A Mozgó Világ internetes változata

Nem kell közvélemény-kutatást végeznünk, elég ha mindennapi tapasztalatainkra hagyatkozunk annak megállapítására, hogy szegényebbek vagyunk, mint birtokainkhoz, javainkhoz képest lennünk kellene. Általános az érzés valamennyiünkben, hogy nem bírjuk magunkat oly jól, mint körülményeink engednék, s bár szeretnénk, be kell látnunk, hogy nem vihetjük vállalkozásainkat a lehető legmagasabb virágzásba. Nem állhatjuk a konkurenciát, de azért az élen akarunk lenni, miközben kirekesztjük a lemaradókat és az alul levőket.

Régi bajok ezek. Széchenyi 1830-ban született diagnózisánál ma sem tudok jobbat. A terápia ma sem lehet más, mint amit az eszes gróf annak idején javasolt: "csak a hitel teheti a varázsokat". A hitel nem pusztán s nem legfőbben közgazdasági kategória. Lánc az, melynek szemei a társadalom tagjai, akik hisznek egymásban, hisznek a politikai és gazdasági rendben, mely összeköti őket.

A közvélemény-kutatások eredményei szerint ez a hit kiveszőben van a mai magyar társadalom tagjaiból. Az emberek csak azoknak a politikusoknak hisznek, akik azt állítják, hogy nekik nem szabad hinni. Friderikusz Sándor megrendelésére a Szonda Ipsos 2005 februárjában telefonos kutatást készített, melynek során a válaszadók 70 százaléka abban értett egyet Gyurcsány Ferenccel és Orbán Viktorral, hogy a politikai elit iránti bizalom megrendült az országban. Mindössze 17 százalék volt ellenkező állásponton, a maradék pedig nem tudott állást foglalni.

Nem most szakadt el a lánc a társadalom tagjai között. Polgári és nemzeti erények híján sosem tudott létrejönni a bizalom rész és egész között Magyarországon. Ma sincs másként, mint Széchenyi korában. Van, aki csak hiúságból polgár, de valójában úr akar lenni, s van, aki a nép bábja akar lenni. Egyiknek az "udvari tömjén", másiknak "a populáris illat" kellemesebb, a cselekmények azonban mindkét esetben zavaros és tisztátalan forrásból fakadnak.

A hit hiánya egyfelől hamis, vak hitet, megalapozatlan bizalmat, másfelől cinikus hitetlenséget, beteges bizalmatlanságot gerjeszt. A Kossuth Lajos tér naponta tele van tüntetőkkel, akik nem tudják megbocsátani maguknak, hogy irreális ígéreteknek felülve ingüket-gatyájukat szélhámosok gondjaira bízták, majd tönkrementek. A kormánytól várják a kárpótlást, amit ha nem kapnak meg, tovább horgad bennük a politikai bizalmatlanság. A csaláson rajtakapott olimpikonok otthon, baráti körben újra kiosztják maguknak az aranyérmeket, ügyet sem vetve a nemzetközi ítéletre, amely megfosztotta őket díjaiktól. Százezrek élnek évek óta hamis hitben, hogy amit földjeiken, ólaikban művelnek, annak bármi köze is van a gazdálkodáshoz, s joguk van az állam által garantált jövedelemhez, függetlenül attól, hogy amit létrehoznak, arra abban a formában s abban a minőségben senkinek nincs szüksége. Közalkalmazotti hadseregek küzdenek a túlélésért versenyképtelen intézményekben.

Az állam túl sokat kér, s túl keveset ad. Az államban nem bízik a polgár. Aki adózik, az sokallja a befizetéseket, aki támogatást húz, az kevesli a juttatásokat. Az állammal szemben táplált gyanakvás megzavarja az állampolgári tudatot. Ha az államhoz való viszonynak nem a polgári kötelesség, a jog és a felelősség a talpköve, hanem a sunyi visszatartás, a kedvezmények kicsikarásában mutatkozó betyárleleményesség, akkor végzetes ellentmondás keletkezik a nemzeti lét földi valója és égi mása között, mint azt a 2004 őszén a kettős állampolgárságról kerekedett abszurd vita megmutatta.

A közbizalom alapja az önbizalom. A társadalom tagjait csak akkor köti össze a hitel lánca, ha mindenkiben eleven a hit, hogy számít, amit ő mond, érez, gondol és tesz. A hitel mentalitás és attitűd is, mely arra késztet, hogy elhitessük másokkal, érdemes hinniük nekünk, bennünk. Aki nem hisz önmagában, az nem hisz másoknak sem, nem hisz semmiben, ami több és más, mint ő. A közbizalom hiánya mélyén a sarc mentalitása bujkál. Aki önmaga javait a sarcolónak látott államtól féltve rejtegeti, az rosszabb, kudarcosabb énjét mutatja kifelé. Nem arra inspirálja partnereit, hogy a dús megtérülés reményében hitelezzenek neki, hanem arra, hogy szánják, féltsék. A sarcmentalitás a zúgolódás, panaszkodás, elégedetlenség, önsajnálat kultúráját teszi uralkodóvá a társadalomban. Gyermekké lesz a felnőtt, aki hol durcásan szemben áll a tőle idegennek tartott hatalommal, hol törleszkedik hozzá.

A rendszerváltás létrehozta a modern polgári világ berendezéséhez nélkülözhetetlen jogi, politikai, gazdasági szerkezeteket, de nem teremtette meg azokat a lelki szerkezeteket, amelyek nélkül a polgári világ csak álarc az alapvetően úrias, rendies, az egyén kiszolgáltatottságán alapuló társadalom arcán. A méltatlanul elfeledett nagy magyar szociológus, Leopold Lajos már a gründerzeit idején is "színlelt kapitalizmusról" beszélt, s a jelenből visszatekintve szavai baljós jóslatként visszhangoznak.

Megteremthető-e ma a polgári és nemzeti erényeknek az a csillagképe, melyen egyaránt hely jut a versenyképességnek és a szolidaritásnak? Letépheti-e a magyar társadalom a színlelt kapitalizmus rongyait, hogy végre ott legyen, ahol Széchenyi mindig is látni szerette volna, az európai nemzetekkel egy sorban, velük egyenlően, s velük együttműködésben?

Nincs a magyar életnek olyan területe, melynek tervszerű és arányos fejlesztéséről ne gondoskodna a második nemzeti fejlesztési terv. Az ország minden zugába elvisznek majd az autópályák és a gyorsvasutak, lesznek tudáscentrumok, virágzanak majd a közép- és kisvállalkozások, a széles sávú internet-összeköttetés jóvoltából nem lesz senki, aki kimaradna az információs társadalom áldásaiból. A kérdés azonban, hogy mi lesz belőlünk? Lesz-e akarat bennünk, hogy szakítsunk a sarcmentalitással, a kudarc romantikájával, a panasz kultúrájával, lesz-e bennünk képesség arra, hogy megöljük magunkban a betyárt? Tudjuk-e majd szeretni saját magunkat, megbízunk-e az államban, megbízunk-e saját magunkban? Képesek leszünk-e a párbeszédre? Kifejlődnek-e bennünk a polgári és nemzeti erények, melyek hiányától századok óta szenvedünk?

A tervezés igájába fogja a jövőt, s nem kétséges, hogy az Európai Unió által hazánk számára biztosított hatalmas pénzek termőre fordulnak. Magyarország külső képe 2007 és 2012 között radikálisan meg fog változni. Nekünk azonban itt és most arról kell gondolkoznunk, hogy mi történik velünk és bennünk? Mi lesz az a lelki tájkép, melynek prizmáján keresztül a fejlődés pompás jeleit látjuk és láttatjuk?

A közbizalom csak a kiinduló feltétel, melyre akkor számíthatunk, ha mentalitásunk visszafordíthatatlanul a siker felé fordul. Rehabilitálnunk kell a sikert. Ez a kőszikla, melyre az új Magyarországnak épülnie kell. A siker reménye az önbizalom alapja, és a siker valósága az önbizalom fenntartásának záloga. A siker nemcsak önmagunknak szól. A siker sugárzásában nemcsak a sikeres ember tűnik elénk, hanem az a szűkebb és tágabb közösség is, mely a sikeres embert élteti, s elismerésével kitünteti.

A siker mint érték akkor hódíthat meg kritikus tömeget, ha a társadalomban már létrejöttek olyan szigetek, ahol a kreativitás, a tanulás, a tudás, a nyitottság, a párbeszédre való képesség, a türelem értékei az uralkodóak. Tervezhető-e ez az Új Árkádia?

Kiszámítható s következésképpen tervezhető is az életbe belépő újabb és újabb nemzedékek életpályája. Az állam az iskolarendszer minőségi reformja révén kijelölheti az utat, amely a siker országába vezet. Mindenki számára biztosítani kell a lehető legszínesebb és legteljesebb oktatást, amelynek lényege nem a befejezett tudás hamis illúziójának biztosítása, hanem a soha ki nem elégülő tudásvágy beplántálása. Bele kell nyugodnunk, hogy életünk végéig tanulnunk kell. Nyelvet, piacképes szakmát, informatikát. Ha csak a Magyarországon születettekre gondolunk, előre látható, hogy a jövő asztalánál egyre kevesebben foglalnak majd helyet. Ezért országunk határait ki kell nyissuk azok előtt, akik itt akarnak boldogulni, ötleteikkel, eszméikkel, tudásukkal itt akarnak sikert elérni. A társadalmi kreativitás a kulturális sokféleségből, a kultúrák, vallások, hitek, szokások keveredéséből támad. El kell tudnunk hitetni, hogy Magyarországra érdemes jönni, itt érdemes élni, alkotni. Az állam bevándorlási politikáját teljesen újra kell szabni. Ide kell vonzanunk a kozmopolitát, aki, mint a kiégő üstökös csillag iszonyú forgásában, se határt, se utat nem tart, de mint átok a végtelen üregben magamagát emészti, s naprendszereket rendít meg, úgy bolyong cél és törvény nélkül. Hazát kell kínálnunk a világban bolygó tehetségeknek, mint tettük azt sikeres korszakainkban.

Közép-európai elhelyezkedésünk, mely a múltban annyi baj, kudarc, vereség forrása volt, ma fantasztikus előny. Keresztezésében állunk a déli és északi, keleti és nyugati utaknak. Rajtunk keresztül vezetnek a légi, a földi utak, valamint az információs folyosók. Jókai Mór 19. században írt regényében a 20. század közepére jósolta Magyarország közép-európai regionális központtá válását. A 20. század ezt a jóslatot nem igazolta vissza. Rajtunk áll azonban, hogy a 21. század a magyarok évszázada legyen. Ehhez mélyrehatóan meg kell reformálnunk államunkat, át kell alakítanunk önkormányzati rendszerünket, föl kell ébresztenünk székesfővárosunkat, újra kell gondolnunk az állam és a polgár szerepét a társadalomban, fel kell keltenünk magunkban a siker vágyát, hinnünk kell önmagunkban, hinnünk kell jövőnkben. A bizalom lánca hatalmas erőt ad, de csak akkor, ha mindenkit összeköt. Bizalomra van szükség egymás iránt, s bizalomra van szükség intézményeink iránt. De csak akkor bízhatunk intézményeinkben, ha azok is megbíznak bennünk.

Szabad országban élünk, de mi magunk még nem vagyok szabadok. Önmagunkból kell kiűznünk a rabtartót, melynek neve gyanakvás, bizalmatlanság, tanulatlanság.

A fenti címmel a Mozgó Világ - a Nemzeti Fejlesztési Hivatal támogatásával - konferenciaestet rendezett 2005. február 23-án a Kossuth Klubban. A közölt szövegek az elhangzott előadások többé vagy kevésbé szerkesztett változatai.

"Valójában mindannyian tudjuk, mit kellene tennünk, csak azt nem tudjuk, utána hogyan nyerjük meg a választásokat" - mondta Jean-Claude Juncker luxemburgi kormányfő, az EU soros elnöke 2005. február elején. A mondatot Kocsis Györgyi, a HVG tudósítója "vadászta le", mégpedig akkor, amikor az unió állam- és kormányfői által 2000 márciusában elfogadott lisszaboni program kudarcának beismerése megtörtént. Nem vált reálissá, hogy 2010-re az EU a világ legversenyképesebb régiója legyen, nem teremtődik 22 millió munkahely a következő öt évben, a legújabb prognózis csupán 6 millió - vagyis a bővítéssel is remélt versenyképesség-javulás elmaradt. Juncker kijelentése annak a beismerése, hogy bár elvileg a növekedés gyorsítható, a gazdaság erősíthető volna, a szociális rendszerek ehhez szükséges karcsúsítása, az államháztartási hiány és az államadósság csökkentése a politikai bukás kockázata nélkül nem vállalható.

Ha óhajtjuk, kárörvendően felsóhajthatunk. Jó látni mások arcán a ráncokat, és abban reménykedni, hogy nekünk legfeljebb markáns vonásaink vannak. De azért ez nem ilyen egyszerű.

A gazdaság állapotát - és stabilitásáét - sokféle adattal lehet jellemezni. Hadd ragadjak ki önkényesen néhány sajátos mutatót:

Kormányzati ciklusonként három pénzügyminiszter használódott el. Formálisan az Orbán-kormány idején csupán kettő, de a Fidesz-elnök kijelölt pénzügyminisztere, Urbán László belebukott egy nyilatkozatába - miszerint más a kampány és más a kormányzás -, mielőtt kinevezték volna. A rendszerváltás óta immár a nyolcadik adóhatósági elnököt nevezik ki a napokban, elődei átlagosan két és fél évet töltöttek el hivataluk élén. Három év alatt a kormányzat öt adóügyi helyettes államtitkárt "fogyasztott el", Papp Emília, a HVG munkatársának számítása szerint ez hét hónapos forgási sebességet jelent. Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. első számú vezetőinek, az ÁPV által felügyelt állami vállalatok vezérigazgatóinak az átlagos megbízási ideje szintén nagyjából két év - még akkor is, ha vannak köztük olyan személyek, akik bármikor s bárhol, ismételten bevethetők. Ez a gyors rotáció aligha lehet egy stabil gazdaság jellemzője, mi több, lehetetlenné teszi az oly nagyon szükséges, hosszú távra szóló vezetői programok, reformok kidolgozását.

A gazdaságpolitikai programok szavatossági ideje még rövidebb. E tekintetben a rekorder a 2003 decemberében elfogadott költségvetés, amely megbukott, mielőtt életbe lépett volna. A Medgyessy-kormány által Brüsszelnek elküldött, az eurózónához való csatlakozást megalapozó, 2004. májusi konvergenciajelentés nagyjából 3 hónapot élt meg, bár holttá nyilvánítása csak szeptemberben történt meg. De az Orbán-kormánynak a stabilitás ígéretével megalkotott, 2001-2002-es kétéves költségvetése sem bizonyult lényegesen időtállóbbnak. A Medgyessy-kormány egészségügyi reformocskája, az irányított betegellátási rendszer kiterjesztése 2004. júniusi meghirdetése után nem érte meg az őszt. Ennyit a jövőt megalapozó gazdaságpolitikák és reformok kiszámíthatóságáról, megalapozottságáról.

Ha markáns programok nem léteznek is, markáns meggyőződések annál inkább. Ilyen az az állítás, hogy a gazdaság stabil, gyorsan növekszik, mégpedig a kívánatos, exportvezérelt pályán. Nézzük, mennyire stabil ez a pálya! 2003-ban az export 9643 milliárd forint volt, ám ennek 40 százalékát - 3972 milliárd forintot - a Figyelő százas toplistájának adatai szerint 10 cég adta, köztük 2 autó- és 5 elektronikai alkatrészgyártó, utóbbiak közül 3, de inkább 4 összeszerelő tevékenységet folytat. A lista valamelyest torzít, mert a finn tulajdonú magyar Nokia, illetve Elcoteq nem közöl magáról adatokat. A Nokia exportja pedig hovatovább az Audi közelében, 900 milliárd forint körül alakulhat, s az elektronikai bérgyártó Elcoteq is minimum a negyedik-ötödik helyen állhat. Ha ez így van, a tíz legnagyobb exportőr a kivitel legalább 50 százalékát adja, és ebben fölöttébb nagy az infokommunikációs eszközök aránya. Az ágazat rendkívüli költségérzékenysége és az eszközök gyors megújítása miatt ez a koncentráció fölöttébb sebezhetővé teszi a magyar gazdaságot. Amit mi sem bizonyít jobban, mint a Microsoft videojátéka, az Xbox rövid sárvári vendégjátéka 2002-ben, amelyet gyártója, a Flextronics szinte a szerelés felfuttatása után azonnal Kínába helyezett át. Ez akkora sebet ütött a külkereskedelmi statisztikán, hogy egy évig - amíg a bázisból a termék ki nem hullott - a magyar export alig mutatott növekedést. Hasonlóan megrendítő hatása volt annak is, hogy 2002-2003 fordulóján az IBM Storage Product Kft. befejezte Székesfehérváron a merevlemez-meghajtók gyártását. Bár e sokkokat kiheverve 2004-ben ismét kétszámjegyű volt az export növekedése, ám a dinamizmus főként egyetlen termékcsoport, a mobiltelefon-gyártás felfutásának tulajdonítható. Tavaly novemberben az 1000 milliárd forint körüli kivitel 15 százalékát már ez adta. Mindent összevetve, ez a koncentráció és kiviteli szerkezet nem feltétlenül igazolja a tartós, exportvezérelt növekedési pályát, sokkal inkább annak sérülékenységére utal.

Stabil egyensúlyi pálya? A folyó fizetési mérleg hiánya a bruttó hazai termék, a GDP 9 százaléka körül volt 2003-ban és 2004-ben is. Hazai megtakarítások híján az elmúlt évek adósságnövekményét jobbára a külföldi befektetők finanszírozták. Idén januárban 11760 milliárd forint volt az államadósság, amiből nagyjából 3000 milliárd devizában állt fenn. De a 8780 milliárd forint értékű állampapír-állományból február 23-án minden korábbinál többet, 2590 milliárdot szintén a külföldi befektetők birtokoltak. Ez rendkívül kockázatossá teszi a deficit finanszírozását, a veszélyek felidézésére elég azt említeni, hogy 2003-ban a monetáris és költségvetési politika ellentmondásait kihasználva három spekulációs támadás is indult a forint ellen.

Nem nevezhető stabilnak az a gazdaság, amelynek irányítói 2004-re a GDP 3,8 százalékára tehető államháztartási hiányt terveztek, a deficitcélt azonban már márciusban 4,6 százalékra kényszerültek emelni, a tényszám pedig 5,2-5,3 százalék körül alakult. Egy olyan évben, amikor a költségvetési szférában dolgozók reálbére legalább 5 százalékkal csökkent, és év közben a pénzügyi kormányzat többször, összességében a GDP 1,7 százaléka erejéig - csaknem 300 milliárd forintra rúgó - évközi korrekciókat hajtott végre. Az idei deficitcél a GDP 4,7 százaléka. De ha ehhez hozzátesszük, hogy a gyorsforgalmiút-program finanszírozása az államháztartáson kívül történik - ismét, csakúgy, mint 2001-2002-ben -, továbbá a Művészetek Palotáját, a börtönöket, kollégiumokat, netán a Magyar Televízió új székházát és egy kongresszusi központot az állam helyett magánberuházók építenek föl, akiktől a létesítményeket az állam bérli, kvázi lízingeli, a tényleges deficit a statisztikában megjelenítettnél lényegesen nagyobb. E "kiszervezésekkel" együtt eléri a GDP 7-8 százalékát, ami azt mutatja, hogy a gyors modernizáció, felzárkózás, valamint az életkörülmények javítása további eladósodással jár együtt. Vegyük még ehhez hozzá, hogy az egészségügy, az oktatás szinten tartásához is százmilliárdokra volna szükség - mert a közhangulat kizárólag az államtól várná el ezek fejlesztését, nem magánbefektetőktől -, valamint a tömegközlekedés alulfinanszírozottságát, rögvest kiderül, hogy a magyar gazdaság normál állapotában a GDP 9-10 százalékos deficit szinte be van programozva. Ám ekkora hiányt tartósan senki nem hajlandó megfinanszírozni - sem a magyar adófizető, sem a külföld.

Nem nevezhető stabilnak az a gazdaság, amelyben a 4 százalék körüli növekedés ellenére nő a munkanélküliség, a foglalkoztatottak száma ismét csökken - holott az aktivitási ráta javítása szintén uniós vállalás. De még az sem vehető biztosra, hogy a gazdaság valóban képes 4 százalék körüli, vagyis az uniós átlagot legalább 2 százalékponttal felülmúló növekedésre. E teljesítmény motorjai ugyanis a következő tényezők voltak: a privatizáció - mind a befolyt összeg, mind pedig a magánosítással bekövetkezett teljesítményjavulás -, a zöldmezős beruházások (a működőtőke-import), valamint az állami túlköltekezés. A privatizáció viszont egy-két éven belül lezárul. A költségvetés sem keresletélénkítő lesz, hanem ellenkezőleg, a deficit lefaragásának kényszere következtében szűkíti az összkeresletet. A működőtőke-import a 2002-2003-as megtorpanás után tavaly ismét megélénkült, de nagy kérdés, hogy ilyen erős forint mellett - amely ellenérdekeltséget teremt - további felfutására lehet-e számítani. Más tartalék híján, a meglévő egyensúlyi zavarokkal nem biztos, hogy a magyar gazdaság máris visszaállt a gyors, tartós, fenntartható növekedési pályára. Óvatosabb megfogalmazással: nem egészen biztos, hogy ez már a gyors, egyensúlyőrző növekedési pálya volna...

Persze ez ma korántsem olyan evidens, mint tíz évvel ezelőtt. 1995. március 12-én a közvetlen pénzügyi katasztrófa veszélye kényszerítette ki a drasztikus stabilizációt, amely az 1996 és 2001 közötti gyors gazdasági növekedést megalapozta. Annak ellenére, hogy a Bokros-csomag keretében meghirdetett reformok többsége - a nyugdíjreformot leszámítva - abbamaradt. Csak emlékeztetőül: akkor kezdődött meg "a koraszülött jóléti állam" lebontása, amelynek része volt a szociálpolitika átalakítása a rászorultság elve szerint, az egészségügyben az egyéni térítési díjak bevezetése, a felsőoktatásban a tandíj bevezetése, az államigazgatásban és az oktatásban a létszámcsökkentés meghirdetése. Utóbbira a funkciók áttekintése, felülvizsgálata nélkül került sor, egyszerűen a kényszertakarékosság jegyében; az állami funkciók revíziója azóta sem történt meg. A Bokros-program azonban, minden ellentmondásosságával és sikertelenségével, azon a reális felismerésen alapult, hogy az akkori méretű és feladatkörű állam, beleértve a társadalombiztosítás egész rendszerét, tartósan nem finanszírozható. Legfeljebb a gazdasági növekedés rovására... Éppúgy, mint napjainkban.

Az állam azonban fölöttébb szívós, főleg ha politikai bátorításban is részesül. Korábbi méretére azonnal visszaterebélyesedik, mihelyst teheti. Hadd példázzam ezt egy 1999-es minisztériumi feljegyzéssel: Bokros a felsőoktatásban kialkudta a létszámcsökkenést, amelynek következtében az oktatók száma 19 100-ról 18 100-ra mérséklődött. A Fidesz-kormány ismét ingyenessé tette az első diploma megszerzését, és engedékenyebb volt a felsőoktatási intézményekkel, mint elődje: ennek következtében 1999-ben az oktatók száma elérte a 21 ezret. Nem merném azt állítani, hogy a 21 ezer sok, és azt sem, hogy a 18 ezer kevés - mert nem tudom. Azt viszont megkockáztatom, hogy megfelelő strukturális átalakítások híján a diktált létszámcsökkentések legfeljebb átmeneti eredménnyel járnak.

Ismét alanyi jogon jár a családi támogatás 1998 óta, ami a mai jövedelmi viszonyok fényében már-már nevetséges. A száz leggazdagabb magyar című kiadványból kiderül, hogy a lista első helyezettje 46 milliárd, az utolsó 2,6 milliárd forint értékű vagyont birtokol. Ha ők százan mindössze egy százalék vagyonadót fizetnének, 9 milliárd forint folyna be a költségvetésbe - ez nagyjából akkora összeg, amekkorát a főváros az idén útépítésre, felújításra tervez költeni. Elismerem, ez az összevetés ordas demagógia. A leggazdagabbak vagyona ugyanis főleg vállalkozói vagyon, amit senki nem akar megadóztatni (nem is nagyon tudna). Csakhogy Magyarországon a nettó átlagkereset 94 ezer forint alatt van, a jövedelemkülönbségek egyre nőnek, a családi támogatás pedig gazdagnak, szegénynek egyaránt jár. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ennek így kell lennie.

Egy-két kivételtől eltekintve az egészségügyben sem a "fizetős" szolgáltatások, sem a vizsgálatokért fizetendő önrész gyakorlata nem terjedt el. Külső forrásbevonás sem nagyon történt az ágazatba. Ám ha sem a szolgáltatást igénybe vevők, sem a befektetők nem járulnak hozzá annak működtetéséhez, minden finanszírozási teher az állam nyakába szakad. Nagyjából ezt történt. Az adatok pedig azt mutatják, hogy az állam e feladatával nem volt képes megbirkózni. 1995-ben 42 500, 2003-ban 38 200 orvost regisztrált a statisztika; a tízezer lakosra jutó orvosok száma 41,6-ről 37,8-re csökkent. Időközben a gyógykezelési esetek száma évi 101 millióról csaknem megduplázódott, 194 millióra ugrott, a járóbeteg-szakellátásban az egy "esetre" jutó, átlagosan 8,3 perces vizsgálati idő pedig 5 percre csökkent. A kórházi ágyak száma 92,6 ezerről 79,8 ezerre csökkent, tízezer lakosra Budapesten 146 helyett 130, Budapesten kívül 78 helyett csak 68 kórházi ágy jutott. Holott 1995 és 2003 között az elbocsátott kórházi betegek száma 2,4 millióról 2,7 millióra nőtt. Elismerem, ezek az adatok a mélyebb, strukturális változásokat nem mutatják, ám kísértetiesen egy irányba mutatnak: a fizikai kapacitások nagyjából s átlagosan 10 százalékos leépülését, morzsolódását tükrözik, egyre növekvő "kibocsátás" mellett. Megkockáztatom, az állam nem tudta s nem tudja a jövőben sem az egészségügy teljesítőképességét fenntartani. Az ágazat ilyen vagy olyan forrásbevonásra szorul, amire a központi költségvetés részéről nem (nagyon) számíthat.

A közigazgatásban, társadalombiztosításban, oktatásban, egészségügyben öszszességében 884 ezer főt alkalmaztak 1995-ben, 2003-ban pedig 891 ezret, holott minden kormány törekedett az államigazgatás karcsúsítására. Megkockáztatom, ma éppúgy igaz, mint 1995-ben, hogy ezt a méretű államot tartósan nem lehet finanszírozni; fenntartása visszafogja a gazdasági növekedést. A magyar jóléti rendszerek így épp a jólét esélyét veszik el tőlünk. A mai méretű társadalombiztosítás és szociális gondoskodás előbb-utóbb vagy járulékemelést, vagy a lakosság közvetlen hozzájárulását, vagy külső forrásbevonást fog kikényszeríteni - vagy ezek kombinációját. Ha az állami szolgáltatások továbbra is monopolisztikus védelmet élveznek, ha a privatizáció "kvázitilalma" fennmarad, külső forrásbevonás híján minden terhet az adófizetőknek kell magukra vállalniuk.

Az Állami Számvevőszék februári jelentése megállapítja: "sem az államháztartási törvényben, sem az államháztartás működésére vonatkozó más jogszabályban nem található meg az állami feladat tartalmi definíciója, az állami finanszírozás terjedelme és mérete". Amire lehet azt mondani: még szerencse. Csakhogy ebből adódóan még kísérlet sem történt annak megfogalmazására, mi maradjon valóban állami feladat, és mit vehetne át az államtól az üzleti, vállalkozói világ. Ez pedig nem túl megnyugtató. Főleg, mivel napjainkban az állami funkciók felülvizsgálata helyett - és a nélkül - adócsökkentés van napirenden. Ami olyan, mintha valaki a köhögésre hashajtót venne be - ha megtette, utána garantáltan nem mer köhögni...

Előbb-utóbb tehát dönteni kell: vagy belenyugodni a lassabb növekedésbe a hagyományos, államilag garantált szociális biztonsággal, vagy a gyorsabb növekedést, gyorsabb gyarapodást választani, némely szociális vívmány feladásával.

El kell dönteni, hogy a közszolgáltatás egy- vagy többszektorú legyen-e. Ha annak privatizációja politikai "tilalom" alá esik - ami egyenértékű az állami szektor monopolisztikus védelmével -, akkor legalább a magánkezdeményezést kellene bátorítani, éppúgy, mint az 1998-as nyugdíjreform idején, amikor a magánmegtakarításokat az állam adókedvezményekkel segítette. Ma az iskolák, kórházak építése, fenntartása, működtetése és finanszírozása egyaránt állami feladat. Óvatosan megkérdeném: nem volna olcsóbb, ha más - magánberuházó - építené, esetleg működtetné is azokat, az államra csak a szolgáltatások finanszírozása várna? A szokásos közbevetésre, miszerint a profitérdekelt cégek részvételével még drágábbak lesznek e szolgáltatások, hadd kérdezzek vissza: ha az állami finanszírozással az intézmények nem jutnak profithoz, ugyan miből fejlesztenek? Ha az állami térítés nem fedezi az épület fenntartását, felújítását, az amortizációt, legfeljebb a betegek ellátásának vagy a diákok okításának folyó költségeit, miből lehet az intézményeket korszerűsíteni, megújítani, működésüket akár csak szinten tartani? A jelenlegi, "profitmentes" alulfinanszírozottsággal - vagyis egy negatív profittal - programozva van, hogy minden megújítás (az épületeké, a műszerparké, bármié) csak pótlólagos forrásokból valósítható meg. Vagyis adóforintokból.

Dönteni kell arról is, mekkora intézményi kört hajlandó az állam működtetni. Megkockáztatom: ahol lehet, nem intézményeket, hanem feladatokat kell finanszírozni... Egyetlen példa: ma az állam fenntartja a Magyar Televíziót (amelynek pénzügyi hiányát évről évre kiegyenlíti), a Duna Televíziót és a Magyar Rádiót. Nem volna olcsóbb, ha intézmények helyett közszolgálati műsorokat támogatna - akár a kereskedelmi televíziókban is? Most a Magyar Televízióban Lagzi Lajcsi éppúgy közpénzekből fut, mint A szólás szabadsága vagy az Este. Miért? Miközben a nála nézettebb kereskedelmi televíziókban úgyszólván nem készül közszolgálati műsor. Pedig készülhetne, ha az állam beszállna... De nem monopóliuma a Magyar Rádiónak sem a közszolgálatiság, vegyük csak az Inforádió vagy a Klubrádió műsorait.

A közoktatásban sem biztos, hogy az intézmények finanszírozása a hatékonyabb megoldás. Mi lenne, ha az állam az iskolák helyett a tanulást támogatná? Azaz, a Nobel-díjas Milton Friedman javaslatát megfogadva a szülők kapnának afféle oktatási jegyet, vouchert, amely fedezi az oktatás költségeit. Az iskolák javadalmazása azon múlna, hány diákot fogadnak be - hiszen a voucherek fejében kapnák meg állami támogatásukat -, ezért versengenének a szülők és a tanulók kegyeiért. A megbukott központi reformok, "körzetesítési" kísérletek helyett a szülői, tanulói választás szervezné át az iskolarendszert...

A szociálpolitikában pedig előbb-utóbb vissza kell térni a rászorultsági elvhez, mégpedig a szegényeknek juttatott nagyobb, legalább a gyermekek felzárkózási esélyét megteremtő mértékű támogatással. És tiszta formában: vagy az adórendszeren keresztül, de negatív adóval is - vagyis aki a kedvezményt az alacsony jövedelme miatt nem tudja igénybe venni, kapjon azonos értékű támogatást, visszatérítést -, vagy családi pótlék formájában. De mindenképpen stabil, több évre rögzített, tervezhető játékszabályok szerint.

Mivel a jelenlegi családtámogatási rendszer meglehetősen szét van tagolva, és annak korrekcióját sokan saját járandóságuk megkurtításaként fognák fel, az átalakítás során javasolnám honosítani a Tony Blair nevéhez fűződő bébikötvény intézményét. Ennek lényege, hogy minden gyermek a születésekor egy zárolt számlára meghatározott összeget kap, amelyet 18 éves korában vehet igénybe - annak kamataival -, amelyből elkezdheti tanulmányait, megalapozhatja felnőtt éveit. Magyarországon 10 milliárd forintból - az idei privatizációs bevétel töredékéből - meg lehetne valósítani, hogy minden 2005-ben születő csecsemő kapjon egy százezer forintos, kamatozó kötvényt. Az alaptőke kiegészítését szülői, rokoni befizetésekkel pedig - adóeszközökkel - ösztönözni lehetne, aminek kettős haszna volna: egyrészt az állami summa 18 év alatt szépen felduzzadna, másrészt talán a lakosság megtakarításai is nőnének; ami pedig az államháztartási hiány finanszírozhatóságát is megkönnyítené. Esztergom önkormányzata az idei évben elkezdte e rendszer megvalósítását, mégpedig újszülöttenként 500 ezer forinttal - holott a város szörnyen eladósodott. Más kérdés, hogy ilyen, közvetlenül is megtakarítást ösztönző konstrukcióért még akár az államnak is érdemes némi többletadósságot vállalnia - sokkal inkább, mint a mai szociális rendszerek fenntartására.

Dönteni kell, merre tovább, holott látványos kényszer erre nincs. Ezért félő, hogy marad a mostani sodródás, evickélés, míg csak az állam pénzügyi gondjai ismét a nyakunkba nem szakadnak. Önáltatás lenne azt hinni, hogy ez már a múlt.

Nehogy úgy járjunk, mint az egyszeri bolond, aki István királynak képzelte magát. Hiába érvelt a főnővér: de hiszen István király ezer éve halott!

Mert egyszer csak benyitott a beteghez egy rég nem látott rokon.

- Jaj, István, ezer éve nem láttalak! - kiáltott fel.

- Na ugye? - fordult kárörvendően a bolond a főnővérhez.

Nagyon nehéz Magyarország jövőjének körvonalait látni, mert az események rendkívül felgyorsultak. Ha húsz évvel ezelőtt azt mondjuk, hogy Magyarország a Varsói Szerződés és a KGST helyett az Európai Unió és a NATO tagja lesz, némi feltűnést keltett volna. 2001. szeptember 11-én egész nap nem láttam tévét, nem hallgattam rádiót. Délután volt egy megbeszélésem egy akkori miniszterelnök-jelölttel, bementem az irodájába, és a titkárságon nem tartózkodott senki, viszont egy film ment a televízión, hogy valami repülőgép belefúródik egy felhőkarcolóba, azután egy másik is belefúródik. Ezek ráérnek ilyen sci-fi filmeket nézni délután fél 3-kor, ez abszurdum! Aztán előkerült az egész társaság, és kiderült, hogy nem film ment a tévén, hanem a New York-i terrortámadás. Ki gondolt volna akár egy-két évvel is korábban arra, hogy ilyen egyáltalán tényleg előfordulhat.

Ismétlem, borzasztóan nehéz a jövőt prognosztizálni. Moor Gyula, a 20. század első felének vezető jogfilozófusa írt egy könyvet 1947-ben, aminek az volt a címe: A múlt és a jövő között. Ő egy demokratikus köztársaságot képzelt el, ehelyett nemsokára kitelepítették, és az Akadémiáról kizárva, 1950-ben halt meg egy istállóban. Mindig a múlt és a jövő között érezzük magunkat, pedig a jelent éljük, és a jövő nagyon bizonytalan.

Mit tudunk? Amit tudunk, az az, hogy körülöttünk egy korábban elképzelhetetlen mértékű és ütemű technikai fejlődés megy végbe, és ez a technikai fejlődés kicsivé teszi a világot - ezt hívják mostanában globalizációnak meg információs társadalomnak. Ha nagyon sietünk, elérjük az esti gépet, és esetleg holnap este Sydneyben a Double Bay-n eszünk valamelyik kínai vendéglőben. A fejlett országok polgáraié lett az egész világ. Információs forradalomban élünk, bármi történik a világ bármely sarkában, perceken belül közkincsé válik. Azt is tudjuk, hogy a hagyományos ipar, kiskereskedelem, mezőgazdaság visszaszorul, szerviztársadalommá válik a fejlettebb világ, repülő pénzpiac van, és valaki mondhatja ugyan azt, hogy a spekuláció nem munka, de ebben téved, mert a spekuláció igenis munka, ezért van az, hogy ma az igazi nagy pénzeket nem kapálással vagy cipőjavítással, hanem a tőzsdén keresik meg.

Megindult egy óriási átalakulás, ami az emberi életforma megváltozásához is vezet. Együtt utaztam Malajziába egy svéddel, aki azt mondta nekem a repülőgépen, hogy az a svéd állampolgár, aki most születik, a szervátültetések technikáját nézve reálisan számíthat 120 évre. Ez ugyebár azt jelenti, hogy együtt fog élni körülbelül hat-nyolc nemzedék, egészen más szituációba kerül a munkaerőpiac, más dimenzióba az öregedés. A fogyasztói jóléti társadalmak után most maga az ember alakul át, és most a géntechnológiáról nem is beszéltem. Számos szakma eltűnik, foglalkozások átalakulnak, újak jönnek létre egy hatalmas kavarodásban.

Mit jelent ez a fejlődés például - és most egy percet a saját szakmámmal fogok tölteni - a jog számára? Valamikor a jog szóbeli művészet volt. Ült a prétor, a kádi a földön a piacon, azután a józan ész nevében osztotta az igazságot. A jog később átalakult értelmiségi foglalkozássá, amikor papok kolostorokban, glosszátorok, posztglosszátorok írták át, formálták a római jogi szövegeket. További lépésként a 18-19. században lassan átmentünk a hivatalnok-jogászkodásba, a kontinensen kódexeket, törvényeket értelmező, az angolszász világban precedensek alapján működő írásbeli jogszolgáltatásba.

És az írásbeli jog jelentős kiszorításával lassan jön a komputerjog, amely jelentős mértékben feleslegessé fogja tenni azt a jogalkotást és jogalkalmazást, amit ma csinálunk. Közeledik egymáshoz a törvényi jog és a precedensjog. Megindul a menekülés az állami jogi szabályozástól - szakmai önszabályozás, szokásjog, választott bíráskodás. A nemzeti jog fölé kerül a nemzetközi jog stb. Tehát itt is elég jelentős változások várhatók. A jogász menedzserré válik, az adójog a jövedelemtervezés eszköze, a jog beépül a gazdasági döntéshozatalba.

Amit különösen nehéz a hagyományos államnak elviselni, az az a felismerés, amit Tacitus mondott, tudniillik hogy a korrupt köztársaság sajátja a törvények tömege. Ez a túlszabályozás jelensége. A magyar államot is - amely tizenöt év óta nem tudom, hány kormányprogramban azt mondta, hogy deregulál, de ezt elfelejtette - lassan rá kellene kényszeríteni, hogy szabadítsa meg a már magántulajdonú gazdaságot és a kialakuló autonóm humán civil szférát a felesleges adminisztratív kötöttségektől.

Én most például hatalmas "harcot" folytatok kormányzati szervekkel, hogy a vállalkozók adminisztratív terheit enyhítsük, és ha csak átlagban 5 százalékot veszünk le az adminisztratív terhekből, mintegy annyit lehetne megtakarítani, mint körülbelül 3 százalékos adócsökkentéssel. De ez nem érdekli őket, mert a vízfej, az íróasztal szabályozni akar. A felsőoktatási törvény tervezete nagy politikai és szakmai vitát kavart. De arról senki sem beszél, hogy mellékleteivel együtt megközelíti a kétszáz paragrafust és emellett még húsz kormányrendeletre is ad további felhatalmazást. Mi szükség van erre? Ezt a jogszabályszörny-alkotást lassan abba kellene hagyni, és remélem, hogy előbb-utóbb ezt a már egészen más elveken működő gazdaság ki is fogja kényszeríteni az államból.

Magyarország Európában, európai uniós csatlakozás. Ez egy nagyon jó dolog, még ha természetesen hátrányos oldalai is vannak. Hosszú távon gazdaságilag is nagyon jó dolog, kulturálisan is gazdagodunk, és a Trianon után kialakult magyar nemzetproblémát is lényegében megoldja, mert Strasbourgban, illetve Saarbrückenben vagy Klagenfurtban, illetve a másik oldalon Bosenben (vagy ahogy most mondják, Bolzanóban) ez a probléma lényegében már nem létezik, és az osztrák rokonaimnál sem láttam nagy bánatot azért, hogy kihagyták őket a magyarigazolványból. Az elzász-lotaringiai vagy a tiroli problémához hasonlóan fog megoldódni a felvidéki vagy az erdélyi probléma is, csak mintegy hatvan-hetven éves késéssel. Az uniós csatlakozással Magyarország sokat nyert, még akkor is, ha például a mezőgazdaságban jelentős veszteség keletkezik.

Ami azonban sajnos rossz - ezt halkan mondom, mert egyszer már nagyon kikaptam érte egy európai uniós szakértőtől -, hogy mi egy hanyatló térséghez csatlakoztunk. Ha valaki kicsit körülnéz Távol-Keleten, az látja, hogy ott milyen viharos fejlődés megy végbe. De mondhatnám Dél-Afrikát vagy Ausztráliát, sőt lassan Brazíliát is. A kilencvenes években azt merészeltem mondani egy konferencián, hogy Szamoához szeretnék csatlakozni, meg Szingapúrhoz, de erre túlzott esélyem nincsen. Földrajzi fekvésünk folytán maradt az Európai Unió, amelyet az illető rossznéven vett, és euroszkepticizmust látott benne, pedig nem az. Látnunk kell, hogy egy népességében fogyó, elöregedő, elkényelmesedett, gazdasági versenyképességét nehezen őrző közösséghez csatlakoztunk. Mindig mondják, hogy Magyarországon fogy a népesség. Hol nem fogy Európában? Melyik szomszédunknál nem fogy? Szinte mindenütt Európában fogy és öregszik a lakosság. Sajnos ez vár a nagy hírű Európára, amelyet kétszáz-háromszáz év múlva valószínűleg úgy fognak mutogatni, mint ahogy a régi Rómát meg Bizáncot mutogatták a feltörekvő új nemzeteknek, most már talán a kínai turistáknak.

Magyarországnak persze ez még nem aktuális problémája, hiszen egyelőre versenyképességünk növelésével fel kell zárkóznunk az unió fejlettebb nyugat-európai tagjaihoz. De azért tudnunk kell, hogy itt a világ más térségeihez képest lassú általános hanyatlás várható. Ez összefügg az európai lakosságnak a mentalitásával is, amit nagyon jól jellemez egy televíziós reklám, ahol valamilyen arckenőcsről azt hirdetik, "mert megérdemlem". Szerintem semmit nem érdemlünk meg az emberi méltóságon kívül. Mindenért meg kell dolgozni, nem jár nekünk semmilyen anyagi juttatás mintegy természetjogként. Egyik politikusunk nyilatkozta, hogy kérem, micsoda disznóság, ugyanannyit dolgoztunk idén, mint tavaly, és idén mégis rosszabbul élünk. Nem jut eszébe, hogy esetleg többet kellene dolgozni? Valamit ki kellene találni, jobban össze kellene kapnunk magunkat. Ott áll szomorúan: nem adtak, nem kapta meg a segélyt, ami neki szerinte jár. Nem jár. Tessék teljesítményt nyújtani, eredményt produkálni. Szóval azért egy kicsit kevésbé kellene szeretni önmagunkat, de félreértés ne essék: ez nem csak Magyarország, egész Európa problémája. Nekem van egy ismerősöm Angliában, aki azért kap pénzt, mert nem műveli meg a földjét. Erre vágyik a magyar is természetszerűen, de hát itt még nem tartunk, ehhez még "fel kell zárkóznunk". De akkor ne csodálkozzunk, ha az éjjel-nappal az utódjáért is dolgozó kínai megelőz, leversenyez bennünket.

Az általános elmélkedés után egy kis konkrétum: Magyarországon akkor mi a közeljövő gazdasági feladata? Szerintem az, hogy megtaláljuk a kialakuló szerviztársadalomban azt, amit mi tudunk a legjobban csinálni - és ez nem lehet a hagyományos ipar és nem lehet a mezőgazdaság, de lehet például a turisztika és a szórakoztatóipar. Találnunk kell továbbá jó régiókat. Például Vas megye, Győr-Sopron megye összeállhatna a szlovénokkal és Burgenlanddal, és akkor egy kicsit a múltba, a K. und K. világba is visszajutottunk egy ilyen vegyes régióval. Az is eléggé világos, hogy Nyugat-Magyarország helyett nemsokára Kelet-Magyarországon fognak állni azok a kis bódék, amelyek húsz évvel ezelőtt Lébénynél meg Mosonmagyaróvárnál álltak. Szerintem Kelet-Magyarországra igenis szép jövő vár. Egy kicsit forró pénzből persze, de hát az ilyen apróságokkal Svájcban sem foglalkoztak száz évvel ezelőtt.

Azonkívül: türelem. Kellene egy kis türelem mind a piacgazdasághoz, mind a többpártrendszerű demokrácia beidegződéséhez. Kelet-Németországban tíz évig szinte nem történt semmi. És aztán hirtelen a kapitalizmus motorja megdobta ezt a térséget. Kelet-Berlin botrányosan nézett ki még 1995-ben is. Tessék most körülnézni. Dübörög a gazdaság, de a kultúra, a tudomány is. Nálunk mindenki túl türelmetlen: azonnali eredményt kíván, azonnal jobban akar élni. Amikor van egy nagy teremben egy svédasztal, mindenki fejjel előre, mindent meg akar enni, és minél gazdagabb, annál jobban beleveti magát a hidegtálba. Azonnal a magáévá akar tenni mindent, és ezért vagyunk versenyképtelenek az ázsiaiakkal szemben, akik több nemzedékben gondolkodnak.

Legjobb tudomásom szerint a rendszerváltozáskor senki sem ígért azonnal nyugati bért és nyugati életszínvonalat. Sőt aki kettőig tudott számolni, az tudta, hogy legalább egy évtizedig rosszabbul fogunk élni, mint a Kádár-korszak virágkorában. És az a politikus, aki a választásokon mást ígér, az nyilvánvalóan hazudik. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Kelet-Európában negyven év szocializmus, annak torz koraszülött jóléti állama után vagyunk, mégpedig úgy, hogy egyszerre kellett áttérnünk a piacgazdaságra és a demokráciára. Azért ne feledjük, Távol-Keleten a liberális piacgazdaság motorja katonai diktatúrák védőszárnya alatt ért el hihetetlenül nagy gazdasági eredményeket. Nálunk két új, részben egymásnak ellentmondó elemeket is tartalmazó rendszert kell megtanulnunk, és a tanulópénzt meg kell fizetni. A lakosságnak meg kell értenie, hogy akkor jut jobb és több lángoshoz, ha megszereti vagy legalábbis elfogadja a gazdag lángossütőt is, azaz tudomásul veszi az akár igazságtalannak is mondható, korábbinál nagyobb társadalmi különbségeket. Hogy egy új nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszer a mai fiataloknak anyagi biztonságot adjon éppúgy, mint nyugati sorstársaiknak, az azzal jár sajnos, hogy a Kádár-rendszert becsületesen végigdolgozó mai nyugdíjasok jelentős része méltánytalan szegénységben éli le élete hátralévő részét. És ezen legfeljebb egy kicsit enyhíteni lehet, de a helyzetet megváltoztatni - a dolgokat objektíven szemlélve - sajnos nem.

A magyar állampolgárra az a feladat vár - ami talán nem is olyan nehéz feladat -, hogy maradjon magyar, tartsa meg nyelvét és kultúráját, de legyen európai is, és végül magyarként és európaiként legyen világpolgár. Ez a lehetőség ma már a magyar lakosság szerintem legalább húsz százalékának adva van, nemcsak kulturálisan, de gazdaságilag is. Nagyon szeretek utazni, és látom, hogyan "szálljuk meg" a világot. Nyilván nem egy tanyasi parasztemberrel találkozom Honoluluban, de a világot látni kívánó, abban magát kiismerő, az ott élőkkel beszélni tudó honfitársaink száma egyre jobban növekedik. És ahogy egy német házmesternek magától értetődik, hogy influenzás időben elmegy Thaiföldön süttetni a hasát, ugyanez a lehetőség húsz év múlva szerintem egy magyar "kisembernek" is megadatik. Korábban nem. A mi nemzedékünkbe tartozóknak nem. De a mostani fiataloknak már meg fog adatni, és nem szabadna irigyeknek lennünk rájuk, hogy szebb életük lesz, mint nekünk.

A magyar állampolgárnál egyszerre nagy előny és hátrány a kádári nyárspolgári lét, amit Gerő András nagyon jól leírt. Nálunk azért sokkal nagyobb az evolúció, mint mondjuk a Szovjetunió utódállamaiban, illetve Albániában. A gulyáskommunizmus miatt nem szokatlanok a piaci mechanizmusok, a szoft diktatúra miatt nálunk nem alakult ki a jogi nihilizmus, könnyebb alkalmazkodni a jogállamiság eszményéhez. A linkség, a lezserség, a slendriánság is sokszor kisegítette a lakosságot, élhetővé tette 1960 után Magyarországot. De ezzel jár a burkolt államellenesség, teljesítmény-visszatartás és lényeges erkölcsi értékek leromlása is, ami viszont hátrány.

A lakosság jelentős része nagyon dörzsölt, sőt túl okos, és ezért nehéz megcsinálni azt, amiről Csepeli György itt beszélt, nevezetesen a kormány partneri viszonyát a társadalommal. Mi úgy vagyunk nevelve, hogy eleve gyanús számunkra, amit a kormányzat mond. Amikor, ugye, Clinton azt állította, hogy a Monica Lewinskyval ő voltaképp nem is folytatott szexuális viszonyt, akkor a televízió előtt ülő amerikai lakosság zöme hitelt adott neki. Ezt mondta az elnök, látod, asszony, te is csinálhatod. Ugye? A magyar azt mondta volna, hogy hazudik ez a disznó! A magyar lakosság protesztbeállítottságának, politikaellenességének, kurucos hajlamainak vannak előnyei, de azért igaz, amit Csepeli György mondott, egy demokratikus jogállamban ennek a hátrányai dominálnak, és nem az előnyei. Ilyen hátránnyá válik a kiskapukeresés, a szabályok kiforgatása és számos más - a szocializmusban jól bevált - taktika.

A magyar gazdaság már belépett Európába, a magyar gazdaság eurokonform. Természetesen nem svéd módon, de azért egy görög, portugál szinten azért már eurokonform. És ez nagy eredmény. Nem kell visszaadni a magyar vállalkozók öntudatát. Én találkoztam Brüsszelben egy pofával, aki Vásárosnaményban csigákat gyűjtött össze, és ezt óceáni termékként nyújtotta a belga lakosságnak. Mindig azt mondjuk, hogy meg kell védeni a magyar vállalkozókat a nyugat-európai vállalkozók versenyétől. Rendben. De kérdem én: a nyugat-európaiakat ki védi meg tőlünk? Mert mi olyan trükköket tudunk, ami azért egy békés belgának sosem jutna eszébe. Azért ez is előny, ugyebár, ugyanakkor hátrány is, mert erkölcsileg leértékel bennünket.

Ismétlem, a magyar gazdaság szerintem már eurokonform. Ne feledjük el, hogy mintegy 120 ezer béténk, 180 ezer káefténk van. Mintegy 300 ezer társas vállalkozás a félmilliónál több egyéni vállalkozó mellett. Ha azt mondjátok, hogy 20 százalék ebből kényszervállalkozó, 10 százalék pedig a bűnözés határán tevékenykedik, ami szerintem erős túlzás, akkor is állítható, hogy van már gazdasági vállalkozói középosztályunk, amely túlélte az elmúlt viharos tizenöt évet, sőt egy része meg is erősödött. Ilyenkor mondják: no de a fekete gazdaság! Ha jól emlékszem, 1987-től fizetünk személyi jövedelemadót. Miért követelnek tőlünk svéd adómorált? Miért követelnek egy magyar vállalkozótól tisztességes versenyt abban az értelemben, ahogy Nyugat-Európában a verseny folyik? Ez is el fog jönni, csak ehhez még egy kis idő kell. Általános társadalmi tendencia, hogy a gazdaság jár élen a változásokban, aztán jön jó nagy késéssel a kultúra, tudomány és a végén a legnehezebben mozdul az állam. De ez így volt a polgári társadalmak hajnalán is, lásd például az évszázadokig tartó angol polgári átalakulást. Az államnak rendet kell tartania a piacon, de segítő szándékkal, még akkor is, ha természetesen büntetnie kell is a szabályszegőket. Ezt hívják "derűlátóan kedvezőtlen" felelősségpolitikának.

Szociálpolitika. Nagyon elgondolkoztam azon a mondaton, amely az MSZP pártprogramja elején volt, hogy Magyarország szabad, de igazságtalan. Mennyivel vagyunk mi igazságtalanabbak, mint a szomszédaink? Mennyire igazságtalanabb Magyarország, mondjuk, Romániánál, Szlovéniánál, de akár Ausztriánál is? Nagyobbak a társadalmi különbségek ma Magyarországon, mint mondjuk Ausztriában? Nem. Ha megnézem a statisztikát, nem. Csak mi nem vagyunk hozzászokva azokhoz a társadalmi különbségekhez, amelyek most megnyilvánulnak, és egy nyílt piacgazdaságban nyilván növekednek is. Igenis, kell szociálpolitika, igenis, kell szociális beruházás, kell a szegények támogatása, igenis, kell az esélykülönbségek csökkentésére törekedni. De azt is tudnunk kell, hogy mivel különböző adottságok között és adottságokkal születünk, nincsenek egyenlő esélyek, nincs teljes igazság, nincs teljes egyenlőség. Hát milyen igazság az, hogy Carlo Ponti, a kis kopasz emberke vette el Sophia Lorent, és nekem milyen esélyeim voltak az isteni Lolo megszerzésére, pedig szerintem szebb vagyok, mint Ponti. És semmilyen hivatal nem nyújtott nekem egyenlő elbánást. Tehát azt azért tudomásul kell venni, hogy az emberek különbözők, az esélyek mások, ettől még persze az államnak teremtenie kell esélyeket, támogatni a felzárkózni kívánókat. Végül pedig a szociálpolitika ne legyen alibi a bürokrácia és az állami költségek növekedésére. Engedjétek meg, hogy ezzel kapcsolatban egy német anekdotagyűjteményből elmondjam Helmut Schmidt és Willy Brandt beszélgetését. Willy Brandt megkérdezte Helmut Schmidtet: Helmut, te miért ellenzed a szociális büdzsét? Schmidt azt felelte: dehogy ellenzem, Willy, csak azt szeretném tőled kérni, hogy az az apparátus, amelyik a segélyt osztja, na meg az az apparátus, amely azt ellenőrzi, hogy a segélyosztók nem korruptak-e, összességében ne kerüljön többe, mint amennyit kiosztunk a szegényeknek. Sajnos ma nálunk is a szociálpolitikai, de mondhatnám, hogy a sport, a művészeti stb. pénzek jelentős része az osztogató-ellenőrző apparátus működésére megy.

Hogy szerintem melyek a közeljövő feladatai a gazdaságon kívüli körben? Először is, az egészségügyi reformot kellene megvalósítani, az orvosok jelentős részének ellenkezésére is meg kellene csinálni. Ha visszagondolunk, az orvostársadalom meghatározó része ellenezte Gógl Árpád reformját, hiába volt korábban az orvoskamara elnöke, ellenezte Mikola úr reformját, és természetszerűen ellenezte a Csehák Judit vagy Radnay György által tervezett reformot is. Mindegyiket ellenezni fogják, mert sokuk számára az a kaotikus helyzet, ami van, nagyon előnyös helyzet. A káosz bizonyos előnyöket is hoz. A politika az egészségügyi reform dolgában nem várhat szakmai közmegegyezésre, a magyar társadalomnak szüksége van korszerű egészségügyre, rendelkezésre állnak sikeres nyugat-európai modellek, tessék valamelyiket - amely legjobban megfelel a mi körülményeinknek - megvalósítani. A másik, amit át kell nyomni a torkán a politikának, az a regionalizmus. Mégpedig nem úgy, ahogy egyesek képzelik, hogy marad a megye is, marad a községi és városi önkormányzat is, de föléje jön kvázijárásként a kistérség, továbbá a hat-nyolc régió. Meg a minisztériumok nem adnak le egy darab hatáskört se az új regionális szervezeteknek. Azután persze azt jelentjük Brüsszelnek, hogy vannak régióink. Ezt azért nem veszik be. Azért mindent nem lehet eladni, lehet, hogy tíz év múlva szól az unió, mint most a görögöknek, mert bennük is van egy kis humánum, de azért valódi régiók nélkül az uniós támogatásoknak legfeljebb csak a töredékét kaphatjuk meg.

A harmadik teendő pedig, amelyekről órákat lehetne beszélni, az államszervezet és működés átépítése. Az állammal sem lehet türelmetlen az ember, mert hova mentek volna az emberek a rendszerváltozás után? Hova mentek azok, akik nem tudtak vállalkozni? Hova mentek azok, akik - hát, hogy mondjam - a kreativitásban nem a legelsők? Az államszervezetbe mentek. Az állam nem költségérzékeny. Az a létszám, amit a magyar gazdaság kinyomott a kilencvenes évek elején, jelentős részben megérkezett az államapparátusba. Ha megnézzük, a magyar államapparátusban 1988-ban - most az állami vállalatokat nem számolom - egymilliónál valamivel több ember volt. Ez lement 2005-re valamennyivel több mint 800 ezerre, de úgy, hogy közben a közhatalmi szerveknél dolgozók száma 120 ezerrel növekedett. Tehát a közintézményeknél több mint 300 ezres ténylegesen csökkenés van, ami azért nagyon jelentős szám a korábbihoz képest. De ezzel párhuzamosan a közhatalmi szerveknél dolgozók száma olyan 120 ezerrel emelkedett. És most még nem is számoltam a káhátéket meg a más kiszervezéseket meg a különböző umbuldákat, amelyek összességükben, az én számításaim szerint, legalább harmincezer emberre tehetők. Ami történt, érthető, de ez nem maradhat így, mert a túlsúlyos, túl nehézkes, túlcentralizált, egyre csökkenő színvonalú állam rontja a magyar gazdaság, egész Magyarország versenyképességét. Persze ezt az államszervezeti reformot nagyon nehéz megvalósítani, mert erről a reformról azoknak kellene dönteniük, és azoknak a politikai és közigazgatási vezetőknek kellene végrehajtaniuk, akiknek érdekeit ez a reform sérti. De a magyar gazdaság és az Európai Unió közös erővel ki fogja kényszeríteni államszervezetünk modernizálását.

Ami a múltat illeti, Magyarországnak nagyon nehéz száz éve volt ezen a huzatos helyen. Persze ennek ellenére sokunknak egész szép élete volt, legalábbis én elégedett vagyok, bár volt súlyos balesetem, és én is voltam olyan anyagi helyzetben, hogy az üres sörösüvegek betétjéből vettem meg az újabb sörömet. A jövőm sem túl biztató. De azt hiszem, hogy az ország többségére, a kreatív, teljesítményképes honfitársainkra viszonylag szép jövő vár. A magyar társadalom többsége, ha nehezen is, de talpon maradt. Morog, morog, de már nem annyira rosszkedvű, nem annyira ideges, mint sokan gondolják. Magyarországnak reális esélye van egy szebb jövőre. Az ország nincs és nem is lesz válságban, aki pedig tényleg válságban van, gondolkodjon el arról, hogy talán saját hibájából került válságba. És ha idáig eljut, ki is fog kerülni a válságból. Köszönöm szépen.

Írtam egy vázlatot, de az nem lesz ide jó. Olyan vázlatot írtam, amilyet egy politikus ír, gyorsan, az utolsó háromnegyed órában. Aztán, belépve a régi közösségbe, és hallva az előttem szólalókat, azt mondtam magamban: "Hagyd a csudába, meg kell próbálni, még ha nem veszélytelen is, újra értelmiségiként viselkedni." A közemberi megjegyzéseim az elmúlt időszakban sok bajt hoztak a fejemre, most megpróbálok majd vigyázni, hogy az értelmiségi léttel való kacérkodás ne okozzon annyi galibát.

Nem meggyőzni próbálom önöket, nem arról akarok beszélni, hogy eljött a szép jövő, itt állunk a mindenki számára felemelkedést, boldogulást jelentő magyar Kánaán kapujában, és ehhez csak egyetlenegy feladatot kell teljesíteni: ránk szavazni, bennünket a hatalomban tartani, megerősíteni. Inkább dilemmákat fogalmazok meg. Azokat a dilemmákat, amelyekbe az ember - ha nem teljesen hülyült bele a politikába - nagyon könnyen bele tud nyomorodni. Azokat a dilemmákat, amelyeknek nincsen olyan megoldásuk, ami egyszerre több igénynek eleget tud tenni. Például annak, hogy legyen Magyarország egy hosszabb távon versenyképes ország, amely a saját teljesítményével képes növekvő jólétet biztosítani az állampolgárainak, képes az ehhez szükséges változásokat a társadalmi-politikai stabilitás fenntartásával menedzselni, és mindeközben a túlnyomó többség úgy érezhesse, hogy részese ennek a folyamatnak, nem pedig valakik végigverik rajta a szükséges reformokat.

A legnagyobb dilemma, amire ma nincsen kész válaszom, hogy tudom: nem mehet úgy az ország dolga, ahogyan itt évek óta csináljuk. Van egy hosszabb távú kritikám, az elmúlt tizenöt év átfogó kritikája, és van egy rövidebb távú kritikám, a 2001 és 2004 közötti időszak kritikája. Nem kétséges, hogy mindaz, amit a közügyek irányítójaként mi magunk is csinálunk, sokkal több csalódást okoz az emberek egyre nagyobb tömegének, mint amennyi elégedettséget hoz. Nyilvánvaló, hogy ezen változtatni kellene. Nyilvánvaló, hogy a változtatásban a magyar társadalmi-közéleti elitnek kellene a főszereplőnek lennie. Ez részben a politikai elit, de csak részben. Sokatmondó, hogy a magyar politika 2001-től folyamatosan - az elmúlt hónapokban pedig egészen elképesztő mértékben - nem a szükséges változásokhoz keres támogatást, hanem úgy gondolja, hogy azzal lehet növelni a társadalmi-politikai támogatottságot, ha "előremegyünk a múltba". Két évtizede indult el a nagy átalakulás, és a magyar társadalom folyamatosan azt üzeni, hogy "nem érzem jól magam, tudom, hogy nem jól mennek a dolgok, de nekem most már elég a változásokból. Nem akarok veletek továbbmenni! Jó, változtassátok meg, amit muszáj, de ha lehet, nélkülem. Nekem hozzátok ide a végeredményt!"

Nagyon sok vitám van az úgynevezett szociálliberális reformértelmiségnek azzal a körével, amelyik megélte és megcsinálta a nyolcvanas évek második felének nagy reformjait, és amelyről azt gondolom, hogy kulcsszereplője a rendszerváltásnak. Ennek az értelmiségnek az alapélménye a nyolcvanas évek igazi nagy, változtatni akaró világához kötődik, ahol az volt a pozitív társadalmi-politikai minta, az volt a progresszió, hogy elkezdjük egymás után felszámolni a tabukat, és csinálunk új adórendszert, csinálunk új társasági jogot, elkezdjük feszegetni a tulajdonosi struktúrákat, megalapozzuk az alkotmányos berendezkedést.

Ma az a legnagyobb nyomorúság, hogy nem az számít a pozitív társadalmi szereplőnek, aki változtat, hanem aki azt ígéri, hogy nem kell változni. Hogy vissza lehet hozni a múltat. Nem tudom eldönteni, hogy vajon ma nincs a magyar társadalmi, gazdasági, politikai progressziónak társadalmi bázisa, vagy csak nem vagyunk képesek aktív politikai erőként megformálni, helyesebben nem ölt formát mint aktív támogató társadalmi közeg.

Hadd mondjak egy példát! A parlament tavaszi ülésszakának nyitónapjára írt beszédem szándékom szerint arról szólt, hogy nincs tovább, nem lehet tovább fenntartani a hazugságokat és féligazságokat. Nem igaz, hogy van a kormány, meg vagyunk mi, van az állam, meg van a társadalom. Mi vagyunk. Közös a létünk, közös a teljesítményünk. A kormány, az állam csak azzal tud gazdálkodni, amit mi, a társadalom csináltunk meg. Vissza kell adni a sikert - ahogy Csepeli György mondta. Vissza kell adni a sikerben való hitet. Vissza kell adni a normális, emberi szavak értelmét. Beszéljük meg a közügyeinket: mi van, és hogyan lehetne továbbmenni? És hagyjuk abba, mert nincs értelme, hogy mindegyikünk azon gondolkozik, hogy politika helyett hogyan lehetne egy ügyes félmondattal kihasítani tizenkét másodpercet az esti híradóból.

Éjszaka a parlamenti beszédemre készülve (és egy kis whiskyvel meg némi szivarral erősítve az ihletet) úgy döntöttem: okozzunk nekik csalódást! Szokásommal ellentétben olvasni fogom a beszédet, mégpedig a lehető legszürkébben. Ne tudjanak a személyiségemmel foglalkozni. Kénytelenek legyenek azzal foglalkozni, amit mondok. Hogy melyik az a hét szektor, amelyre koncentrálni fogjuk a következő időszak fejlesztéspolitikáját. És hogy első lépésként ki kell mondanunk: amit ígértünk 2002-ben, annak egy része nem teljesíthető. Mert az is arra az illúzióra, tévedésre épült, hogy közös társadalmi létezésünk közepében a népboldogító kormány van. Ami nem igaz! Közös társadalmi létezésünk közepében mi magunk vagyunk, a magunk gyötrelmeivel meg teljesítményével és azzal a szándékkal, hogy együttműködünk. Engedjük a sikert, és segítsük, hozzuk magunkkal, aki nagyon lemarad.

Utólag meg kell állapítanom: balgaság volt hétfő reggel azzal büszkélkednem a feleségemnek, hogy "na, ez történelmi beszéd lesz". Nem értette senki. Nem is akarta senki megérteni, a lényegére senki sem figyelt. Azt találták a fő kérdésnek, hogy miért voltam olyan visszafogott.

Sárközy Tamásnak mondom: nincs reformdiktatúra. A te példád, Tamás, a te korosztályod példája nem követhető példa nekem. A te korosztályodnak az az élménye, hogy van egy ország, amely akarja a változásokat, és felhatalmazást ad. Én meg rendre azt az üzenetet kapom Magyarországtól, hogy védjük meg őt, borítsunk föléjük jótékony védőernyőt. Nem akar versengeni, egyáltalán nem. Szeretne kapni egy kis jövedelmet, egy kis támogatást. Ha lehet, törvényesen, ha nem lehet, rugalmasan. És nem kívánja összekötni az adózást, a költségvetést, az állam különböző szociális és egyéb juttatásait, nem veszi tudomásul, hogy van közöttük összefüggés.

Nincsenek érvényes, közös, új eszményeink. Azokat az eszményeket, amelyek hajtották a rendszerváltást, és amelyekben hitt az ország túlnyomó többsége, ma porosnak tartja, avíttnak tartja a társadalom, és köszöni szépen, nem nagyon kér belőle. A jobboldal pedig azt látja jónak, hogy fogja magát, és visszatér a huszadik század első harmadához, időnként pedig olyan megoldásokhoz, amelyek a huszadik század második felében nagyon sokszor kipróbált megoldásokra emlékeztetnek. És ma már ahhoz sincsen elég bátorságunk, hogy fölháborodjunk, drága barátaim! Mi, akik így néhány ezren elolvassuk a Mozgó Világot. Nem arról beszélek, hogy van-e ehhez képest egy hazafias progresszió, hogy összeköt-e bennünket valami. Megeshet, hogy az ember megáll egypár évre, és eltöpreng: "te jó ég, merre menjek?!" De hol a felháborodás képessége? A bizonyosság, hogy nem, ezt ne! Ezt már próbáltuk.

Ma szinte bármilyen intellektuális és politikai erőszakot el lehet követni. A sekélyességnek e tekintetben nincsen határa. Teljes meggyőződéssel állítom - mert olyan régóta még nem vagyok politikus, hogy mást hinnék, és nagyon remélem, hogy még nem hülyültem bele a politikusságba -, nincs az a kormány, és különösen nincs az a szociálliberális kormány, amely a magyar értelmiség nélkül meg tudja csinálni az új Magyarországot! Politikai programot adni az országnak, az a kormány dolga, az én dolgom. De politikailag akkor van sikeres program, ha van mögötte egy társadalmilag-gazdaságilag sikeres program, amelyet nem a politikusok fognak kihordani, hanem ennek az országnak az elitje. Kérem szépen, az nem program - remélem, senki nem érti félre -, az nem program, hogy csökkentsük harmadával a távfűtés árát. Miért nem csökkentjük a felével? Tudok én nagyobbat mondani. Sőt! Ne fizessünk semmit! Mit erőlködünk ezen? Kár számolni! Az nem program, hogy csökkentünk minden adónemet nyolc százalékkal. Csökkentsük tízzel! Az adóhivatalt pedig szántsuk be, és hintsük be sóval a helyét.

Farkas Zoli a számvevőszékre hivatkozva azt mondja, hogy nincsenek meghatározva az állami feladatok az államháztartási törvényben. A jogban rögzített norma mögött ott kell hogy legyen legalább a többségnek az egyetértése arról, hogy így képzeli el a magánfelelősségét és a közfelelősséget. Engem minden újságíró, aki belém botlik, arról kérdez, hogy nahát, akkor lesz-e reform. Milyen reformra tetszik gondolni? Hát például egészségügyire. Mit tudok én erre mondani? Itt, az első sorban ültök nyolcan. Mind a nyolcan különböző dolgot mondanátok az egészségügyi reformról. Nyolcat!

Ma az alapkérdés nem világos: mi az egyén dolga ebben az országban? Mit hajlandó átruházni a közösségre? A szuverenitása meg a jövedelme mekkora hányadáról mond le azért, hogy közös ügyeket tartsunk fenn? És melyek ezek? Ezt a vitát az elmúlt tizenöt évben nem bonyolítottuk le. Egyetértek azzal, hogy e tekintetben az utolsó bátor gondolkodó és politikus Bokros Lajos volt. És egyetértek, hogy ami 2001 óta történt, az eltávolodás a racionális, higgadt közéleti gondolkodástól, a felelősségteljes magatartástól, és fájdalmas elszakadás a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje nagyszerű hitétől. Eltávolodás attól, hogy mi, felvilágosult magyar értelmiség, felelősséget vállalni tudó kulturális média, tudományos, oktatási, egyéb elit képesek vagyunk a progreszszió programját megadni Magyarország számára. Ez a hit láthatólag elveszett.

Ma a politikában programok helyett csacsogás van, érvelő viták helyett fájó minősítgetés, együttműködés helyett magamutogató önzés. Értelmiségiként és politikusként egyaránt az a dolgom, hogy megtaláljam az utat, amely elvezet egy új eszményeket és racionális választási lehetőségeket tartalmazó világba. Egy olyan világba, amelyben egyensúly van a magánfelelősség és a közfelelősség között, amely nem átkozza ki a magántulajdont és nem átkozza ki a közösségi tulajdont, amely bátran mer hinni különböző ügyekben: versenyben és piacban, a kormányzásban, hatékony és szolidáris újraelosztásban, amely érzékeny a részletekre, amelyben van nagyvonalúság.

Azt tudom mondani, hogy nélkületek, önök nélkül ez nem fog menni. Nélkületek, önök nélkül ezt a mérkőzést el fogjuk veszíteni. Mert jönni fog a magyar jobboldal leegyszerűsítő és szándéka szerint talán nem, de végeredményében Magyarország kárára váló politikája, és jön a csapat, amely az ehhez idomuló "világnézetet" képviseli. Ma azt gondolom, hogy van esély ezt megakadályozni, van esély megcsinálni az új Magyarországot. Csak ehhez újra egymásra kell találniuk mindazoknak, akik ezt akarják, és akik tenni is akarnak érte. Azt mondom: találkozzunk. Én itt állok; ha valaki randevúzni akar velem, szóljon.

Köszönöm.

Először is elnézést kérek, mert elkéstem, de vegyék tekintetbe: messziről jöttem, a messzi múltból. Az eszköze ennek a Pécs-Budapest InterCity volt, amely pontosan 12 perccel múlja felül harminc évvel ezelőtti ősét, a Baranya Expresszt. Gondolkoztam azon, elfogadom kedves barátom ajánlatát, hogy tudniillik fölhoz kocsival Budapestre. De elkezdtem utánaszámolni, és rájöttem, hogy körülbelül annyi idő alatt érnénk föl az ő BMW-jével, mint harminc évvel ezelőtt felértem a Trabantommal, lévén hogy azóta a forgalom kicsit megnőtt, ezzel szemben az út nem szélesedett. Jól tudom persze - történész vagyok végtére -, hogy ez csak egy szelete a történetnek. De az út és a vasút ügye mégis olyan fontos szelet, amely az egész gazdaságot, annak a lendületét, a társadalmat és annak mobilitását nagyon közelről befolyásolja.

Ha már a vasúttal kezdtem, akkor egy vasút közeli hasonlattal szeretném folytatni. Némi távolságtartással a magyar történelem egy végtelenített hullámvasútnak tűnik fel az ember szeme előtt. Amikor ideérkeztünk, erre a helyre, ahol most is lakunk, akkor az indulási peront nem értük el, és pontosan száz évbe telt, amíg eldöntöttük, hogy egyáltalán elindítjuk a szerelvényt.

A szerelvény beindult, egészen jól haladt felfelé, annyira, hogy kisvártatva egy magyar király, a Bélák körében a harmadik már vagyonbevall... akarom mondani, összeírást készíttetett azzal a nem titkolt reménnyel: olyan fényes lesz, hogy imponálni tud vele a nyugati udvarokban. Bejött. Kapott egy francia feleséget, méghozzá a király nővérét. Hogy mennyire volt boldog vele, az egy másik kérdés, a krónika nem jegyezte föl. Igen ám, de jöttek a tatárok, és bekövetkezett az első zuhanás.

Összeszedtük magunkat, megreparáltuk a szerelvényt, elindultunk felfelé, és feljutottunk egy magas csúcsra, egészen Mátyásig, amikor Európa a királyi udvar, a magyar királyi udvar dicséretét zengte, a kultúráját, nem is beszélve arról a hadseregről, amely már megbízható volt, és állandóan rendelkezésre állt, vagyis nem hasonlított már a rablóbandához. Igen ám, de jöttek a törökök. Ekkor már nemcsak egy zuhanásról volt szó, hanem igencsak huzamos mélyben tartózkodásról. Százötven évig nemcsak az anyagi értékek pusztultak, de a magyarok olyan demográfiai kárt szenvedtek, amelyet soha többé nem hevertek ki.

Fölszabadítottak bennünket. Ámde a magyar, ez a hálátlan fajta azt gondolta, hogy szabadság helyett csak egy második megszállást kapott, úgyhogy nekirugaszkodott, jött a Rákóczi vezette szabadságharc, azután 48-49, 49-et követve pedig a kivégzések, a bebörtönzések, az emigrálás, a bujkálás kora. Nem követem tovább az út részleteit, csak megemlítem, hogy végül jött a Wehrmacht, és befejezte a történetet a Vörös Hadsereg.

Ezzel, gondolom, körvonalaztam is a magyar történeti vita leglényegesebb pontját. Lehetne számosat fölsorolni, de a központi kérdés, amiről a vita a 19. század óta napjainkban is tart, abban áll, hogy végül is ki a felelős érte. Két alapválasz született. Tehettek róla a tatárok, a törökök, a németek, a Habsburgok, az oroszok, a balsors, a végzet, ez, az, bárki és bármi, csak mi magunk nem, de ha igen, úgy néhány "cinkos", áruló. A másik alapváltozat pedig, hogy mindenről mi tehettünk, a mi hibáink, a magyar hibák, a magyar átok, a széthúzás, a viszály, a zuhanások, a tragédiák oka, és ha ez nem lett volna, akkor még a mohácsi csatát is megnyerjük.

Nos, én azt hiszem, hogy nem ilyen egyszerű erre a kérdésre a választ megtalálni. Egyrészt kétségtelen, hogy egy kis nép, mint amilyen a magyar, a nemzetközi eseményeket nem képes alakítani, és a nagyokhoz képest törpe hadereje nem tud eredményesen szembeszállni olyan óriásokkal, amilyen a török, a német vagy a szovjet hadsereg volt. Másrészt számos hibát nem lett volna szabad elkövetni, számos olyan mulasztást nem lett volna szabad felhalmozni, amelyek csak vagy elsősorban tőlünk függtek. A hibákra és mulasztásokra sok példát tudnék felsorolni, de csak hármat hozok fel, és ezeket tudatosan nem a politika elsődleges köréből választom.

Körülbelül száz éve minden szakértő rámutatott, hogy a dualizmus korában a mezőgazdaság fékjévé vált a magyar gazdasági emelkedésnek. Az új gazdasági ágak virágoztak, a mezőgazdaság toporgott. Sokan elmondták, hogy két hibás dolog talált egymásra, gátolta a technikai-technológiai fejlődést: a rossz tulajdoni szerkezet, valamint az egyoldalú termékszerkezet. Mindez abban összegződött, hogy a magyar fő termékeket, a gabonát és a kukoricát nem lehetett eladni. A probléma tovább élt, még súlyosabban jelentkezett az 1920-as években, mígnem a nemzetiszocialista Németország lépett, és mindent fölvásárolt. Most ne firtassuk, hogy milyen okokból és milyen következményekkel. Nos, tonnahegyekben állt az eladatlan búza és kukorica. És mi az, ami jelenleg ugyancsak tonnahegyekben áll a raktárokban? A gabona és a kukorica. A tulajdoni és a termékszerkezet pedig változatlanul hibás, még ha az előbbi másként hibás is, mint korábban.

Egy másik példa a nem kötelező hibákra és mulasztásokra: ugyancsak körülbelül száz éve beszélnek a hozzáértők, tudósok, közigazgatási szakemberek és mások arról, hogy a magyar közigazgatási rendszer reformra szorul. Reformra szorul, mert túlságosan szét van aprózva, nem elég hatékony, és reformra szorul azért is, mert hatásfokához képest túl sok pénzbe kerül. Volt, aki azt mondta, hogy őrült pazarlás egy nagyobbacska magyar városban két királyságot működtetni, egy főispánit meg egy polgármesterit, amikor az ügyeket egyetlen hivatal intézhetné. Már-már úgy látszott, eljön a pillanat, amikor a rendszert át lehet alakítani, de nem, a megyerendszer visszaállt, megkeményedett, és keresztbe fekszik minden reform előtt. Kötelező ez? Nem hiszem.

A harmadik és utolsó példám az "ingyenes" és önkéntes magyar tévedések köréből az ország jellegének meghatározásával kapcsolatos. A 19. században, a 48-as forradalom előtt Wesselényi és Széchenyi már tisztában volt vele, hogy Magyarország nem nemzetállam, hanem soknemzeti állam. A bukást követően rájött erre Kossuth, és ugyancsak tisztán látott a kérdésben Deák Ferenc is. Számos jele volt, hogy ha a magyar államiságot e soknemzeti jellegnek megfelelően, az autonómiák szellemében nem alakítják át, előbb vagy utóbb robbanás következik be. Az évtizedeken át tartó mulasztás következtében pedig, mihelyt létrejöttek ennek a nemzetközi feltételei, a robbanás valóban bekövetkezett. Trianonban - az európai hatalmi viszonyok átalakulása mellett - benne volt az 1867-től 1918-ig gyakorolt mulasztásos magatartás.

Ezekben a kérdésekben, noha nem szorosan politikai természetűek, már nyilvánvalóan benne rejtőzik a hatalom, az állam kérdése, vagy a modern időkre nézve mondhatom, hogy benne van a politika. Ami a hatalmat illeti, nekem úgy tűnik, hogy amióta csak létezik, mindig igényt tartott rá, hogy más legitimálási eszközök mellett - legyen az a magasságos ég, a pápai korona vagy a népképviseleti rendszer - biztosítsa saját legitimitását a történelem segítségével is.

Ez Európában a Római Birodalom utáni időkben viszonylag könnyen ment, mert kinek volt pénze, lehetősége arra, hogy megvásárolja a krónikást? Annak, aki a hatalom birtokosa volt. Következésképpen az ellenség - pogány, eretnek vagy bármi más -, miután az írmagját kiirtották, nem volt abban a helyzetben, hogy megírja, megírassa a saját krónikáját. Következésképpen a történelem a hatalom érdekeit rendkívül egyszerűen, lineárisan kiszolgálta.

A modern időkben ez már nem volt lehetséges, az ellenfél, ellenség vagy az ellenzék kiirtása kiment a divatból. Következésképpen alternatív történetek keletkeztek, amelyeket különböző helyeken gyártottak, különböző történészek, más, új krónikások. És ettől kezdve azután a magyar történetírásban élesen elvált a labanc és a kuruc, a tágasabb "nagy magyar", valamint a nemzeti és a jobb- és a baloldali történetírás.

A jobboldali történetírás elsősorban arra szakosodott, hogy a magyar felelősségelhárítás bajnoka legyen. Elsősorban e vonulat képviseli azt az álláspontot, hogy a magyar történetet kizárólag vagy meghatározóan mások írták, a magyarok pedig a kényszerpályán semmit nem tehettek, minden zuhanásért, sőt hibáért és mulasztásért is mások viselik a felelősséget. Ha egyáltalán volt belső akadály, akkor azt a másik oldal képviselte. A liberálisok, a zsidóbarátok, a szociáldemokraták, a marxisták, tehát a baloldal követte el az árulást, mivel tulajdonképpen a külső ellenség cinkosa volt. Ebben a vízióban azután könnyen helyet találnak a különböző összeesküvés-elméletek, fikciók és rémmesék is.

A baloldal - néhány kivétellel - elsősorban azt az álláspontot képviselte, hogy mi magunk, azazhogy az uralkodó osztály önzése, gyávasága, népelnyomó politikája, imperializmusa a felelős mindenért. Következésképpen - hogy úgy mondjam - kétfelé szakad a történelem. Holott nyilvánvalóan csak egy történet ment végbe, és a külső meghatározók, nemzetközi késztetések nem választhatóak el attól a kérdéstől, hogy mi magunk milyen válaszokat adtunk rá, illetve hogy mely kihívásokra mulasztottuk el a válaszolást. Ami az utóbbit illeti, aligha lehet a "múlt lezárásáról" beszélni, amíg évszázada nyitott kérdésekre nem találjuk meg a választ.

Nos, végül 1945-ben befutottunk egy alagútba, egy sötét, kivilágítatlan alagútba, amelynek a vége nem látszott, és nem lehetett tudni, hogy valaha is felkerülhetünk-e még arra a bizonyos hullámvasútra. De mit tesz ég? Felkerültünk! És felkerültünk úgy, hogy ezúttal is külső és belső erők együttjátszásáról volt szó. A nemzetközi változások nélkül nem indult volna el a magyar vonat, ehhez Gorbacsov kellett, és mindaz, ami ezt a korszakot jellemezte, de kellett az is, hogy a magyarok ez egyszer időben, jó érzékkel és jó ritmusban felismerjék a lehetőséget, és beindítsák a motort. Megtették, és ez ennek a társadalomnak, a magyarságnak az érdeme.

Visszatérve a hullámvasúthoz, elmondhatjuk, hogy legutóbb kijutottunk a hosszú és sötét alagútból. Az alagúton belül is voltak hullámhegyek és völgyek, de ezeket inkább éreztük, mint tudtuk, mivel nem voltak tájékozódási pontjaink. Kijutottunk. Nem vagyunk a csúcson. Nem mondanám, hogy parkolópályán vagyunk, mert ha nem is nagy tempóban, de azért előreporoszkálunk. Az út nyitva áll. Nincs se török, se tatár, se megszálló Wehrmacht, se Vörös Hadsereg, és az út végtelenítve van.

P. Szűcs Julianna felhívott telefonon, és megkért, hogy jöjjek el, mondjam el a véleményemet a jövőről. Én nem tudok a jövőről beszélni. Foglalkozásom szerint is inkább a múlttal foglalkozom, azokkal az emberi kapcsolatokkal, amelyek meghatároznak bennünket. De életkorom is meghatároz. 1938-ban születtem, tehát nem 56 után, és ez azt jelenti, hogy minden bűn számon kérhető rajtam, melyet a kor ránk kényszerített, és így végigéltem. Hét rendszerváltást éltem eddig meg, nem hiszem, hogy érdemes felsorolnom, tehát a Horthy-rendszertől a rendszerváltásig azt a hetet, amelyet, amint látom, egypáran önök is végigéltek. És hogyha mindig az Andrássy úton laktam volna, már legalább hat különböző címem lenne anélkül, hogy elköltöztem volna, mert minden rendszer a gyökereit és az identitását valamilyen új történelmi névvel akarta igazolni, azaz átnevezte az utcákat. Képzeljék el, amint Londonban petícióval fordulnak a parlamenthez, hogy a Cromwell Roadot változtassák meg, mert a név sérti az angol királynő családját!

Megéltem hét olyan rendszerváltást, amelyben az új rendszer mindig magasra emelt egy zászlót, és hirdette, hogy ő vezet majd el bennünket a jövőbe, mert az előző rendszert bűnözők vezették, akik tragédiába kergették a népet.

Mind a hét rendszernek megvolt az értelmisége, megvoltak azok a művészei, akik hajlandók voltak az ideológiát szolgálni, műveikkel az ideológiát támogatni, és mind a hét rendszernek megvoltak azok a politikusai, akik úgy érezték, hogy szükségük van egy értelmiségre, amely ezt az ideológiát segíti kiszolgálni. Több ilyen értelmiségit is ismertem, bizonyos mértékben talán magam is ehhez az értelmiséghez tartozom. Mint azok az öreg mesterek, akiktől a filmes mesterséget tanultam, és akik 1942-ben olyan utasítást kaptak, hogy a Don-kanyarnál harcoló második magyar hadseregről a híradófelvételeket ne a Don-kanyarban készítsék el, mert az elrettentené a lakosságot, hanem Budapesttől 20 kilométerre, Pomázon. Aztán később, 1945 után ugyanezek a kollégáim készítették el a kommunista pártpropaganda filmjeit, majd ugyanezek vették kezükbe a kamerát 1956-ban. És valószínűleg az ő tanítványaik azok is, akik keze alól kikerültek - nemrég olvastam az újságban - azok a felvételek, amelyek bizonyították, hogy angol katonák is részt vettek az iraki fogolykínzásokban. De lassan kiderült, hogy ezek a felvételek hamisítványok, és sajnos az is kiderült, hogy itt készültek, Magyarországon, egy magyar komputercég jóvoltából.

Azt kell hogy mondjam, értünk a hamisításhoz. Megtanultunk rendszereket kiszolgálni. Én 1938-ban születtem, és tudom, hogyha süllyed a léghajó, akkor engem már ki lehet dobni a kosárból. Most így, a kosárból kiesés közben próbálok egy kicsit visszaemlékezni, elmondani egy-két dolgot, amit talán el kell mondanom.

A kultúra, amiről feladatom lenne beszélni, röviden az emberi kapcsolatok minősége. Vagyis a magyar társadalom jelenlegi állapotáról kell beszélnem. És a magyar társadalom jelenlegi állapotának története van, mint minden betegségnek. Melyek azok a függőségi viszonyok, amelyek erre a társadalomra évszázadok óta és jelenleg is jellemzőek? Amikor arról beszélünk, hogy meg kell változtatni az államapparátust, meg kell változtatni a gazdasági rendszert, az egészségbiztosítást stb., akkor számolni kell azzal a történettel, amelyet mindenki a hátán hordoz. Avval a Magyarországgal kell számolni, amely generációkon keresztül csak túlélésre építhetett. Százötven évig a Török Birodalmat kellett túlélni, aztán az osztrákokat, majd a németeket, aztán a Szovjetuniót, és nem volt Magyarországon szinte egyetlenegy olyan hét sem, amikor nem volt valami túlélnivaló, guggolva is kibírnivaló, egyszóval bennünk genetikusan a túlélés stratégiája működik. A túlélés stratégiájának pedig az a lényege, hogy spejzolni, amennyit csak lehet. Ha sót adnak a sarkon, akkor vegyek öt kilót, holott csak fél kilóra van szükségem, hozzam el a vécédeszkát, amit csak el lehet hozni, de a vécépapírt mindenképpen, mert nem lehet tudni, lesz-e holnap. Erre vagyunk kódolva. És higgyék el, hogy ez nem nevetséges, ha országos, tulajdonszerzési és politikai méreteket ölt.

Ez a túlélési stratégia, amelyben mi mindannyian gondolkodunk, amellyel élünk, lehetetlenné teszi az építést. Mert valaki vagy spejzol, és csak túlélni akar, vagy hisz a jövőjében, és épít. De a jövőjében csak akkor tud hinni, ha biztonságérzete van. Ha úgy érzi, hogy ő építhet a fiának, az unokájának, a jövőjének, hogy nem változnak percenként a törvények. Enélkül nem megy. A biztonság belső érzése nélkül nincs jövőkép.

Azt kérdeztem a barátaimtól, hogy van az, hogy Spanyolországban is volt rendszerváltás, mégpedig egy ugyanolyan kemény diktatúrából, mint amilyen, mondjuk, Magyarországon volt. Nem is nagyon rendeztek kirakatpereket. Megfogták, mondjuk, García Lorcát, bevitték egy villába, és egyszerűen agyonlőtték. Aztán megtörtént a rendszerváltás, és nem ölték halomra egymást az emberek. Mi lehet az oka, kérdeztem. És rájöttem valamire, amit lehet, hogy az itt ülő gazdasági szakemberek, közgazdászok, politikusok meg fognak cáfolni. Úgy gondolom, azért nem történt Spanyolországban semmi olyan szörnyűség, ami Magyarországon naponta történik ma is, mert a földek, a gyárak és a sarki péküzlet ugyanannak a tulajdonában volt a rendszerváltás előtt, mint a rendszerváltás után. Tehát nem kellett megszerezni a tulajdont. Egyre inkább meggyőződésem, hogy ami nálunk szörnyűvé tesz mindent, az a tulajdonért való harc. A rendszerváltás után két különböző réteg szerezte meg azt, amit - legyünk őszinték - a magyar nép verejtékes munkával összehozott vagy fenntartott harminc-negyven év alatt. Most egy új generációs hatalmi harc folyik a tulajdon megszerzéséért. És mi ennek érezzük a terhét.

Ormos professzor asszony beszélt az Osztrák-Magyar Monarchiáról és Ferenc Józsefről. Az 1848-49-es forradalom után, miután külföldi erők segítségével leverték a forradalmat, a fiatal császár aláírásával kivégezték a magyar miniszterelnököt, Aradon a tábornokokat, és több ezer embert küldtek várbörtönbe, közel 18 éves megtorló időszak után kiegyezett Magyarország Ferenc Józseffel. Biztonság, felvirágzás, felülről vezényelt liberalizálás következett. "Ferenc József apánk", énekelték dédapáink, és valóban aranykor következett harminc esztendőre. Majd jött az első világháború, minden szétesett. Következett 1919. Majd Horthy Miklós, szintén külföldi támogatással. Prónay báró és Héjjas Iván végigakasztotta a magyar falvakat, minden falu szélén, az eperfán lógott valaki, aki vörösőr volt, vagy bármi az előző rendszerben. Lett kemény megtorlás, majd - mert így nem lehetett működni Európában - Horthy szép lassan feloldotta ezt a keménységet, és nemsokára már énekelték nagyapáink is: "Horthy apánk".

Most ugrok egy nagyot: 56, Kádár János, Nagy Imre sorsa. Külföldi katonai erő, megtorlás. "Aki nincs ellenünk, velünk van." 1961-63 után a kemény diktatúrából puha diktatúra lett. Készítettem 1970-ben egy filmet. Szerelmesfilm - Halász Jutka, Bálint András. Volt benne egy jelenet, amely a május elsejei felvonuláson játszódott. Nem volt pénzünk, ezért május elsején, a felvonulás közben filmeztünk. Kaptam egy helyet az Építők Székháza tetején, mellettem állt a Magyar Televízió egy ismert riportere, aki közvetítette az eseményeket. Amikor Kádár megérkezett a tribünre, nagy ováció fogadta, és akkor azt mondta ez a televízióriporter - nem az adásba, hanem azoknak, akik körülötte álltak -, "nagy király, nagyon nagy király".

Ugyanoda jutottunk, ahova Horthyval és Ferenc Józseffel. Nincs ebben valami szükségszerű? Nem lehet, hogy kódolva vagyunk a függőségi rendszerre? Rendszerváltások ide, rendszerváltások oda, legyen királyság, diktatúra, demokrácia, patriarchális társadalom, függőségi társadalom, a király és csodavárás örök: "legyen valaki, aki megmondja, aki a felelősséget a kezemből kiveszi, és átvállalja", mert akkor gyűlölhetem ezért, de közben hajbókolok, hogy ajándékból kapjak.

És nem így működnek-e a családjaink is? Ebédelünk otthon, és minden családban van valaki, aki dominálni akar, az ő akarata érvényesül a többiek felett, ő meri a levest. És a többiek, miközben ebéd előtt és ebéd után, a háta mögött lázadnak ellene, szemben kedveskednek, mert szeretnék megkapni a hús meg a zöldség legjavát a levesből.

De attól félek, találhatok más közöset is, ami végigvonul ezeken a korszakokon. A politika állandó törekvése, hogy közös bűnbe rántsa az ország népét, s így biztosítsa a bűntársi összetartozást. Békén hagyunk, ha elfogadod a helyzetet, ha hallgatsz, ha tudomásul veszed, hogy most miénk a hatalom, és ha megtorlás van, akasztunk, ha demokrácia van, bűnbakot állítunk. Mondhatják a politikusok, hogy "mától kezdve minden másképp volt", az ország lakossága tudja, hogy az ő élete megszakíthatatlan folyamat, amelyben minden az élet része, a tapasztalat része, azt nem lehet eltörölni. A lelke mélyén megveti azokat, akik azt hazudják, hogy semmi közük a múlthoz, amihez mindannyiunknak közünk van. De mert élni szeretne, előnyöket szerezni, inkább hallgat, és emiatt bűnösnek érzi magát. Ez a szorongó, rosszkedvű, közös bűnbe kergetett, morálisan tönkretett ország a politika legnagyobb bűne az elmúlt százötven esztendőben. Miért kell ennek folytatódnia? Miért nem lehet ebben a tehetséges országban ellenségkép, bűnbakkeresés, felelősségáthárítás nélküli jövőt építeni?

Magam csak egy filmkészítő vagyok, nem is akarok más lenni, és nem szeretnék beleszólni semmibe, amihez nem értek, amihez nincs jogosítványom.

Engem meg lehet választani demokratikusan, hogy rendezzem meg a következő filmet. Egy demokratikusan jelölt kuratórium demokratikus szavazással eldönti, hogy kapjak-e pénzt egy filmre, és mennyit. De abban a pillanatban, amikor engem megválasztottak filmrendezőnek, attól kezdve én mondom meg, hogy ki játssza Rómeót, és ki játssza Júliát. És hiába mondja a szakszervezet, hogy annak a nyugdíj előtt álló idős hölgynek kellene adni Júlia szerepét, mert már jár neki, és a családját is segíteni kell, nekem a film érdekében kell eldöntenem, hogy ki játssza Júliát és ki játssza Rómeót, ez egyedül az én felelősségem. És ha már eldöntöttem, akkor nekem kell megmondanom, hova álljon a kamera, nekem kell megmondanom, hangosan beszéljenek-e vagy halkan - mert ez az én dolgom. Ha rosszul csinálom, el lehet küldeni, lehet hívni egy másik filmrendezőt. Az megint demokratikus dolog. De amíg én rendezem a filmet, addig én választom a szereposztást, én döntöm el, ki beszéljen halkan, és ki hangosan, mert felelős vagyok a közönségnek és azoknak, akik meghívtak, megválasztottak rendezni ezt a filmet.

Azért én mégsem vágyom uralkodásra. Különben is érdekem, hogy mindenki tehetséges legyen. Márpedig ha én mondok meg mindent, nekik pedig nincs beleszólásuk, akkor soha nem lesznek tehetségesek. Tehetségesek csak akkor lesznek a színészek, a munkatársaim, ha szabadok, kibonthatják a tehetségüket, az ő ötleteiket is meghallgatják, ha érvényesülhet az egyéniségük, ha nem dorongolják le őket. Ki kell kérnem a véleményüket, és ha nem azt mondják, amit én szeretnék, akkor vagy meggondolom, igazuk van-e, vagy meg kell győznöm őket, hogy lelkes híveim legyenek.

De egyelőre mindenért én vagyok a felelős. Rossz a színész. Mi lehet az oka? Nem mondtam meg világosan, mit szeretnék; talán rosszat kértem. Vagy jót kértem, de rosszul; esetleg rossz színészt választottam. A kellékes nem azt hozza, amit kértem. Mi lehet az oka? Rosszul mondtam meg, hogy mit akarok; nem ellenőriztem háromszor, hogy azt hozza-e, amit kértem; vagy rossz embert választottam erre a feladatra. Akárhogy nézem, mindig én vagyok a hibás. A foglalkozásom tapasztalata ilyen jellegű "felelős" demokráciára tanít. A lényeg az emberi kapcsolatok minősége.

Az előző rendszernek szüksége volt kultúrára. És miután a kultúrát produkáló réteg, a művészek nem voltak anynyian, amennyire szükség volt, ki kellett nevezni egypárat. Így egy csomó embert kineveztek művésznek. Volt köztük egy-két nagyon tehetséges ember. Most sorolhatnám a neveket, akik igazi őstehetségek. De a nagy többség kinevezett művész volt, és hogy elhigygyék, hogy ők valóban művészek, Kossuth-díjat kaptak érte.

Kialakult egy művészekből és felsőiskolát végzett, magát értelmiséginek tartó emberekből álló réteg, akik egyszer csak úgy érezték, hogy nekik ez jár. Nekik jár az elismerés, nekik jár a Kossuth-díj, nekik jár, hogy az állam, hogy a lakosság eltartsa őket. De ez most megszűnt. És most folyik a harc azért a kevés pénzért, ami van, mert a művészet nem tudja eltartani magát, és Magyarországon csak akkor létezik művészet, ha az állam eltartja. Mert hiszen ilyen kicsi az ország.

Dánia is kicsi, Portugália is, Norvégia is, Svédország is, és ott is van állami támogatás. Csak valahogy másképp jut el azokhoz, akik valóban teljesítenek. Nem hatalmi harcban, nem érdekcsoportok egymás elleni küzdelmében.

Nem akarok rébuszokban beszélni. 2003. december 22-én a magyar parlament egyhangúlag - mindegyik párt, az ellenzék is és a kormánypárt is - megszavazta a filmtörvényt. Ez a filmtörvény a mai napig nem működik, mert nincs hozzá végrehajtási utasítás. Több mint egy év telt el, és a mai napig nincs meg az a miniszteri végrehajtási utasítás, amely a filmjogokról, az ezzel kapcsolatos pénzekről, a támogatásokról rendelkezne. Miért nem? Mert megállás nélkül folyik a hatalmi harc, hogy ki "nyúlja le", ki szerezhesse meg ezt a pénzt. És még nem sikerült tisztázni, hogy kinek van annyi politikai ereje, hogy ezt megszerezze saját magának.

Szóba került a televízió. Magyarországon három olyan televízió van, melyet külföldön közszolgálatinak neveznének. Ezek a televíziók az adófizetők pénzéből működnek. Az adófizető azért fizet, hogy legyen televíziója, és valami kultúrát kapjon, ami segíti őt megismerni a világot, segíti lépést tartani az idővel. Ehelyett a Magyar Televízió versenyben van a magántelevíziókkal. Akkor miért fizetünk? Miért kell a magyar állampolgárnak, a magyar adófizetőnek fizetni egy közszolgálatinak nevezett televíziót, ha a magántelevíziók színvonalán működik? Hogy tudjak én most a lenyúlások korában, a szerzés korában vagy túlélésért való harc korában az építésről, a jövőről beszélni? Pedig ez lenne a dolgom. Remélem, egyszer még sikerül.

Csatlakoztunk Európához. Felzárkóztunk. Utolértük. Bevettek végre maguk közé.

Kicsodák? Ők? Kik ők? És kit is vettek be? Minket? Kik vagyunk mi?

"Be nem lépnék olyan klubba, amelyik bevesz" - idéztük egyszer csak a tilos és viszonzatlan vágyakozás korszaka utáni fordulat, a beteljesülés küszöbén Groucho Marxot. Aztán persze csak beléptünk, sőt. Magunkba léptünk be. Az lettünk végre, ami mindig is voltunk, ha igaz.

"Uram, nem látta Magyarországot?" - kérdezte a fiatal József Attila is.

Hol vagyunk?

Természetesen ugyanott, ahova elődeink ezerszáztíz éve vetődtek. Belebotlottak ebbe az Európába, és aztán megrekedtek, félúton Cseljabinszk és a Kanári-szigetek között. Ha úgy vesszük, a lehető legjobb helyen. Ha nem úgy, akkor igaz lehet, hogy mehettek volna még néhány száz kilométerrel nyugatabbra is. Hogy ne szúrhassanak majd szemet Metternichnek, aki a bécsi ablakán kipillantva már Ázsiát vizionálta a túloldalon. Mehettek volna, de nem mehettek, ez derült ki Augsburgnál.

Mindegy, nem ez a lényeg. Európa nem annyira földrajz, mint inkább kultúra, bármit jelentsen is az. (Bár azért inkább jót jelentsen, mint rosszat, ha szabad kérni. Boszorkánypörök helyett lőcsei szárnyas oltárt, fajelmélet helyett mélylélektant, végképp eltörlés helyett építést, mondjuk.) A magyar kultúra európaivá lett, és az is maradt. Evidens ez. A tihanyi apátság és a jáki templom, Janus Pannonius és Balassi Bálint, M. S. mester és Liszt Ferenc. Európa nevű ország sohasem létezett; Európa kultúrája végső soron mindig is a helyi változatokból adódott össze. (Hogy miféle elvek és mechanizmusok szerint, az persze mindig a nagyokon múlt, de hagyjuk ezt most.)

A hivatalos csatlakozás óta éppen egy áldott állapotnyi idő telt el. Ha ma arról szövünk - szittyapárti honfitársaink engedelmével - hazafiasan is Európa-barát gondolatokat, hogy mi vár a magyar kultúrára a közösben, az Európai Unióban, akkor a jövőt nem általában a múlthoz, nem a múlt egészéhez kell viszonyítanunk. Akkor elegendő, ha a "Mi volt?" kérdéshez az elmúlt néhány emberöltő, sőt a magunk megélt tapasztalatai körében keresünk adalékokat. Az így-úgy, a néha jobb, nagyon sokszor pedig pocsék körülmények, feltételek és logikák szerint, de mégiscsak létező egybeforrottsághoz képest a mesterséges elszigeteltség korszakában, a 20. század negyvenes, ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas éveiben. Azt kell újra meg újra tisztáznunk, és nemcsak a kultúra kapcsán, persze, hogy mit is jelentettek nekünk ezek az évtizedek. Mit igen és mit nem. Hogy zárójelbe teendők, hogy adásszünet volt-e, vagy éppen ellenkezőleg.

Melyek voltak - Shakespeare-rel vagy őt idéző angol barátunkkal, Timothy Garton Ashsel szólva - "a balsors édes hasznai"?

Emlékezhetünk még rá, micsoda - bár meglehet: túldimenzionált - izgalmak forrása volt, különösen a legendás és rémes, reménytelenül szabadsághiányos és nagy műveket ihlető impulzusokkal teli hatvanas évektől kezdve az a figyelem, amellyel sóvárgó tiszteletünk távoli tárgya, Európa és a nagyvilág jelezte néha: látja és értékeli, hogy igyekszünk, hogy életünk ismeretes nehézségei ellenére sem adjuk alább az emberi alapkérdéseknél, amelyeknek felvetése viszont rendre sérteni szokta az itthon ránk kényszerített tabukat. Csak figyelni kellett. Észrevenni - mondjuk, egy-egy új magyar filmben - egy "termékszerkezetet" megújítani vágyó és emiatt az idősebb kollégákkal megütköző fiatal hős magatartásában a beat-kultúrából már ismert nemzedéki lázadást éppúgy, mint megjelenítésének módjában a francia új hullám sajátos magyar hozadékát. Vagy Jancsó paraboláiban a nagyon is konkrétat, a konkrétumokban viszont a nagyon is általánost, az általánosban pedig mindenkor a szabadságot. Erről persze nyilvánosan ugyanúgy nem volt szabad beszélni, ahogy például arról a nyilvánvaló tényről sem, hogy Déry Tibor ötvenhatos múltja Nyugaton nem megbocsátandó és elfelejtendő, hanem hangsúlyozandó ténynek számít, sőt: hogy őt ott éppenséggel e múlt egyenes következményeként adják ki szívesen. Az államilag finanszírozott, külső országimázst szolgáló rakoncátlankodás mindenesetre csak úgy működhetett, ha a részt vevő felek hülyének tettették magukat.

De milyen izgalmas volt ez: hogy tudjuk, amit tudunk, és a másikról is tudjuk, hogy tudja, és bár nyilvánosan mást mondunk, ezek a mellébeszéléseink is milyen érdekesen meghatároznak minket!

Becsapós izgalmak voltak ezek, persze. Azzal áltattak bennünket, hogy ha felháborodva utasítjuk is el Lukács Györgynek, az önbecsapás lenyűgöző tudású és világraszóló hatású agg mesterének a sír szélén is hangoztatott vélekedését, miszerint a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus, abban mindazonáltal biztosak lehetünk, hogy a legpuhább diktatúra is érdekesebb, mint a legkeményebb demokrácia. Hogy a szánalmas hétköznapi vagy politikai bajaink éppen a szánalmasságukkal figyelmeztetnek rá: az igazi bajok máshol keresendők; hogy nekünk - akiknek pedig mindez a bőrére megy, és mégis... -, hogy nekünk tehát végső soron több közünk van az élet végső kérdéseihez, mint azoknak, akiknek úgyszólván fogalmuk sincs a szabadságról, hiszen szabadok.

Mirajtunk volt a világ szeme.

Csak az a csöpp bizonytalanság ne piszkált volna: biztos, hogy értve vagyunk? Vagy nagy baj-e, ha nem? Baj-e, ha kilóg a lóláb, és baj-e, ha nem lóg ki? És nem valamiféle énerősítő szerepet játszottak-e nyugati barátaink, ha a keblükre öleltek bennünket, ha egy-egy eldugott művészmoziban kelet-európai filmre váltottak jegyet? Ki volt naivabb? A fekete-fehér kelet-európaiakra empatikusan rácsodálkozó párizsi és manhattani csajok vagy a filmek szereplői?

Tizenöt éve már, hogy ennek - ennek is - vége lett. A berlini fal "ledőlt" (ahogy mondani szokták, holott éppenséggel nem magától dőlt le), a vasfüggöny arrább tolódott. Ma - legjobb pillanatainkban - mi vagyunk a párizsi és manhattani csajok, mi csodálkozunk rá a hamuba sült gyémántról, az igaziságról hírt adó új török vagy iráni filmekre. De tettünk-e valamit, megdolgoztunk-e ezért? Kiderült-e valami rólunk azon kívül, hogy olyan "érdekesek" voltunk?

Aki 1988-89-90-ben arra számított, hogy most aztán felszakad a zsilip, özönlenek mindjárt a megírt, de ki nem adott, fiók mélyébe rekesztett, tabutémákat kibeszélő és ezért (vagy, mondjuk, ezért is) jobbnál jobb művek, az aligha élt nyitott szemmel. Hogy csak egy példára, a legfontosabb tabura célozzak: mire az ország végre azon izgulhatott, hogy kimondják-e egyértelműen a politikai hatalom birtokosai, hogy mi is volt 1956-ban, Herskó és Jancsó, Szabó István, Sándor Pál és Gothár Péter egy-egy filmje vagy például Ács János Marat/Sade-rendezése a kaposvári színházban már réges-rég kimondta, megmutatta. Az irodalomban kissé más volt a helyzet, az irodalmat a hatalom - talán a szavak könnyebb kipécézhetősége és a mindkét oldali romantikus beidegződések miatt - valahogy jobban szemmel tartotta. Börtönbe is inkább írókat szeretett zárni, amíg tartott még ez a szokása, nem festőket vagy zeneszerzőket. 56-ról szóló regényeket nem írtak az írók. A nyolcvanas évek végére kiderült, hogy az íróasztalfiókjuknak sem. De lássuk be: nemcsak a tiltás miatt, hanem azért sem, mert a "kibeszélés", a "kimondás" pátoszán, az országos gondok terhe alatt roskadozó író szerepén időközben túllépett az irodalom. Az a néhány megbecsülendő és nagyon fontos kivétel, aki kitartott a maga politikus (vagy hatalomhergelően "antipolitikus") költői-írói énje mellett, az addigra mégiscsak megtalálta a maga olvasóit a külföldi publikációk és/vagy a második, majd végül a - mondjuk így - "másfeledik" nyilvánosság révén. A többiek legjobbjainak legjobb művein ugyanakkor senkinek sem jutott volna eszébe számon kérni, hogy miért nem az orosz megszállásról szólnak. Már csak azért sem, mert a hallgatólagos közmegegyezés úgy szólt, hogy ami tényleg jó, ami igazi érték, az tulajdonképpen, végső soron, lényegileg mégiscsak arról szól. ("Lényegileg": milyen emlékezetes szava volt ez egyébként az egykori pártlap egykori főszerkesztő-helyettesének is, aki a demokratikus ellenzéket vádolta meg azzal, hogy a háta mögött "lényegileg" a nyugati imperializmus harci arzenálja áll...)

Akárhogy is, a legjobbaknak aligha volt miért szégyenkezniük. A magyar művészet, a magyar kultúra az évtizedekig tartó rendkívüli állapot körülményei közt sem került zárójelbe.

Ez eleinte - mármint a rendszerváltás utáni legelső időkben - nem látszott ilyen egyszerűnek, persze. Gyanúsan egybecsengett a hétköznapi önfelmentések szólamaival, ugyanis.

Hadd elevenítsek fel egy személyes példát. A kilencvenes évek közepétől abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Római Magyar Akadémia újonnan kinevezett igazgatójaként és diplomataként egy megbízatásnyi időre a magyar kultúrát képviselhettem Európa múltjának és kívánatos jövőjének egyik legfontosabb fővárosában, abban a Rómában, ahol ma hetvenvalahány többé-kevésbé hasonló és nemegyszer akár száz évre visszatekintő múltú külföldi intézet működik. 1995 elejére, amikor kiküldetésem megkezdődött, néha egészen szenvedélyes hangokat ütött már meg az a vita, amely a Római Magyar Akadémia "rendszerváltása", e "rendszerváltás" kívánatossága, megtörténte vagy éppen állítólagos elsinkófálása körül zajlott. A vita akkor éppen úgy állt, hogy a "kultúrintézet" szó többek szóhasználatában a pártállami agit.-prop-múlt, a "tudományos tevékenység" kifejezés ellenben a klebelsbergi hagyományhoz visszakanyarodó demokratikus jövő szinonimájává lett.

Érdekes kérdés, hogy tényleg jövőbe jut-e, aki visszakanyarodik. De tény, hogy az RMA sorsa 1947-48-tól igencsak rosszra fordult. Sokáig csak a neve élt, az is alig; külügyi támaszponttá, előretolt hidegháborús helyőrséggé vált. A helyzet később - kivált a hetvenes évektől kezdve - sokat javult, de a többé-kevésbé szigorú ellenőrzöttség állapota lényegében a rendszerváltásig eltartott.

Az pedig természetesen Rómában sem oldott meg semmit önmagában. Az ösztöndíjasok bejáratossá lettek ugyan a főépületbe, a nagyterem kulturális programjai a korparancsnak megfelelően "átszíneződtek", de a nagykapu továbbra is zárva maradt, a belső hangulatot pedig az intézményi "megoldást" igénylő várakozás jellemezte.

Hogy, ugye: független, demokratikus tudomány vagy gyanús kultúra?

Ehhez képest kellett lépni valamit 1995 januárjában. Hogy a magam verzióját mondjam: a tudományt magába foglaló kultúra szabadsága nevében tágra nyitni azt a kaput, és ugyanakkor bizonyságot szolgáltatni arról, hogy az általa szorgalmazott, szervezett és megjelenített tudományos tevékenység per definitionem, természetesen független holmi hátsó szándékoktól. És nem legyinteni és nem szemöldököt felvonni, hogy ugyan miféléktől, hanem a helyi hagyományokhoz alkalmazkodva, intézményes keretet is teremteni a nemzetközi tudományos együttműködéshez, miközben a Magyar Akadémia közép-európai kulturális intézménnyé válik Róma szívében.

De rég volt ez is!

A tíz évvel ezelőtti izgalmak gyorsan feledésbe merültek. Ugyan ki gyanakodna még mindig a kultúrára? Ma már ott tartunk - remélem legalábbis -, hogy a magyar kultúra egésze válhat hasonló "intézménnyé". Magyarként és közép-európaiként, Európa szívében.

Kell-e még bizonykodnunk? Vagy éppenséggel kapóra jöhet még az egykori "érdekességünk"? Az igyekezet: hogy mi is pont olyanok vagyunk ám, mint "ők" - holott nem vagyunk pont olyanok? Mert mi lesz, ugye, ha mégsem kellünk? És ha kellünk? A magunk urai maradunk-e? És kinek a sikere, mondjuk, a Márai-regények diadalútja vagy Kertész Nobel-díja? Csak az emigráns Máraié? Csak az évtizedekig passzív rezisztenciában élő Kertészé, vagy a miénk is?

A miénk? Kié? Még egyszer: ki is az a "mi"?

Kérdés kérdés hátán. Meg a főkérdés, a címbeli: hogy, ugye, mi lesz? Mi lesz az irodalommal, a könyvkiadással, a könyvtárakkal, a színházakkal, a filmgyártással, a zenei élettel, a múzeumokkal; és mi lesz a kedvenc témáinkkal?

Egyvalami biztos (sőt megnyugtató talán): a lehetséges válaszok már Európát is minősíteni fogják.

Pár hónappal ezelőtt, még a csatlakozás küszöbén egy nem igazán reprezentatív, de mégis szélesebb köröket érintő felmérést csináltunk hajléktalanok között arról, hogy mit is várnak Európától. Hallottak-e egyáltalán a csatlakozásról? Igen, 94 százalékuk hallott róla, hogy csatlakozunk az unióhoz. Remél-e ettől valami változást a saját sorsát illetőleg? 59 százalék nem remélt, 10 százalék alatt volt azok aránya, akik el tudtak képzelni valami pozitív változást, a többiek nem értették a kérdést. Érdekes választ adtak arra a kérdésre, hogy vajon ha tehetnék, elmennének-e. Visszakérdeztek, hogy miért tennék. "Ez a hazám" - mondták meggyőződéssel. Más kérdés, persze, hogy módjuk sincs elmenni. Meg értelme sincs. Az unión belül a szociális kérdések a tagállamok belügyének számítanak. Mindenki szabadon költözhet, az azonban még elképzelhetetlen, hogy ki-ki ott vegye igénybe a támogatásokat, ahol az a számára legkedvezőbb.

A fölkérés, hogy itt néhány szót szóljak, Dél-Amerikában ért utol. Ecuadorban és Peruban eredetileg egyetemeket kerestem volna fel, de börtönökben kötöttem ki. No nem teljesen alanyi jogon, csak látogatóként. A szóban forgó intézeteknek nem is börtön a nevük, hanem szociális és rehabilitációs intézet. Nos, ezen az úton olvastam le egy internetkávézóban a Bognár Róbert által javasolt címet, ami Jób könyvének egy mondata: "a Föld nyomorultjai együtt lappanganak". Ő ezt az igét egy kicsit eltréflizte, elrontotta azzal, hogy a Föld után zárójelben odaírta, hogy Európa.

Mivel éppenséggel Európán kívül tartózkodtam, láthattam, hogy egyrészt a világnak van még nyomorúságosabb része, mint ahol mi élünk, azt is megállapíthattam, hogy a szegények reménye nagyjából ugyanolyan, mint nálunk. Nem tudom, a politikusok perspektívája is hasonló-e a peruiakéhoz. Ott ugyanis a börtönben megismerkedhettem az előző kormány különböző tisztségviselőivel, országgyűlési képviselőkkel, a parlament volt elnökével, újságírókkal. Beszéltem egy volt kormánytanácsadóval, aki már 27 hónapja ült mindenféle vádemelés nélkül.

Azt mondták, körülbelül nyolcszáz politikai fogoly van az országban. Feléledni véltem magamban a hajdani polgárjogi (ha nem is harcost, de) kocsmai verekedőt, és azon kaptam magam, hogy nem tudván más értelmeset tenni, beadványokat szerkesztek különféle szervezetekhez és hatalmasokhoz, vegyék rá Perut, hogy térjen vissza azokhoz a demokratikus alapokhoz, melyek vállalása révén hajdan felvették az Egyesült Nemzetek közé.

De a meglátogatott egyetemek és városok sem vigasztaltak meg. Bizonyára ezt váltom ki az emberekből, mindenesetre az ott élők úgy vélték, nekem kell elpanaszkodniuk, hogy nincs megfelelő mennyiségű szakkönyvük az egyetemen, a külvárosokban pedig hiányoznak az oltóanyag, a tiszta víz, az egészségügyi ellátás elemi eszközei, a személyzetről már nem is beszélve. Azóta is töröm a fejem, hogyan lehetne nekik spanyol nyelvű szakirodalmat, illetve egy kiszuperált mentőautót, oltóanyagot, védőnőt, víztisztítót és pedagógust szerezni vagy küldeni oda az isten háta mögötti Ukajali megyébe.

Azt tapasztaltam hát, hogy a szegények ugyanúgy "lappanganak" az egész földön, nemcsak Európában. De nemcsak ők hasonlítanak a mi szegényeinkhez. Az őket gyámolítók is ugyanazokkal a gondokkal küszködnek, mint mi. A hatóságok egy idő múlva nemcsak a szegényekhez kezdenek elfogadhatatlan módon viszonyulni, hanem azokhoz is, akik a szegényekkel foglalkoznak.

És akkor már egy kicsit a hazai viszonyokra is tekintgetve azt kell mondanom, hogy a legtöbb keserűséget és nehézséget nem a munka reménytelensége és nagysága okozza számunkra, hanem az a ma is fellelhető hivatali packázás, arrogancia, érthetetlen gáncsoskodás és civilellenesség, amivel a hivatalokkal való együttműködés során naponta találkozunk.

Egy apró példa: pár évvel ezelőtt, hoszszas huzavona után a kísérő nélkül Magyarországra érkező kiskorú menekültek számára létesítettünk egy otthont Békéscsabán. Hosszú hónapok teltek el, mire egyáltalán megkaptuk a gyerekek egy részét. Tavaly tíz hónapon keresztül semmiféle finanszírozást nem kaptunk a BM Bevándorlási Hivatalától, legfeljebb gyakori áskálódást, ostoba rágalmakat. De miért rendülnénk meg különösebben? Az előttem szólók is beszéltek a maguk tizenöt évvel a rendszerváltás után fennmaradt vagy újraéledt "hivatalairól".

És mit szóljanak azok, akik nélkülünk, közvetlenül érintkeznek hivatalokkal, vagy számítanak azokra a lehetőségmorzsákra, amelyek nekik maradnak? Mert a szegényeknek az a rétege, amely számára az élet már-már elviselhetetlen, nem alanyi jogon, legfeljebb a hatalmasok könyörületére számítva jut hozzá ahhoz, ami sokszor az életben maradáshoz is kevés.

Nem múltról és jövőről akarok beszélni. Csupán szót szeretnék emelni itt is a legkiszolgáltatottabbak érdekében. A gyerekekről kell először szólnom. A világ gyereklakosságának milliárdos tömegű fele él szegénységben vagy életét veszélyeztető helyzetben. Nem vigasztal bennünket, hogy Magyarországon nincs háború, és nem olyan nagy az AIDS-veszély, mint a világ legszegényebb térségeiben. A világ szegény gyerekeinek több mint fele a szabad ég alatt él. Ez akkor is elfogadhatatlan, ha tudjuk, többségük olyan országban él, ahol az időjárás viszonylag kedvezőbb.

Magyarországon nem ilyen szörnyű a helyzet, mégis szívbemarkoló és elgondolkoztató, hogy nálunk is van körülbelül 300 ezer olyan gyerek, aki sem testi, sem szellemi fejlődéséhez nem kapja meg, amire feltétlenül szüksége lenne, hogy a jövője jobb és biztatóbb legyen. A jelenlegi iskolarendszert és iskolaválasztási lehetőségeket ismerve nem kétséges, hogy a gyerekek egy része a nagyon jó esélyeket teremtő iskolák, más része pedig a nagyon rossz minőségű iskolák diákja lesz.

Mesterségesen ma már nem lehet keverni a különböző társadalmi osztályokhoz tartozó gyerekeket. De miért ne kaphatnának a szegények, a maguk erejéből ebből a helyzetből kikapaszkodni soha nem tudók és az őket gyermek- és hivatásszeretetből tanító pedagógusok tisztességes többlettámogatást, hogy a hátrány csökkenthető legyen? Talán ugyanez vonatkozik az egészségügyi ellátásra és sok más dologra is, amit nagyobb áldozatot vállalva "helybe" kell vinni. Úgy látom, a világ más pontjain is teszik ezt, hiszen a felső körökhöz tartozó egy-két százalék gyermekei külföldre mennek diplomát szerezni, sőt talán ott is maradnak, egy szűkebb másik réteg pedig bejut a jobb fővárosi iskolákba, egyetemekre. De a Föld népe, az emberek többsége ott marad a lehetetlenül lepusztult és elszegényedett megyékben, számukra csupán a helyi lehetőségek elérhetőek.

A másik dolog, amiről a szegénységgel kapcsolatban szólni érdemes, a lakhatás helyzete. Közel félmillió olyan háztartás van Magyarországon, ahol a közüzemi díjak kifizetése nehézségekbe ütközik, és ezek a családok már teljesen eladósodtak. Megjelentek a szegénység vámszedői, a lakásmaffia, az uzsorások. A hajléktalanszállók környékén lévő kocsmák is eszerint működnek. Sokak nyugdíja már eleve az uzsoráshoz érkezik. A különböző szociális juttatásokat is igen gyakran bagóért megveszik olyan emberektől, akik az adott pillanatban a napi gondok leküzdése érdekében egy kisebb kölcsönért vagy éppen csak a kamatok törlesztéséért készek lemondani róla.

Ha a fejlettebb országok képesek belátni, hogy az ő érdekük is a szegény országok adósságainak elengedése, akkor itt az államnak, önkormányzatoknak, különféle "hitelezőknek" is fel kellene "vásárolni" a szegények adósságait, egyszerűen megadva az árát annak, hogy a legszegényebb néhány százezer család - körülbelül ennyi szokott a legalján lenni a társadalomnak - ne kerüljön még rosszabb helyzetbe, sőt az adott pillanatban ne kerüljön többe az életben tartásuk. Hiszen hajléktalanként körülbelül négyszer annyit kell költeni egy emberre, mintha megőriznék a lakását, megtartva benne őt a családjával, és mindent kifizetnének helyette.

Ha őrült ötleteknek hangzanak is ezek, mégis azt hiszem, csak ilyen gyakorlati elhatározásokkal lehetne valamit segíteni a helyzeten.

Védett munkahelyekről, értelmes munkavégzésről sértés beszélni a legszegényebbek körében. Nekik marad az alkalmi vagy feketemunka és az alkalmi segély. Ez az utóbbi támogatás körülbelül 2 millió ember egyetlen halovány reménye. Lehet kárhoztatni, mégis - tetszik, nem tetszik - ezt a segélyt nemcsak megőrizni, hanem növelni volna szükséges ahhoz, hogy a legszegényebbek kicsit emberibb életet élhessenek. Az összes nemzeti jövedelem 0,8 százalékát fordították a kilencvenes évek végén erre. Ez az Orbán-kormány működésének végére 0,6 százalékra csökkent. Azt nem tudom, ma pontosan hol tart, de talán az állam is lehetne önkéntes felajánló, és 1+1 százalékkal hozzájárulhatna ennek a rétegnek a megsegítéséhez.

És akkor még mindenképpen szót kell ejtenem a hajléktalanokról, akik a társadalomnak azt a legalsó rétegét képezik, ahol mindenféle súlyos, gyerekkorból, sőt ősöktől hozott probléma generációkra visszamenően koncentrálódik. Zsellérek, földnélküliek, szegények voltak már a felmenőik is. Régen is, most is itt lappanganak Budapest és nagyvárosaink környékén. Sokféle elképzelés született helyzetük rendezésével kapcsolatban. Legutóbb a külső férőhelyek bérlése (de hát a hajléktalanság elsősorban nem lakásprobléma, másrészt eddig is béreltünk ágyakat a volt munkásszállókon, csak ezek a helyek az ingatlanok eladásával megszűntek, nem tudom hogyan sikerül majd helyettük tömeges albérleteket találni) és a faluprogram. Utóbbi talán emberközelibb, mégis aligha igazi megoldás, hiszen a falvakból való elvándorlás teszi lehetővé azt, hogy a megüresedett házakat a segítő szakma közreműködésével az otthontalanok elfoglalják, de a falvak őslakosaik távoztával még jobban lecsúsznak, és a feltámaszthatatlan igazi falu helyett falusias intézményrendszer alakul ki. Megint csak bibliai mintára azt mondanám, hogy a hajléktalanok "intézményes" támogatására elszegényedő falvak helyett menedékvárosok kellenének, a nyolc leggazdagabb városra kellene ráakasztani a gondjaikat, és legalább a kemping szintjén meg kellene szervezni, hogy ezek az embertársaink ne haljanak meg lángra lobbanó, rongyból, hulladékból eszkábált kunyhóikban, valahol kint, teljesen távol minden lakott területtől, gyertya mellett melegedve, mert erre használják a parafingurigákat.

Mit mondhatnék a jövőről? Csak azt tudom, hogy most, az adott pillanatban és korban meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt. Solt Otília hajdan azt mondta, az a szegény, akinek nincs, és nagyon egyszerű, mit lehet vele tenni: adni kell neki, és mindenkinek azt, amit tőle telik. Mi "szolgáltatunk", sőt ha másként nem megy, megpróbálunk a hatalmasok utcáján koldussá lenni, és könyörögni az érdekükben. A mindenkori pozícióban lévőknek pedig szintén nagyobb áldozatokat kell hozniuk, a mi közös adóinkból. Lám, a cunami áldozatai mellett hogy megindult a magyar lakosság! Úgy vélem, nem lehetne senkinek kifogása az ellen sem, ha sokkal többet kapnának azok is, akik a legkevésbé tehetnek arról, hogy a történelem vagy egyszerűen csak az élet szökőárja elsodorta mindenüket.

Sárközy Tamás említette, hogy volt életében olyan pillanat, amikor neki is le kellett vinnie az üvegeket a visszaváltóba, hogy a következő üveg sört megvehesse. Vannak olyanok is, akik folyamatosan csak erre számíthatnak, az úton-útfélen talált sörösüvegekre, fémhulladékra, kukába dobott, eladható használati eszközökre, vagy papírra, aminek egy forint kilója. Ilyen tételekből kell összegyűjteniük a mindennapit. Valóban a legszegényebbek tehetnek legkevésbé arról, hogy ebben a helyzetben vannak. Ráadásul le kell nyelniük az olyan sértéseket is, ami éppen Magyarország egyik korábbi miniszterelnökétől származik, hogy tudniillik az ország nincs abban a helyzetben, hogy életerős, munkaképes férfiakat támogasson.

Az elején említettem, hogy Jób könyvéből való a címadó mondat. Befejezésül hadd olvassam fel ennek a mondatnak a környezetét, azokat a 3500 éves szavakat, amelyek az öröktől fogva közöttünk élő szegényekről szólnak: "Az árvák szamarát elhajtják, és az özvegynek ökrét zálogba viszik. Lelökik az útról a szegényeket, és a Föld nyomorultjai együtt lappanganak. Ímé, mint a vadszamarak a sivatagban, úgy mennek ki munkájukra élelmet keresni; a puszta ad nékik kenyeret fiaik számára. A mezőn a más vetését aratják, és a gonosznak szőlőjét szedik. Mezítelenül hálnak, testi ruha nélkül, még a hidegben sincs takarójuk. A hegyi zápor csurog le rólok, s hajlékuk nem lévén, a sziklát ölelik. Elszakítják az emlőtől az árvát, és a szegényen levőt zálogba viszik. Mezítelenül járnak, ruha nélkül, és éhesen vonszolják a kévét. Az ő kerítéseik közt ütik az olajat, és tapossák a kádakat, de szomjúhoznak. A városból haldoklók rimánkodnak, a megsebzettek lelke kiált, de Isten nem törődik e méltatlansággal."

Ezek a fájdalmai közt mások szenvedéseit is sokkal tisztábban látó Jób szavai. Nem szeretnék abba a helyzetbe keveredni, mint a bibliai hős barátai, akik megpróbálták Isten jó hírét e tekintetben megvédeni. Az Örökkévaló visszautasítja ezt a kísérletet. Nem kér a mi feloldozásunkból. De azt is gondolom, hogy nem őrá kell hárítanunk a felelősséget. Nekünk van tennivalónk: próbáljuk legalább enyhíteni a lappangók nyomorúságát.

Történeti analógiákkal fogok élni, ez bevált eljárás Kelet-Európában, én magam pedig öntudatos kelet-európai vagyok.

Ennek a konferenciának a témája a jövő, méghozzá nem elvont értelemben, hanem az ún. "demokratikus rendszer" jövője, a kelet-európai és közelebbről a magyarországi demokratikus rendszer jövője. Annak, hogy a rendszer fönnmaradjon és megjavuljon, bizonyos föltételei vannak.

Ezeknek a föltételeknek az egyike, amelyről többen beszéltek - elsősorban Gyurcsány Ferenc és Csepeli György -, a változtatás és önbizalom kérdése, a reformnak a szükséges pszichológiai föltételei, társaslélektani föltételei. Ezeknek a társaslélektani föltételeknek van sajátos magyar történeti vonatkozásuk. Az eddig nálunk végbement modernizációs kísérletek mindegyike - kivétel nélkül - szövetséget jelentett a legfontosabb és a leginnovatívabb magyarországi vezető csoportok és a külföld között. A reformok jelentős részét a közvéleménnyel szemben az Osztrák-Magyar Monarchiában a magyarországi elitek végezték el a domus Austriacára, azaz a koronára, a bécsi tőkére és az osztrák hadseregre, államra és jogrendszerre támaszkodva.

Hasonló modernizációs kísérletek játszódtak le - ezek kevésbé voltak eredményesek - a két világháború között, ahol az ország egykori fényének helyreállítását a revansban érdekelt államokra (elsősorban persze Németországra, másodsorban Olaszországra, Ausztriára) való támaszkodással kívánták végrehajtani. Ugyanilyen modernizációs kísérlet zajlott le 1945 után a Szovjetunióra való támaszkodással.

Hasonló módon zajlik ez 1989 óta a Nyugatra való támaszkodással: mind eszmei, mind politikai, mind gazdasági, mind stratégiai-logisztikai befolyás beengedésével a "reform" társadalmi-gazdasági bázisának és legitimációjának kiszélesítése végett.

Minden esetben a változtatások, függetlenül attól, hogy milyen típusú, természetű és mennyire kívánatos változtatások voltak, úgy tűntek föl a magyar közvéleménynek - mind a reformok helyeslőinek, mind ellenzőinek -, hogy itt a reformban érdekelt elitcsoportok és a külföld szövetségéről van szó, szemben a közvéleménnyel, szemben azokkal a soha nem jól artikulált nemzeti érdekekkel, amelyekkel a külföldi erőkre támaszkodó reformszövetségek (legalábbis látszólag) szembeszálltak.

Ezek a látszatok és ezek a valóságok tovább élnek. Az egyik legjelentősebb példa ma az európai alkotmányszerződés ratifikálása Magyarországon, amely minden társadalmi és különösebb parlamenti vita nélkül, szinte "automatikusan" lezajlott az országgyűlésben, anélkül, hogy bárkinek föltűnt volna, anélkül, hogy bárkinek fogalma volna arról, hogy milyen típusú rendszerbe megyünk itt bele Európában, anélkül, hogy bárki komolyan vette volna az európai alkotmánynak a hírhedt harmadik részét, amely teljes mértékben átalakítja egész Európa társadalmi, politikai, gazdasági berendezkedését.

Ezt a folyamatot lényegében a közvélemény háta mögött levezényelte a magyar állam egy-két kelet-európai társával együtt anélkül, hogy a népi részvételnek legalább a látszata megteremtődött volna. Abban a pillanatban, amikor ennek az alkotmányszerződésnek az előírásai érvényesülni fognak, joggal mondhatja a magyar nép, hogy erről halvány fogalma nem volt, nem tudta, hogy miről van szó, nem kérték ehhöz a beleegyezését.

Ugyancsak a közvélemény háta mögött került sor - és kis ország esetében a külpolitika sokkal jelentősebb, mint nagy ország, nagyhatalom esetében - a magyar külpolitika szempontjából döntő fordulatra, jelesül arra, hogy az országgyűlés döntött: az Irakban szolgáló magyar kontingens szolgálati idejét nem hosszabbítja meg. Ehhöz Magyarországon kétharmados többség kell. A kormány jogi trükkel elérte a magyar katonai jelenlétnek a meghosszabbítását anélkül, hogy a parlamentnek módja lett volna ezt meghiúsítania vagy akár megvitatnia: ez törvényes egyébként, NATO-kötelezettségek esetében nem szükséges minősített országgyűlési többséget szerezni. A gyalázatos iraki háborúban való magyar katonai részvétel továbbra is folytatódik, az ilyen esetekre előírt parlamenti többség jóváhagyása nélkül, a közvélemény élénk ellenzése ellenére olyan ügyben, amely az egész világon vitatott, hogy finoman fejezzük ki magunkat. (Magyarán: az egész nemzetközi közvélemény hevesen ellenzi, néhány helyi, többnyire patológiás kivétellel.)

Én most nem kívánok senkit meggyőzni a saját külpolitikai véleményem helyességéről. Arról van szó, hogy az abba a szövetségi rendszerbe való beilleszkedés, amelybe egyre inkább beágyazódik Magyarország, a széles körű társadalmi vitáktól és a népi jóváhagyástól messze játszódik le. Nem tartom teljesen kizárnak, bár valószínűnek se, hogy ha ezt a jóváhagyást megpróbálnák megszerezni, akkor előállna. Nem ez a kérdés ma itt.

Ami fontos, hogy konszenzus látszik kialakulni az állam "csúcsain", és ez nemcsak az éppen hatalmon lévő pártszövetség körében alakul ki, hanem sokkal szélesebb körű - az a fölfogás, amely az állam hatáskörének csökkentését, különösen az állam újraelosztó hatalmának elapasztását, tehát igazságosságot és egyenlőséget érvényesíteni képes erejének gyöngítését, egalitárius állami intézmények (állami népiskolák, egészségügyi és népművelési intézmények) számának és befolyásának visszavetését, állami hivatalnokok létszámának csökkentését célozza, amely adócsökkentésekkel kívánja balanszírozni a gazdaságot, és így tovább. Ebben voltaképpen egyetértés van mindenféle retorikai álviták ellenére, hiszen látjuk azt, hogy a jelenlegi kormányt bíráló ellenzék egészen hasonló adóelképzelésekkel állt elő, mint a kormánytábor.

Antikapitalista jelszavakat ellenzékben mindenki szívesen hangoztat, de "éles helyzetben" az ellenzék is, nemde, ultrakapitalista határozatokat hoz, mint legutóbb az árfolyamnyereség-adóról való döntéskor a parlamentben, amikor a Fidesz leszavazta, a gyűlölt SZDSZ-szel együtt. Ez teljes ellentétben áll a mai jobboldalnak a szociálpopulista demagógiájával; s ez senkit se látszik érdekelni, a sajtót bizonyosan nem.

Tehát - nincs időm ezt részletesebben elemezni, valamennyi újságolvasó tudja - kialakulni látszik az "elitek" (azaz a polgárság politizáló érdekcsoportjai) között a konszenzus, amelynek a nép véleményéhez a világon semmi köze nincsen. Nem azt mondom, hogy szemben áll vele, hanem független tőle. Független tőle, egészen másik szférában helyezkedik el. Ez a demokrácia szempontjából aggasztó, bármi a véleményünk ezeknek a politikáknak a tartalmáról. A "demokrácia" szót egyébként Magyarországon abban az értelemben használják, amit másutt "liberalizmusnak" neveznek, "demokráciának" Magyarországon valamiért a jogállamot nevezik, azt, hogy az egyéni szabadságjogok garantálva vannak, és így "fönnáll" a "jogállam". Ezt nevezik Magyarországon "demokráciának".

A szót viszont nem ebben, hanem az eredeti értelmében használom, tehát "a nép hatalmának" és "a nép döntésekben való részvételének" az értelmében használom, a szó eredeti értelmében. Ezt is lehet természetesen ellenezni, ahogyan a jelenlegi magyar politika, gazdaság és médiák vezetőinek kilencven százaléka ellenzi.

"A népi részvételnek" és "a nép hatalmának" és "a nép közügyekre gyakorolt befolyásának" a hívei vészesen kevesen lesznek, amint komoly dologról van szó. Viszont a "jogállami", pluralista rendszer (amelynek a kezdeményei azért szerény mértékben Magyarországon és Kelet-Európában föllelhetők), nem állhat fönn és nem maradhat meg, amenynyiben valódi demokratikus elemekkel ki nem egészül. Népre van szükség.

A nép, Veres Péter halhatatlan mondatával: nem a lakosság. A nép az más. Nem fogok itt szótári definícióval szolgálni, annak semmi értelme nincsen. Népen a valamely állam határain belül élő olyan embercsoportot értünk, amelynek egyrészt objektíve, kívülről észlelhető és mérhető közös érdekei és javai, másrészt pedig a saját maga által appercipiált és átérzett közös érdekei és értékei vannak.

Amikor némelyek Magyarországon szerintem helytelenül, de nem érthetetlenül, kifogásolják azt, hogy elvetemült viták, hihetetlen veszekedések vannak, rettenetes "kettészakadtság" van az országban, egyvalamiben azért igazuk van intuitíve. Abban, hogy csak olyan körülmények között elképzelhető közös racionális döntése nagy embercsoportoknak (amit elég nehéz dolog létrehozni, akár technikailag, akár érzületileg), amennyiben a népet jelentő különféle csoportosulások érdekei közelebb kerülnek egymáshoz.

Ezek az érdekek pedig csak úgy kerülhetnek közelebb egymáshoz, ha nagyobb az egyenlőség. A nép létezésének föltétele az egyenlőség. Nem véletlen a francia forradalom hármas jelszava. Szabadság, egyenlőség, testvériség igenis öszszetartozik. Ez nagyon jól kipróbált hármasság, amúgy a Grand Orient jelszava is. Nem azt állítom - mert nem volna igaz -, hogy szabadság nem lehetséges egyenlőség nélkül, mert voltak az egyéni jogok szempontjából szabad társadalmak, amelyek egyáltalán nem voltak egyenlőek.

Gondoljunk például éppen az Osztrák-Magyar Monarchiára, amely kifejezetten liberális és "jogállami" társadalom volt (habár e téren is kasztos, elfogult és korrupt) az értelmes összehasonlítások keretein belül, kifejezetten antidemokratikus társadalom volt. Magyarországon a lakosságnak mintegy hat és fél százaléka volt jogosult szavazásra 1918 előtt. Az 1920 előtti időkben a demokratizmus és a liberalizmus elvált egymástól, bizonyos értelemben ellensége volt egymásnak. Azok, akik az első világháború előtt baloldaliak voltak, azok demokraták voltak, tehát az egyenlőséget és "a népi részvételt" kívánták kiszélesíteni, ezért volt a harcok középpontjában az általános választójog. Ki volt liberális Magyarországon? Tisza István volt liberális és Vázsonyi Vilmos volt liberális: az általános választójog ellenségei.

1945 óta ez nem így van. 1945 óta a demokratizmus és a liberalizmus közös ideológiává állt össze. Ennek nincs múltja, ez viszonylag új dolog. Ennek folytán belső konfliktusokkal terhes, hiszen egykori ellenségek fogtak össze. Girondisták és jakobinusok. Az egyenlőség és a szabadság hívei. Ez az ellentét (annak ellenére, hogy a különféle szörnyű diktatúrák tanulságainak levonása után demokraták és liberálisok bizonyos esetekben összefogtak), az öszszefogás filozófiailag problematikus és politikai-érzületi-kulturális konfliktusokkal terhelt, de az európai és nyugati történelem szerves, erős valósága már. A problémák ettől nem múltak el.

A liberalizmus és a demokratizmus elvi - nem azt mondom, hogy konfliktusa, hanem - kontrasztja létezik. A 45 utáni összefogása a demokratizmusnak és a liberalizmusnak éppen azért történhetett meg, mert világossá vált, hogy az egyéni szabadságjogok, a szabad piac egyrészt és az arisztokratikus elituralom másrészt, nem képesek ellenállni a tiranniákat bevezető tömegmozgalmaknak. Ezek megbuknak. Az arisztokratikus típusú állam megbukott Németországban, megbukott az oligarchikus típusú Olaszországban és Ausztriában. Nem véletlen, hogy ezek megbuktak, nem beszélve a nagybirtokosok uralmának általános váláságáról Latin-Amerikától Dél-Európán át a Balkánig a huszadik század második és harmadik negyedében.

Az egyébként fenyegetett személyes szabadságjogok egyrészt fönnállnak, mert különféle "elitek" támogatják őket, segítenek őket fönntartani, a "jogtudó elittől" az értelmiségen keresztül a burzsoázia egy részéig és a politikai felelős személyek egy részéig. Másrészt nem tudjuk, hogy az egyéni szabadság rendszere fönnmaradásának mi a garanciája ma Kelet-Európában.

Mindenki belátja, hogy a Nyugattal való szövetség.

Ezért olyan lelkes a támogatása a demokraták és liberálisok körében, az egyébként tisztán logikai alapon érthetetlen arányú támogatása a szövetségi rendszerekben való részvételnek, a NATO-ban, az Európai Unióban való részvételnek, amely - ha ezektől az egzisztenciális félelmeinktől eltekintünk -, egyáltalán nem olyan egyértelműen hasznos, amint az itt ülők által olvasott újságok írják.

Mindannyiunkban, bennem is van bizonytalanság, amit én úgy szoktam nevezni, hogy "a civilizáció vékony jege" típusú elmélet.

Ez hagyományos Kelet-Európában és Közép-Európában, mindannyian tartunk tőle, hogy az elviselhető viszonyok vékony civilizációs jégrétegnek köszönhetők, amely bármikor beszakadhat.

Alatta a szegénység van, a nyomorúság van, a pogrom van, a tirannia van, a katonai puccs és mindenféle szörnyűségek, amelyeket megtapasztalhatott ez a nép és a többi kelet-európai nép a huszadik században. A civilizáció vékony jegének a megvastagítása és fagypont alatt tartása - erre szolgál a mi politikai mitológiánkban a Nyugat. A Nyugat sok mindent jelentett már, vagy legalábbis a progressziónak megfelelő valamilyen külföldi erőcsoport.

Ha körülnézünk egy kicsit Nyugat-Európában, láthatjuk, milyen politikai fejlemények mennek végbe. Most csak egyetlen dologra fogok utalni: a bevándorlóellenes xenofóbiának és rasszizmusnak az elterjedésére azokban az országokban, amelyekben erre nem számíthattunk: Hollandia, Dánia, Németország, Anglia stb. E körül folyik a választási küzdelem ma Angliában, hogy kik "xenofóbbak", a konzervatívok-e vagy a New Labour - a legelviselhetetlenebb idegengyűlölő szövegekkel, amelyek ezelőtt öt évvel elmondhatatlanok lettek volna jobb társaságban. Azt kell mondanunk, hogy ezek a garanciák, mint már ezerszer bebizonyosodott, bizonytalanok.

Nemcsak mi változunk, nemcsak nekünk vannak szükségleteink, nemcsak a mi civilizációs problémáink súlyosak. Következésképpen minden egészséges népnek, ha nem akar rettegni, magára kell támaszkodnia. Ahhoz, hogy magára támaszkodjék, bizonyos összhangra, öszszetartásra és szolidaritásra van szüksége. Ezt mindenki belátja és mindenki helyesli. Ugyanakkor ennek az összetartásnak, szolidaritásnak, összhangnak, amelyet mind bal-, mind jobboldalról szorgalmaznak aggódó emberek, jó- és rosszhiszeműen aggódó emberek. Konzervatív módon vagy szociáldemokrata módon vagy liberális módon egyaránt kifejeződnek ezek az aggodalmak, ha az ember figyelmesen olvas és figyelmesen hallgat.

Nem lehet ezt az egységet, harmóniát, összetartást, tettrekészséget és egyebeket prédikációval elérni. Nem lehet ráolvasással elérni. Csak akkor fogja a magyar nép és bármilyen más nép úgy érezni, hogy van közérdek, amelyért igen, érdemes áldozatot hozni - érdemes, ahogy Gyurcsány Ferenc mondta, érte lemondani jövedelmünk jelentős részéről -, ha úgy véljük, hogy a lemondásnak és az áldozatnak, ami minden állami életnek az alapköve, van értelme, hiszen minden állam, minden politikai civilizáció alapvető elve az áldozat. Rendszertől függetlenül ez a civilizáció alapvonása. Nemcsak magamért teszek valamit, hanem másokért is, kényszerűen vagy önként, de másokért, nem személyenként, hanem együttesen: a közösségért, amelynek hívő föltételezése a politikában éppúgy nélkülözhetetlen, mint másutt a gravitációs gyorsulásé.

Ha ennek az áldozatnak nincs becsülete, ha az áldozat politikai és társadalmi fölhasználása igazságosságának és méltányosságának a garanciái nem láthatók, ha az érzékelt társadalmi igazságtalanság nem csökken, ha az emberi érzékenységet és méltóságérzetet sértő társadalmi jelenségeket nem bélyegzi meg az uralkodó erkölcs, ha tehát nincsenek meg a nép valamilyen fokú egyetértésének konkrét társadalmi garanciái, amelyek legegyszerűbb kifejezése az egyenlőség, akkor ennek az egyébként is nagyon bonyolult, ellentmondásos, elég népszerűtlen, kontroverziális (vitatott) és törékeny rendszernek vége. Tetszik érteni? VÉGE VAN.

Ezt a rezsimet a rendszerváltáskor úgy-ahogy létrehozta az a kb. két-háromszázezer aktív ember, ez bizonyos értelemben sok, nagyon nagy tömeg (nekünk, akik tömeggyűléseken és tüntetéseken töltöttük az életünket 1988-92-ben, ez persze többségnek tetszett, ám más értelemben kevés, mert kisebbség.

Ezek az aktív emberek létrehozták, létrehoztuk másoknak a passzív beleegyezésével ezt az új berendezkedést, új impériumot, és a kivételesen kedvező nemzetközi konjunktúrában meg is tudtuk szilárdítani. Ez a berendezkedés törékeny. Egyetértek azokkal a roppantul kiváló előttem szólókkal, akik érzékelik, hogy ez az új rendszer - amely ideológiailag (a médiák segítségével) a passzív beletörődés és az aktív egyetértés között valamiféle konszenzust egy időre létrehozott - bomlási tüneteket mutat.

Ez a mai rendszer összes rettenetes bűnével, minden bűnével és hibájával együtt a legtöbb tekintetben haladást jelent a korábbi állapotokhoz képest. (Evvel együtt se vagyok a rendszer híve, sőt: az öreg August Bebel szavával ennek a rendszernek az ellensége vagyok - lettem - és maradok.)

Minden új rendszernek a saját legitimációjához, tehát a saját lényegéhez hozzátartozik az, hogy éles vonallal elkülöníti magát az őt megelőzőtől. Minden új, bizonyos értelemben forradalmi karakterű rendszernek (legalábbis valamilyen komoly változás értelmében véve a forradalmat) az önlegitimációjához hozzátartozik a szimbolikus elhatárolódás a korábbi állapotoktól. A kontinuitás delegitimál, ezért tabu. Ez a tabu megszűnt. Ez igaz.

Megszűnt bizony.

Gondolják el, az a furcsa helyzet alakult ki, hogy jelen pillanatban hatalmon van kisebb szövetségesével együtt az a párt, amelynek a személyzete geneológiai értelemben a volt rendszer vezetőségéből származik, evvel szemben ellenzékben van egy másik párt, amely nemcsak a rendszer, hanem a saját legitimációját különösképpen a kommunistaellenességből meríti, és ennek a pártnak a vezetője csak úgy tud valamiképpen újabb népszerűségre szert tenni, hogy a Károli Gáspár református egyetemen közös kurzust tart Pozsgay Imrével és Szűrös Mátyással, hogy a kellő szimbolikus kontinuitást a Kádár-rendszerrel meg tudja teremteni.

Minden rendszernek bizonyos értelemben fontos sajátossága, hogy a saját lényegét elkülöníti másokétől, mert csak így bizonyíthatja, hogy jobb, mint a többi. Abban a pillanatban, amint a kontinuitásra és a múltra támaszkodik, élesen kifejezi a rendszernek a saját magával szembeni bizalmatlanságát. Ezt azért lehet megtenni, mert a jelenlegi berendezkedés legitimációs deficitje elképesztően, hihetetlenül nagy. Szeretném hozzátenni, hogy a "hihetetlenül nagy" nem azt jelenti, hogy "nagyobb, mint valaha". Ez nem igaz. Ez közép-európai sajátosság, a Rajnától keletre elterülő országoknak a sajátossága, amelyet egyébként a történelemben igazságtalanul ugyan, kiterjesztve egy bizonyos példát, nemde, "weimari szindrómának" szokás nevezni.

Elmondok egy rövid történetet, aztán be is fejeztem. Mindenki nagyon fáradt már, és látom, hogy nem beszélek a közönségem szája íze szerint. Ezt a tapasztalt előadó szokta érezni.

Az 1920-as években Hindenburg táborszernagy volt a birodalmi elnök, ez önmagában is nagyon szép: Reichspräsident: ez nagyszerű, lehet a császár nélküli, de koronás birodalomnak elnöke, és megfordítva. (Ma Romániának van elnöke, bár hivatalos okmányaiban a "köztársaság" kifejezés szándékosan nem szerepel.) A birodalmi elnök Németországban elrendelte mint a fegyveres erők főparancsnoka, hogy a német haditengerészet a régi császári hadilobogót húzza föl árbocára. Ugye, ezáltal is megadva a magáét a novemberi gyilkosoknak, akik, tudjuk - mint nálunk szegény Károlyi Mihály és Jászi Oszkár, ugyebár - döfték gyilkukkal, tőrükkel hátulról a birodalmat hátba (Dolchstoß vom Rücken), másrészt pedig hogy bemutassa, hogy ő, aki a törvényesség legfőbb őre, a hadsereg főparancsnoka, a legfőbb hadúr und so weiter und so fort, ő maga gondolja, hogy a császárság a legitim, nem pedig az állam, amelynek ő az elnöke. A birodalmi kormány, amely köztársaságiakból állt, megpróbálta ezt meghiúsítani, de nem sikerült, leszavazta a "köztársasági" Reichstag. Sőt: különféle konzulátusokra és német kikötőkben, ahol német depók voltak, föl kellett húzni a régi császári hadilobogót, és levonni a fekete-vörös-arany köztársasági zászlót, 1848 és a Vormärz szép zászlaját, amely a mai Németországé is - megint.

Magyarország és a többi kelet-európai ország ma hasonló helyzetben van. A legitimációs bizonytalanságok, legitimációs kontinuitásokban olyanok, amelyek nagyon-nagyon különösek. Gondolják meg: például Magyarországon arról, hogy milyen a magyar zászló, arról az alkotmány rendelkezik, az ország alaptörvénye. Az alkotmány közli, hogy a zászlón van egy db piros, egy db fehér és egy db zöld csík. Punktum. Nincs rajta címer. Láttak még országot, ahol az alkotmány ellenében más formájú zászlót tűz ki minden hatóság? Elképzelhető, hogy az alkotmány - a legmagasabb szintű törvény - által megszabott ilyen fontos szimbolikus rendelkezést mindenki megszeg? Az ember látja a fényképeket minisztériumokról, ott is a címer rajta van a zászlón, a legkülönfélébb nagyságúak, nagyon csúnyák egyébként, mert nincsenek rendesen megtervezve. Mindenesetre akár szép, akár csúnya: törvénytelen.

Ez csak kis jel.

De világosan mutatja, hogy nem értünk egyet a múlt és jövő tekintetében, nem értünk egyet abban, hogy milyen típusú társadalmi berendezkedés az, amelyet át kell vinnünk a jövőbe. És egészen addig, ameddig a közérdek, a közjó és a közjavak nem foglalják el azt a centrális helyüket a társadalomban, amelyet minden önfönntartásra képes társadalomban el kell foglalniuk, addig erre nincs is remény, és addig folyamatosan fönnáll az a félelem, hogy a legközelebbi országgyűlési választásokkor kampec. Ezt így érzi az ország fele négyévenként Magyarországon: végveszélybe került, ha nem is más, akkor az érzékenysége. Az érzékenysége, az ízlése. Ez igen fontos dolog, az érzékenység és az ízlés. És az ország ízlésében és érzékenységében sértve érzi magát az országtól.

Gondoljuk el például, hogy reprezentál-e bennünket valamilyen mértékben a politikai intézményrendszer csúcsán helyet foglaló személyek köre. Sokan ülnek ebben a teremben, tudom, akik azt gondolják, hogy bizonyosfajta személyzet, amely netán átveszi az uralmat Magyarországon, őket nem képviseli, nem reprezentálja, nem reprezentálja azt az érzéküket, azt a finom intuíciójukat, amelyet arról alkotnak, hogy ez az ország micsoda voltaképpen - hogy ennek a népnek mi a közös érdeke, van-e közjó, ami közös közöttünk és politikai ellenfeleink között. Nagyon sokan gondolják Magyarországon, hogy ilyen közjó nincsen és nem is lehetséges.

Ez válsághelyzet. Csak azért nincs "tényleges" válság, mert hozzászoktunk, észre se vesszük a válságot, amelyben élünk. A válságot meg lehet szokni, mint ahogy sok mindent meg lehet szokni, a betegséget is meg lehet szokni, a fájdalmat, a szerencsétlenséget, a boldogtalanságot is. De az biztos, hogy a "jövő" szót nem ebben az értelemben szoktuk használni, hanem normatív értelemben. A jövőnek az a konnotációja, hogy van benne valami, ha nem is jobb, de ismeretlen, új lehetőségek sejthetők benne, friss szellő, valami más, ami reményt kínál, ha maga nem is remény: ennyit hozzá szoktunk mindig érteni, érezni a "jövő" szóhoz.

Ameddig a közjóról alkotott népfölfogás - nem indokolatlanul - olyan, amilyen Magyarországon, addig a magyar népnek, Magyarországnak nincs jövője.

Mint korelnök, szeretnék pár szót szólni. Szinte a harmincas-negyvenes években éreztem magam, hiszen folyton arról beszéltünk, milyenek is vagyunk, mi magyarok. Mit ér az ember, ha magyar? Vajon az öröklött vagy szerzett tulajdonságaink miben segítik, és miben hátráltatják társadalmunk előremenetelét?

Visszaemlékszem a harmincas-negyvenes évekre, amikor is megjelent a Mi a magyar? című kötet, a legjelesebb szerzők közreműködésével. Azt olvashattuk benne, hogy a magyarnak - azt hiszem, Babits írta így - két alapvető tulajdonsága van. Az egyik a nil admirari. Magyar az, aki csak ül a lócán a ház előtt, semmin se csodálkozik, de mindent túl akar élni. A másik az, hogy akkor hirtelen felugrik, adj Uramisten, de rögtön, eb ura fakó, Ugocsa nem koronáz, odavág, majd ha nem sikerül, visszaesik a nil admirari állapotába.

Sokszor és súlyosan éltük ezt meg máig tartó történelmünkben. Itt ismét erről beszéltünk. Csepeli György kezdte, Ormos Mária folytatta, Szabó István betetőzte, és mindenki hozzátett valamit. Igen, szinte már genetikailag hordjuk azt, hogy mindenekelőtt túl akarjuk élni a sokszor keserű történelmet. De mégsem annyira genetikai viselkedés ez, inkább évszázadok és évtizedek tapasztalata alakította ki. Nyilvánvalóvá lesz ez, ha arra a hét rendszerváltásra gondolunk, amiről Szabó István szólt. A jelenlevők mind átélték ezt - bár a fiatalabbak kevesebbet, de ők is éppen eleget. Csak azt nem mondta hozzá Szabó István, hogy az utolsó kivételével mindegyikhez akasztófák is járultak. Márpedig ez nagyon fontos volt arra, hogy betrenírozódjunk a túlélésre.

Túléltük. A magyar társadalom így működik. Évtizedekig tudja magát a túlélésre szentelni, ilyenkor nemcsak elfogadja a különböző fajtájú patriarchális abszolutizmusokat, de örül is neki, sőt még némi kiteljesedést is talál. Aztán amikor eljön az ideje, hirtelen felkel, de ha nem jön a dolog össze, viszszazuhan ugyanabba az állapotba. Ezt éltük át, ezt hallottuk eleinktől, ezt az örökséget itt hordjuk magunkban.

Ennek a magatartásnak azonban van egy kiegészítője, ami 1990 környékén és után nagy erővel jelentkezett: a csodavárás. Megérthetjük. Nem lehet remény nélkül kibírni, hogy az ember belemerevedjen a "nem csodálkozni" filozófiájába, ha csak ül a kemencepadkán, és legfeljebb emlékezik hirtelen felugrásainak hősi sikertelenségére. Természetes tehát, hogy ez a viselkedés csodavárással társul. Jönni fog egy perc, amikor egyszerre minden jobbra fordul. Elhiszszük, ha valaki megígéri, olykor még azt is, hogy már meg is történt.

1990-ben, a rendszerváltás időszakában is feléledt a csodavárás. Ahogy a pesti vicc mondta, azt vártuk, hogy szocialista munkáért rögtön kapitalista bért lehessen kapni, és abban reménykedtünk, hogy fél év elteltével elérjük a sógorok, a szomszédos Ausztria életszínvonalát. Aztán meg így megy majd tovább. Vájtfülűbb megfogalmazásban hasonlót gondolt az értelmiség is a többpárti demokrácia panaceájáról. Természetes ezek után, hogy a csodavárás folyamata nagy csalódásba torkollt. Mi az igazság?

Az az igazság, hogy az 1990 óta eltelt tizenöt évben a magyar (és általában a közép-európai) társadalmak valóban képesek voltak végrehajtani az establishment rendszerváltását. A politikai és gazdasági szerkezet megváltozott. Az előbbi demokráciává, az utóbbi szabályos, a kor szintjének megfelelő market-money-machine gazdasággá - amit mindközönségesen kapitalizmusnak is lehet nevezni. Nem sikerült azonban a társadalmat megváltoztatni, a társadalom szerkezetét, szervezetét, kultúráját és habitusát átalakítani. Ezért azt gondolom, hogy ehhez egy másik, nagy, legalább tizenöt éves program szükséges. Ehhez pedig össze kell fogni.

Úgy látom, hogy a dolgok ilyetén állásán termett csalódottság sokunkban megvan. Az volt az érzésem, hogy jeleit a negyedik hozzászólóban is fellelhetjük. Hát nem tudta, hogy hol vagyunk? Nem tudta, hogy a társadalomban ilyen problémák, gondolatok élnek? Nem tudta, hogy milyen, minden eddiginél nagyobb erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy a felzárkózásnak ezt a tizenöt vagy akárhány éves programját meg lehessen valósítani? Hát azt hihettük, hogy ez most már majd sokkal könynyebben megy? Megmondom őszintén, én 1990-ben sem hittem abban, hogy ennél hamarabb fog menni. Sőt azt is csodának látom, hogy ennyi is megtörtént. Én inkább kevesebben hittem volna, mint ami igazándiból megvalósult.

Éppen ezért mindannyiunknak, a negyedik hozzászólónak is azt tudom javasolni, hogy vegyük komolyan a helyzetet. Komolyabban és súlyosabban, mint ahogy az utóbbi időben szoktuk. Azt gondolom, hogy racionálisan sorra kell venni a megvalósítandó feladatokat, azt kell mondani: Magyar társadalom, ide figyeljetek! Ha túl akarunk jutni az évszázados félperiferikus elmaradottságunkon, akkor egy nagyon nagy fordulatot kell közös erővel végrehajtanunk. Nem részfeladatokról van szó, hanem az egész társadalmi szerkezetet át kell alakítani. A közigazgatástól kezdve az egészségügyig, az oktatástól kezdve a kultúráig, a mezőgazdaságtól kezdve a falusi és városi életkörülményekig. Ennek a programnak az érdekében kell kérnünk és megszerveznünk a társadalom összefogását.

Szakítani kell azzal a jámboran optimista gondolkodással, amely úgy tesz, mintha mi már tizenöt év óta kényelmesen, szépen sétálgatnánk, mint egy virágokkal teli zöld mezőben, előre, a megállapodott cél felé, és minden nagyszerűen halad. Nem. Itt most más a feladat. Fordítani kell a dolgon, és újra kell kezdeni. Én azt hiszem, hogy megvan a lehetősége. Egy nagyon fontos társadalom-lélektani érvem van erre, amit sok jel bizonyít. Ez az a pillanat, amikor eljutottunk oda, hogy a csalódottságban is csalódtunk. Mi bizonyítja ezt jobban, mint a legutóbbi népszavazás? Amelyben hatalmas erővel próbálták a magyar nép nemzeti csalódottságát meglovagolni, és amire a nép legyintéssel válaszolt. A társadalom valamivel több mint egyharmada-kétötöde pedig most is (mint korábban) határozottan kimutatta, hogy ki akar jönni a csodavárás-csalódás mókuskerekéből. Ne becsüljük ezt le, mert hatalmas erőt jelent.

A magyar történelemben a kultúra, valamint a társadalom belső mozgásának előrevivő fellendülése harmincéves ciklusokban folyik. Az első fellendülés az 1840-es években, a reformkorban. A következő 1870 után, a kiegyezés idején. Majd jött a 20. század első évtizede. Gazdaságilag is (lásd Budapest építése), kulturálisan is: Ady Endre, Móricz Zsigmond, Bartók Béla, Jászi Oszkár, Polányi Károly, Szabó Ervin és a többiek. Horváth Zoltán szavaival a második reformkor. A harmadik (vagy negyedik) a harmincas években bontakozott ki: József Attila és Radnóti Miklós, Márai Sándor és Veres Péter, a népi írók és a földreform gondolata.

Az eddigi utolsó reformkor az 1960-as években indult. Juhász Ferenctől és Nagy Lászlótól, Jancsó Miklóstól - és bocsánat - a jelen lévő Szabó Istvántól kezdve sok mindenkiig, a művészet és tudomány szinte minden ágában. Sorolhatnánk az írókat, zenészeket, filmeseket, képzőművészeket, színészeket, filozófusokat, történészeket, közgazdászokat, szociológusokat, pszichológusokat, természettudósokat - melléjük téve a velük érző, irántuk érdeklődő szélesebb közönséget.

Ha tovább számolunk, a következő szellemi reformkornak menetrend szerint 1990-ben kellett volna beindulnia. Elmaradt. El voltunk foglalva a rendszerváltással. De most, ahogy így beszélgetünk, a szavatokon érzem, hogy a következő évtizedben ismét lesz nálunk egy nagy társadalmi, gazdasági, politikai fellendülés. Mert egyszerűen lehetetlen, hogy ne legyen. Elérkezett az idő, nem lehet tovább halogatni, nem lehet tovább beletespedni a mellébeszélésbe. A csalódottságban való csalódás meg fogja követelni, hogy nyíltan kelljen kimondani a dolgokat. Még csak ritkán érezhető ez, de olykor már érezhető. Mintha itt is úgy lenne. Azt kívánom tehát mindannyiunknak, hogy teljes csalódottságunkat latba vetve tudjunk valamit tenni a jövőben!