A Mozgó Világ internetes változata

A részeg oroszok mindenáron játszani akartak,

így lett, hogy olyan 13 év után újra érintkeztek

az ajkaink, persze nem lett smaci, de majdnem.

Azt hittem, győztem, és miközben játszottuk a

szerelem szobrát, the sztatyu of láv, you know,

már a következő lépésen gondolkoztam, hogy

is kell erről a poros házibuliról feltűnésmentesen

lelépni, van-e otthon koton, ettem-e hagymát.

Mosolygott, de lehet, hogy én mosolyogtam,

és csak olyan ez a nő, mint a visszhang, echóz,

de karácsony után mindegy, átölelt és meleg.

Igyekeztem magam visszafogni, nem kell a smaci,

a mi kapcsolatunk ennél szentebb, mondhatni,

metafizikai, és nem is kell a teste, csak a lelke.

Illetve először a lélek, aztán a hús gyönyöre,

így hazudoztam magamnak, igen, legközelebb

cukrászdába viszem, kuglófot eszünk kakaóval,

aztán megkérem a kezét és ígérem, örökké jó leszek.

Pedig csak revansot akartam, kicsinyes vendettát,

ő meg nem nézett rám, és elszállt felettünk az idő.

 

 

Szóval, nem akarom, hogy rongyembernek higgy,

csak a vágy bizonytalan tárgya kimozdít az emlékezet

már-már biztosan rögzített fogaskerekei közül,

ahogy valamikor régen tétováztam a cukrászdában,

hogy két csokigombócot vagy hármat kérjek,

és a tejszínhab még szóba se jött, nahát, látod,

már akkor baj volt, azóta csak a mimikám fejlődött,

profin nyomom a magabiztost, a járásom is laza,

mintha már nem az volnék, aki voltam, mintha valaha

nem szerettelek volna olyan sűrűn, olyan töményen,

mint a csokifagyit és a tejszínhabot, meg az édes

tölcsért, és a múlt csak nevetség és cinkosság

szabad vegyértékekkel rendelkező ismeretlen féme

volna, hőre lágyul és könnyen ötvözhető, én marha,

egyszóval, sok-sok év után azt hittem, hogy nincsenek

véletlenek, és ha visszatérek, visszatérsz te is,

de nem sejtettem, hogy jön mindezzel a csokifagyi,

a dacos hallgatás, egy régi arcra adott pavlovi

reflexek, ez az elrontott bocsánatkérő vers,

meg az, hogy helyetted véletlenül mást hívok randira.