Útjaink

Mert mindegy, hogy taxiban ülsz, utasra várva,

s feléd görgeti, tolja tömegét a járda,

vagy óvatlanul a hídon sávot váltasz,

s összerezzensz, mint kutyád, ha rákiáltasz,

vagy munkába indulsz a megszokott közönnyel,

fiadra szólva: "apádtól köszönj el!",

vagy a buszon szerelmet idéz egy illat,

mi rég a végtelen hóesésbe illant,

vagy asztalra kiöntött kulcsaid számolod,

hány ajtó mögött terül el otthonod,

vagy az esti félelem zuhany alatt állva,

hogy lassan sodródsz a kiszolgáltatottságba,

vagy halálod elől menekülsz éppen,

csak egy percet még a napsütésben,

vagy kutatod, mit jövőd kristálygömbbe rejtett,

a titkot, hogy a remény végleg itt felejtett,

és valami hirtelen eltörik belül,

mert éveid elvesztek menthetetlenül,

és este az ágyban álmodat várod,

reggelig űzze parttalan magányod,

és egyszerre vagy megalkuvás, jellem,

egymagad akarat egy másik ellen,

és hiszed, hogy még alkudhatsz a sorssal,

mert a jövő napjaidnak ugyanúgy része,

mint ez a kávéscsésze, amiből az imént ittál.

Végül mindegy, hogy ki vagy,

merre, meddig éltél,

csábítottak, vagy űztek a fények,

nem utakat találtál,

útjaid találtak meg téged.

Él benned valami más erő,

egy fiatal, ősi felesleg.

Már ketrece őrzi, de

szemében még a vadon

homályos képei remegnek.

A fogoly

Az induláshoz nem leli partját,

bolyong árnyai közt kőfalának.

A múlt polipkarjai visszatartják,

lélegző fényképe lett önmagának.

Hogy éljen, mindenét vággyá tette,

egy képzelt jelenért újra meg újra,

míg végül hinni nem kezdett benne,

álmaiban a fénnyel összebújva.

Mit keres, végtelen havazás alatt,

már többé sosem vehető észre,

de még hajszolja körbe az akarat,

mielőtt egy új világba lépne.