Endreffy Zoltán
Energia, etika, politika
Az energiagazdálkodás válsága
Hogy milyen technikai eszközöket használjunk, az sokaknak nem erkölcsi kérdés. Gyalog, kerékpárral vagy autóval közlekedjünk-e, mikrohullámú sütőt, gáztűzhelyet vagy sparherdot használjunk-e: az efféléket a legtöbben célszerűségi és nem morális kérdésnek tekintik. A múlt század hetvenes évei óta azonban sokat hallhatunk a technika által okozott ökológiai problémákról: levegő-, talaj- és vízszenynyezésről, erdőhalálról, klímaváltozásról, erőforrások kimerüléséről, természeti környezetünk pusztításáról. Akik morális szempontokat is mérlegelnek, azok az energiatermeléssel kapcsolatban a következőkre szokták felhívni fel a figyelmet.
Mi, a fejlett országok polgárai, annak köszönhetjük a jólétünket, hogy eszközök óriási tömegei - amelyeket elektromos árammal, benzinnel, földgázzal és más energiákkal működtetünk - az iparban, a mezőgazdaságban, a közlekedésben, a szállításban és a háztartásokban úgy dolgoznak nekünk, ahogyan a rabszolgák, jobbágyok és cselédek dolgoztak uraiknak régebbi korokban. A föld kőolaj-, földgáz- és uránérckészletei azonban végesek, és ha úgy élne a föld egész népessége, ahogy a jómódúak élnek a modernizálódott országokban, akkor néhány évtized alatt kimerülnének a legfontosabb erőforrások, és annyi szennyezőanyag kerülne a levegőbe, a vizekbe és a talajba, hogy lakhatatlanná válna a bolygónk. Legalábbis ezt jósolják az 1970-es évek óta tudós társaságok, amilyen a Római Klub vagy a World Watch Institute.
Az energiaforrások hiányának drámai következményeit alighanem már a mi unokáink is megismerik: nem tudnak majd fűteni, világítani, közlekedni, nem lesz mit enniük, és egyre több eszkimóval egyre többet kell majd háborúskodniuk egyre kevesebb fókáért. Az energiapolitikai szakirodalomban úgy fogalmazzák meg ezt a problémát, hogy mikor érjük el az úgynevezett kitermelési maximumot. Vagyis azt a pillanatot, amikor termelésnöveléssel nem lehet már kielégíteni az állandóan növekvő keresletet, amikor meredeken emelkedni kezd az energiahordozók ára, és háborúk törnek ki a források újraelosztásáért. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint húsz éven belül jutunk el erre a pontra a kőolaj vonatkozásában.
Az energia-szakértők közül a kieső foszszilis energiaforrások helyettesítésére legtöbben az atomenergiával való energiatermelést szorgalmazzák. Jó pár éve azonban világszerte olvad az atomipar népszerűsége, és nem is ok nélkül, mert az atomenergia valóban nem oldhatja meg a világ energiaválságát. Először is azért nem, mert az emberiség mind a mai napig nem tudta kitalálni az atomhulladék biztonságos elhelyezését. Másodszor azért nem, mert politikailag instabil fejlődő és küszöbállamokban nem szabadna létrehozni atomerőművek oly sűrű hálózatát, mint, mondjuk, Franciaországban. Harmadszor azért, mert csak korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésünkre az atomenergia-ipar alapját alkotó uránérckészletek is, csakúgy, mint a kőolaj és a földgáz, és így óriási kockázatok árán is csak ideiglenesen és csak kevesek energiaellátását tudná biztosítani az atomenergia.
De nemcsak az erőforrások kimerülése és a rengeteg káros anyag termelése miatt, hanem a közvetlen veszélyessége miatt sem tartható fenn sokáig az energiagazdálkodás mai rendszere. A mai napig emlegetett csernobili atomkatasztrófa csak tündérmese lenne ahhoz képest, ha eltérített repülőgépekkel vagy másképpen óriás atomerőműveket robbantanának fel muzulmán vagy más hitű terroristák. Hogy az atomterrorizmus mennyire reális lehetőség, azt jól mutatja az "elködösítés" intézkedése, amellyel terrorista légitámadások ellen újabban próbálnak védekezni az Európai Unióban: ha repülőgép-eltérítés történik, akkor a legrövidebb időn belül láthatatlanná kell válniuk az atomerőműveknek.
Jelenleg az energiatermelés - szén-, kőolaj-, atomerőművekben vagy máshogyan - hatalmas központokban történik, ahol az energiát először átalakítják (mondjuk, kőolajból vagy atomenergiából elektromos energiává), majd elosztórendszeren keresztül juttatják el a végfogyasztókhoz. Az óriás erőművek azonban rendkívül kockázatosak, és minél nagyobb egy erőmű, annál súlyosabbak az üzemzavarok és balesetek következményei. Ahol az energiaellátás biztonságán az állam őrködik, ott tartalékkapacitásokkal próbálják szavatolni, hogy esetleges kiesések idején is legyen azért ellátás. Ahol viszont liberalizálták az energiapiacot, ott nincsenek elégséges mértékben ilyen tartalékok, mert ezeket nem nyereséges megépíteni és fenntartani. Aminek következtében olykor hatalmas áramszüneteknek kell bekövetkezniük, mint ahogy nemrég volt is rá példa a neoliberalizmus mintaországában, az Egyesült Államokban.
Az erőművek közül az atomerőműveknek a legnagyobbak a balesetekkel, üzemzavarokkal vagy terrortámadásokkal kapcsolatos kockázatai. E kockázatok oly nagyok, hogy magánbiztosítók nem is vállalják a velük való szerződést. Ezért itt a biztonság nem csekély költségét az összes adófizetőknek kell viselniük. Aminek a nagyságáról képet alkothatunk abból, hogy például Németországban a Kohl-kormány idején két és fél euróba került volna egy kilowattóra áram, ha az árába beszámították volna a biztonságos szolgáltatásnak (az állam által átvállalt) költségeit is. Ez pedig tizenötször annyi lett volna, mint az a 16 eurocent, amennyibe jelenleg kerül egy kilowattóra áram.1
Továbbá mérhetetlenül igazságtalan is az energiagazdálkodás mai rendszere (az egész mai technikai és gazdasági világrenddel együtt). A munkamegosztás mai rendszerében az északi, modernizálódott országok nyerésre, a déli, "fejlődő" országok vesztésre specializálódtak. Aminek következtében a föld népességének nyolcvan százaléka, több mint 4 milliárd ember infernális nyomorban él, elegendő élelem, lakás, tiszta víz, orvosi ellátás, iskolák és elemi higiénés körülmények nélkül, miközben a föld energia- és nyersanyagforrásainak a nagy részét a másik, mesésen gazdag húsz százalék birtokolja. Az ő gazdagságuk egyik legfontosabb forrása pedig épp a bőséges energia- (és anyag)felhasználás: az, hogy az egy főre eső energiafelhasználás a gazdag országokban tízszer annyi, mint a szegény országokban.
Az energiaügy válsága láttán felvetődik a kérdés, nem kellene-e áttérnünk az úgynevezett megújuló energiaforrásokra. Ahelyett, hogy felelőtlenül felélnénk az évmilliók alatt összegyűlt, ám csak korlátozott mennyiségű energiakészleteinket, nem lenne-e bölcsebb dolog olyan energiahordozók használata, amelyek korlátlan mennyiségben és mindennap újból és újból a rendelkezésünkre állnak? Nem lenne-e bölcsebb, ha nem az "energia-takarékkönyv" tőkéjét élnénk fel, hanem a mindennap újból keletkező "energiajövedelmünket" használnánk? Ha fosszilis és atomenergia helyett inkább megújuló energiákra támaszkodnánk? És nem akkor tennénk-e eleget az igazságosság elemi követelményének is, ha fenntartható módon gazdálkodnánk, vagyis úgy próbálnánk kielégíteni a ma élő emberek igényeit, hogy közben nem tesszük lehetetlenné későbbi nemzedékek életét?
Mennyi energiára van szükségünk?
De hogyan biztosíthatjuk a jövőben az energiaszükségleteinket, ha csak húsz évig tartható fenn a mai energiatermelésünk? És voltaképpen mennyi energiára van szükségünk?
Sokan magától értődőnek tartják, hogy a jövőben még több energiára lesz szükségünk, és hogy azt a kőolaj- és a földgázkészletek kimerülése miatt csakis atomenergiával állíthatjuk elő.
Azt a tételt, hogy az életszínvonal akkor emelkedik, ha minél több energiát állítunk a szolgálatunkba, azaz ha növeljük a felhasznált energia mennyiségét, mintha csakugyan alátámasztanák a második világháború utáni évtizedek tapasztalatai, amikor a nyugati országokban mindenütt emelkedett az életszínvonal, és országonként 3-10 százalékkal nőtt az energiafelhasználás. Az 1973. évi olajválság és a fejlett országok arra adott válasza azonban megmutatta, hogy a jóléttel párosuló gazdasági növekedés jóval csekélyebb energiafogyasztással is lehetséges. Mint ismeretes, 1973-ban az OPEC, az olajexportáló országok szervezete arab országok kezdeményezésére többszörösére emelte a kőolaj világpiaci árát, sőt egyáltalán nem is szállított olajat az 1973-as arab-izraeli háborúban Izraelt támogató nyugati országokba, hogy megbüntesse őket. Ez egy időre megrázkódtatta ugyan a világot, de egy-kettőre ráébresztette arra is, hogy más a jólét, és más a sok energiafogyasztás: hogy nem az a jólét, ha olyan autót használ valaki, amely 100 kilométerenként 15 liter benzint fogyaszt; ha áramzabáló háztartási gépekkel szereli fel a lakását, vagy úgy teszi otthonossá, hogy télen az utcát is fűti.
Az olajválság hatására jó néhányan feltették maguknak a kérdést, hogy tulajdonképpen mennyi és milyen energiára van szükségünk.
Az olajválságig magától értődő dolognak számított, hogy "jólét = nagy energiafelhasználás", ám az olajválság után egyre többen kezdték ezt kétségbe vonni. Mert a Római Klub és más "világvég-próféták" jóvoltából az ökológiai világproblémák hatására ráébredtek arra, hogy fenntarthatatlan az úgynevezett jóléti társadalom.
Először is azért fenntarthatatlan, mert fosszilis üzemanyagok csak korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésünkre.
Másodszor azért, mert ezeknek az elégetése megfordíthatatlan, és káros mellékhatásokkal jár. Ilyen például az entrópia növekedése, ami az egész Föld vonatkozásában elhanyagolható ugyan a Nap hőtermeléséhez képest, helyi ökoszisztémákat azonban igencsak felbillenthet az ember által okozott hőszennyezés.
Harmadszor, mert elkerülhetetlenül zajjal, lármával jár a mozgási energia termelése, amitől százmilliók süketülnek meg, és lesznek idegbetegek azok közül, akik utak, vasutak, repülőterek közelében laknak, vagy zajos üzemben dolgoznak.
Negyedszer, mert üzem- és fűtőanyagok elégetésekor óriási mennyiségben szabadulnak fel nitrogénoxidok, kén-dioxid és szén-dioxid, aminek a következményei: savas esők, erdőhalál és valószínűleg klímaváltozás.
Ötödször, mert egyáltalán nem elhanyagolhatók az uránbányászattal együtt járó ökológiai ártalmak.
Hatodszor, mert ökológiai károkat idéz elő még a megújuló energiaforrásokkal való energiatermelés is, ha nagy méreteket ölt. Gondoljunk csak a brazíliai, a kínai óriás vízerőművekre vagy azokra az ültetvényekre, amelyeken energianövényeket termelnek.
Nehéz lenne pénzben kifejezni az energiával összefüggő károkat és ártalmakat. A kárösszegbe bele kellene foglalni a lakások zaj és légszennyeződés miatti értékcsökkenését, légszennyeződés okozta betegségek (asztma, allergia, rák stb.) és a kezelésük költségét, ökológiai élőhelyek megsemmisülésének és minőségromlásának költségeit stb. Ez az összeg az 1980-as évek végén Nyugat-Németországban 50 milliárd márkát tett ki - az atomenergia és az üvegházhatás nehezen számszerűsíthető kockázatai nélkül.2
Összességében lehetetlen pénzben kifejezni a jelenlegi energiarendszer biztonságos működésének vagy terrorkár-megelőzésének költségeit. A tömeges terrorizmus korszaka előtt még a reaktorok működését és a radioaktív hulladékok elhelyezését tartották az atomenergia fő biztonsági kockázatának. Újabban inkább a szabotázsakciókat és a terrortámadásokat. Ma már a nemzetközi feketegazdaságban valószínűleg nagyobb mennyiségű bombakészítésre alkalmas radioaktív anyag mozog, mint amennyit "biztonságosan" őriznek a nagyhatalmak fegyverraktáraiban. És arra sincs még megnyugtató megoldás, hogy hogyan lehet reaktorokat végérvényesen üzemen kívül helyezni. Ennek költsége a Worldwatch Institute szerint annyiszor egymillió dollár, ahány megawattos a termelőkapacitása egy atomerőműnek.3 És ha megtörténik is ez a költséges üzemenkívül-helyezés, akkor is nagyon veszélyesek maradhatnak az évezredekig sugárzó reaktordarabok.
Új energiagazdálkodás
(amely a megújuló energiaforrásokra támaszkodva belesimul a föld ökoszisztémájába)4
A fenti problémák megoldása érdekében az energiaellátást megújítható energiaforrásokra kellene alapoznunk. A más-más formában ugyan, de mindenütt jelen levő megújuló forrásokra támaszkodó energiagazdálkodás egészen új elvekre épülne.
Mind az energiatermelők, mind az energiafogyasztók elbúcsúznának a 20.. század második felének attól a téveszméjétől, hogy annál nagyobb a jólét, minél több energiát fogyaszt egy társadalom. És azt is tudomásul vennék, hogy többé nem lehet cél a termelés és a fogyasztás vég nélküli növelése. Az energiaszolgáltatók legyenek kőolaj-, földgáz-, áram- vagy biomassza-termelők, vagy gyártsanak napkollektorokat nem arra törekednének többé, hogy lehetőleg sok energiát fogyasszanak a klienseik, és ezzel növeljék az ő nyereségüket, hanem hogy gazdasági, ökológiai és szociális szempontból egyaránt fenntartható energiaszolgáltatásokat nyújtsanak. Vagyis a jövőben a jó energiaszolgáltatóknak a saját üzemük nyereségességén és fenntartásán kívül céljuk lenne az is, hogy a háztartások, az üzemek és általában a fogyasztók takarékosan használják az energiát. Ezzel el is érkeztünk a jövő energiagazdálkodásának egyik legfontosabb elvéhez, az energiahatékonysághoz vagy energiatermelékenységhez.
Itt arról van szó, hogy különböző használati értékeket mennyi energia elhasználásával állítunk elő. Egy lakás egyik használati értéke például az, hogy van benne fűtés és meleg víz. Ezt biztosíthatjuk szénnel, fűtőolajjal, földgázzal, biomasszával, napkollektorokkal, hőszigeteléssel, elektromos árammal vagy távhővel. És attól függően lesz más és más a fűtési és melegvíz-ellátási rendszerünk energiahatékonysága, hogy milyen energiarendszert alkalmazunk. Vagy: a gépkocsi, a villamos, a vonat, a lovas kocsi, a repülő, a hajó egyik használati értéke az, hogy lehet velük közlekedni és árut szállítani. Egy személykilométer gépkocsival háromszor-négyszer annyi üzemanyagba kerül, mint tömegközlekedéssel. Még szembeszökőbb a különbség a szennyezőanyagok kibocsátásában a teherautók és a vasúti szállítás között. Ha mérgezési ekvivalensekkel súlyozott CO-ekvivalensekben mérjük a szennyezőanyag-kibocsátást, akkor azt kapjuk, hogy teherautóval való szállításnál ez tíz-tizenötször akkora, mint vasúti szállításnál.5 Láthatjuk, hogy óriási különbség van a különböző közlekedési és szállítási eszközök energiahatékonysága között. Vagy: a gyertya, a fáklya, az izzólámpa, a fénycső egyik használati értéke a világítás. És nyilvánvalóan különböző energiahatékonysággal működik, mondjuk, egy csillár, amelyben energiatakarékos kompakt halogén izzók világítanak, és egy világítótorony, mondjuk, az ókori Alexandria kikötőjében. Minden fogyasztói aszkézis nélkül növelhetnénk az energiatermelékenységet (és takarékoskodhatnánk az energiával). Okos reformokkal és szokások megváltoztatásával, amelyek egyáltalán nem csökkentenénk a jólétet, E. U. v. Weizsäcker számításai szerint legalább a felére lehetne csökkenteni a fosszilis és nukleáris energia iránti jelenlegi szükségletet Németországban. Weizsäcker ilyen reformokat javasol:6
1. "Fáradt hővel" való fűtés minden tízezresnél nagyobb városban;
2. Svéd építési (hőszigetelési, tájolási stb.) szabványok alkalmazása;
3. A 300 km-nél nagyobb távolságú áruszállítás legalább 80 százalékának átállítása vasúti szállításra;
4. A 300 km-nél nagyobb utazások legalább 60 százalékának helyettesítése tömegközlekedéssel;
5. A személygépkocsik üzemanyag-hatékonyságának emelése 4,5 l / 100 km-re;
6. A háztartási gépek és a világítás energiahatékonyságának emelése 40 százalékkal;
7. Az energiahatékonyság emelése az iparban és a kereskedelemben 30 százalékkal;
8. Az energiafelhasználás csökkentése az élelmiszer-termelésben 40 százalékkal;
9. A felhasznált energia legalább 40 százalékának előállítása megújuló forrásokból;
10. Az újrahasznosítás növelése 100 százalékkal energiaigényes termékeknél (alumínium, műanyag, papír stb.).
Az új energiagazdálkodás egyik alapelve az lehetne, hogy ne újabb és még több szennyező anyag (szén, kőolaj égéstermékei, atomhulladékok stb.) előállítása árán próbáljuk megtermelni a szükséges energiát, hanem inkább kapcsolódjunk be mi, emberek is a Föld már több millió éve létező energia-körforgásába, és épüljünk be a Föld ökoszisztémájába, amely fény, víz, szél, levegő, növények stb. formájában évmilliók óta működő biztonságos rendszerben hasznosítja a Nap által szolgáltatott energiát.
Ez az energiagazdálkodás lényegesen különbözne a maitól. A modern mezőgazdaság óriási szennyezések (ihatatlan ivóvíz, vegyszertartalmú gyümölcsök és zöldségek stb.) és óriási nyersanyagpusztítás árán állítja elő végtermékeit, az élelmiszereket. Hasonlóképpen a modern közlekedés is hatalmas légszennyezés, zajártalom, városok és falvak lakhatatlanná tétele árán "szolgáltatja" a személy- és áruszállítást. Ugyanígy a mai energiagazdaság is hatalmas anyag- és energiatömegek (szén, lignit, kőolaj, földgáz stb.) mozgatása, átalakítása és ezzel együtt óriási környezetszennyezések árán állítja elő végtermékét, az energiát. Az eddigi energiaforrások kimerülése, az energiatermeléssel együtt járó szennyeződések elviselhetetlenné válása (klímakatasztrófák), az energiahordozókért való politikai harcok éleződése, röviden: a globális energiagazdálkodás válsága arra figyelmeztet, hogy próbáljuk más alapokra, a megújuló források fenntartható és igazságos felhasználására helyezni az energiagazdálkodásunkat.
Azokat az energiaforrásokat nevezzük megújíthatónak, amelyek állandóan újratermelődnek. Az ezeket termelő reaktor, a Nap, tőlünk nagyon biztos távolságra, kereken 150 millió kilométerre van, és az ott történő magfúzió óriási energiát szabadít fel. A közvetlen napenergiának az a hányada, amely naponta a Földet éri, tizenötezerszerese a világ mai energiaszükségletének!7 Ezért arra kellene törekednünk, hogy a világ energiaproblémáját a naponta ingyen rendelkezésünkre álló napenergia egy-tizenötezred részének a felhasználásával oldjuk meg - mégpedig fenntartható módon, igazságosan és biztonságosan.
A megújuló energiák segítségével orvosolhatnánk a mai energiarendszer egyik legsúlyosabb politikai következményét is: azt, hogy ebben a fogyasztó országok kiszolgáltatott, a termelőktől erősen függő helyzetben vannak. A világ energiagazdasága jelenleg több mint 80 százalékban olyan primer energiaforrásokat használ (főleg kőolajat, földgázt, uránt és szenet), amelyek a földnek csak bizonyos régióiban találhatók. Emiatt elválik egymástól a termelés és a felhasználás, és veszélyes függőségi viszonyok alakulnak ki a primer energiát exportáló és importáló országok között.
Hogy mennyire erősen függ az importtól Magyarország energiaellátása is, azt mutatják a következő számok: a felhasznált szén 24 százaléka import, az olaj 75 százaléka, a földgáz 85 százaléka és a villamos energia 17 százaléka származik külföldről.
Ezek a függőségek súlyos politikai konfliktusokat idéznek elő már ma is, és hozzájárulnak az energia költségeinek növekedéséhez is. Nem véletlen, hogy napjainkban a világpolitikai feszültségek tűzfészkei a Közel- és a Közép-Kelet, valamint a Kaukázus régiója, vagyis épp azok a régiók, ahol a világ kőolajkészleteinek hetven, földgázkészleteinek pedig a negyven százaléka található.
Veszélyes helyzetben van, és nagyon sebezhető minden gazdaság, amely a néhány olajtermelő országtól függ. Mint ahogy felettébb egészségtelennek kellene minősítenünk minden olyan vállalatnak a helyzetét is, amelyik egyetlen beszállítótól függ, hiszen aligha van lehetősége egy ilyen vállalatnak önálló, autonóm cselekvésre. E függőséget egyébként legjobban a fejlődő országok sínylik meg, amelyek a tőke-erőforrásaik legnagyobb részét foszszilis energiák beszerzésére kell hogy költsék, és amelyeknek pont emiatt tartós szegénységben kell tengődniük.
Ha azt szeretnénk, hogy biztonságosabb legyen a világgazdaság, hogy enyhüljenek a feszültségek a jelenlegi politikai válsággócokban, és jobb esélyei legyenek a fejlődő országoknak, akkor az ilyen függőségek elkerülésének érdekében a más-más formában ugyan, de mindenütt jelen levő megújítható energiaforrásokra kellene alapoznunk az energiaellátást. A megújítható energiák ugyanis mindenkinek a rendelkezésére állnak, itt nincsenek exportáló és importáló országok: senkinek sem monopóliuma a Nap.
A közvetlen napenergián kívül felhasználhatjuk még a közvetett napenergia-forrásokat is, a biomasszát, a szélenergiát és a vízi energiát is. Ezt az energiát sokféle módon vagy közvetlenül alakítják át hasznos energiává, vagy szekunder energia formájában tárolják, amilyen például a brikett, a benzin vagy a fűtőolaj, és szállítják aztán a fogyasztókhoz.
Ha beépülnénk a megújuló energiák már amúgy is létező körforgásába, akkor nem kellene attól félnünk, hogy üvegházhatású gázok kibocsátásával mi is hozzájárulunk a klíma melegedéséhez, és még jobban megterheljük a bennünket hordozó ökoszisztémákat az energiatermelésünknél keletkező szennyeződések és végtermékek kibocsátásával. A napenergiát okosan hasznosító energiagazdálkodás rendszerében nem az lenne a feladat, hogy takarékoskodjunk az energiafelhasználással és fogjuk vissza a szennyezések kibocsátását, hanem hogy tartósan, fenntartható módon használjuk a korlátlan mennyiségben rendelkezésünkre álló energiát. A megújuló energiák okos és ügyes hasznosításával valóságos kánaánba, a bőség korszakába léphetnénk. A megújuló energiák minden egyes országban a legfontosabb hazai forrásai az energiának. Ezek kapacitása elméletileg határtalan, habár technikailag a napenergiának csak egy részét tudjuk felhasználni. De a világ energiaszükségletét már a most rendelkezésünkre álló technikával is fedezni lehetne - még ha ennek érdekében nagy erőfeszítésekre lenne is szükség mind technikai, mind gazdasági, mind politikai téren.
Óriási erőműközpontok helyett inkább decentralizált módon, jóval több kisebb, több helyre szétszórt erőműben állíthatnánk elő az energiát.8 A megújuló energiákon alapuló energiaellátó rendszer ugyanis jól ellehet óriás erőművek nélkül is, mert viszonylag kis egységekben is tud működni, és jól tud alkalmazkodni a mindenkori igényekhez és adottságokhoz. A szélerőművek például sok energiát termelnek, de csak kevés helyszínen (tengerpartokon, széljárta fennsíkokon stb.) érdemes felállítani őket. Hozzájuk képest viszonylag csak kevés áramot lehet ugyan termelni napelemekkel, ám ezeket kis egységekben szinte mindenütt fel lehet állítani. Továbbá megújuló energiákkal létre lehetne hozni olyan erőműrendszert, amely az internethez hasonlít. Az internet egységei össze vannak ugyan kapcsolva egymással, de mégsem függnek egymástól: egy számítógép kiesése nem bénítja meg az egész rendszert. Egyébként az Egyesült Államok katonai-stratégiai kutatói épp azért fejlesztették ki az internetet, mert túl nagynak tartották annak nemzetbiztonsági kockázatát, hogy néhány központi óriás számítógéptől függjön a hadsereg egész kommunikációja...
A megújuló energiák fajtái
Az utóbbi években sokféle technikát fejlesztettek ki megújuló energiák hasznosítására.9 Az úgynevezett szolárthermiás rendszerek meleg vizet állítanak elő napsugárzás segítségével. Ebből a célból tetőfelületeken kollektorokat helyeznek el, melyeknek a szíve, az abszorbeáló elem fekete felszínével nagyon jól felveszi a napsugárzást. Az elem felforrósodik, és felmelegít valamilyen folyadékot, amely csőrendszerben halad a kollektor belsejében. A kollektorrendszereket főleg vízmelegítésre használják háztartásokban és fürdőmedencékben. A passzív napenergia-hasznosítás pótlólagos technika nélkül járul hozzá épületek hőellátásához. Ennek lehetőségei elsősorban az épületek architektúrájától függnek. Léteznek olyan háztípusok, amelyek több energiát termelnek, mint fogyasztanak. Már a mai technikával meg lehetne termelni például a németországi éves melegvízszükséglet 60 százalékát. Ezenkívül használnak napkollektorokat helyiségek fűtésére, valamint hűtő- és szárítórendszerekben is.
A napenergia egy másfajta alkalmazása nagyméretű "parabolaárok- erőművekben" történik, amelyekben a kollektor felülete több mint egymillió négyzetméter. A tükrök, amelyek egy parabolikus árok formájában vannak elhelyezve, nyalábba gyűjtik a napfényt, és valamilyen folyadékkal töltött csőre irányítják. A folyadékot, amely a csőben 400 fokra hevül, áramfejlesztésre használják szokásos technikával (generátorokkal, turbinákkal).
Fényelektromos vagy fotovoltaikus eljárásoknál a napfényt közvetlenül alakítják át elektromos energiává. Az első fotovoltaikus elemeket ötven éve alkották meg, hogy a világűrben is tudjanak áramot termelni. A többnyire kékesen csillogó napelemek előállításának kiinduló anyaga a homok (kvarchomok), amelyből szilíciumot állítanak elő több lépésben. A 0,3 milliméter vastag fényelem két szilíciumrétegből áll, amelyekhez idegen anyagokat kevernek, hogy különbözőek legyenek a két réteg elektromos tulajdonságai. Ha fény éri a napelemet, akkor szabad töltéshordozók keletkeznek, amelyeket a két réteg közti elektromos mező segítségével elválasztanak. Így jön létre feszültség a fényelemben. Nagyobb feszültség létrehozása érdekében több fényelemet kapcsolnak sorban: ezek az időjárás viszontagságai elől légmentesen üveglap és fólia közé helyezett fénymodulok több évtizedig is működnek. A fotovoltaikus úton előállított elektromosságot fel lehet használni önállóan vagy az elektromos hálózathoz csatlakoztatva, számítógépek és vitorlás hajók működtetésétől kezdve iskolák és házak áramellátásáig, aminek kiváltképpen olyan helyeken van jelentősége, amelyek nincsenek bekapcsolva elektromos hálózatba.
Áramtermelés céljából a 20. század eleje óta építenek szélerőműveket és vízerőműveket, amelyeket azonban háttérbe szorított a fosszilis és atomerőművekkel való energiatermelés.
Végül megemlítendők a biomasszában rejlő óriási lehetőségek. Ismeretes, hogy a növények a napfény segítségével vízből és széndioxidból új szerves anyagot, biomasszát állítanak elő. Klasszikus biomassza például a fa. Újabban termesztenek speciális energianövényeket is, de biomasszaként felhasználható az állati és emberi ürülék is. Mivel a biomassza elégetésénél csak annyi széndioxid keletkezik, amennyit a fotoszintézis során előzetesen megkötöttek a növények, ezért a biomassza felhasználása nem juttat a légkörbe pótlólagos széndioxidot, és nem járul hozzá a klímaváltozáshoz sem. A biomasszát legnagyobb hatékonysággal olyan erőművekben lehet felhasználni, amelyek termelni tudnak hőt is, áramot is és üzemanyagot is.
A megújuló energiák ígéretes voltát mutatja, hogy a megújuló energiák a legelfogadottabbak egyre több országban: Németországban például a lakosok 80 százaléka elutasítja új atomerőművek építését, ugyanennyien viszont kívánatosnak tartanák megújuló energiák kiépítését.
Nem túl drágák-e
a megújuló energiák?
Jelenleg a megújuló energiaforrásoknál jóval olcsóbbak a fosszilis és az atomenergiára támaszkodó energiarendszerek. A hagyományos energiagazdálkodás azonban csak azért látszik olcsóbbnak a megújuló forrásokra támaszkodó újnál, mert "externalizálja" a költségeinek óriási hányadát. Azaz: a kőolajtermelőktől kezdve az autósokon át az atomerőműveket építő és üzemeltető cégekig termelők és felhasználók óriási tömegei jelenleg - légszennyezéssel, zajjal, klímaváltozással, atomhulladékok termelésével, élőfajok elpusztításával stb. - büntetlenül, azaz minden kártérítési kötelezettség nélkül okozhatnak felbecsülhetetlen károkat ma élő embertársaiknak, későbbi nemzedékeknek és a föld egész ökoszisztémájának. Továbbá azért is látszanak olcsóbbnak a hagyományos energiaforrások, mert politikai eszközökkel a legtöbb állam eddig egyoldalúan az atomenergia-ipart és a fosszilis erőműveket támogatta a megújuló energiákkal szemben. Az utóbbiakhoz képest tehát mesterségesen nyomják le az előbbiek árát. Az atomenergia árában például nincs benne az az óriási összeg, amelyet a nukleáris energia kutatására és fejlesztésére fordítanak az államok. Ez az összeg Németországban 1956 és 2000 között 18 milliárd euró volt, ami sokszorta több, mint amennyit megújuló energiákra költöttek. Mint ahogy a megfizethetetlen biztosítási költségek sem terhelik az atomerőműveket, ellentétben a megújuló erőművekkel, amelyeknek magától értődően biztosíttatniuk kell magukat. Továbbá sok országban az energetikai önállóság zálogaként támogatta vagy támogatja az állam a szénbányászatot mint hazai energiaforrást. Alighanem eltörpülne a megújuló és hagyományos energiák költsége közti különbség, ha minden költségtényezőt figyelembe vennénk. A megújuló energiákra épülő energiagazdálkodást tehát határozottan versenyképessé lehetne tenni a hagyományos energiatechnikákkal: vagy úgy, hogy eltörlünk minden energiaszubvenciót, vagy úgy, hogy a megújuló energiákat is szubvencionáljuk annyira, mint a többit. Mivel a megújuló energiák jórészt mentesek a hagyományos források mellékköltségeitől, ezért nem meggyőző az a felfogás, hogy a megújuló források túl drágák, és ezért nem érdemes átállítani rájuk az energiagazdálkodást.
Energia, etika, politika
De ha nem a tényleges költségek, akkor mik gátolják a megújuló energiák elterjedését? Három dolog: technikai korlátok, gazdaságpolitikai akadályok és antropológiai akadályok.
Az elkövetkező évek nagy technikai feladata egy jól működő decentralizált energiamenedzselési rendszer kifejlesztése. Itt az a probléma, hogy hogyan lehetne viszonylag távoli vidékeket egymással öszszehangolni és össze is kapcsolni. A biomassza kivételével nem lehet egyszerűen szabályozni a megújuló primer energiákat. A szél, a víz és a napsütés csak az időjárástól függően állnak rendelkezésünkre. Itt először is olyan információtechnológiai berendezésekre van szükség, amelyek helyi időjárás-előrejelzések alapján összehangolnak különböző megújuló energiákat használó erőműveket.
Nagy vonalakban már létezik ilyesmi a mai energiaellátó rendszerekben is. Ezekben különbséget tesznek ugyanis alapterhelés, csúcsterhelés és szabályozó energia között, amelyeket egészen különböző erőművekkel biztosítanak. Az alapterhelés az a teljesítmény, amelyre éjjel-nappal szükség van, ezt elsősorban hatalmas atom- és szénerőművekben és vízerőművekben állítják elő. Csúcsterheléssel a rendszer főleg nappal működik, az ehhez szükséges energiát jól szabályozható szén- és gáztüzelésű erőművekben állítják elő, amely energiának a mennyiségét múltbeli adatokból statisztikai módszerekkel számítják ki. Végül szükség van szabályozó energiára, amely a szükséglet és a termelés rövid ideig tartó ingadozásait egyenlíti ki. E nélkül a szabályozás nélkül annyira erősen váltakozna az elektromos rendszerben a feszültség és a frekvencia, hogy az ingadozások sok fogyasztónál károkat okoznának. Ezért minden energiaellátó rendszerben lenniük kell kifinomult szabályozó mechanizmusoknak, hogy a rendszer a nap folyamán "utána tudjon menni" az áram iránti szükségletnek (az úgynevezett terhelési görbének), vagyis hogy az áramtermelést állandóan hozzáigazítsa az áram iránti kereslethez.
A jelenlegi elektromos energiarendszereket, amelyekben az erőművek és a fogyasztók néhány hatalmas erőművel vannak összekapcsolva, úgy kellene továbbfejleszteni, hogy az új ellátórendszer jóval nagyobb számú, kisebb erőműből álljon, amelyek megújuló energiát használnak, és decentralizált módon helyezkednek el. Az új rendszerben működniük kellene regionális meteorológiai állomásoknak is, amelyek előre jelzik a szél-, a csapadék és a napsütés alakulását, hogy mindig pontosan meg lehessen tervezni az időjárásoknak megfelelő áramkoktélt. Tartalékenergiául a biomassza szolgálhatna, mivel ez szabályozható, és a felhasználása gyorsan hozzáigazítható a szükséglethez. Eddig nem volt szükség arra, hogy a legmodernebb, számítógépek által vezérelt előrejelzési modellek és jól működő decentralizált energiamenedzselési rendszer alapján továbbfejlesszék az elektromos szolgáltató hálózatot, de a megújuló energiák növekvő alkalmazása miatt több szolgáltatónál ma már is történnek ezen a területen erőfeszítések.
Ezenkívül ki kell alakítani a megújuló energiával termelt energia tárolásának megfelelő módszerét. Ígéretesnek látszanak e tekintetben a hidrogén- és fűtőelem-technológiák. Nap- és szélenergiával például elektrolízist lehet végeztetni: fel lehet bontani vizet oxigénre és hidrogénre. Az így nyert hidrogént könnyen lehet tárolni, a fűtőelemben pedig vissza lehet változtatni hővé és árammá az elektrolízis folyamatának megfordításával: a hidrogént egyesítik oxigénnel, miáltal vízgőz keletkezik, s közben energia szabadul fel elektromosság és hő formájában. Azért ígéretes a fűtőelem-technika, mert a hidrogénben rejlő energia magas hatásfokon alakul át árammá, és közben nem keletkezik káros hatású gáz. Továbbá fűtőelemeket nemcsak stacionárius módon magánházakban vagy ipari épületekben, hanem járművek hajtóanyagaként is fel lehet használni.
A megújuló energiák alkalmazásának azonban nemcsak technikai, hanem gazdasági akadályai is vannak. Mert egy foszszilis vagy atomerőmű működtetőjének nem az a fő célja, hogy hosszú távon tiszta és biztonságos eljárással energiát szolgáltasson, hanem hogy biztosítsa az erőműbe fektetett tőke megtérülését. Ezért minden erejével küzdenie kell az erőműve bezárása ellen, amíg az képes nyereséget termelni. Egyetlen energiaszolgáltató vállalat sem fog önként lemondani olyan erőmű üzemeltetéséről, amely úgy tud nyereséget termelni a fennálló gazdasági koordinátarendszeren belül, hogy megtartja a környezetvédelmi és biztonsági előírásokat.
A jó energiapolitikusoknak az lenne a dolguk, hogy a politikai közösségeknek olyan keretfeltételeket javasoljanak, amelyek megfelelő költségekkel terhelik a régi energiatechnikákat, és ezáltal jövedelmezővé teszik az energiatermelést megújuló energiákkal. Ha jól végzik dolgukat az energiapolitikusok, akkor a jövőben a Shellhez és a BP-hez hasonlóan, amelyek ma a legtöbb napelemet és napmodult gyártják a világon, egyre több cég fog foglalkozni megújuló energiával, és alakul át energiatermelőből energiaszolgáltatóvá. Ez utóbbinak nem az a célja, hogy lehetőleg sok áramot fogyasszanak a kliensei, és ezzel növeljék a nyereségét, hanem hogy a lehető legkedvezőbb energiaszolgáltatásokat nyújtsa. Vagyis a jó energiaszolgáltatónak a saját fenntartásán kívül a célja az is, hogy a háztartások és az üzemek energiatakarékossági intézkedéseket tegyenek, és növeljék energiahatékonyságukat.
Korábban egy-egy védett terület kizárólagos szolgáltatóiként az energiamonopolisták szinte teljesen szabadon szabhatták meg az áraikat. Az új rendszerben üzemgazdasági értelemben rentábilisan vezetett energiaszolgáltatók fognak működni liberalizált árampiacon. Az átmenet természetesen nem lesz könnyű.
Csak ha mélyreható változások történnek az emberek gondolkodásában és érzelmeiben is (részben a jó energiapolitikusok hatására), akkor lehet áttérni az új energiagazdálkodásra. Sürgősen be kell következnie ennek a gondolkodásbeli és érzelmi változásnak, hogy megvalósulhasson az EU energiapolitikai célkitűzése: 2050-re ötven százalékra emelkedjék a megújuló energiák aránya. Rá kellene döbbennünk,
hogy a mai energiagazdálkodásunkkal akadályozzuk, hogy emberek a harmadik világban meg tudjanak élni;
hogy a mi energiafelhasználásunk negatív következményeit a föld más régiói kénytelenek viselni, amit csak azért tudunk könnyen eltitkolni önmagunk előtt, mivel e következmények tőlünk jó messze lépnek fel: Ázsiában és Afrikában, ahol egész országok válnak sivataggá, vagy egész országrészeket pusztítanak el áradások, vagy a Karib-tenger térségében, ahol gyakrabban pusztítanak hurrikánok, vagy a Csendes-óceánban, ahol egész szigetek süllyednek el;
hogy a globális politikai feszültségek egyik fő forrása a vízért és az energiáért folyó harc, vagyis az az égbekiáltó igazságtalanság, hogy a föld erőforrásainak nagy részét a ma élőknek csak a húsz százaléka élvezi, míg a nyolcvan százalékának csak pokoli nyomor jut.
Jegyzetek
1 Harald Schützeichel: Strom durch die Zeiten. Anforderungen der Energieversorgung im 21. Jahrhundert. Christ in der Gegenwart No. 40, 2004, 326. o.
2 Lutz Wicke: Umweltökonomie. 2. Auflage, München 1989, 286. o.
3 Cynthia Pollock: Decommissioning: Nuclear Power's Missing Link. Worldwatch Paper, No. 69, 1986.
4 Harald Schützeichel: Ein Netzwerk aus Zellen. Energieversorgung des 21. Jahrhunderts. Chancen und Grenzen erneubaren Energien. Christ in der Gegenwart, No. 41, 2004, 341-342. o.
5 Ernst Ulrich von Weizsäcker: Erdpolitik. Ökologiche Realpolitik an der Schwelle zum Jahrhundert der Umwelt. Darmstadt, 1989, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 83-90. o.
6 Weizsäcker: i. m. 76. o.
7 Schützeichel: Strom durch... 325. o.
8 Endreffy Zoltán: Atomenergia, decentralizáció, demokrácia. In Bibó Emlékkönyv, Budapest, 1980, szamizdat; Amory Lovins: Soft Energy Paths. Harmondsworth, 1977, Penguin.
9 Schützeichel: Ein Netzwerk... i.m. 341-342. o.