A Mozgó Világ internetes változata

Balla D. Károly

Ungvár, 2005. február-március

Elolvadt a hó, felszínre került az őszi szemét, keveredik a tavaszival.

Utcánk ékessége a sarkon álló szemeteskonténer. Fedele nincsen, így a szél is kihordja belőle a tetején zizegő zacskókat; de nem ez a legnagyobb baj.

Azelőtt évtizedekig házhoz jöttek a szemetesek, megálltak a kocsival minden kukánál, felkapták, kiürítették, még az aljára is rávertek a lapáttal, hogy ami bennragadt, az is kihulljon. Aztán - ez volt a játék - az üres kukát a gyakorlott kéz jó méterről visszapenderítette a helyére, lett is éktelen csörömpölés. Jó esetben a kuka állva került a helyére, rosszabb esetben feldőlt. A háziak bosszankodtak a hajnali zaj meg a rongálódás miatt. Valaki ezt szóvá is tehette megfelelő helyen, a főnöke megrótta a hajigálós embert, aki aztán nagy öntudattal elégtételt vett a lakosságon azzal, hogy ettől kezdve még nagyobb lendülettel és sokkal hangosabban adta elő a mutatványát.

De voltak más történetek is. Egy időben egy "ismeretlen elkövető" lopkodni kezdte a jó minőségű fémkukákat. A miénket egyszer szeméttel együtt meglovasították. Sejthető volt, ki tette, mert amikor szóltunk a szemetesnek, vigyorogva mondta, hogy ő szerez nekünk olcsón másikat. Hozott is másnap egy "majdnem tiszta újat". Feltehetőleg azoktól lopta, akiknek a miénket adta el. Ügyes, mondaná Kohn bácsi.

Ki gondolta, hogy egyszer még visszasírjuk ezt az állapotot.

A következő stáció az volt, amikor a kocsi már nem járt háztól házig, és a mi kis utcánkba nem is jött be, hanem megállt a sarkon, és éktelen tülkölésbe kezdett. A lakók meg szaladtak a vedreikkel, zsákjaikkal, és maguk ürítették-dobták a kocsiba. Ha késtek pár percet, a kocsi továbbment; büdösödhetett még egy napig otthon a szemét.

Aztán megreformálták az egész rendszert. A sarkon betonplatót építettek vaskorláttal, elhelyeztek egy irgalmatlanul nagy konténert azzal, hogy az utca lakói ebbe ürítsék a szemetüket, aztán majd jön a kocsi, megemeli, magába üríti. Ez rendben is lenne, de... De rosszul mérték fel a kapacitást, az utca szeméttermelése nagyobb, mint a konténer űrtartalma, így ami nem fér a nagy tartályba, azt a lakók leteszik, leszórják melléje. Jó esetben zsákba kötve, rosszabb esetben "csak úgy", kis halmokba. (Ezt aztán a szemetesek csak úgy átabotában lapátolják össze, jó része ott marad.) De nem számítottak a kóbor kutyákra, "akik" a kupacokat szétkotorják, a zsákokat szétcincálják, és az utca egész hosszában széthordják a legkülönfélébb hulladékokat. Különösen kedvelik például - nyilván izgató illata miatt - a higiéniai célokat szolgáló női és gyermeki kellékeket, így a foltokban elszíneződött fehér kupacok bárhol, bármelyik ház ajtaja előtt megjelenhetnek, s az arra járók azt is gondolhatják, hogy az ottlakók ezeket a holmikat használat után egyszerűen kidobták az utcára. De valószínűleg egyáltalán nem gondoltak arra, hogy azok a kukázók, akik a szemetes kocsit megelőzve korábban némi tisztelettartással kutatták át a házak elé kitett személyes szemeteket (hogy kiszedjék a visszaváltható palackokat - nálunk így valósul meg a szelektív hulladékgyűjtés), azok a közös konténer tartalmával szemben kifejezetten ellenségesen kezdenek majd viselkedni, és a következő eljárást teszik állandó gyakorlattá: egyesével kiemelik a lakók által bedobott és bekötött szemeteszsákokat, kibontják őket és tartalmukat nagy dühvel egyszerűen kiszórják a földre, szétkotorják a lábukkal, hogy lássák, van-e benne valami használható. Ami érdekli őket, félreteszik, benyúlnak a következő zsákért, kibontják, kiszórják. Az csak természetes, hogy dolguk végeztével mindent otthagynak. Jöhetnek portyázni a kóbor kutyák.

 

Ismerősök, barátok, partnerek panaszkodnak: lehetetlenné vált az ügyintézés, amióta - a narancssárga forradalmat és kormányváltást követően - mindenhová új hivatali garnitúra került. Azelőtt olajozottan mentek a dolgok: a magánember is, de még inkább a kisvállalkozó pontosan tudhatta, minek mi az ára, kinek mekkora baksist kell fizetni, hogy időben megérkezzen az engedély, pecsét kerüljön a kérvényre, szerződésre, elkészüljön valamilyen okmány, megszülessen a kívánt határozat. Most mindenki mindent elhárít, csupa egymást is gyanakvással figyelő új ember, senki nem mer csúszópénzt elfogadni; ellenben az ügyeket sem intézik. Illetve dehogynem, csak épp annak a struktúrának és azoknak a szabályozásoknak a keretében, amelyek nem arról ismerszenek meg, hogy alkalmasak a normális ügymenetet biztosítani. Így aztán nagy a bosszankodás és elégedetlenség, nem érkeznek meg időben a várt átutalások, vesztegel az áru a vámraktárban, késnek az egészségügyi engedélyek, felborulnak a határidők, leállnak a szállítások.

Tudható, hogy Ukrajna gazdasági potenciáljának nagyobbik részét a fekete és szürke gazdaság képezi, és hogy a közélet egésze is a törvények és szabályok megkerülhetőségére épül. Nehéz rendet teremteni ott, ahol a diszfunkcionális bürokratikus rendszert eddig a korrupció tette működőképessé.

 

Évával a vinyigret nevű, számunkra az orosz konyhából ismert salátát emlegettük (nyilvánvalóan arról a francia vinaigrette-mártásról kapta a nevét, amellyel le van öntve a kockákra vágott sok cékla és kevesebb más zöldségféle; magyar forrásokban vinegrett-ként emlegetik, mi azonban a szlávos hangzást szoktuk meg). Nemigen lehet elképzelni szabványos orosz ebédet vagy vacsorát enélkül: leginkább kötelező előételként szerepel (a savanyúságot, salátaféleséget errefelé nem a főételhez fogyasztják, hanem a leves előtt).

Nem átallottam előhozakodni azzal a megfigyelésemmel, hogy ennek a nagyszerű ételnek igen gusztustalan előfordulási formáját is ismerem. Mivel éttermeinkben az okádásig lerészegedni eléggé általános szokásnak számít, ezért egy-egy sarok mögött, kapualjban, a késve elért nyilvános illemhelyek környékén bizony gyakran látni árulkodó nyomait a túl sok vodka kíséretében elfogyasztott vinyigretnek - és ennek a másodlagos formának a színét minden esetben a domináns cékla adja meg, amely kíméletlenül megfest mindent, amivel összekerül.

Ezt a nagyon gusztustalan látványt más gyomorforgató rekvizitumokkal együtt egy régebbi versemben meg is örökítettem. Bizony az ungvári gyalogjáró hídnak a Színház térrel ellenkező oldala az én emlékezetemben olyan helyként él, ahonnan az "ékes latrinának" köszönhetően soha el nem fogyott a vécébűz, s ahol mindig tele volt köpködve-szemetelve a burkolat. Itt ücsörögtek a magárusok, így az egy négyzetméterre eső szotyolafogyasztás is itt volt a legmagasabb.

 

a híd tövében egyre több a bűz

pirogot mégis itt kínál az árus

nyalóka-kiskakas rád itt tekint

rózsáit rád sózza a vén virágos

 

a híd tövében egyre több a bűz

bokáig ér a rágott magvak héja

utas ha táskájával erre jön

már körbeállja orgazdák karéja

- - - - -

a híd tövében egyre több a bűz

szerencsét itt kínál a lottós bódé

s amíg a rendőr céklaszínt okád

az államrend a sorban haladóké

 

A hídfő környéke az elmúlt közel másfél évtized alatt alaposan megváltozott. A korábban a föld alá vezető lépcsővel kezdődő illemhely fölé takaros bódét építettek, és valahogy a szellőztetést is megoldották (azelőtt közvetlenül a felszínre nyíltak az illatozó kürtők). A földre fektetett csomagolópapírról, ládákról, ponyvával fedett kecskelábakról a legkülönbözőbb portékáikat kínáló árusokat kitiltották, hosszú padsorokat állítottak a helyükre, és csak egy gépesített popkornos működik most itt törvényesen. A város vezetői alighanem megértették, a bűz és a kosz nem a legjobb vendégcsalogató: jobbra a város legelegánsabb szállodája, balra impozáns, drága étterem. Vinyigret persze itt is dukál az ebédhez, de a jelekből (pontosabban: a jelek hiányából) ítélve a vodkafogyasztás is kulturáltabbá vált.

 

A Kárpáti Igaz Szó újságíróinak időnként meggyűlik a bajuk a magyar irodalom nagyjaival...

Péter László jeles szegedi irodalomtörténész a Kortárs 2002. augusztusi számában állítja, hogy átlagosan ötéves gyakorisággal várhatóan valaki mindig elsüti az Arany Jánosnak tulajdonított "Gondolta a fene" mondást. (A forrásokig eljutva bizonyítja, Arany ezt sosem mondta, csak hasonló széljegyzetet fűzött egy őt is említő kritikához, ebből született a nevéhez kapcsolt anekdota.) Nem tudom, az ötéves időintervallumot illetően helytálló-e az állítás, de az biztos, hogy a kutató ebbe nem számolta bele azokat az eseteket, amikor a szárnyas szavakat más szájába adták. A mi közéleti lapunkban jelesül Adyéba. A cikkíró még azt is tudni vélte, költőnk Az ős Kajánról írt kritikát olvasva fakadt a "gondolta a fenére". (Mivel a lapszust szóvá tettem internetes blogomban, felhívtak a szerkesztőségből; kiderült, a téves Ady-verzió eredete egyetemünk magyar tanszékének egyik tanárnőjéhez vezet: az eredetileg Aranyra tippelő bizonytalan újságírót is ő térítette el jobb szándékától.)

Alig két héttel később Parázs a hó alatt című cikkre leszek figyelmes, szerzője első mondatában közli, nem véletlenül kölcsönözte Jókai egyik regényének a címét. A nagy magyar mesemondó regényének persze nem ez a címe, hanem: Szabadság a hó alatt. (Puskinról és az orosz dekabristákról szól, akik a szibériai száműzetésben a hó alatt is őrizték a szabadság eszményét.) Nos, azt hiszem, én megfejtettem, hogyan került a csizma az asztalra, a parázs a hó alá. A hetvenes években apámnak, Balla Lászlónak volt egy Parázs a hóban című novelláskötete, ez csenghetett a zsurnaliszta fülében, és egyszerűen kontaminálta a két címet. Egyszerűbb, mint utánanézni.

(Olyasmi ez, mintha valakinek derengene a Halál Velencében meg A velencei kalmár és így kezdené cikkét: A KALMÁR VELENCÉBEN - nem véletlenül kölcsönöztem a címet Thomas Manntól... Különben ez játéknak sem rossz: Pantaleón és a varázsló. Az öreg halász és Margarita. Mario és a hölgyvendégek. Lehet folytatni...)

És hogy másik fontos sajtóorgánumunk se sértődjön meg a hanyagolás miatt... A Kárpátalja című hetilapban olvasom, hogy Beregszászra látogat Trianon című filmje itteni bemutatójára Koltay Lajos. Szegény Sutyinak most van elég gondja a Sorstalansággal, aligha hiányzott neki az ypszilon meg a névrokon Trianonja.

 

Úgy tűnik, a kárpátaljai magyar irodalom fogalma, stílszerű szóvirággal élve, mint a lelkiismeret-furdalás fekete hollója, továbbra is itt kuporog a vállamon. Hiába hessentem el hosszabb időre azzal, semmi közöm hozzá, mert én bizony az egyetemességben gondolkodom, mit érdekel engem "Kárpátalja maga", nekem a nagyvilág az otthonom, és a globális emberi problémák foglalkoztatnak! Ám ez a jómadár folyton visszatér, károg a fülembe, csipkedi a halántékomat, sérelmezi, hogy nem rakhat fészket a fejemen. Én meg hiába sóhajtok fel megkönnyebbülten, amikor elrebben, és azt hihetem, hogy megszabadultam tőle - voltaképp mégis örülök annak, amikor újra feltűnik, köröz a fejem fölött, és gyanakodva bár, de leszáll a vállamra.

Mindez most két dologról is eszembe jutott. Az egyik a részben itt élő, részben innen elszármazott fiatalok és itt sosem élt tettestársaik által elkövetett irodalmi periodikával, az Akarpatrazzal kapcsolatos. Lám, hiába hagytam fel a kiadói tevékenységemmel, hiába számoltam fel alapítványt, szerkesztőséget, és az interneten is hiába tértem át privát írói oldalaink készítésére a sok szerzőnek megjelenést biztosító webmagazin helyett, hiába léptem ki mindenféle társaságból és szövetségből, most mégis azon kapom magamat, hogy közöm lett egy irodalmár csoporthoz, és olyan buzgalommal igyekszem világhálós jelenléthez segíteni ezeket az óvatosságból főleg álnéven, művésznéven publikáló fiatalokat, mintha nem szálltak volna el örökre szervezői és szerkesztői ambícióim. Ugyanez motiválhatott abban is, hogy nem kis munkával összegyűjtöttem, mi érhető el a cybersztrádán helybéli íróinktól és -ról, témák és szerzők szerint csoportosítottam a mintegy 200 linket, és persze feltettem a honlapomra. Nem tudom meggyőzően elmondani, miért is tettem, miért is fontos nekem, hogy Vári Fábián László vagy Nagy Zoltán Mihály munkáinak és a róluk szóló tanulmányoknak, a velük készült interjúknak az elérhetőségét megadjam. Más az ízlésünk, más az irodalomszemléletünk, alighanem még a világnézetünk is, legutóbbi munkáikat gyakorta illettem súlyos vagy kevésbé súlyos kritikával - és most mégis népszerűsítem, propagálom őket. Csak azért, mert földijeim? Vagy a régi ismeretség-barátság okán és a korábbi együttműködéseink iránti nosztalgiából? Vagy pedig azért tartom mindezt fontosnak - és azt hiszem, ezzel a verzióval meg tudom nyugtatni magam -, mert azt gondolom, mindannyiunknak meg kell kapnunk az esélyt rá, hogy az internet révén kilépjünk szellemi rezervátumunkból? Úgy igazságos, ha ezt az esélyt azok is megkapják, akik nem kívánnak élni vele, mert az elszigeteltséget védelemnek, a bezártságot biztonságnak érzik.

Mire ezt így szépen megfogalmazom, egyszerre kapok megerősítést és elbizonytalanítást. József Attila-díjjal jutalmazták fent is említett prózaírónkat, Nagy Zoltán Mihályt. Örülök neki, gratuláló SMS-t küldök. Gesztusom meglepi, de megköszöni. Elégedett vagyok, de alighogy kiteszem az írótárs elismeréséről szóló hírt a honlapomra, azt olvasom az újságban, hogy megjelent az éppen őáltala főszerkesztett irodalmi periodika új száma. Az ismertető cikk íróját leginkább egy vers fogta meg a friss folyóiratban. Címe: A nemmel szavazók táborához. Ezt idézi belőle:

 

Ne féljetek, nem megyünk haza!

Minket régen nem hív a haza,

Mély álmaink bölcsője, sírja volt.

Ne féljetek, nem megyünk haza.

 

Ne féljetek, nem megyünk haza!

Irígység népe, te céda, te buta,

A mi kincsünk nem lopott kacat.

A lelkünkben hordjuk: Hit és Akarat.

Ne féljetek, nem megyünk haza.

 

Kis vívódás után úgy döntöttem, hogy ennek a közleménynek a linkjét mégsem veszem fel a listámra.

Dalos György

Berlin, 2005. március

Féltem felhívni. Rossz hírt közölni amúgy sem szeretek, kivált haldoklóval. Márpedig mivel biztattam volna? Amikor néhány hónappal ezelőtt telefonált, hogy mielőtt bevonul a vélhetően utolsó kezelésre, könyveinek sorsáról beszéljen velem, éreztem, nem is reménykedik. Sem abban, hogy felgyógyul, sem pedig abban, hogy ezt a 120 ezer kötetet - csaknem hatvan esztendő gyűjtőmunkájának eredményét - sikerrel hagyományozhatja az utókorra. Amikor lánya reggel telefonált, első zavaromban annyit tudtam csak kérdezni, kórházban halt-e meg. "Nem - hangzott a válasz -, még itthon van nálunk. A könyvei között."

Werner Schweikert kályhaépítő mester 1947 óta gyűjtötte a könyveket - leginkább a 20. században németre fordított világirodalmat. Kapcsolatunk az 1999-es frankfurti magyar szerepléshez kötődött: ekkor jórészt saját költségén ezeroldalas bibliográfiát jelentetett meg a német nyelvterületen megjelent magyar könyvekről. A Magyar Köztársaság egy fillérrel sem segítette az úttörő vállalkozást, utólag Schweikertnek mégiscsak megadta a "Pro cultura hungarica" érmet. Más országok még ennyi sem tettek.

A csempekirály - én ezt a címet adományoztam neki - szótlan volt és szerény. Kevés megjelent művéből - a magyar és a félig kész orosz bibliográfiából - még születési dátumát sem lehet megtudni. Szűkebb hazáját, Baden-Württemberget ritkán hagyta el, ócskapiacokat, szakadt kis antikváriumokat és népjóléti intézményeket látogatott - mindig könyvkeresőben. A szakmabeliek szerint két és fél polckilométernyi kollekciója első rangú kultúremlék, a világörökség része.

December közepén kezdtem el ügyködni néhány korábbi kiadói kapcsolatommal összefogva. Hamarosan kiderült, hogy tucatnyi intézmény venné át azonnal és boldogan a Schweikert-könyvtárat, csak éppen az a tőkeerős támogató hiányzik, aki gondoskodna az anyag szakszerű felméréséről, elhelyezéséről, katalogizálásáról és nyilvános bibliotékaként való működtetéséről. Márpedig ehhez kétségkívül éppúgy három dolog szükségeltetik, mint Montecuccoli szerint a háborúhoz. Csakhogy amíg az emberölést a pénzhiány legföljebb időbelileg korlátozta, meg sohasem akadályozta, a csempekirály hagyatéka körüli hadművelet úgyszólván el sem kezdődhetett.

Szocializmuson edzett reflexeimmel különféle állami intézményekhez fordultam. Mindez már persze januárban történt, mert a karácsony előtti hetekben a német hivatalok is takaréklángon működnek. Kérelmeim (és szövetségeseim hasonló hadüzenetei) nagyjából az állam föderatív szerkezetén hiúsultak meg. A tartományi döntéshozók oly nagy horderejűnek találták a kérdést, hogy azt szerintük kizárólag országos szinten érdemes megpendíteni. Miniszteriális síkon pedig - jogilag egyébként korrekt módon - arra hivatkoztak, hogy efféle ügyekben csakis a tartományi grémiumok illetékesek. Különben is, ha teszem azt, a düsseldorfi Heinrich Heine vagy a straeleni Fordítói Kollégium megkapná a könyvek tárolásához szükséges légkondicionált helyiségeket és feldolgozói munkahelyeket, akkor sem biztos, hogy maguk ezek a tudományos műhelyek mint költségvetési egységek néhány éven belül képesek lesznek a gyűjtemény karbantartására. Ha, teszem azt, csak a magyar anyagot a Humboldt magyar tanszéke kapná meg - Schweikert mellesleg kategorikusan ellenezte a kollekció felaprózását -, akkor legott felmerülne a kérdés, mi történjék 2009-ig. A berlini kultúrkormányzat ugyanis körülbelül akkortól garantálná ismét az 1916-ban létrehozott Hungarológiai Tanszék támogatását.

A gyűjtemény körüli buzgólkodásomat valamelyest korlátozta, hogy saját megélhetésemet és írói működésemet is szponzorálnom kellett. Elvállaltam például több előadást olyan kisebb-nagyobb metropolisokban, amelyek hazánkkal közösen részt vettek az "Európa kulturális fővárosa" című szellemi vetélkedőn. Az egyes városok, különösen a kulturális szubvenció tekintetében erősen elhanyagolt keletiek kitettek magukért. Minden anyagi tartalékukat mozgósították, hogy a szűkebb jelölésről döntő zsűri előtt bizonyítsák: 2010-ben csakis ők pályázhatnak a biztos siker reményében a boldogító brüsszeli igenre. És bár mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy valamely nemes szándékú projektet egy másik hasonló terv rovására helyeseljek, olykor átfutott az agyamon, hogy a csak eddig elköltött kultúrfővárosi pénzek mely hányadából lehetne otthont teremteni Schweikert könyveinek.

Persze azon is eltűnődtem, milyen minőségben veszek én részt ebben a szép dologban. Szó, ami szó, kellemes tudat lenne majd, hogy Csehov, Kosztolányi, Cocteau vagy Bernard Shaw életükben németre fordított műveihez egy helyen juthat hozzá az ínyenc német olvasó, de vajon meddig terjed ebben az ügyben az én magánszemélyi illetékességem? Amikor azonban a gyűjtő mélabús tekintetét láttam magam előtt, elszégyelltem magam. Neki, ha úgy tetszik, még nálam is kevesebb köze volt ahhoz az ügyhöz, amelyre életét feltette.

Azt is felhozhattam volna nehezen cáfolható érvként, hogy a világ úgy rohadt, ahogy van. Miközben Werner Schweikert utolsó kemoterápiáját szenvedte végig, Kína Tajvant, Szíria Libanont, Észak-Korea a déli országrészt fenyegette, Putyin elnök kinyíratta Maszhadovot, a német munkanélküliség átlépte az ötmilliós határvonalat, a nemrég csőd közeli Lufthansa lenyelt egy tönkrement svájci légitársaságot, a bécsi operabál pedig a szokott módon ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt azokra, akik világunkban számítanak.

Azon a reggelen viszont, amikor a család közölte velem Schweikert úr halálhírét, mégiscsak történt valami figyelemre méltó és biztató. A halálesetről még mit sem sejtő, egykor Leninről elnevezett Moszkvai Állami Könyvtár közölte, hogy adott esetben kész lenne átvenni, elszállítani és gondozni a kollekciót. Az indíték nyilvánvaló: a legnagyobb orosz közkönyvtárnak az állam enyhén szólva más irányú kötelezettségei miatt egyszerűen semmi pénze nincs külföldi könyvek beszerzésére. Így azután joggal örülnének az ingyenes adománynak. Önző szempont, de szempont.

Megvallom, drukkolok nekik.

 

 

Grendel Lajos

Rosszkedvem naplója, 2005. február

Cortázar! Nemsokára az egész életmű a L' Harmattan jóvoltából. A Nagyítás 1977-ben: ma már biztos, hogy az egyik legnagyobb, meghatározó irodalmi élményem volt. (Cholnoky Viktor novelláit is azért szeretem annyira, mert amolyan pre-cortázariak.) Nem is annyira a stílusa, mint inkább a látásmódja miatt. Aztán A nyertesek. Ez a regény kevésbé tetszett, mint a novellák. Aztán, szinte mostanáig, semmi. Jött Borges, látott és győzött. Cortázart már nemigen emlegették, még irodalmi körökben is kevesen. Ha társaságban néha szóba hoztam a nevét, mindenki egyetértően bólogatott, hogy hát igen, nagy mester, de azért Borges... Cortázart mintha elfelejtettük volna. Kiment volna a divatból? Azt hiszem, nálunk soha nem is volt igazán divatban. Meg különben is, nem az a "divatos"-féle író, akikből minden évtizedben akad néhány példány, aztán telnek-múlnak az évek, s egyszer csak nem értjük, mi az, amit úgy "ettünk" rajtuk.

Cortázar nevét először a hetvenes évek elején hallottam egy Pozsonyban tanuló argentin diáktól. Akkoriban olvastam a Száz év magányt, teljesen kiborított, napokig, hetekig, ha irodalomról esett szó, másról sem tudtam beszélni. Beszélni? Áradozni! S akkor, hogy valami Cortázar... Magyarul nem volt még könyve, de szlovákul és csehül igen. A csehek a magyarul máig hiányzó Ugróiskolát már a hatvanas években lefordították. A szlovákok pedig nem sokkal később a novelláit. Cortázar, Borges és mások művei már akkor is hozzáférhetőek voltak cseh vagy szlovák fordításban, amikor a latin-amerikai írók magyarul még éppen csak kezdtek divatba jönni. Én pedig, ha nem anyanyelvemen olvasok szépirodalmat, a végén mindig úgy teszem le a könyvet, hogy igen, értettem, de valami lényeges mégis elsikkadt belőle.

Úgy hírlik, a most induló sorozat első kötetét, a Rítusokat máris elkapkodták. Ez jó hír. Én is nehezen szereztem meg. Lehet, hogy a sikerben Esterházy Péternek is része van; a kötethez ő írt előszót. Van benne egy számomra rendkívül fontos meglátása: "...ha látványosan unja is, realista". Nos, pontosan ez az oka, amiért Cortázart, ha csak hajszálnyival is, jobban kedvelem Borgesnél. Hogy mit jelent unni a realista prózát, régóta tudom. De azt is, hogy mégsem tudok meglenni nélküle. Számomra Cortázar prózái attól olyan ütősek, hogy a játék, a fantasztikum, a spekuláció, a meghökkentés hátterében mindig fölsejlik a létezés drámája. A játéknak egyszer csak tétje lesz nála, élet és halál kérdésévé transzformálódik. Cortázar ennek a különös, lopakodó transzformációnak az utolérhetetlen művésze. Ahogy egyszer csak a reális és irreális határán lebegünk. Mint az életben. Csakhogy az életben ezt ritkán vesszük észre, és amikor mégis, akkor is sokszor már későn.

 

Bálozunk. Nejem meg én, ezúttal Dunaszerdahelyen. Külön asztaloknál, egy kupacban, a politikusok. Egy másik kupacban a bankárok és nagyvállalkozók. Egy harmadikban írók, költők és effélék. Nagyjából éjfélig így, elkülönülve, ahogy bálokon túl és kívül, az életben is. Elvegyülés ezután is csak úgy szordínósan. Vajon miről suttognak egymás között a politikusok? Nyilván az épp aktuális intrikákról. Hát a bankárok, nagyvállalkozók miről susoghatnak? Nyilván a pénzről. És az írók, költők, effélék? Nyilván az irodalomról.

Hát egyáltalán nem nyilván! Ilyet csak laikus gondolhat. Baráti társaság vagyunk, évtizedek óta ismerjük, s talán egy kicsit unjuk is egymást, mint Cortázar a realizmust. A vihar még az első együtt töltött órában kitör. Trópusi szilajsággal. Heves trianonozás, felvidékezés, zsidózás, liberálisozás, nackózás. Rövid időre a bálterembe is betör a magyarországi közélet büdös fuvallata. De aztán nagyon hamar megnyugszik mindenki. Tisztáztuk, ki hol áll, ki a liberális, ki a nackó. Szeretni való? rút? szibarita? vázak? lennénk?

 

Február 10-én, a magyar kultúra hete záróaktusaként Besztercebányán mutattuk be a múlt év végén kiadott magyar kispróza-antológiát. Szép számú közönség előtt! Ide azért tettem felkiáltójelet, mert Besztercebányán csak hírmondóként laknak magyarok. A szerzők közül Kukorelly Bandi jött el. A közönség soraiból valaki nekiszegezte a kérdést, hogy mit tudnak (kit ismernek) Magyarországon a szlovák irodalomról (írók közül)? Lett is némi hümmögés. Pavel Vilikovsk´´... Kábé ennyit tudnak. A Vilenica-díjas Vilikovsk´´t is inkább csak a legszűkebben vett szakma ismeri.

Hát így állunk az Úr színe előtt, ami a szlovák irodalom magyarországi ismertségét illeti. Szegény Bandi nem győzött szabadkozni, pedig nem ő tehet róla. A néhány évvel ezelőtt elhunyt Ján Ondru¼ alighanem a múlt század egyik európai rangú szlovák költője volt. Nem tudom, hallották-e hírét Magyarországon. Vagy Ivan Lauèíkét, Ján Buzássyét... Jó, tudom, a kutyának sem kellenek a versek manapság, a kiadóknak sem üzlet. De akkor legalább a fiatalabb nemzedék - Michal Hvoreck´´, Vladimír Balla, Pavol Rankov és mások - prózái! Izgalmas, eredeti szövegeket írnak. Csak hát - kisprózában! Az se kell. Vilikovsk´´ regényein kívül alig akad nívós regény a mai szlovák irodalomban, egy fecske pedig, mint tudjuk... De ha több fecske lenne, akár egy egész fecskeraj, akkor vajon jobb lenne a helyzet? Kötve hiszem. Akkor lenne jó a helyzet, ha valamelyik szlovák író olyan zajos sikert aratna Nyugaton, mint egynémely élő és holt magyar író. Akkor ezek a művek Berlinen vagy Párizson keresztül talán Budapestre is eljutnának. A magyar irodalom iránt is Kertész Imre Nobel-díjának és Márai hatalmas nyugati visszhangjának köszönhetően támadt élénkebb érdeklődés Szlovákiában.

 

Egy galamb naplójából:

"Az Úrjézus születése szerinti 2005. esztendő februárius havának 24. napját írjuk. Az én nevem Henrik. Galamb vagyok, pozsonyi lakos. Az óvárosi Zichy-palota padlásterében lakom apámmal, anyámmal, számtalan testvéremmel, nénikémmel és bácsikámmal meg az ő számtalan gyerekükkel, az én unokatestvéreimmel együtt. Boldog házasságban élek a Pálffy-palotából származó Herminával. Fiókáink nincsenek még, de hamarosan lesznek. Tollazatom sötétszürke, és a nyakam körül fémesen csillog.

Nagy nap virradt ránk. Városunkba érkezett Bush elnök és Putyin elnök. Ők a világ legerősebb emberei, és híresebbek még Michael Jacksonnál is. A külügyminiszter úr azt mondta, most városunkon a világ szeme. A miniszterelnök úr is ezt mondta, de még a köztársasági elnök úr is. Akkor pedig lehet a dologban valami. Nagy most itt a felhajtás, olyan, amilyet még a város legidősebb galambja, Ferdinánd apó sem látott. Pedig ő nagyon bölcs galamb, sok mindenről tudna mesélni. Nagyon meg vagyunk illetődve mindnyájan, és igyekszünk jól viselkedni, ma még a gerlékkel is szóba állunk. A gerlék távoli rokonaink, és kisebbségben élnek a városban. Nem kedveljük őket, mert egy kicsit vadak és bizalmatlanok. De legalább nem fekete tollú varjak vagy szemtelen verebek.

A mi városunkat most nagyon őrzik, nehogy befurakodjanak ide a terroristák. A terroristák vadásznak Bush elnökre meg Putyin elnökre is, akit az itteni emberek nagyon szeretnek, amit az is bizonyít, hogy Raszputyinnak becézik. Az embereknek, bár nagyon örülnek, most nem jó. A villamosok és a trolibuszok most más útvonalon közlekednek, és ez bosszantja őket. A bölcsészhallgatók viszont örülnek, mert szabadnapot kaptak a dékántól. A bölcsészkar épülete veszélyes helyen van, még a terroristák is behatolhatnak oda, ha az emberek nem vigyáznak.

De szerencsére az emberek nagyon vigyáznak. A Hviezdoslav tér, ahová csipegetni járok, szinte megközelíthetetlen. Meg a vár és környéke is. Ennek, bizony, a fele sem tréfa, ahogy azt édesapám mondani szokta. Mindenfelé torlaszok vannak meg harckocsik. Meg rengeteg rendőr, egyenruhás és egyenruha nélküli. Az utóbbiak között amerikaiak is vannak meg oroszok is. Állítólag kemény fickók. Ahogy édesapám mondani szokta, nem lacafacáznak. A terrorista úgy ismerhetné fel őket, hogy valamit megkérdez tőlük szlovákul. Márpedig ők nem tudnak szlovákul, így nyomban le vannak leplezve. Csakhogy, hehehe, a terroristák sem tudnak szlovákul, így nem tudják leleplezni a külföldi titkosrendőröket. Ki van hát ez találva jól. Szóval, ekkora nagy biztonságban még sosem voltunk itt, Pozsonyban. Még a város légterét is vaskeselyűk vigyázzák.

Tegnapig azt hittem, hogy na, most nekünk, galamboknak, milyen jó lesz. Mi, mert madarak vagyunk, eljuthatunk oda is, ahová az emberek nem. De azért ez sincs egészen így. Duci néni, a pozsonyi főgalamb tegnap megüzente, hogy legyünk elővigyázatosak. Maradjunk a fákon és a háztetőkön. Mert ha nem, akkor piff-puff, úgy lelőnek minket, mint a vadkacsát.

Ennek a nagy bizalmatlanságnak az az oka, hogy híre jött, állítólag iraki galambok repültek be Szlovákia légterébe. Az iraki galambok pedig tök olyanok, mint mi. Hát ennek fele se tréfa. Azonkívül az iraki galambok nagyon veszedelmesek. A fenekükbe rejtett ampullákban ők csempészték át a vegyi fegyvereket Iránba. Nem csoda hát, hogy azokat az amerikaiak mindmostanáig nem találják. De én azt hiszem, ez az egész csak szóbeszéd. Ahogy az is, miszerint Oroszországból pedig békegalambok jöttek. A békegalambok nagyon harcias madarak, ami nem csoda, hiszen a békét kellett védeniük, amíg fennállt a Szovjetunió. Az ő fenekükben állítólag nukleáris töltet van. De azt hiszem, ez is csak szóbeszéd. Mindenesetre amióta leáldozott nekik, csak még harciasabbak lettek, mert nem találják a helyüket ebben az új világban. Nukleáris töltettel a fenekükben, állítólag, csapatostul hagyják el Oroszországot Irán felé. Bush elnököt ez nagyon nyugtalanítja. Én azonban azt hiszem, ez is csak közönséges rémhírterjesztés.

Délben a Hviezdoslav téren meghallgattam Bush elnök beszédét. Oda csak azok az emberek mehettek be, akiknek volt valami mozijegyük vagy micsoda. Így is egymás hegyén-hátán tolongtak az emberek. Én meg csak úgy odaröppentem, és leültem egy kopasz faágra. Herminát, sajnos, nem vihettem magammal, mert kotlik. A beszéd nem volt hosszú, én azonban egy mukkot sem értettem belőle, mert nem értek a politikához, így hiába volt ott a tolmács. Pista galamb szerint azonban szép beszéd volt, és én csak azért nem értettem, mert buta vagyok, mint a balkáni gerle. Pista galamb a Hviezdoslav téren lakik, az amerikai nagykövetség padlásán, és ott megtanult angolul. Azonkívül ha Pista galamb mond valamit, az úgy is van. Egészen felvillanyozott, hogy egy szép beszédet hallottam, még ha nem is értettem belőle egy árva szót sem. Annyira megörültem, hogy még az óvatosságról is megfeledkeztem. Egy darabig összevissza röpködtem a tér fölött, majd leszálltam az egyik harckocsira. De nem esett bajom. A harckocsiból kihajolt egy katona, és csak annyit mondott: »Hess, madár!« Szedtem is a sátorfámat azonnal. Az a fő, hogy megúsztam ezt a veszedelmes kalandot, így lesz majd miről mesélnem az unokáimnak.

Hát így múlt el számomra ez a nagy nap. Sajnos, a nagy napok is csak huszonnégy óráig tartanak, mint a kis napok, és ez így nem igazságos. A nagy napok sokkal tovább tarthatnának, száz vagy akár ezer óráig is. Holnap majd lebontják a torlaszokat, a harckocsik visszavonulnak a laktanyákba, a vaskeselyűk elhúznak a támaszpontjukra és a villamosok meg trolibuszok is megint a megszokott útvonalukon fognak közlekedni. Bush elnök és Putyin elnök elhagyja az országot. Pozsony többé nem lesz a világ legbiztonságosabb városa. Szívem szerint én bizony itt marasztaltam volna a két elnököt még nagyon sokáig. Akkor talán egy szép napon még tankokat is láthattunk volna az utcákon, mint megboldogult ükapáink 1968-ban."

 

Egyik régi barátom mondogatta az átkosban: "Éljen az örök és megbonthatatlan konzerv!" A fiatalok kedvéért: azt a minden állami ünnepen elhangzó jelszót figurázta ki, amely a csehszlovák és a szovjet nép örök és megbonthatatlan barátságát méltatta. Mindez pedig arról jutott az eszembe, hogy ma február 25-e van. Hát aztán? - kérdezhetnék ma sokan. Nos, 1948. február 25-én tetőzött az a néhány napos belpolitikai válság, amelynek végén Csehszlovákiában a kommunisták átvették a hatalmat. Ezt negyven éven át Februári Győzelemként ünnepelte a hatalom, illetve kissé poétikusabban a Jégtörő és Gyümölcshozó Februárként. Azt azért tudni szeretném, milyen gyümölcsöt hoztak február végén a kommunisták. Talán csak nem őszibarackot? Az idei február 25-e abban különbözött a tavalyitól vagy a tavalyelőttitől, hogy ma még itt tartózkodott Putyin elnök, annak az államnak a feje, amely az ötvenhét évvel ezelőtti palotaforradalmat kitervelő és háttérből irányító állam jogutódja. Nem valószínű, hogy a szlovák állami vezetőkkel tartott megbeszélésein akár ő, akár szlovák partnerei megemlékeztek volna erről a hajdani gyászos eseményről. Mind a két oldalon kellemetlen lett volna emlegetni. Az is biztos, hogy ebédre nem megbonthatatlan konzervet szolgáltak föl nekik. A naptárba is rég visszakerült már erre a napra a Géza név. Déligyümölcsökkel, de almával, körtével, még őszibarackkal is roskadásig tele vannak az üzletek. S még csak nem is Klement Gottwaldnak köszönhetjük.

 

Tulajdonképpen mi most boldog békeidőkben élünk, legalábbis Európában. Tizenöt éve immár. Mint dédszüleink száz-százharminc évvel ezelőtt. De vajon meddig? És mik azok a boldog békeidők? Két katasztrófa közötti átmenet? S mennyi a biztosan garantálható időtartama az efféle átmenetnek? S ha jön a katasztrófa, az mi lesz: háború vagy valami más? A végsőkig kizsákmányolt természet bosszúja?

 

 

 

Békés Pál

Szeretem a márciust - talán több mint szeretem. Van rá okom; akkor születtem, sőt a fiam is, aki olyan pontosan időzítette érkezését, hogy éppen a születésnapomon látta meg a napvilágot, így azután tulajdonképpen eltulajdonította a születésnapomat, bár az is lehet, hogy én az övét. Noha kosok vagyunk, de ezen nem megyünk ölre, olajozottan ünneplünk együtt. Az esemény a színházi világnapra esik, idén meg egyenesen húsvétra, így azután halmozódnak az ünnepek. A fiam 15 éves lesz, egyelőre fölfelé építkezik, tavalyelőtt utolérte a nagyszülőket, tavaly az anyját és jelenleg alig egy centire jár tőlem - jövőre már nyilván lenéz rám. Úgyhogy itt az utolsó pillanat, amikor még odaajándékozhatom neki a halhatatlan bőrdzsekimet, amiből én már kiterebélyesedtem, neki meg még talán nagy lesz, de a következő húsz évben viselje ő a gondját, ha ugyan ki nem növi pillanatokon belül. És persze elmesélem, de lehet, hogy meg is írom neki, hol, merre jártam benne, mert hát sokat látott darab - nem véletlenül őriztem annyi ideig.

Ezenkívül szeretem a márciust, mert itt a tavasz, a csillagászati és a meteorológiai, és rügyeznek a fák, melyek azután rendszerint elfagynak, de akkor is, legalább nekiveselkedtek. És itt az árvíz - raktam én már zsákot is a pesti felső rakparton -, idén talán nem lesz olyan veszedelmes, és itt a 15-e, amiben mindig volt valami derűs emelkedettség, valami tágas, szabad lélegzetvétel. Ez persze megváltozott. A rendszerváltás savanyú hozadéka, hogy az év egyik legaggasztóbb napja március 15-e. Bizonyára vannak, akik 1848-ra gondolnak, dicső és vesztett csatákra, meg arra a nemzeti egységre, amit csak utólag képzelünk az akkori események hátterébe, noha minden fent maradt adat ellentmond e képzetnek.

A mai március 15-éken a többség felajzva vagy szorongva várja, hol milyen és mekkora botrány lesz, mekkora hangerővel szól az éppen esedékes mocskolódás. Az ember megpróbál elmenekülni az ünnepnek nevezett folyamatos ünneprontás elől, azután az esti televíziós összefoglalókból értesül, hogy megint nem csalódott, legföljebb a primitív csinnadratta egy-egy fordulója túlszárnyalta előzetes elképzeléseit is: ezúttal a korábban decens vajszín öltönyökben, visszafogott diplomataként parádézó és a sárga földig független Schmitt Pál bocskais fellépése és hazaárulózása nyújtott emlékezeteset - ilyen szánalmas pojácaságot tényleg régen láttam. Hozzá képest a miniszterelnöki beszéd alatt a Múzeumkertnél handabandázó füttyösök egyenes jellemű, őszinte emberek, csak talán a stílusuk csiszolatlan kissé, amennyire gyűlölködéstől eltorzult arcukból és üvöltözésükből erre következtetni lehetett. A lobogó lelkű Schmittnek viszont a stílusa kifejezetten csiszolt - ha szövegét előre megírják -, jó kiállású, derék férfiú, minden jelmez jól áll neki, úgy cseréli a könnyű vajszínt a súlyos feketére, hogy észre sem venni - ő legalábbis ezt hiszi.

Az egész cirkusz arra emlékeztet, amikor a valaha a Városliget sarkán, a Fáskörben állott színház direktora gikszer esetén - késett az előadásról a bonviván, neuraszténiás rohamot kapott a primadonna stb. - kiküldte a deszkákra a színházi törpét, aki fel-alá rohangált egy nemzetiszín lobogóval, és tőle telhetően szélesen lengette. A türelmetlenül várakozó közönség a lobogó láttán lelkes éljenzésben és tört ki, az urak a levegőbe hajították kalapjukat. Amikor az eset harmadszor ismétlődött, valaki idegesen azt kérdezte az igazgatótól: mi szükség van erre? Mire a direktor összeráncolta homlokát, szúrósan meredt a kérdezőre és felháborodottan, vádlón kérdezte: - Talán bizony ne éljen a magyar nemzet?!

Az embernek komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy el ne veszítse jó kedélye maradékát. A légkörben düh, frusztráció, folyamatosan és szakszerűen gerjesztett feszültség. Mosolytalan, penge szájak, összecsikorduló fogak. Még a télen találkoztam két hollanddal, az egyik Pesten dolgozó újságíró, a másik Debrecenben tanít. Söröztünk, beszélgettünk, persze szó esett arról is, hogyan érzik magukat nálunk. Az első korsónál azt mondták, nagyszerű hely, szép ország, szép nők, azután a harmadiknál fellazultak, és a tanár óvatosan puhatolódzni kezdett. Ugyanis több mint fél éve van itt, de nem ért valamit. Igazán örülne, ha elmagyaráznám. Mi az oka annak, hogy itt mindig mindenki meg van sértődve? Belekezdtem, azután belezavarodtam. Hiszen fogalmam sincs. A levegőben lehet valami.

 

Mostanában elég ritkán járok el otthonról, így azután eseményszámba megy, ha mégis. Március egyebek közt a díjak hava is. Most osztották az Artisjus-díjakat, én laudáltam az idei kitüntetettet (micsoda szó: kitüntetettet) Várady Szabolcsot, és újraolvastam tavalyelőtt megjelent válogatott kötetét. Szép, szikár, pontos és mégis felemelően játékos, vibrálóan szellemes. Az életmű, amiben nincs semmi fölösleges - mintha csupa csúcspont sorakozna egymás mellett.

Maga a díj egyébként szoborrá formált violinkulcs - hiszen a legtöbb kategóriában zenészek kapják -, és az egyetlen kakukktojás az irodalom. Tavaly, Fodor Ákos köszöntésekor szóvá tettem az anomáliát, és láss csodát, idén az irodalmi díj violinkulcsból decens Pegazussá változott - azt hiszem, maradandó nyomot hagytam az úgynevezett szerzői társadalom életében.

Talán éppen a Pegazus adta az ötletet, hogy valami effélével kellene megörvendeztetni Závada Palit és Radnóti Sándort, akiknek Kossuth-, illetve Széchenyi-díját egy francstadti étteremben ünnepeltük. Barátnőm áldozatosan vállalta a beszerzést, majd telefonált egy nosztalgikus szocialista maradékot árusító játékboltból: van pléhló szárny nélkül, meg klasszikus, kulccsal felhúzható csipegető csibe, annak van ugyan szárnya, viszont nem egészen ló - most mi legyen? Feloldhatatlan dilemma. A sárga lemezcsibe mellett döntöttünk (drágállottuk a lovat, amit ráadásul felhúzni sem lehetett), ott kapkodták a morzsát a díjazottak asztalán egész este.

Sok-sok ismerős, néhány ismeretlen - az ismerősök túlnyomórészt olyanok, akikkel örömmel ülök egy asztalnál. Mintha felvonultak volna mindazok, akikkel az utóbbi tizenöt évben erről-arról beszéltem, és idén várt-váratlanul egy marok kitüntetés hullt közéjük - Závada és Radnóti díjának igazán felhőtlenül lehetett örülni. Meg Valló Péterének is, aki talán másutt és máshogyan ünnepelt, és remélem megkapta az SMS-emet is: Kossuth és Valló, épp összeilló. Bár talán jobb lett volna, hogy épp összevalló.

 

A Nagy Könyv dübörög tovább, 15-e délután volt a bevezető egyperces filmetűdöket követő nyitóműsor, kifejezetten jól sikerült, Sipos Pali, a főszerkesztő igazán beleadott apait-anyait, és az MTV legismertebb arcai beszálltak mind. A visszhang egészében szintén pozitív, bár persze az fölényes fanyalgásokat nem lehet kikerülni, például a Népszabadságban megjelent jegyzetet, mely szerint "félő az is, ismét azok a könyvek, szerzők kapnak ingyenreklámot, amelyek nem szorulnak rá, mert ha még olvasnak az emberek, őket olvassák: Micimackót, Rejtőt, Tolkient, Douglas Adamsot, García Márquezt. Bár van még idő a szavazás végéig. De aztán ne csodálkozzunk, ha Ken Follett vagy Rowling dobogós lesz."

Szerintem aki öt percig gondolkozik a dolgon, nem fog csodálkozni. Bizony, ha egy játék tétje nem az, hogy a kifinomult irodalmi ízlés mit tart értéknek, hanem az, hogy mi jut el az olvasók tömegeihez, mire adják szavazatukat azok, akik veszik a fáradságot, hogy véleményt nyilvánítsanak, akkor megeshetnek ilyen a jegyzetíró által fenyegetőnek vélt kisiklások. És sem Rowling, sem Follett nem a legrosszabb eshetőség - tökéletesen függetlenül az én személyes ízlésemtől. Van náluk ártalmasabb is, kül- és belföldön egyaránt. Milyen jó lenne, ha ezt is észlelné a jegyzetíró.

A Nagy Könyv-szavazás mindenesetre képet fest majd arról, hogy valójában mit olvasnak az emberek, vagy legalább arról, miként szavaznak, ha arra kerül a sor, ad absurdum arról is, ki hogyan "kampányol" - hiszen a mai magyar íróknak és értelmiségieknek is kezében a lehetőség, hogy tegyenek valamit saját könyvükért, vagy szót emeljenek olyasmi mellett, amit értékesnek, fontosnak tartanak. Ha ezt nem teszik, mert rangjukon alulinak vagy ízlésüktől távol állónak vélik, akkor nem is formálják a köz játékát, és ezzel átengedik a vezényletet másoknak. Ez kár lenne - bár persze sokkal kényelmesebb. És tudomásul kell venni, a játék középpontjában ezúttal nem az író, hanem az olvasó áll - most őt kell megnyerni, nem az ítészeket.

Majd meglátjuk. A honlapon látványosan nő a szavazók száma, és még csak most indul a képeslap-özön. Áprilisra, a könyvfesztivál idejére elkészül az első százas lista, és onnan élesbe fordul a játék.

 

Oly sokan oly sok mindent elkövetnek, hogy élvezhetetlenné tegyék számomra a márciust. De akkor is csodálatos. Nem engedek a márciusból. Talán bizony ne éljen?!