ők meg szeretnek mesélni. Én amíg dolgozom, nem emlékezem. Majd ha már nem lesz kötelezettségem, lehet, hogy eljön az emlékezés ideje." Ez a megjegyzés szöget ütött a fejembe. Az előző nap ugyanis éppen Donáth Ferencnél jártam - az Erdei-hagyatékban fellelt, 1937 nyarán kerékpárkörútja állomásairól Makóra küldött levelei másolatát vittem el neki -, a "régi barátaim" megjelölés tehát csak Donáthra vonatkozhatott, s talán Haraszti Sándorra. De nála régebben jártunk. Honnan tudhatott Kádár a Dániel úti látogatásomról? Minden valószínűség szerint a Belügyminisztérium napi összefoglalóiból. Akkor még nem tudtam, hogy Donáth épp azon a januári napon írta alá a Charta 77 szolidaritási nyilatkozatot, amikor nála forgattunk. Lehetséges, hogy ennek kapcsán kerültünk "képbe"? De ez csak feltételezés; később az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában nem találtam erre vonatkozó dokumentumot.

Kádár megjegyzésének egyébként nem lett közvetlen következménye. Az interjúsorozat külföldi folytatásának engedélyeztetése mégse ment egykönynyen. Rátkai Ferenc, a kulturális alosztály vezetője, később miniszterhelyettes támogatásáról biztosított ugyan, de figyelmeztetett, majdnem lehetetlenre vállalkozom: Kovács Imre, Nagy Ferenc és Gombos Gyula a Szabad Európa Rádió alkalmazottai vagy nyugdíjasai, Szabó Zoltán és Cs. Szabó László a BBC magyar adását szerkesztették, Fejtő egy hírszerzéssel is foglalkozó hírügynökség munkatársa, ráadásul A népi demokráciák története című könyvével a szovjeteket is magára haragította. Rátkai megkérdezte: "Honnan veszed, hogy téged, a marxista szociológust, a budapesti egyetem tanszékvezető tanárát fogadnak majd? Olvastad Gombos könyvét, a Húsz év utánt? Mert abban rólad is szó esik. Gombos az Erkölcs és társadalom című könyvedet elemzi, s a következtetései nem éppen hízelgőek."

Rátkai jogos aggodalmai elgondolkoztattak ugyan (Gombos 1970-ben, Münchenben megjelent könyvét is olvastam), de úgy döntöttem: megkísérlem a "majdnem lehetetlent".

 

A nyugati út - miért engedték?

 

Rátkai figyelmeztetését a jóindulat diktálta, ez kiderült az út szervezése során. Maga a legszegényebb sorból jött, s a szó jó értelmében őrizte meg plebejus kötődéseit. Még kollégistaként olvasta a Puszták népét, a Néma forradalmat, A tardi helyzetet. Mindenekelőtt abban segített, hogy pontosítsuk az emigráció rangos személyiségeinek státusát. Kiderült, hogy az Amerika Hangja és a BBC is kormányadó, az AFP állami hírügynökség, ily módon csak a Magyarországon "illegitim" Szabad Európa Rádió minősül ellenséges adónak. "Az általad említettek közül többen voltak a SZER külső munkatársai - közölte Rátkai -, de 1970-77 között nyugállományba vonultak, egyesek hazakészülnek, pozitívan viszonyulnak a korona hazahozatalához, így Nagy Ferenc is, márpedig neki mint volt miniszterelnöknek a véleménye különösen fontos az amerikai külügyminisztérium szempontjából. Egyedül Borbándi Gyula aktív, s mivel ő a Szabad Európa Rádió szerkesztője, csak az ő felkeresésének van »jogi akadálya«. De azért szerencsés lenne, ha az érintett országok diplomáciai testületei előzetesen tájékoztatást kapnának az utadról, jóllehet magánjellegű, tudományos célú utazásról van szó."

Persze a nyugati magyar emigráció felkeresni kívánt prominenseinek megítélése korántsem volt ilyen egyszerű. Sőt az MSZMP PB 1976. november 2-i ülésén elfogadott (Puja Frigyes, Grósz Károly és Berecz János által jegyzett), szigorúan titkos jelentés változatlanul abból indult ki, hogy "a fejlett tőkés országok állami szinten koordinálva igyekeznek felhasználni az emigrációt a fellazítás, az ideológiai diverzió céljaira", s hogy a magukat "jóindulatú ellenzéknek" tituláló csoportok és szervezetek célja az, hogy az emigrációs szellemi élet hazai körön belülre kerüljön. Mivel pedig Nagy Ferenc, Kovács Imre, Szabó Zoltán vagy Fejtő Ferenc nyilvánvalóan "az emigráns szellemi elit" meghatározó személyiségeinek számítanak, nem kívánatos, hogy "hazai körön belülre" kerüljenek.

A nyitásból adódó külpolitikai kényszerek azonban súlyosabban nyomtak a latba: Kádárnak feltehetően szüksége volt a rugalmasabb "kis lépésekre" a nagyobbak érdekében (a korona hazahozatala, a Világbankkal való kapcsolatfelvétel). Az emigráció oldottabb, megértőbb megnyilatkozásait pedig sokan egyszerűen az Egyesült Államok hivatalos külpolitikai stratégiaváltásával hozták kapcsolatba. Ezt a megítélést utam során a magyar külszolgálatok nem egy munkatársánál tapasztalhattam.

Ami nem is volt teljesen alaptalan: az "emigráns szellemi élet" vezetői rendületlenül őrizték antikommunizmusukat, de egyre világosabban látták, hogy a végső cél - a független, demokratikus Magyarország - megteremtésére a gyorsított evolúciós folyamat kínálkozik a lehetséges megoldásnak. Ugyanakkor érzékelték a helyzetben rejlő objektív ellentmondást is. A Kovács Imre, Kiss Sándor és Varga László által jegyzett Position paper on Hungary című dokumentum ennek lényegét így rögzíti: "Az a folyamat, amit általában liberalizálódásnak neveznek, önmagában rejti sikerét, mert mind többet és többet kényszerít ki az egyéni szabadságjogokból és a nemzeti függetlenségből. Ezt a kommunisták is tudják, a változás tényét maguk sem tagadják, de számukra a liberalizálódás éppen végcélja miatt elfogadhatatlan, ezért következetesen a kommunizmus megreformálásáról, humanizálódásáról beszélnek. A két felfogásban a stabilitás ténye ütközik, a liberalizálódás kiút a kommunizmusból, a humanizálódás konzerválni akarja a kommunizmust elviselhetőbb formában."*

A hetvenes évek második felében az említett folyamatok bonyolultabb feltételek között hatottak, de a stabilitás érdekében a kockázatok ismeretében is folytatni kellett a nyitás és a reform Kovács Imréék által humanizálódásnak nevezett politikáját. A "csőlátásúak" idehaza nem értették ezt a paradox helyzetet, s az emigrációban végbement változásokat is nehezen vették tudomásul.

Magam csak az elmúlt év őszén ismertem meg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a Nagy Ferenc, Kovács Imre és Szabó Zoltán személyével kapcsolatos hírszerzői jelentéseket. A magyar hírszerzés keze meszszebbre nyúlt, mint gondoltam. Ügynökeik beépültek az emigráció csúcsszervezeteibe, Magyarországon figyeltették a hozzátartozókat. Rátkai Ferenc, illetve Nagy János az említett PB-ülésen elhangzottak és a hírszerzői jelentések ismeretében vállalták utam támogatását.

Nagy János külügyminiszter-helyettest korábban nem ismertem. Első beszélgetésünk során derült ki, hogy sárospataki diák volt, s korábban Magyarország washingtoni nagykövete. Leendő interjúalanyaimat - mindenekelőtt az Egyesült Államokban élőket - jól ismerte, diákkorában ő is szorgalmas olvasója volt a falukutatóknak. Neki is volt tehát "személyes érintettsége". Segítőkészségét az is ösztönözhette, hogy kollégiumi társa volt Kőrösi Józsefnek és több társamnak a Valóság szerkesztőségéből, mely folyóirat közel három évtizeden keresztül nemcsak második munkahelyem volt, de szellemi műhelyem, kapcsolatteremtő közegem is.

Nagy János a találkozónkon szűkszavú volt, azt is mondhatom, kimért, de lehet, hogy csak az ideje volt kevés. Kérdései gyakorlatiasak voltak, s mint később kiderült, az utam szempontjából hasznosak. Hány napra tervezem a "kiküldetést"? Hány emberrel kívánok találkozni? Mennyi pénz áll a rendelkezésemre? Nagy ez utóbbi kérdés kapcsán megjegyezte: "Ez a pénz a szolid belvárosi szállodai szobákban legfeljebb tizenkét-tizenhárom éjszakára lesz elegendő, de így is csak kedvezménnyel, a szállást tehát előre le kell foglalnunk." Felsoroltam, ki mindenkit szeretnék felkeresni; a korábban említetteken kívül még a Londonban élő Ignotus Pál és Schöpflin Gyula, valamint az időközben New Yorkban letelepült Püski Sándor szerepelt a névsoromon. "Hát ez lehetetlen, vagy majdnem az. Több valutát nem tudsz szerezni?" "Nem." "Akkor az utazások napját vasárnapra, illetve szerdára kell időzíteni, a repülőjegyek akkor kedvezményesek. Párizsban és Londonban viszont szűkre kell szabnod az időt, mert Washingtonban és New Yorkban sok időd el fog menni a közlekedésre. Kiss Sándor és Nagy Ferenc hetven-nyolcvan kilométerre lakik a hivatali városnegyedtől, és nem is ugyanabban az irányban. New Yorkban sem boldogulhatsz kocsi nélkül: Kovács Imre Manhattantől közel félnapi járásra lakik, személyautóval is két óra. Párizsban és Londonban ennyire nem ismerem a körülményeket, mindenesetre a citykben, különösen London esetében sem budapesti léptékekben kell gondolkodnod; itt talán a metró jöhet számításba. Különösen a londoni programodat látom irreálisnak. Juttass el nekem egy pontos munkarendet, ha már tudod, mikor indulhatsz, lefoglaljuk számodra a szállást, és legalábbis az Egyesült Államokban a közlekedésben is segítünk, de ezt nem ígérhetem biztosra."

Talán további technikai részletek is szóba kerültek, de ezekre feltehetően azért nem emlékszem, mert Nagy János, mi tagadás, elbizonytalanított. Vajon teljesíthető-e a vállalkozásom? Hiszen itthon egy életútinterjú előkészítésére több napot szánunk. Régi tapasztalat, hogy a beszélgetőtárshoz nem lehet ajtóstól berontani, hogy felvezető beszélgetés(ek) nélkül nehéz a szükséges atmoszféra megteremtése. Nagy János csak a fizikai távolságokról beszélt, de itt szakadéknyi lelki-politikai távolságokat is át kell hágni: valamennyien más világlátásúak, más szimbolikus univerzumban élnek, mások a beidegződéseik, szokásaik, más dolgokat tartanak magától értetődőnek, talán még a szavak sem jelentik majd ugyanazt. Amikor az audiencia ideje lejárt, Nagy János az ajtóig kísért, és búcsúzóul azt mondta: "Várom az útitervet. Örültem, hogy Münchent nem említetted. Borbándi nálunk persona non grata."

A későbbiek folyamán minden ígéretét teljesítette, sőt az elkészült interjúk hazaszállításában is segített. Külügyminisztériumi futár hozta haza "zárt zsákban", s én valahol a Gellérthegyen, a konzuli osztályon vettem át. Mert nem kis bonyodalom keletkezhetett volna abból, ha a közel harminc kazettát a Ferihegyi repülőtéren egy kofferban a vámos elé rakom, s a kérdésére, "ezek meg mik", azt válaszolom: interjúk Nagy Ferenccel, Kovács Imrével stb., mire ő a fülkéjébe megy, és telefonon tudakolózni kezd egy másik őrmesternél: ki az a Nagy Ferenc, s ki ez az alak, aki a felvételeikkel akar kereskedni?

 

A nyugati út - hogyan fogadtak?

 

E beszélgetést követően az volt a legfőbb feladat, hogy beszélgetőpartnereim beleegyezését megszerezzem, s egyeztessem az időpontokat. A kapcsolatteremtés azonban több nehézséggel járt, mint gondoltam. A kinti magyar követségek jelezték, nem állnak "élő" kapcsolatban a "disszidens" beszélgetőpartnereimmel (bár odakint kiderült, hogy ez nem egészen így van). Nem tudott - nem is akart - segíteni a Magyarok Világszövetsége. Talán ez volt a számomra szerencsésebb változat: a politikai emigráció ugyanis a világszövetséget hírszerző központnak tekintette. Támogatott viszont Hárs István, a Magyar Rádió elnöke: ő a külföldi tudósítókat értesítette utazásomról, kérve, álljanak rendelkezésemre (mint később kiderült, csak a városokkal való ismerkedésben segíthettek, a párizsi tudósító kivételével hasznosítható kapcsolatokkal ők sem rendelkeztek). Segítségemre volt továbbá Boldizsár Iván, aki még a harmincas évekből ismerte az érintetteket, s talán Püski Sándor kivételével mindenkivel volt személyes kapcsolata. Értékes információkat adott, ajánlóleveleket azonban ő sem írt, de így jártam jobban: egy ilyen levél is inkább rontotta volna esélyeimet.

Talán a legtöbbet, leghatékonyabban Csoóri Sándor segített. Barátok voltunk már két évtizede, a filmben is ezért vállalt szerepet. Az emigrációban osztatlan tekintélynek örvendett, talán csak Fejtővel és Schöpflinnel nem állt közvetlenebb kapcsolatban. Levelet is írt az érintetteknek. Szabó Zoltán válaszlevele, amelyet Csoóri csak visszaérkezésem után kapott kézhez, megőrződött. Elsősorban Csoórit invitálta: "De ha úgy fordul, hogy te nem utazol, amit sajnálok, Huszár Tibort persze hogy szívesen látom... Örülök, hogy megismerhetem, s már ez is elég ok arra, hogy elbeszélgessünk, ha erre módja van..." Czigány Lóránttal és Nagy Károllyal, majdani londoni, illetve New York-i segítőtársaimmal Csoóri Budapesten, az anyanyelvi konferencián, pontosabban annak szünetében valahol a Lágymányosi parkban ismertetett össze egy hotel teraszán.

És segített a kapcsolatteremtésben Püski Sándor. Őt még Budapestről ismertem, készült vele filminterjú is, de e kötetben a New York-i könyvesboltjában készült beszélgetés szerepel. Boltja amolyan főhadiszállás volt, s a Washingtonban élő Nagy Ferencet és Kiss Sándort is ő győzte meg, hogy találkozzanak velem.

Utam első állomása Párizs volt, Fejtő Ferenc lakhelye. Pénteken érkeztem, vasárnap kellett volna továbbrepülnöm Londonba, ahol Czigány Lóránték vártak. Fejtő Ferenccel szombatra volt megbeszélve a találkozás; csak annyit tudtam, hogy Neuillyben, egy Párizs környéki kertes házban lakik a feleségével. Fejtő azonban egy félreértés folytán a következő hétvégére várt, s a nyaralójukba utazott. Októberi hétvége volt, varázslatosan szép kora őszi idő. A kis párizsi garzonszálló portájának régimódi telefonjáról folyamatosan hívtam az általam ismert két telefonszámot, a lakásét és a munkahelyét, de egyik helyen se vették fel a kagylót. Megkerestem a térképen, merre esik Neuilly, s mert időm volt, és a várossal is akartam ismerkedni, gyalog indultam el, hátha csak Fejtőék telefonja süket. Több mint két órát gyalogoltam, a kertes ház azonban zárva volt, a környék kihalt, így a postaládába dobtam egy cédulát, amelyre a nevemet, a hotel címét és telefonszámát írtam. Fejtő egész hétvégén nem jelentkezett, az időközben előkerült konzul (vagy a helyettese) átíratta a jegyemet a kedd reggeli gépre: Párizsból ugyanis már vasárnap tovább kellett volna utaznom. E buta kis anekdota önmagában érdektelen, de annyiban összefügg az interjúk keletkezéstörténetével, hogy hasonló félreértések befolyásolták az egyébként is szűkre szabott idő "hasznosulását", ezek magyarázzák a beszélgetések hajszoltságát, esetenkénti kurtaságát.

Fejtő Ferenc vasárnap este keresett meg telefonon: mivel hétfői napja zsúfolt, csak másfél órát tud rám szánni. A szerkesztőségben találkoztunk, majd valahol a környéken egy kis kávéházban került sor az interjúra. Fejtő egyébként igen barátságos volt, a rendelkezésre álló rövid idő és a nem feltétlenül ideális körülmények ellenére koncentráltan és érdemben válaszolt a kérdéseimre. A végén megittunk egy kapucsínót, ekkor kérdezte meg: igaz-e, hogy Agárdi Péter, aki 1930-as évekbeli irodalomkritikai tevékenységéről tanulmányt közölt, a pártközpont kulturális osztályán dolgozik? Igaz, válaszoltam, s hozzátettem: úgy tudom, ez a tanulmány egy készülő könyv fejezete. "Ha ennyire érdekli a munkásságom - kérdezte Fejtő -, miért nem keres meg? Talán fél az antikommunizmusomtól?"

 

Egy nap késéssel érkeztem Londonba, és a szerencse szemlátomást elpártolt tőlem. Ignotus Pál kórházban feküdt, az állapota sajnálatosan súlyosra fordult; Schöpflin Gyula telefonszáma helyett a fiáét, Györgyét, a kiváló politológusét kaptam meg, ő azonban az Egyesült Államokban volt tanulmányúton, a lakásában senki sem tartózkodott. A félreértésre csak az utolsó nap derült fény, így apját sem tudtam elérni. (Fél)kudarccal végződött a Szabó Zoltánnal való találkozás is. Négyórás késéssel, éjféltájt érkezett meg a Czigányéknál megbeszélt találkozásra, s mindjárt az első percekben kiderült, hogy bizonyos feltételei vannak - ezeket Csoórinak már megírta, a levelet azonban nem küldte el. Szóval: mire szolgálna ez a "szócsere"? Kiadásra szánom, vagy csak egy készülő könyvhöz kívánom őt "szemügyre venni"? Miről esett szó a Donáthtal, Illyéssel és Bibóval folytatott beszélgetéseken? Nem láthatná-e ezek gépelt változatát?

Amennyire megtehettem, válaszoltam a kérdéseire, de nyíltan megmondtam: a mozgásterem "ki van cövekelve". Az Illyés- és a Donáth-interjú gépelt változata még el sem készült, a Bibó-beszélgetést most gépelik, az azonban, hogy kiküldjük őket, több mint körülményes. Élőszóban azonban szívesen felidézem a summájukat vagy a részleteiket. A vele tervezett interjú témakörének vázlatát magammal hoztam, ez lényegében azonos a Bibóékkal folytatott beszélgetésekével.

Szabó Zoltán átfutotta a vázlatot, és rögtön kikötötte: csak akkor hajlandó az interjúra, ha azt egyidejűleg - és nem a távoli jövőben - közli egy hazai és egy külhoni orgánum. Ezt én ott Londonban felelősen nem ígérhettem meg. Már hajnalodott, amikor Czigányék lakásáról - úgy tűnt, eredménytelenül - szétszéledtünk, ám az elválás perceiben Szabó váratlanul felém fordult: "Érdekes volt ez a beszélgetés, ha a holnap délutánod szabad, gyere ki hozzánk, s folytassuk..." Miután az Ignotusszal és Schöpflinnel való találkozás kútba esett, volt időm, így boldogan mondtam igent. Megadta a címet, elmagyarázta, hogyan juthatok el metrón Temze-parti lakására. "Négy órakor várlak az állomáson, mert még autózunk is majd egy keveset."

Hol és hányszor tévedtem el, amíg a Thetis Terrace-ig elérkeztem, nem érdekes: életem egyik legizgalmasabb beszélgetése volt a jutalom. Talán fél öt lehetett, amikor csupa könyvtár házához megérkeztünk. A formaságokon hamar túlestünk: bemutatott csinos, fiatal feleségének, aztán szendvicsek, whisky, szóda és tea mellett elkezdődött a "múltidézés". A vázlat, a magammal hozott "kilónyi" jegyzet feleslegesnek bizonyult. Szabó Zoltán impulzív monológba kezdett: vajon helyes döntés volt-e, hogy élete legtermékenyebb korszakának választott műfaja a leíró társadalomrajz lett, s nem a politikai esszé, Kemény Zsigmond-i, Eötvös József-i módra.

Megvacsoráztunk, a felesége lefeküdt, és jöttek az újabb témák: szociális biztosi szerepvállalás, útikönyve, A szerelmes földrajz, a Magyar Nemzet-beli rovata, a Szellemi Honvédelem. A légkör egyre fesztelenebbé vált, Szabó ahhoz is hozzájárult, hogy beszélgetésünket jegyzeteljem. Sziporkázó intellektusa, képi társításokban gazdag beszéde magával ragadott. Hajnalodott, amikor kis autójába ültetett, s az üres utcákon elvitt az első metróállomásig. Az otthoni helyzetről nem kérdezett, csak Bibó, Donáth és Illyés hogyléte felől érdeklődött. "Remélem, újra találkozunk. Gondolkozz te is, hogy tudnánk megőrizni valamilyen mindkettőnk számára elfogadható formában mindazt, amiről beszélgettünk. Sándort üdvözlöm, ha valamire jutottam, általa üzenek. Ne feledjétek: a magyarság nem közjogi realitás, hanem lelkiállapot."

Szabó Zoltán kézírásos levele 1978. január 15-i keltezéssel érkezett meg Csoórihoz. Azért idézem teljes terjedelmében, mert stílusa és javaslatai talán teljesebbé teszik a Szabó Zoltán-i portrét:

78. január 15.

Kedves Sándor, ez csak rövid mentegetőzés azért, hogy tavalyi szíves soraidra annak idején nem válaszoltam. Illetve: válaszoltam (mellékelem), csak nem postáztam. Túl sok kérdést kellett feltennem a felmerült ügyben. Gondoltam, ezekkel nem gyötörlek. Az ilyesmik ki szoktak tisztázódni maguktól - idővel. Ez történt. Huszár megjelent itt. Igen rokonszenves és tájékozott embernek találtam, aki nem méltatlan ajánlásodra. Ami érdekelt, hogy mi a szándék ezzel a - csupa barátot megszólaltató - hangfelvétel-sorozattal, élőszóban hamar kiderült. Ez lényegében az volt, hogy konkrét kiadás-terv nem húzódik meg a gyűjtőszándék mögött. Akármilyen dicséretes is a szándék, Sándor, én archívumoknak nem írok, kézirattárnak nem adok kézirat helyett - vagy gyanánt - anyagot. H. T.-nek elmondtam az indokolást: ebben a déformation professionelle-ben, ami az írói morál, a publikálásnak legalábbis a konkrét szándéka benne van. Elvfeladás nélkül kompromisszum három lehetőségét említettem H. Tibornak. Ezek kiindulópontja ez volt: én szívesen vállalkozom olyan könyv vagy füzet formációjú publikációra vele, amibe a könyv az ő kérdéseire adott feleletemből adódik; lehetséges formái. a.) A dialógus-könyvet magyarországi kiadó megrendeli. Ő kijön. Megcsináljuk a felvételt. A honoráriumot (nekem) itt font sterlingben kifizeti. A felvétel másolatát nálam hagyja, eredetijét viszi. A rendelő-kiadó vagy kiadja, vagy nem. Mivel kifizette, nekem nem kell ez üggyel boldogtalankodnom. (Laza pacta boni avici) b.) A H. T.-Sz. Z. kötetecske kiadására itt vállalkozik a Szepsi Csombor Kör, mivel belőle magyarországi könyvterjesztő 1000 példányt átvesz. Az átvételi szerződést, a vételár felével H. T. kihozza, Czigánynak kifizeti, a felvételt megcsináljuk, a honorárium felét (neki s nekem) kéziratátvételkor fizeti ki, másik felét megjelenéskor. Hogy az átvett példányoknak a könyvterjesztő a terjesztését vagy az archiválását véli-e rentábilisabbnak - az már a terjesztő dolga. Mivel ezeket kifizette: nekem, illetve nekünk ez nem gondunk. Vagyis konklúzió: mint fent. c.) Huszár kijön. Csinálunk egy szerződést. Ebben - mivel a honoráriumot kifizeti - a szöveg közlési jogait kizárólag a Magyar Népköztársaság területére neki átengedem, egyszer s mindenkorra. Felvételeket megcsinálja, eredetijét viszi, másolatát hagyja, etc. mint fent. Tibor - mivel ilyesmi az eredeti plánumban nem volt benne - természetesen nem tudott, akkor és itt egyedül dönteni. Jöjjön ki ilyenformán módosított propozícióval ő vagy más, s számíthat kontribuciómra - ajánlottam. Ezzel az ügy, gondolom, le is került az agendáról, amit nem bánok. Nem azért írom meg neked, hogy gondoddá tegyem - fárasztó ilyesmivel foglalkoznunk -, csak a tiszta sor (for the record) végett. Huszárt, ahogy az el nem küldött levélben van, meghívtam ide vacsorázni, hogy arra, amire saját munkájában kíváncsi, kikötések nélkül megfelelhessek. Kellemesen elbeszélgettünk. Öröm volna, ha találkozhatnánk egyszer. Ha erre jársz, értesíts. Kézszorítással igaz híved, Sz. Zoltán.

A Szabó Zoltán által kínált változatok közül számomra a Beszélgetőkönyv tűnt a legkedvesebbnek, de a feltételeket nem tudtam teljesíteni: a kötetnek a Szepsi Csombor Körrel való közös megjelentetését e társaság legitimációjaként értékelték, s jóllehet Czigány Lóránt a kör meghatározó személyisége volt, szerepet vállalt az anyanyelvi konferenciák rendezvényein, s rendszeresen hazajárt, a hivatalosság - ellenérveimet elutasítva - a kört nem kívánatos partnernek tekintette.

 

Cs. Szabó Lászlóval egy nappal az át nem aludt éjszaka után találkoztam. Bár az előzetes hírek vészjóslóak voltak - betegeskedett, a légcsőhurut a hangszálait is megtámadta -, mégis vállalta a találkozást, igaz, fáradékonysága korlátozta beszélgetésünk időtartamát. A Cloucester Mews 48 cím alatt található lakásáról előzetesen csak annyit tudtam, hogy hajdani nagyúri istállók átalakítása nyomán kapta meg mai alakját. Nem egykönnyen találtam rá, noha mindössze pár percnyire volt a Hyde Parktól. Az egyik legpatinásabb lakás volt, amelyben valaha megfordultam. A gyönyörűen kövezett utcában szigorú rendben, geometrikus alakzatban sorakoznak az egykori istállók fölé épített lakások. A háromszobás, méretre nem nagy lakás a művészettörténetben otthonosan mozgó házigazda választékos ízlésének megfelelően egyszerre volt nagypolgári s literátori. Cs. Szabó otthonában is dominált a könyv, de miközben Szabó Zoltánnál hanyag eleganciával, egymásra halmozva töltötték ki a teret, folyondárként húzódva végig a nappalin és a galérián, Cs. Szabónál a könyvek is szigorú rendben sorakoztak, s a képzőművészeti albumok a falon lógó fegyverek, rézmetszetek mellett díszítő funkciót is betöltöttek. A nálam közel negyedszázaddal idősebb Cs. Szabó kollegiális kedvességgel fogadott. Az asztalon előre odakészített italok, gyümölcsök, mindenféle rágnivaló is tanúsította: az elözvegyült ember a házigazda figyelmességével várt. Cs. Szabó nehezen vette a levegőt, s amikor már fáradni látszott, fájó szívvel megszakítottam a beszélgetést. Búcsúzóul Két tükör közt című könyvével ajándékozott meg, a következő ajánlással: "Huszár Tibornak, igaz, jó barátsággal, londoni találkozásunk és »dialógusunk« emlékére. 1977. október 21. Cs. Szabó László".

 

New Yorkban a repülőtéren Püski Sándor és a magyar konzul fogadott. A Central Parkhoz közel, a konzulátustól néhány háznyira, egy csendes panzióban foglaltak nekem szobát. Ugyancsak elérhető közelségben, a Second Avenue-n volt Püski Sándor könyvesboltja, amelynek hátsó fertályát lakás céljára használták. Itt rögzítettem a Püskivel készített interjút, élvezve felesége, Ilonka vendégszeretetét. A könyvesbolt "a magyar negyed közepén" egyszerre volt könyváruda, böngészde és információs központ. Szinte minden magyar nyelvű emigráns laphoz hozzá lehetett jutni, az Út és Céltól az amerikai Magyar Népszaváig minden kapható volt, egyidejűleg otthoni újságokat és folyóiratokat is árultak. A könyvespolcokon - ahogy hirtelenjében feljegyeztem - K. Farkai Ferenc Tatárhajó visszanéz rám című regénye, Bobula Ida A sumer-magyar rokonság című tanulmánykötete és Fenyvessy Jeromos Zseblexikonja mellett békésen sorakoztak Wass Albert, Nyírő József, Aczél Tamás, Déry Tibor és Moldova György művei.

Sokféle érdeklődésű és szemléletű ember fordult meg a boltban. Miután a hazai hírek a Kossuth rádió New York-i tudósítója, Vértes Éva révén gyorsan hozzáférhetőek voltak, a háború előtti budapesti hagyományt felelevenítve Püski kitette a kirakatba a friss meccseredményeket, amelyeknek akkor még hírértékük volt. Azokban a napokban játszották a Magyarország-Bolívia világbajnoki selejtezőt. Mesélték, hogy benyitott az üzletbe egy középkorú férfi, Nemzetőrt vásárolt, és megkérdezte Püskitől, nem tudja-e a meccseredményt. "Most telefonált Vértes Éva, 7:1-re nyertünk, még nem volt időm kiírni." "Csak?" - szólt az ismeretlen úriember, és legörbült szájjal távozott.

Ugyancsak akkortájt járt New Yorkban egy magyar íródelegáció: Weöres Sándor, Károlyi Amy, Vas István, Juhász Ferenc. Az előző nap tartották felolvasóestjüket, pihenőnapjukon szétszéledtek: Weöresék elutaztak valahová, Juhász Manhattan utcáin csatangolt, Vas István pedig Püski könyvesboltjába jött be böngészni. Ekkor nyitott be egy jól öltözött, egyenes tartású, idősebb úr. Amint a költőt meglátta, odament hozzá: "Vas úr, szeretnék gratulálni. Ott voltam az estjükön, bevallom, fenntartásokkal, csakis Weöresék kedvéért mentem el, de meg kell mondanom, lenyűgöztek a versei. Annál inkább el kell mondanom ezt önnek, mert mi egész életünkben a barikád két oldalán álltunk."

Vas István meglepetten, kissé zavartan, kissé esetlenül fogadta ezt a nem mindennapi bemutatkozást. De megszokott eleganciájával válaszolt: "Köszönöm az elismerést, uram, de árulja el: kit tisztelhetek önben? Legalább módom lesz megtudni, mégis a barikád melyik oldalán álltam én egész életemben." Mire az idős úr: "Elnézést, be sem mutatkoztam... Úgy látszik, öregszem. Dr. Pfeiffer Zoltán vagyok, egykori kisgazda képviselő, majd a Függetlenségi Párt elnöke."

 

Kovács Imre Rego Park 63 alatti lakása valóban távol esett Manhattantől. Maga a konzul vitt el a címre, s jóllehet Kovács általam meghívta, fölkísérni nem volt hajlandó. Kovács modern, zöldövezeti lakóparkban lakott egy ötödik emeleti öröklakásban. Csendes és otthonos dolgozószobájában fogadott. Londoni barátaihoz képest nála kevesebb volt a könyv, de Cs. Szabóhoz hasonlóan értékes képzőművészeti gyűjteménye és antik dísztárgyai voltak. A szemem egyszer csak a barokkosan díszített íróasztal mögött álló fehér porcelánszobron akadt meg. Nem tudtam megállni: "Meggyőződéses republikánus vagy, mindig perben álltál a legitimistákkal. Hogy kerülhet akkor a dolgozószobádba egy Ferenc József-szobor?" Kovács Imre elmosolyodott: "Hát, az egyik legmakacsabb szenvedélyem az aukció, no meg a feleségem művészettörténész. Ezt a szobrot is aukción vettem. Giccses egy kicsit, de nem érzed benne az iróniát? Irónia nélkül nehéz elviselni az életet, különösen ha emigráns az ember."

Bámulatos emlékezettel és stílusban, imponáló magabiztossággal válaszolt a kérdéseimre. Mintha egy novellafüzért hallgattam volna, úgy idézte fel élete fontosabb történéseit. Kérdeznem se kellett, vagy ha mégis, csak azért, hogy árnyaljon vagy részletezzen valamit.

Miután két teljes nap állt a rendelkezésemre - ez volt az egyetlen beszélgetés, amelyben nem szorongatott az idő -, a szünetek "magánbeszélgetésekre" is alkalmat adtak. Kovács eleinte tartózkodó volt, s ennek az okát is elmondta. Még 1964-ben levelező kapcsolatban állt Beöthy Ottóval, a Magyarok Világszövetsége akkori főtitkárával, aki kérésére könyveket, folyóiratokat is küldött neki. "Rendszeresen hozta a posta az Élet és Irodalmat, s a Molnár Erik szerkesztette kétkötetes Magyarország története is így került a könyvespolcomra. De megküldte Vajda Imre és Bognár József könyveit a külkereskedelemről, a piackutatásról, amelyek sokat segítettek a tíz előadásból álló Hungary Today című előadás-sorozat összeállításában. Ekkortájt szerveztük Kiss Sándorral és Varga Lászlóval a Magyar Bölcseleti Vita Társaságát, és Magyarország helyzete - A magyar kérdés megközelítésének, megoldásának új lehetősége címmel egy röpiratot is kiadtunk. Azt hiszem, az írás tárgyilagos volt, méltányolta a hazai liberalizálódást, a nyugati nyitás jeleit. Kádár- vagy legalábbis reformpárti írás volt, de nem hallgattuk el a magyar kommunista párt megosztottságának számunkra nyilvánvaló tényeit sem. [Lásd a Position paper on Hungaryról korábban írottakat.] Ezután minden kapcsolatot megszakítottak velem. Az is kiderült, hogy korábban megkeresték két otthon maradt testvéremet, s zsarolták - vagy megkísérelték zsarolni - őket: csaljanak Ausztriába, mert terveik vannak velem. Nem csoda, ha minden magyarországi megkeresést fenntartással fogadok, s őszintén szólva abban sem voltam biztos, hogy téged miért küldenek hozzám. Mert felnőtt ország már csak írókat és professzorokat foglalkoztat hírszerzőként."

Kovács nem a levegőbe beszélt, mindez fellelhető a Történeti Hivatal Levéltárában. Kovács Imrének célszemélyként a Xavier fedőnevet adták, s a cég, pontosabban a BM III. 1. Csoportfőnökségének 2-B alosztálya az egész akciót - beleértve testvérei felkeresését - a Magyarok Világszövetsége égisze alatt bonyolította.

De Csoóri és Püski levelei - s talán hogy a kérdéseim szigorúan tárgyszerűek voltak - feloldották Kovács Imre bizalmatlanságát. Amikor a déli szünetben egy közeli vendéglőbe akartam menni, nem engedett: "majd összeütünk valamit". Levest melegített, utána remek pizzát ettünk. Ekkor már a hazai politika is szóba került. Keresetlen volt, de professzionális politikusként nyilvánult meg; élvezettel hallgattam fejtegetéseit. Azután egyszer - a második napon történt - váratlanul a következővel fordult hozzám: "Ha Jánossal találkozol, mondd meg neki..." Szavába vágtam: "Bármily hihetetlen, nem szoktam vele találkozni." "Jó, akkor mondd el Aczél Gyurinak, mert vele csak találkozol, hogy azt üzenem: a mai Magyarországról már nem disszidálnék, de hívás nélkül nem is megyek haza. Próbáld beleélni magad a helyzetembe: kopogtassak be a konzulátusra, s egy kisablakon mondjam be: Kovács Imre vagyok, beutazási engedélyt kérek... Természetesen helyeslem, hogy rehabilitálták a perekben törvénytelenül elítélteket, de hát engem is törvénytelenül fosztottak meg a hazai politizálás lehetőségétől. Akkor térnék haza, ha rehabilitálnák a koalíciós pártok vezetőit is, és rehabilitálnák a Nemzeti Parasztpártot - az egész pártot, nemcsak a párt úgynevezett baloldalát. Különben is: a baloldali és a jobboldali megjelölés ugyanúgy konstrukció, mint a műperekben használt titulusok. Szűcs Feri meg Sipos Gyula nem »baloldaliak« voltak, hanem kriptokommunisták, és sajnos azzá vált Erdei Feri is, de ő egy más kategória." Később mindezt szó szerint elmondtam Aczél Györgynek, külön kérve, hogy tolmácsolja Kádárnak.

Kovács Imrében, úgy látszik, nem hagyott rossz nyomot a beszélgetés. Az irodalmi igénnyel javított kézirat viszszajuttatása után 1979 februárjában levelet írt, a tanszéki címemre. A következő sorokkal zárta: "Szeretném, ha a tisztázott kéziratból egy példányt kapnék, különben úgy használhatod fel, ahogy akarod. Bízom benned, hogy nem ér meglepetés. Nem jössz megint Amerikába? Nehogy elkerülj, ha itt jársz. Csoóri Sándort üdvözlöm: figyelem és csodálom. A. György meg ne háborogjon miattam; én tudom, hogy mit miért csinál: neki is meg kellene érteni, hogy a magyar sorsot több húron játsszák... Sok üdvözlettel Kovács Imre."

 

Gombos Gyula úgy érkezett meg Párizsból, hogy csak egy délutánja maradt az interjúra. A beszélgetés körülményeit pontosan nem tudom felidézni, Gombos lakáscíme sem őrződött meg. Arra emlékszem, hogy Manhattanben lakott, egy bérházban, s a felesége társaságában fogadott. Az idő rövid volt, rögtön a tárgyra tértünk. Nyílt és polemikus volt, olyannyira, hogy én is ki-kizökkentem kérdezői-riporteri szerepemből. Gombos ezt természetesnek találta, és szépítés nélküli, helyenként talán érdesebb reagálásaimra hasonló hangütésben, de nem bántóan válaszolt. Ezért utólagosan is hálás vagyok. A Szabó Dezsőről élőszóval rajzolt portréja, bár a könyvét már olvastam, mély benyomást tett rám. Kétpólusú világlátását azonban ma sem tudom elfogadni.

A Húsz év után című írásáról nem esett szó beszélgetésünkben. De Szabó Zoltán általam idézett szavaira, hogy "a magyarság nem közjogi kérdés, hanem lelkiállapot", így reagált: "Zoltánnak ebben bizonyára igaza van, de egy magyar írónak valóságos kulturális közvéleménye csak az »óhazában« létezik, sőt a politikai játéktér is csak ott valóságos, mert emigráns politika nincs. Csak külpolitikai erőterek vannak és helyzetek, amelyeket a nagyhatalmak teremtenek. Kossuth - s mi nem vagyunk Kossuth Lajosok - addig volt tényező, amíg »helyzet volt«. 1867 után Kossuth hű maradt önmagához, de már nem volt erőtér, nem volt helyzet, és ő sem volt tényező. A magyar emigrációnak sincs valóságos erőtere, s legalábbis a jelenlegi konstellációban nem is lesz helyzete."

Gombos Gyula 1982 júniusában rokonlátogatóban Budapesten járt. (Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fellelhető iratokból kitűnik: kérelmét 1979 szeptemberében nyújtotta be, s a hatóságok közel kétévi mérlegelés után, az MSZMP és a Külügyminisztérium illetékes osztályaival való konzultációt követően járultak hozzá "beutazásához".) Akkor már a nyomdában volt a Beszélgetések kézirata, módja volt egyet-mást a levonaton is javítani. Csaba utcai lakásomon találkoztunk. Ekkor kaptam tőle az Auróra könyvek sorozatban 1966-ban megjelent Szabó Dezső-monográfiáját, a következő dedikációval: "Huszár Tibornak baráti szeretettel Gombos Gyula. Bpest, 1982. június."

 

Püski Sándor gondosan előkészítette washingtoni utamat is, de a Kiss Sándorral és Nagy Ferenccel való találkozásra sajnos mindössze két és fél napom maradt.

Kiss Sándor a repülőtéren várt, s miután bejelentkeztem a szállodában, mindjárt a lakására vitt: Washington egy bolygóvárosában lakott a feleségével, szép, kertes házban. A berendezés modern volt, de szigorúan puritán. Az ebédlőben a falon, akárcsak Püski dolgozószobájában, kereszt. Ottlétem alatt háromszor étkeztünk; mindháromszor imát mondtak, magukban mormolva, kezüket az asztallap alatt tartva. Mindez természetesen szigorúan magánügy, s nem is idézném fel, ha nem lenne olyan jellemző: Kiss Sándor és felesége magatartását, a közügyekről való gondolkodásukat mélyen áthatotta a protestáns világlátás, a keresztény humanizmus. Talán neki lett volna a legtöbb oka, hogy ellenséges érzülettel fogadjon. 1945 februárjában mint volt ellenállót a budapesti MADISZ elnökévé választották, miután azonban az ifjúsági szövetség pártkötelezettsége nyilvánvalóvá vált, leköszönt a funkcióról, s a Parasztszövetség főtitkára lett. Alig két évvel azután, hogy a kommunisták vezető funkcióval kínálták, a Magyar Közösség-per egyik fővádlottja lett, s bár soha nem volt a szervezet tagja, háromévi börtönre ítélték. Üldözött, megalázott emberként hagyta el az országot, s lett 56 után a magyar emigráció egyik vezetője. Elvei azóta sem változtak, mégis megértő szeretettel, szinte családtagként fogadott. Washingtonban mindenhova elkísért, gyakorlatilag ő volt a vendéglátóm. Szolgálata napján - az Amerika Hangja aktív munkatársa volt - egy alkalommal a Capitolium környékén ebédeltünk. Szomorú, fájdalmas beszélgetés kezdődött. A személyiségét jellemző paradoxon ekkor mutatkozott meg legélesebben. Egyrészt harcos, elkötelezett emigráns politikus volt, másrészt türelmes, megértő, hívő ember, aki a kegyelmet tartja a legfőbb erénynek. A hazai reformkísérletekről, a reform kudarcairól s tovább élő kihatásairól beszéltem. Őt elsősorban a falu helyzetváltozása érdekelte. A többórás beszélgetést egészében felidézni nem tudom, de a töprengő, önemésztő, kételyeiről is számot adó ember reflexiói mély nyomokat hagytak bennem. Egy gondolatát este, a szállodában rögzítettem is. "Nézd, én Sárospatakon Újszászy Kálmán tanítványa voltam. Ő adta kezembe először Karl Barth műveit. Tőle tanultam: ne minősítsünk mindenkit pogánynak, aki másként hívő. Bizonyosan tudod: mindaz, amit a sztálini szocializmus hirdetett, akárcsak a parancsuralom, tőlem idegen. A kolhozosítást nemcsak politikai és gazdasági abszurdumnak tekintettem és tekintem, de erkölcsileg is elutasítom. Mert hitem szerint a magántulajdon bizonyos fokú tiszteletben tartása isteni parancs, s egyúttal elengedhetetlen feltétele az evolúciónak, a személyiség kialakulásának. Ezt ma is így gondolom, de a kádári éra szövetkezeteit - legalábbis a hatvanas-hetvenes évek fordulójától - már nem tekintem kolhoznak." "Miért?" - kérdeztem. "Két testvérem ma is Szabolcsban él, mindketten téesztagok. Természetesen levelezünk egymással. Tőlük tudom, hogy a Parasztszövetség nem egy aktivistája lett az utolsó évtizedben téeszelnök vagy Szövosz-funkcionárius. Tudom, hogy a paternalizmus Magyarországon ma is él, Szabolcsban talán még szövevényesebben, mint másutt. Fontos azonban, hogy az új téesztörvény a magántulajdon bizonyos fokú tiszteletben tartásán alapul. Csak ne szigorodjanak újra a viszonyok... Mindenesetre Fehér Lajos menesztését, akit még az ellenállásból ismertem, rossz jelnek tartom. Nálunk a rádióban nagyon jó a dokumentációs részleg, így kezdettől figyelemmel kísérhettem a téeszekkel kapcsolatos polémiákat, ezért mondhatom jó szívvel: Fehér parasztot pártoló politikus. Nemcsak érti, de érzi is, milyen szóra fogékony, és mikor elutasító ez a sokarcú, de az érdekeire érzékeny réteg. Miért küldték el? Szinte fizikailag fáj, hogy nem lehetek otthon, nem vehetek részt cselekvően semmiben..." "Nem gondoltál rá, hogy hazajössz?" - kérdeztem. "Legfeljebb látogatóba. A struktúra lényegében nem változott. A vezető réteg változatlanul szűk, zárt csoportot alkot, és túl nagy hatalom összpontosul a kezében. S ami leglényegesebb: a csehszlovákiai események újra megmutatták, hogy a birodalom fennhatósága alatt nincs lehetőség a politikai rendszer érdemi reformjára. »Átsző mindent az Egész! Egyik a másikban hat s tenyész.«" A Goethe-idézet szinte megült a levegőben; erre nem volt mit mondani.

 

Hazautazásom reggelén Kiss Sándor vitt el Nagy Ferenchez. A szállodában vett fel, javasolta, hozzam a csomagjaimat is, mert a repülőtér közelebb van Nagy Ferenc házához, mint a város, s az idő már igencsak kevés.

St. Elden 246 Hevdon, ez állt Nagy Ferenc névjegyén, amelyet Püski Sándortól kaptam. Az egymástól is jókora távolságra eső házak végtelen folyamában egyedül nemigen találtam volna oda. Otthona modernül, igen szerényen berendezett polgári ház volt. Egyedül fogadott bennünket. Kiss Sándor bemutatott, s már búcsúzott is. Nagy Ferenc a dolgozószobájába vezetett, kényelmes fotelekben foglaltunk helyet. "A feleségem betegeskedik, ezért nem jött ki Sándorhoz sem. A gyerekek-unokák meg több magyarországnyi messzeségben élnek tőlünk..." "És a farmod?" - kérdeztem, mert úgy tudtam, még mindig gazdálkodik. "Azt abbahagytam, amikor ideköltöztünk. Tudod, azután, hogy félrevonultam az emigrációs csetepatéktól, valóban vettem egy farmot, ahol nem is eredménytelenül és jókedvvel gazdálkodtam. Persze mindent géppel csináltunk, a bissei parasztgazdaság inkább emlékként élt bennünk. De ezt, ha nem is önként, eladtuk. Az történt ugyanis, hogy Washington repülőterét a hivatali negyedektől és a lakóövezetektől még távolabbra akarták telepíteni. Így esett a választás arra a citytől valóban távol eső területre, ahol én is gazdálkodtam. Az egész megyényi kerületet kivásárolták, ott épült fel a Dulles repülőtér, ahonnan te is hazautazol. Tisztes pénzt kaptam, akkor vettem ezt a házat, s hagytam fel a gazdálkodással. Itt nyugodtan élhetnénk, de feleségem súlyos lelki beteg, az orvosok szerint az egyetlen gyógyszer a szülőföld lenne számára. Jelenlegi jogállásomban [így mondta] azonban nem mehetek haza. De kevés időnk van, térjünk a tárgyra, hadd halljam kérdéseidet."

Elővettem a magnetofont, azonban rövidesen kiderült: bármennyire is remélte Nagy Ferenc, hogy maga mögött hagyta az "emigrációs csetepatét", a telefonja tízpercenként megszólalt. Ekkor tetőztek a korona visszaadásával kapcsolatos viták, s Nagy Ferenc is azok közé tartozott, akik támogatták a Carter-kormányzat ilyen irányú tervét. Szavának az amerikai külügyminisztériumban változatlanul súlya volt. Gyalázkodók s egyetértők egyaránt akadtak a telefonálók között; Carter döntése az egyébként is pártoskodó, széthúzó emigrációt még jobban megosztotta, és Nagy Ferenc az egyik célpontja lett a támadásoknak. Úgy határoztam, megszegem az eddig megtartott önkéntes szabályt, s a megmaradt kevés időt Nagy Ferenc mai helyzetének szentelem. Megkönnyítette dolgomat, hogy Nagy megkérdezte: nem kívánok-e valamit uzsonnázni. "Csak kávét kérnék, ha nem okoz gondot." Minden elő volt készítve, bekapcsolta a kis presszógépet. Kávézás közben megkérdeztem: "Ha nem tekinted tolakodásnak, mit kell azon érteni, hogy jelenlegi jogállásod akadályozza hazatérésedet?" "Nézd, engem 1947-ben megfosztottak magyar állampolgárságomtól. Mégsem lettem amerikai állampolgár. Más állampolgárság felvételével ugyanis azt adtam volna fel, amit politikai ellenfeleim eredendően akartak, a hazámmal szembeni lojalitást. Úgyhogy gyakorlatilag hontalan vagyok. Amikor Bognár Jóska levélben megkeresett, s mint a Magyarok Világszövetségének elnöke régi kapcsolatunkra hivatkozva meghívott, látogassak haza, azt válaszoltam neki: elégtételt nem kérek, de újabb minisztertanácsi határozattal helyezzék hatályon kívül az 1947. október 16-i határozatot." "Bognár mit válaszolt?" - kérdeztem. "Hát hogy kijelölnek egy washingtoni magyar diplomatát, aki majd a részletekről tárgyal velem. Buta történet, amit elmondok, de az itteni barátaim, Szegedi Maszák, Bay Zoltán, akiknek adok a véleményére, azt mondták: helyesen cselekedtél. Szóval ez a »neve nincs ember«, mert bemutatkozni is elfelejtett, azt mondja nekem: »Nagy úr«. Mondom: Konzul úr, én önnek is miniszterelnök úr vagyok, mert ehhez a címhez ragaszkodom. Erre ő: »Azok az idők, Nagy úr, már elmúltak. Én csak a beutazókkal kapcsolatos általános követelményeket közölhetem önnel.« Mondom: »Konzul úr, akkor nincs miről tárgyalnunk.« Azóta állnak a dolgok, Bognár sem jelentkezett újra."

A történethez semmit nem tudtam hozzáfűzni, megalapozatlan ígéreteket sem akartam tenni. A korona ügyére tereltem a szót: "Tudom, mennyire megosztja az emigrációt a korona hazaadása. Az Egyesült Államok lépésében van legitimációs elem, a magyar kormány szempontjából is kedvező, és te mégis a visszaadás mellett vagy, még nyilvános televíziós szereplést is vállaltál az ügyben. Olvastam a Kanadai Magyarországban, hogy Frey András emiatt hazaárulónak titulált." "A Szent Korona - vagy ahogy itt mondják: the Crown of St. Stephan - egyetemesebb kérdés, privát sérelmek nem befolyásolhatják az ezzel kapcsolatos állásfoglalásomat. Mert nem a címemhez ragaszkodom, ma is felelős államférfiként gondolkodom e kérdésről. Nézd, tudomásul veszem a status quót, s azt is, hogy Kádár helyzete geopolitikailag determinálva van. De olyan lépést nem teszek, amely a denunciálásomat visszamenőleg igazolja. Igen, haza akarok látogatni, s talán letelepülni is, de nem mindenáron..."

 

Újra otthon

 

Miután visszatértem Budapestre, a dolgok akkori rendje szerint benyújtottam útijelentésem az egyetem külügyi osztályához, egy-egy példányt pedig Aczél Györgynek, illetve Pozsgay Imrének juttattam el. Nagy Ferenc és Kovács Imre szavait ez a jelentés is tartalmazta. Az emigrációs politika átfogó értékelésére természetesen nem vállalkozhattam, hiszen tájékozottságom teljes körűnek nem volt mondható, és az úgynevezett "fellazítási politikát" illetően nekem is megvoltak a magam előítéletei. De a koalíciós időszak emigráns politikusainak árnyaltabb értékelését egyértelműen szorgalmaztam a jelentésben, és üzenetüket személyesen is tolmácsoltam.

Egyébként az emigrációval kapcsolatos pártállásfoglalásokat sem ismertem, csak a közelmúltban nyílt lehetőségem elolvasni őket. Ha az MSZMP PB 1958. július 29-i állásfoglalását tekintem kiindulópontnak, az elmozdulás jelentős. Kádár ezen az ülésen Nagy Ferencet és Kéthly Annát még a Kővágó-féle csirkefogókkal említette egy sorban, vagyis azokkal, akik "az emigrációból és a hazaárulásból élnek". A világpolitikai szituáció azonban megváltozott, módosult a magyar politika, s változtak az "emigrációs politika" hangsúlyai is. De nem minden vonatkozásban. Korábban idéztem a Politikai Bizottság 1976. november 2-i ülésére készített - Puja Frigyes, Grósz Károly és Berecz János által jegyzett - jelentést. Mondhatnánk, hogy Puja, Berecz, Grósz az 1973-ban előretörő "kemény vonalat" képviselték. Ám a PB elfogadta a jelentést, és 1983 júniusában az akkori állásfoglalás végrehajtásáról tárgyalva, Aczél György újabb regnálásának időszakában érdemben nem is módosította. Új elem viszont, hogy meghatározó veszélyforrásnak tartotta az "emigráció jobboldala és a hazai ellenzéki körök közötti együttműködést", külön megemlítve a Kende Péter és Kemény István szerkesztésében megjelenő, a Szabad Európa Rádióval együttműködő Magyar Füzetek szerepét.

Az emigrációval szembeni ambivalenciáról tanúskodik ugyanakkor, hogy a szigorító lépésekkel egyidejűleg méltányosan bírálták el Szegedi Maszák Aladár, Cs. Szabó László és Gombos Gyula látogatói kérelmeit, vagy egy más jellegű példát említve, hozzájárultak az atombomba egyik "atyja", Neumann János életéről készült film hosszú ideig halasztott bemutatásához.

Ezek a különböző irányba taktikázások, álságosságok magyarázzák, hogy Nagy Ferenc hazalátogatása - Illyés Gyula közvetítői kísérlete ellenére - végül meghiúsult (Illyés 1978. április 26-i, e tárgyban Óvári Miklóshoz írt levele a Magyar Országos Levéltárban található). A történtek ellenére, illetve leplezésére 1979 júniusában az MSZMP KB Titkársága a következő határozatot hozta: "Nagy Ferenc volt miniszterelnök elhunyta alkalmából a Magyarok Világszövetsége részvétet nyilvánít az elhunyt családjának. Egyetért azzal, hogy Nagy Ferenc hazalátogatási szándékáról, illetve temetéséről és a részvétnyilvánításról rövid napihír jelenjék meg a sajtóban."

Ezek a taktikázások és a nómenklatúrán belüli irányzatok harca határozták meg az interjúk további sorsát is. Hiábavaló kísérletet tettem a filmben rögzített és az emigrációban készített interjúk együttes megjelentetésére. Az elutasító magatartás a lengyel válság permanenssé válása, Donáth Ferenc markáns ellenzéki szerepvállalása, Bibó alakját történelmi jelentőséget idéző emlékkönyve okán megmerevült. Csapdahelyzetbe kerültem, amit bonyolított, hogy az álatalam vezetett Szociológiai Intézet, illetve szociológiai szak több hallgatója "az ELTE-n" szerepet vállalt az akkor illegálisnak minősített ellenzéki körökben. Paradox módon ugyanakkor a külpolitikai megfontolások kedveztek az emigrációs beszélgetések megjelentetésének. Pozsgay Imréé az érdem, hogy ezt a lehetőséget felismerte, és az adott mozgástéren belül vállalta a kezdeményező szerepét. Részlet az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottság számára készített előterjesztésből: "Huszár Tibor egyetemi tanár 1977-ben a Külügyminisztérium illetékes szerveinek segítségével interjút készített Kovács Imrével, Gombos Gyulával, Cs. Szabó Lászlóval, Fejtő Ferenccel és Nagy Ferenccel a népi írói mozgalomról, a Szép Szó és a Válasz szerepéről. Az interjúk dokumentálták életpályájukat a két világháború közötti időszakban. A beszélgetéseknek nem volt tárgya 1945 utáni szerepvállalásuk a külföldi emigráns mozgalmakban. A megszerkesztett és autorizált interjúk értékes forrásanyagot tartalmaznak, s érdemben térnek el azoktól az önéletírásoktól, amelyeket az említett politikusok külföldön közreadtak. Dokumentálódnak ezekben az interjúkban az emigráns politika érdekében elhallgatott ellentétek, illetve kötődések, a népi-urbánus vita számos, kevéssé ismert eleme, a hungarofasizmus rejtett »hagyománya« stb.

Ezen írások széles körű publikálása politikailag nem indokolt. De azon feszültség tartósítása sem, ami annak következtében alakult ki, hogy két-három év alatt egy körülhatárolható értelmiségi rétegben az interjúk ténye s archiválása köztudottá vált. Javasoljuk, hogy a Művelődési Minisztérium Marxizmus-
Leninizmus Oktatási Főosztálya gondozásában megjelenő Szociológiai Füzetekben adjuk közre az interjúk anyagát... A kiadás másik változata lehetne, ha a Kossuth Kiadó zárt kiadványban, irányított terjesztéssel jelentetné meg ezeket a szövegeket. A beszélgetés egy-egy példányát Aczél György, Pozsgay Imre és Nagy János elvtársak olvasták. Budapest, 1981. május 15. Pozsgay Imre."

A titkárság 1979. június 18-i ülésén úgy határozott, hogy az előterjesztéssel összhangban "felkéri a Kossuth Kiadót, hogy zárt terjesztésű sorozatában adja ki Huszár Tibor interjúit". A "narancsszínű" könyvecskét talán 300 példányban ki is nyomtatták, de csak a nómenklatúra csúcsain lévők - illetve meghatalmazottaik - számára voltak hozzáférhetők, s nem oldották a Pozsgay Imre által említett feszültséget: "a tiltott (titkolt) gyümölcs" ezúttal is felértékelődött. Ekkor született a döntés a könyv nyilvános megjelentetéséről, igaz, a nihil obstat változatlanul csak a külhonban készült interjúkra vonatkozott. Történt mindez 1983-ban. A Magvető Kiadó vállalta át a tervezett kötet csonkítatlan kiadását.

* Az 1983-ban Beszélgetések című kötetben - más-más okból - nem jelentek, jelenhettek meg a Szabó Zoltánnal, Bibó Istvánnal, Donáth Ferenccel, Illyés Gyulával készült interjúk.

 

 

* Idézi Kovács Imre: Magyar változatok I. Új Látóhatár, 1964. május.