Vegyétek és egyétek!
Carlos Saura gyönyörű Carmen-filmjében, a csábítás tetőpontján a lány azt mondja szerelmének: "Egyél meg!" Apokrif mozzanat, hiszen az eredeti dráma szövegében ilyen mondat nem szerepel. Mégis nagyon a helyén van, különösen, ha belegondolunk Földényi László Goya-esszéjének (A lélek szakadéka) makacsul visszatérő motívumába, a szexus és az evés/megevés mélylélektani alapú összekapcsolásába. "Vegyétek és egyétek, ez az én testem!" - mondta Jézus az utolsó vacsorán a kenyeret megtörvén tanítványainak. Frivol ötletnek, mi több, értelmezői önkénynek minősülhet a testi szerelem és a hitben való misztikus egyesülés jelképes aktusa között párhuzamot vonni, de mentségünkre szolgáljon, hogy áhítatteljes barokk oltárok is felidéznek hasonlóan kétértelmű képzeteket. Bernini Szent Teréz extázisába nem csak a kései utókor látja bele ezt az érzéki ambivalenciát. Egyelőre elég is ennyi az analógiás mutatványokból, hisz voltaképpen Csurka Eszter újabb munkáinak egy ikonográfiai értelemben koherens csoportját kívánjuk bemutatni. Kezdjük egy performansz fázisképeivel! Csurka fémvázra kenyértésztából gyúr, rak fel életnagyságú emberi alakot, hogy az így kiformálódó testből annak rendje és módja szerint kenyeret süssön. Ezt azután a verniszázs közönsége elfogyasztja, maga is tevőleges (evőleges?) részévé válva ekképp az alkotás folyamatának. "Ezt cselekedtétek az én emlékezetemre" - mondhatta volna Csurka Eszter a lámpák eloltásakor, mert ne feledjük, színház volt ez a javából. Az alkotó színházi múltja dereng fel azoknak a képeknek a mögöttes tartományaiban is, ahol saját testét fényképezte, modulálta, majd festette át kíméletlen és eksztatikus, baconi gesztusokkal. A szánandó test és esendő lélek szó szoros értelmében önmarcangoló felmutatása mint "exhibíció", mint a közszemlére tétel művészetpszichológiai archetípusa úgyszólván kötelez az összevetésre az úrfelmutatás dogmatikai tézisével és liturgiai gyakorlatával. Az eucharisztia dogmájának szertartásrendi elismétlése ugyanis fennkölt színház, szimbolikus eszközökkel. Isten az írás szerint a maga képére teremtette az embert, de Csurka Eszter alakjainak aligha van közük ahhoz a megistenült emberképhez, amit bizonyos vallásfelekezetekben - végső soron az összetéveszthetőség okán - érdemesnek tartottak betiltani. A ruhátlanság - akár Krisztusé, akár más jelenkori foglyoké - lehet az áldozatstátus jele, lehet a bűn, a prostitúció, de lehet az ártatlanság képi attribútuma is. Csurka "ennivaló" gyerekeket is felvonultat képein, olyanokat, akiknek pőresége idilli, természetes állapot, akárcsak a pogány Árkádia szép henyélőié - ahogyan Ingres nevezte őket. Emberi és isteni egzisztenciának, valamint a kenyér szimbolikus és praktikus jelentésének (nemcsak szentelt ostya, hanem mindennapi kenyér is) összefüggése az antik eredetű pogány-keresztény tradícióban éppoly magától értetődő, mint a gyermek mezítelensége Ámortól a kisdeden át a kettős gyökerű mitológiai családfával rendelkező puttóig. Csurka Eszternél a felhőtlen társas együttlét és a csak az optikával (tulajdonképpen tükörrel) megosztott kínzó magány képei azonos színtartományban jelennek meg. A művész az infantilizálódó konzumvilág brillant színeit használja akkor is, amikor goyai értelemben "fekete képeket" (pinturas negras) fest. Furcsa módon ez a világító kolorit mégsem kelti fel a reklám és a marketing penetráns világából ismerős érzeteket, bizonyára azért, mert célja nem a bármi áron való figyelemfelhívás. A negatívba fordított fotográfia sejtelmes formáit, inverz fényviszonyait Csurka még megtetézi a laborálás titkos alkímiájának változatos effektusaival. Sikerül is evvel igazi misztériummá emelnie a fénytan és a vegytan törvényeiből levezethető egyszerű folyamatokat. A fénykép az ő kezében nem az optikailag korrekt valóságtükrözés lehetséges végpontja, hanem a szuverén víziónak olyan technikai eszköze, amivel a festészet hagyományos műfajai - akt, csoportportré, csendélet - is megvalósíthatók. Derkovits Gyula hol ablakpárkányra, hol lószarral és vérrel mocskolt hóba komponálta azt a karéj kenyeret, ami számára az osztályharc végső tétjének szimbóluma volt. "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!" Csurka Eszter legfőbb leleménye, hogy mindezt képes felidézni bennünk, egy rózsaszínben felnagyított fényképpel, amin látszólag csak az elvágott kenyér szövetszerkezetére élesíti az optikát.
Várkonyi György