Búzás Huba
Sippantó-korom regéje
borzadtam - jajj, ne mondja, ez valami agyrém? -
angyalbőrben huszonkarátos mamlaszul
- székelleni tényleg tilos az allén? -
lesvén elméje, lám, miként lazul
- ki látott még ilyen bazárt! -
úgy tűnt, az ezredes bősz tajtékjába fúl,
de nem! egy hétre futkosóba zárt,
csak később robbant, mint a gránát
ezer rapittyra esetetájt,
mikor a lánya lábát
ohétoztam ágaskodón vagy épp hanyatt,
mint némely pap szószékéről, ha rálát
a haranglábra - óh, e lábazat! -
s a tömlöcablakok likán át
kilőttem összes táramat
A szerelem földönfutói
csak nincsen vége már? nem tart hát mégse holtig?
cafrangos esküvés, tűzkígyó sejtelem,
ki tudja - és ha tán? - ki az, ki botlik,
vulkánok izzó könnyit ízlelem
forró amfora-csípején
hideg düh rángatózik át gerincemen
- ki vagy? - hisz nemrég ő is, mintha én...
mi undokítja be mesénket,
miféle szenny, miféle rém?
félelmek nyája béget,
szívében farkas, más bálványok papja hál,
már égetem a száraz venyigéket,
hajlékot lelkem máshol nem talál,
enyészpont csak, elment az élet,
a jövő újszülött halál
Mit tudtok arról ott...
hogy hány éves vagyok? ötszáz vagy néha több is,
mindegy, ne kérdd, oly rém öreg, talán ezer,
pödörnyelvű indáim kedve turpis,
ládd, szertefutnak, mint a vadszeder,
hajtásuk máig fiatal,
hölgyestikét befon, nőszirmot leteper;
elém hegyek loholnak, völgy hasal,
ha ölelem, tölgy beleroppan,
nem héjakút, futó fagyal,
az irtást rég befolytam...
mit tudtok arról ott a távol tornyokig
füstködbe fulladt megapoliszokban,
hogy erretájt - bár billiomodik
a nyár - virágokba borultan
bennem a lélek újhodik