Tábori Zoltán
Teszkóláz
Pete Tamás 45 éves kazánszerelő 2004. december 24-én, szenteste reggel telefoncsörgésre ébredt. Az apja hívta Dunavarsányból.
- Gyerekek, nincs kedvetek lejönni? - hadarta az öreg. - Itt szakad a hó, a kert aljában már térdig ér, a kölykök biztos élveznék.
A telefon az előszoba végében volt. Tamás a zsinórt maga után húzva a konyhába ment, kinézett az ablakon. Ónszürke reggel volt. Hónak nyoma se látszott se égen, se földön.
- Nincs hóláncom - mondta. Egy szavát se hitte az öregnek; májusban például azzal hívta le őket, hogy tele a határ gólyával, a napot is eltakarják, és amikor leértek, közölte, hogy a gólyák már elmentek.
- Az utak szárazak - mondta az öreg Pete. - Csak mifelénk havazik, azt a pár kilométert hólánc nélkül is megteszed.
Tamás nem akarta, hogy az apjának sokba kerüljön a hívás.
- Még alszik mindenki - mondta. - Megbeszéljük, aztán visszahívlak.
Visszavitte a telefont a helyére, és felöltözött. Nem tudott haragudni az öregre ezekért az átlátszó trükkökért. Végtére is, az egész csak harminc kilométer, és ha lent vannak, az öregek körbeugrálják őket. Most például biztos kimennének a kertbe (ahol természetesen már elolvadt a hó), és a gyerekek választhatnák ki, hogy melyik tököt süssék meg. Niki és Márk imádják két öreget. Niki még kiskorában egyszer így kereste a becéző szavakat a nagymamájára: "Mami kedves... Mami drága... Mami édes... Mami teszkó!" És különben is, nekik köszönhetnek mindent. Amikor összeházasodtak, a két öreg befogadta őket, és amikor a gyerekek nagyobbak lettek, önzetlenül átadták nekik a lakást, és kiköltöztek a dunavarsányi horgásztanyára.
- Ki volt az? - szólt ki a hálószobából Erika.
- A fater. Azt akarta, hogy menjünk ki.
- Akkor inkább a Teszkóba menjünk.
- Majd megbeszéljük. Leugrok a postáért.
A postanézés Pete Tamás számára az utóbbi tíz évben egészen mást jelentett, mint egykor. Gyerekkorában még az újságért szaladt le izgatottan. Az öreg Pete a Népszavát járatta, de őt az egészből csak az utolsó oldal bal alsó sarka érdekelte, a folytatásos képregény. Ezt ki is vágta. A szekrény alján talán még ma is megvan az Egri csillagok, A kincses sziget meg a többi spárgával összefűzött, agyonlapozott saláta. Aztán kinőtt a képregényekből, már leveleket várt, kimódolt női kézírással, pontok helyett kis körökkel. A rendszerváltozás után azt csak várta, hogy ne jöjjön semmi. Csekk, hivatalos levél, felszólítás, elmaradás, bírság, pótdíj. Egyáltalán semmi. Újság se: az öreg Pete röviddel a rendszerváltozás után lemondta az előfizetést. Nem politikai okokból, hanem mert megdrágult. És megdrágult az élet is. Volt egy időszak, amikor tényleg nem jött semmi. Az égvilágon semmi. Aztán elkezdték bedobálni a postaládákba a reklámújságokat. Elárasztották velük a lépcsőházat. De Tamás nem miattuk járt le postát nézni. Mindig is dolgozott benne valami furcsa kiválasztottságérzés, ami az utóbbi időben fölerősödött. Ösztönös önvédelem, hogy neki baja nem eshet. És ennek az egyik legfőbb visszaigazolása a postaládája.
A postaládák a tízemeletesük földszintjén borzasztó állapotban voltak. Tamás munkába menet és munkából jövet mindig megnézte, hogy az övékét nem feszítették-e fel, nem füstölték-e össze, gyújtották fel, tépték le, nyomták be, belezték ki, firkálták össze. Csak néhány maradt sértetlen. Talán tíz a kilencvenkettőből.
- Nekünk jó fekvésű postaládánk van - szokta mondogatni, ha nagy ritkán vendégekkel jött, és elhaladtak a háborús övezet mellett.
A liftbe két emelettel lejjebb beszállt a Hullmann. Tamás nem szerette azokat a lifteket, amelyek útközben megálltak. Sokszor megálltak potyára, az ajtó előtt sehol senki, de ez még a jobbik eset, mert gyakran beszállt valaki, akivel Tamás nem szívesen liftezett. Hullmann olyan közepesen ellenszenves fickó volt. A kutyáját vitte le sétáltatni. A dög izgatottan toporgott, szaglászott az ajtó előtt.
- Na, hova lesz a kirándulás?
- Csak a postáért megyek le.
- Nem úgy értem. Papa-mama, vagy egy kis bevásárlókocsi-tologatás?
Tamás nem tudta, mit mondjon, vállat vont. Hullmannék alattuk laktak, ugyanazokba a szellőzőkürtőkbe szellőztek. Akár hallhatta is, amit ő és Erika beszélgettek.
Leértek a földszintre. A kutya hiába ellenkezett, Hullmann elkísérte Tamást a postaládákhoz. Tamás két dolgot látott már messziről. Azt, hogy az övékkel minden rendben, és hogy kettővel odébb a Kelemenékéből egy mocskos kartonlap áll ki.
Hullmann postaládájából hiányzott a zár. Az ajtócska egyik sarka felhajlott, mintha sportkocsi spoilerja lenne. Hullmann megfogta, fölemelte, kivette a reklámújságot. - Szupermarkec - mondta megvetően, és a lépcső alá hajította, ahol a hajdani vizes díszmedence homokjában csikkek ezrei hevertek.
A kutya félreértette a dolgot, rohant, a szájában hozta vissza az újságot.
- Hülye! - mondta Hullmann, aztán Tamás felé fordult. - Tisztára mint a feleségem. Mindig ezzel jön, dugdossa az orrom alá, mi mennyivel olcsóbb a szupermarkecban. Aztán elmész, tologatod a bóvlikocsit, és a pénztárnál azt veszed észre, hogy a fél fizetésedet elköltötted olcsóbbnál olcsóbb holmikra. Végy egy egész pakk kólát, mi történik? A gyerekek vérszemet kapnak, és gyorsabban fogy. Drága kísérletek ezek!
Tamás a szeme sarkából a Kelemenék postaládáját nézte. Kétoldalt és lent, a réseken keresztül valami barna, sűrű folyadék csorgott az alatta és mellette levő postaládákra, le a földre.
Hullmann vagy nem vette észre, vagy nem törődött vele.
- Amit múltkor meséltem neked, az nem jó trükk - mondta. - Tudod, hogy odanyomod az asszony kezébe a különbözetet, amikor azzal jön, hogy a szupermarkecban mi mennyivel olcsóbb. Csak vérszemet kap. Én most azt csinálom, hogy átvállaltam a nagybevásárlást. Útközben, hazafelé, kocsival! Kapiskálod már?
Hányadék vagy megsavanyodott bableves, állapította meg Tamás. Biztos Hullmann is érzi, csak nem szól. Nem nagy ügy. Ha ürüléket töltöttek volna bele, arra valószínűleg tenne megjegyzést. Tamást bosszantotta, hogy nem jut eszébe a kutyás férfi keresztneve. Hullmann... Mi is? Gábor? A postaládáján csak ennyi volt feltüntetve: Hullmann.
- Úgyhogy most azt csinálom - emelte fel a hangját Hullmann -, hogy hetente egyszer elszabotálom a bevásárlást. Azt mondom: nem volt, elfelejtettem, satöbbi. Tudod, mennyit spórolok ezzel? A szupermarkec, mondjuk, tíz százalékkal olcsóbb, de én azzal, hogy hetente egyszer hol ezt, hol azt nem veszem meg, tudod, hány százalékot spórolok?
- Tizennégy egész hármat - mondta Tamás.
Hullmann egy pillanatra meghökkent, meg is akadt, mint aki utánaszámol. A kutya szűkölni kezdett.
- Na jó, legyen tizennégy, és vegyük hozzá, hogy minden második héten kétszer felejtek el valamit, az már több mint húsz százalék! Húsz százalék spór szupermarkec nélkül! Próbáld ki te is!
Dzsekije zsebéből nyakörvet vett, és rácsatolta a reszkető állatra.
- Na, kellemes ünnepeket!
- Kellemes ünnepeket.
Tamás kinyitotta a postaládáját, de közben a Kelemenékét nézte, ami eddig ugyanolyan "jó fekvésű" volt, mint az övék, és most itt bűzölög. Ez azt jelenti, hogy a Kelemenék válnak. Vagy majd csak ezután fognak. Lehet, hogy az egyik még nem is tud róla. Csak majd ha lejön, és meglátja ezt a válási értesítőt.
Tamás megborzongott. A szennytöltő közel járt hozzá, de nem őt választotta. Nem ő az, akitől elválnak. Az ő szekrényébe ebből az egészből egy csepp se jutott.
Kivette a reklámújságot. Teszkó, állapította meg. Kicsit bízott benne, hogy az utolsó napon még jön egy karácsonyi üdvözlőlap. De nem jött semmi.
A Teszkó parkolója zsúfolásig tele volt. Tamás tett két kört az öreg Skodával, de minden kiálló autó helyére kétszer annyian pályáztak. A család a második kör után kezdte megelégelni a dolgot.
- Kicsit gyorsabb vagy, ezt most elcsíphettük volna! - szólt Erika.
- Az ott mért nem volt jó? Az ott mért nem volt jó? - nyafogott a kamasz lány, Niki.
Volt, ahol valóban megállhatott volna. De túl távol nem akart, mert utálta a hosszas tolicskázást az örökké félrehúzó bevásárlókocsival. És a kocsitárolók közelében sem, ahol hajléktalanok cirkáltak. Nem lehet lerázni őket, mindenáron vissza akarják vinni a bevásárlókocsit a benne lévő százasért.
- Állj, állj! - kiabált Márk. - Ott egy üres!
- Az a rokkantaknak van - magyarázta Tamás. - Ha beállunk, megbüntetnek. Mi nem vagyunk rokkantak.
- Mi nem, de a kocsi - mondta Erika. - Múzeumban lenne a helye. Múzeumkórházban. Ott is az elfekvőben.
A két kamasz hátul felnyerített.
Tamásnak kezdett elege lenni a dologból. Lehúzta az ablakot, megállt, körbekémlelt. A legleleményesebb autósok a kijáratnál lestek a teli bevásárlókocsival távozókra, és lassú menetben követték őket a parkolóhelyükre. A feltorlódott kocsiktól dugók alakultak ki. Valaki dudált. Percekre elszabadult a pokol, nyomta mindenki, mint az őrült.
- Na mi van, öreg, nincs hely? - szólt rá egy fekete dzsekis, zömök, kopasz fiatalember a harmadik kör közben. - Őrzött parkoló nem érdekel?
És keresztülmutatott az áruházi parkolón, ahol az utca túloldalán, földszintes-egyemeletes házak közt táskás falú kocsma állt, ajtaja felett cégtáblával: IGYÁL BETYÁR.
Tamás nem szívlelte ezeket a kigyúrt figurákat, magában csak erőművészeknek hívta őket, de azért odamosolygott.
- Úgy nézünk ki, mint akiknek fel akarják nyomni a verdáját?
- Ne humorizálj ezekkel! - sziszegte Erika.
Az erőművész vállat vont.
- Felőlem keringhetsz napestig.
Egyesben döcögtek tovább.
- Ott jön valaki bevásárlókocsival! - szólt Erika. - Tapadj rá!
Tamás indexelt, de nem tudott bevágni a bevásárlókocsi mögé, mert elállták az útját.
- Nem látsz, te baromarcú?! - üvöltöttek ki egy nagy, fekete Mitsubishiből.
Tamás elvörösödött. A kocsiban csönd lett. Az addig hátul egymást szekáló két kamasz is elnémult. Tamás indexelt, félreállt.
- Na jó! Szálljatok ki, szerezzetek kocsit, majd megyek utánatok.
- Köszi! - visítottak a gyerekek.
- Na, faszikám, még mindig semmi? - szólt rá másodszor is az erőművész, aki a társával együtt jött vissza a kocsma felől. - Add a kulcsot, menjél vásárolni, gond egy szál se.
- Mennyi? - Tamásnak esze ágában se volt üzletelni velük, egyszerűen csak kíváncsi volt.
- Látjuk, csóró vagy, neked egy ezresért megszámítjuk.
- Mennyi?! - hüledezett Tamás. Idegességében túlságosan fölengedte a gázt, és a Skoda lefulladt. Nyúlt az indítókulcshoz, elfordította, de csak egy kattanás hallatszott. Az indítómotor meg se nyikkant. Másodszor is indítózott: újabb üres kattanás. A harmadik kattanást már nem hallhatta, mert mögötte felharsogtak a dudák.
- Kuss legyen, hé! - kiáltott az autósor felé az erőművész. Intett a társának, és tolni kezdték a Skodát. - Kormányozz, faszikám!
Tamás megsemmisülten ült a vezetőülésben. Nem értette, mi történt. Túlmelegedett volna a motor a sok araszolásban? Az aksival nem lehet baj: ahogy jön a tél, mindig felviszi a lakásba, az öreg Pete is így csinálta, minden ilyesmit eltanult tőle, az aksit télen mindig felvinni, a cipőbe estére sámfát tenni... Ösztönösen a cipőjére bámult. Azzal sincs semmi baj.
- Kormányozz, faszikám!
Felpillantott.
- Balra! Szedd alá!
Kiértek a parkolóból, rákanyarodtak a nagyáruház melletti utcára. Tamás azt hitte, be akarják tolni. A sebváltót kettesbe tette, és kinyomta a kuplungot. De a két erőművész nem gyorsított fel. Komótosan tolták a Skodát a kocsma felé. A járda mellett legalább nyolc-tíz kocsi parkolt, de a bejárat közelében volt egy hely.
- Szedd alá! Állj oda be! Tekerd, tekerd! Most egyenesbe!
Gépiesen engedelmeskedett. Ahogy megállt, és behúzta a kéziféket, hirtelen kijózanodott. De addigra a két erőművész már ott állt szorosan az ajtó mellett.
- Öt rongy - mondta az, amelyik eddig is beszélt. - Ide az öt rongyot, és megtolunk. Ha akarod, most, ha akarod, vásárlás után.
Ötezer forint! Több mint egynapi keresete. Négy öreg kazán kipucolása, beüzemelése. A korom beeszi magát a körme alá, a körömágyába. Erika nem tudja, hogy esténként azért mosogat olyan szívesen, mert utálja a fekete körmeit, és a mosogatóvíztől úgy-ahogy kiáznak. Ötezer forint... Négy átkozott, rohadt bojler, szénporos rézlamellák. Tíz óra keserves meló. Ezek meg öt perc alatt megkeresnék.
- Inkább felejtsük el - mondta. A torka olyan száraz volt, mintha egy gőzhajó kazánjának lamelláit pucolta volna reggel óta drótkefével. - Nem vagyok én olyan gazdag ember.
- Na és ezt hogy képzeled? Foglalod nekünk a helyet ingyen?
- Valamit megnézek a motorban, és már megyek is. Reggel raktam be az aksit, valószínűleg nem jól húztam meg a sarukat. Egy perc, és eltűnök.
- Te innen addig ki nem szállsz, köcsögöm, amíg le nem perkálod az ötöst. És ha szívatni akarsz bennünket, kihúzunk, és kirázzuk belőled a lóvét.
Meggörnyedve, fenyegetően bámultak be az ablakon. Két tagbaszakadt erőművész. Tamás megsemmisülten ült. Mondja azt, hogy a feleségénél van a pénz? Azzal nem ér semmit. Mondja azt, hogy az előbb még csak ezer forintról volt szó? Ezer forint is sok. Elvetette. És még jött pár ötlet. Elvetette mindet.
- Na, mi lesz? Nem érünk rá, köcsögöm! Magadtól előveszed a tárcád, vagy megkeressük?
Tamás már ezerszer megbánta, hogy lehúzta az ablakot. A kabátja zsebébe nyúlt, de nem a tárcáját vette elő, hanem a mobiltelefont.
- Hívom a rendőrséget.
Tartott tőle, hogy kitépik a kezéből, de ennek pont az ellenkezője történt. Kicsit hátraléptek.
- Mit mondasz nekik, köcsögöm? - A bőbeszédű az áruház felé intett. - Látod a kamerákat? Vissza lehet nézni, ahogy toljuk a szar csotrogányodat, te meg szépen idekormányzod. Magadtól.
Tamás meghökkent. Aztán azt mondta:
- Maguknak itt nincs joguk parkolási díjat szedni.
- Azt nem is szedünk. Csak a beállásért kapunk egy kis jattot. Meg a kocsitolásért. Tudod, köcsögöm, hányat feltörnek a parkolóban? Itt meg egyet se. Hívd csak a zsarukat. Meglátjuk, kivel lesznek jóban.
Tamás eltette a telefont, feltekerte az ablakot. Bezárkózzon? Estig mégsem ülhet itt. Vett egy nagy levegőt, kiszállt. Fél fejjel volt alacsonyabb amazoknál. Fölébe tornyosultak.
- Húzkodod a gyufát, köcsögöm?
Így csak egyszer érezte magát az életben. Pár éve, egy februári napon, Szabolcsba kellett kimennie kazánt beüzemelni. Tiszta jégpálya volt az út. Összevissza csúszkált rajta, de valahogy mégis megérkezett. Isten vele volt. Eszébe jutott a jó fekvésű postaládája. Hogy neki baja nem eshet.
- Csak megnézem az aksit.
Hátat fordított nekik. Az akkumulátor mellett ott volt a kilences villáskulcs. Meghúzta a csavart mindkét sarun, lecsukta a fedelet, aztán visszaült. Ráadta a gyújtást. A töltés- meg az olajnyomáslámpa felpiroslott, az indítómotor vinnyogni kezdett.
Hirtelen gyors egymásutánban a kocsi kétszer megdöccent. Felnézett. Az erőművészek elölről és hátulról ütközésig ráálltak. Két böhönc kocsival. Az elülső terepjáró volt, a hátsó legalább kétezerhatszáz köbcentis, ötméteres benzinfaló. Tamás hátrabámult a szélvédőre. Kék rokkantbiléta volt odahajítva az ablakba.
Kiszállt, lezárta a kocsit. Azok is ugyanígy tettek.
- Na, most mi lesz, faszikám?
Tamás a "köcsögöm"-ből való előléptetést fél győzelemnek vélte. Úgy döntött, átveszi a kezdeményezést. Karácsony van, estig nyilván ők se akarják húzni a dolgot.
- Azt csináljuk, hogy fogok egy papírt, és leírom, hogy mennyit vagyok hajlandó kifizetni. Egy másik papírra ti is leírjátok, hogy szerintetek mennyi jár nektek. Aztán összevetjük. Ha többet írtok, nincs üzlet. Ha kevesebbet, akkor szó nélkül kifizetem az ajánlatomat.
Értetlenül néztek.
- Hogy? Miket zagyválsz itt össze?
- Vigyáznotok kell, hogy túl sokat ne írjatok, mert akkor ugrik az üzlet - folytatta zavartalanul Tamás. - Azt javaslom, nullát írjatok, mert azzal valamennyi pénz biztos üti a markotok. Lehet, hogy csak kis pénz, de biztos pénz.
Egymásra néztek.
- Nem kéne behúzni neki egy jó nagyot, hogy észhez térjen? - kérdezte a bőbeszédű a hallgatagot, de az ezúttal se nyitotta ki a száját, csak hunyorgott. A bőbeszédű erőművész visszafordult Tamás felé, galléron ragadta. - Mi az, hogy nincs üzlet? Alkudozni akarsz velünk, te szarházi?!
Már a másik is fogta. Tamás félt, hogy a következő pillanatban valamelyik a kettő közül beletérdel az ágyékába. Megpróbált bátornak látszani.
- Tudjátok, vesznek a kamerák - mondta halkan. - Vigyetek a főnökötökhöz.
Kicsit maga is elcsodálkozott, amikor eleresztették.
- Te akartad - mondta a bőbeszédű erőművész. - Csak meg ne bánd, köcsögöm.
A kocsma homályos, sötét hely volt. Hat ócska asztal állt benne, mindegyik mellett két-három rozoga szék, két könyöklőpult, hozzá magas, vaslábú bárszékek. Odabent csak a csapos tartózkodott, meg három pohara fölé roskadt, magányos alkoholmunkás.
- Az Oli hol van? - kérdezte a bőbeszédű a csapostól.
A csapos kancsal, borostás, ötven körüli férfi volt.
- Mindjárt jön a Baloggal.
Azok ketten kikértek két pohár sört. Tamás a háttérben maradt, aztán fél perc múlva leült az egyik asztalhoz az ablak mellé. Az erőművészek nem törődtek vele. Sőt talán öt perc se telt el, megitták a sört, kimentek. Tamásra rá se néztek.
Tamás ezen először meghökkent, de aztán rájött, hogy tehetetlen. Nem tud kiállni a Skodával. Kibámult az ablakon. Az utca túloldalán ott volt az áruház. Erika és a gyerekek már régóta benn vannak. Fel kéne hívni őket. De fogalma se volt, mit mondjon. Hagyják itt a kocsit, menjenek haza busszal? Aztán majd eljön érte holnap? Holnap, karácsonykor tán csak nem lesz nyitva ez a csehó. De ki tudja, milyen állapotban találná holnap a Skodát. Már ha megtalálná.
Aztán az jutott eszébe, hogy úristen, ezek közben telepakolják a bevásárlókocsit. Nincs ott, hogy rájuk szóljon, tegyék vissza ezt is meg azt is. Ezek képesek lesznek elkölteni minden pénzt. Nyakló nélkül. Az utolsó fityingig. Pedig arra most még szükség lehet.
Felállt, odament a pulthoz, kért egy kólát.
- Kólát? - csodálkozott a csapos. - Igyon inkább egy fröccsöt.
- Jó, akkor adjon egy fröccsöt. Kisfröccsöt.
Lassan kortyolgatta. Közben a képeket nézte a csapos háta mögött. A Fradi országos bajnokságot nyert focicsapata 1977-ből. Aztán két fotó a csaposról: az egyiken a két kezében tart egy négy kiló körüli pontyot, a másikon botról lógat egy nyolcvan centi körüli csukát. A fotók körülbelül tíz évvel ezelőtt készülhettek.
- Időt nem mondott az Oli, hogy mikor jön? - kérdezte Tamás a csapost.
- Azt nem, de csak ide mentek, a Baloghoz. Mindjárt itt lesznek.
Tamás felhajtotta a kisfröccsöt, fizetett. Eldöntötte: lelép, megkeresi Erikát, hátha Erikának van valaki rendőrfeleség ismerőse. Vagy jogászfeleség ismerőse. Esetleg biztonságiőr-feleség ismerőse. Erika orvosasszisztensként dolgozott, a Teszkóban is mindig mindenkivel összefutott. Hátha valaki segít.
- Nem tudom, lesz-e időm megvárni az Olit - mondta. Az ablakon keresztül meglátta a hallgatag erőművészt a parkolóban, amint tőle egészen szokatlanul nagyban magyarázott valamit egy jól öltözött nőnek. A bőbeszédű nem volt sehol. - Talán egy óra múlva visszajövök.
- Addigra biztos itt lesz - jelentette ki a csapos. - De most már tényleg bármelyik percben megjöhet a Baloggal. A lábak már itt vannak. Nagy buli lesz!
A fejével a helyiség túlsó sarka felé intett, ahol a vécéajtó közelében egy kopott biliárdasztal állt. A biliárdasztal előtt három vaskos, sötét tárgy hevert. Faragott, kurta faoszlopoknak látszottak.
Tamás csak egy pillanatra nézett oda, és már indult is volna kifelé, amikor kivágódott az ajtó, és egy kisebb csapat ember özönlött az ivóba. Valami nagy, nehéz tárgyat hoztak, az arcukat nem is lehetett látni, mert egészen föléje görnyedtek. Szutykos dzsekit viseltek, rajta felirat: MIAMI BEACH, NEW YORK RANGERS. Zsírpecsétes farmernadrágjuk foszladozott, ócska sportcipőjük hasadékain kikandikált mocskos zoknijuk. Öten voltak, sietve hozták a pokrócba bugyolált terhet, a pulthoz érve már kanyarodtak is a biliárdasztal felé.
Mögöttük két férfi lépdelt. Az egyik hosszú, őszes, hátranyalt hajú, hatvan körüli. Vörös, gutaütéses képe volt, egészen keskeny, szürke bajusza mintha rajzolva lett volna, a keze feltűnően remegett. Tamás megsaccolta, hogy ő lehet a Balog, mert az Oli csakis a másik lehetett, a körülbelül harmincöt éves, bőrdzsekis, rózsás képű ficsúr. Fekete, sörényszerű frizurája volt, a szája csücsörítésre állt. Tamás jól ismerte a fajtáját: az ilyeneknek sosem elég meleg a víz, ami a bojlerből kifolyik.
Az ajtó máris újra kinyílt, és megjelent a két erőművész. A szemükkel Tamást keresték, és amikor meglátták, felemelt mutatóujjukkal célba vették.
Közben a hordárok lerakták a pokrócba takart csomagot, a Balog odalépett, és áhítatos mozdulattal kitakarta. Megfeketedett faasztal aljának látszott. Az emberek nekiálltak belecsavarni a kurta, oszlopszerű lábakat.
- Na, mindjárt zenélni fog a Jézuska! - mondta Oli, és mindenki harsányan nevetett. Oli elégedetten körülnézett, és meglátta Tamást.
- Ki ez a fasz? - kérdezte a mellé felzárkózó két erőművészt, de közben nem vette le a szemét Tamásról. Az egyik kezét lassan a dzsekije zsebébe süllyesztette.
- Csak egy teszkós sneci - magyarázta az erőművész. - Idetoltuk a bedöglött kocsiját, és most nem akar fizetni.
A háttérben végeztek a lábak becsavarásával, és nagy hórukkolással felállították az instrumentumot. Most már látszott, hogy micsoda. Cimbalom.
- Na de miért nem akar fizetni?
- Sokallom az ötezret - mondta Tamás.
- Sokallod az ötezret - ismételte meg Oli. - Mit gondolsz, Balog úr mennyiért cimbalmozik nekünk? Na? És te sokallod az ötezret.
A terem végében az őszes, idős ember két cimbalomverőt meg egy kisméretű gyertyakulcsra emlékeztető eszközt vett elő, majd reszkető kézzel hangolni kezdett.
- Szóval sokallod az ötezret. Akkor legyen inkább százalék. Mondjuk, harminc százalék. Szedjétek el a pénztárcáját. Ami van benne, harminc százalék a tiétek.
Az öreg hátul lejátszott pár futamot, és hozzá énekelt is: "A horgosi csárda ki van festve..." A két erőművész megragadta Tamást, aki közben kétségbeesetten számolt: mennyi lehet a pénztárcájában, és annak mennyi a harminc százaléka. Vissza tudnak adni ezek egyáltalán?
- Ne itt, barmok! - sziszegte Oli. - Vigyétek hátra.
Tamás arra gondolt, hogy ilyen piti gengszterek előtt talán nem is kell hősként viselkedni. Talán könyörgőre kéne fogni. De aztán igyekezett megőrizni a méltóságát. Megfeszítette magát. A gondolatai megint összekuszálódtak, filmélmények tolultak fel benne, le kellene köpni őket, de most, vagy csak ha többet vesznek el a harminc százaléknál? Hátracsavarták a karját.
Ekkor megszólalt a mobilja. Cirip-cirip, ciripelt élesen. Ez meglepte. Tegnap még ködkürt hangja volt, és most ez a cirip. Márk szokta átállítgatni. Ezek szerint már meg se kérdezi, szabad-e.
A kocsma elnémult. Még Balog úr, a cimbalmos is abbahagyta.
- Hadd vegye fel - mondta Oli.
Eleresztették. Tamás megrázta magát, elővette a mobilt. A kijelző Erikát írta ki, de a hang, aki beleszólt, Nikié volt.
- Apu, már mióta itt állunk, anya nem hagyja, hogy vegyünk bármit is, legalább egy nacit hadd vegyek!
Az egész kocsma tisztán hallotta. Tamás értetlenül meredt a kezében a készülékre.
- Naci? Mi az a naci? - kérdezte.
- Nadrág - mondta a hallgatag erőművész.
Oli teli szájjal vigyorgott.
- Mondd neki, hogy vegye meg nyugodtan! - parancsolt Tamásra. - Egyszer van karácsony!
A kocsmában megint kitört a nevetés.
- Engedjétek el - intett Oli az embereinek. Aztán Tamásra biggyesztette az ajkát. - Tűnj innen!
Tamás visszahajtott az áruházi parkolóba. Elsőre talált üres helyet. Az ünnepi tömeg apadóban volt.
A főbejáratnál a fia rohant oda hozzá.
- Apa, képzeld, anya szerzett egy Teszkó-érmet! Többet nem kell százast dugdosnunk, ez a kocsiba való! Hát nem gyönyörű?!
Fehér zománcos fémérme volt piros-kék felirattal, a hátoldalán stilizált bevásárlókocsival. Tamás rábámult, és a postaládájára gondolt.
- De - mondta. - Mázlisták vagyunk.