A Mozgó Világ internetes változata

Az 1972. évi II. törvény az egészségügyről egyik mellékmondata szólt arról, hogy mikor lehet eltekinteni a beteg tájékoztatásától: "ha ez benne káros visszahatást vált ki". A "káros visszahatás" igen tágan értelmezhető, ezért minden orvos törvényesen (vissza)élhetett vele. Ám 1990-ben hatályon kívül helyezték a törvényt, úgyhogy az orvosok már tizenöt éve kötelesek (lennének) elárulni betegüknek a diagnózist.

Az 1997. évi CLIV sz. törvény az egészségügyről csak átfogalmazta, tovább árnyalta a tájékoztatási kötelezettséget. A 13. paragrafus 2. bekezdésének a. pontja szerint "a betegnek joga van arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon (...) egészségi állapotáról, beleértve ennek orvosi megítélését". Tehát az orvosnak nem csupán a puszta tényeket, mondjuk a szövettani diagnózist kell ismertetnie, de köteles a leletet értékelni is - magyarán megmondani, mi a baja a betegnek. A törvényalkotók arra is ügyeltek, hogy: "a kezelőorvos a beteg tájokoztatását körültekintően, szükség szerint fokozatosan, a beteg állapotára és körülményeire tekintettel végezze" (135. paragrafus 1. bekezdés).

Korábban az önrendelkezési jog hiányát, de legalábbis korlátozását jellemezték azok a papírok is, amelyeket a betegekkel töltettek ki. A műtétekhez teljesen formális, rövid kis beleegyezési nyilatkozatot írattak alá. Ma már kötelező írásban részletezni a beavatkozás hasznát, kockázatát, és azt is, hogy mi történik, ha elmarad az operáció. Ennek ismeretében dönti el - írásban - a páciens, hogy beleegyezik-e a műtétbe vagy sem. A beteg tölti ki azt a formanyomtatványt is, amelyben nyilatkozik: az általa megnevezett közeli hozzátartozó betekinthet-e az ő egészségügyi dokumentációjába. Magyarán a páciens engedélyével világosítják fel a hozzátartozót.

Így tehát a személyiségi jogokat figyelembe vevő, humánus, teljes jogú betegtájékoztatásnak nincs többé jogi, bürokratikus akadálya. Ám durva leegyszerűsítés lenne a korábbi elhallgatást - vagy akár a hazudozást - csupán a régebbi jogi korlátokra vagy akár a merev, tekintélyelvű orvos-beteg kapcsolatra és a beteget "kímélő", lenéző kispolgári szemforgatásra visszavezetni. Mint ahogy naivitás lenne feltételezni, hogy többé nem lehet a beteget álszent elhallgatással becsapni, megalázni vagy ellenkezőleg, a brutálisan odavetett "igazsággal" kétségbeesésbe taszítani.

Az orvosi igazságban-hazugságban nem a rendszer, nem annak "váltása" a döntő. Hanem az orvosi tényező.

A gyakorlatról kérdeztem hát - szakterülete miatt - erősen érintett két orvoskollégámat a Semmelweis Egyetem Tüdőklinikájáról, Hutás Imre tüdőgyógyász professzort és dr. Várdi Visy Katalint.

- Pályám kezdetén, 1952-53-ban két olyan betegség volt, amelyekről úgy éreztem, muszáj hazudnom a pácienseimnek. Az egyik a tébécé súlyos formája, a másik a tüdőrák, melyekre akkoriban nem volt hatásos gyógymód. Viszszagondolva azokra az időkre, rút és körmönfont hazugságokkal traktáltuk betegeinket. Leginkább akkor voltunk bajban, ha kollégát "kellett" áltatni. Egy jellemző eset. Egy röntgenorvos feküdt nálunk, tüdőkarciómával. Már igen rossz állapotban volt, de tudott járni, mozogni. Nem mondtuk meg neki, mi a baja, csak annyit, hogy valamilyen beszűrődése van, és hogy nincs változás az állapotában. Egy alkalommal az egyik röntgen elkészítésénél ragaszkodott hozzá, hogy ő maga hívja elő a filmet. Nem tudtuk megakadályozni, és megnézhette a felvételt. Minden világossá vált számára. Nem szólt semmit, és másnap meghalt. Ez olyan drámai volt, hogy látod, még fél évszázad távolában is ez jutott először eszembe.

A következő esetnél még körültekintőbbek voltunk. Egy csontszarkómás barátomnak tüdőáttétei voltak, és ő is látni akarta a röntgenét. Készséggel lekísértük a röntgenelőhívóba, ahol előhúztunk egy gondosan előkészített negatív felvételt. Máig is úgy vélem, jól tettük. Ez a kolléga még megnősült, és teherbe ejtette a feleségét. Az asszony tudta, hogy a férje halálos beteg. De azt mondta, meg akarja tartani a gyereket, emléket akar a férjétől. Próbáltam eltántorítani: egy cigarettatárca lehet emlék, de egy gyerek, az nem. A férj az esküvő után pár hónappal meghalt. Az asszony pedig megszülte, felnevelte a gyereküket.

Alig két hete történt: egy 76 éves nyugdíjas tanár keresett fel tanácsért. Tüdőrákja volt, tele áttétekkel. Inoperábilis. Mindent tudott. Arra kért, döntsem el, beleegyezzen-e a daganatellenes gyógyszeres kezelésbe. Orvosilag tehát úgy vetődött fel a kérdés, hogy kemoterápia vagy - angol szakkifejezéssel - best supportive care, azaz oki vagy csak tüneti kezelés legyen. Mivel mindent tudott, azt is, hogy csak néhány hónapja van hátra, best supportive care-t javasoltam. A páciens elfogadta. Mikor ment kifelé a rendelőből, megfordult és megkérdezte: "Viagrát szedhetek?"

Mint láthatod, fél évszázad alatt az én "hozzáállásom" is sokat változott. Sokat fejlődött a medicina, és bajos is lenne megtéveszteni a beteget, hiszen rengeteg hatásos rákellenes gyógyszeres és sugárkezeléses terápia ismeretes. De a lényeg nem változik. Ha megmondom az igazat, abban is van egy kis hazugság, és ha hazudok, akkor is érzékeltetek valamit az igazságból. Például ha egy rákos beteg megkérdezi, mennyi ideje van hátra, nyilvánvalóan egy hosszabb időszakot mondok: hónapok helyett, mondjuk, egy évet... A varázshegyben van egy kis jelenet. A haldoklóhoz a szanatóriumba megérkezik a falu lelkésze. Amikor hallják a ministráns csengettyűjét, a betegek a szobákban rémülten várják, melyik ajtónál állnak meg. A rákbeteg mindig lesi a csengettyűszót. Egy fiatal lány, amikor megtorpannak az ajtaja előtt, sikoltozni kezd: Ne!

Némileg leegyszerűsítve kétféle beteg van. Az egyik a harcos, aki sosem adja fel. A másik amint megtudja a halálos diagnózist, mély depresszióba esik, és feladja. Egy orvos kollégám három éve küzd a rákkal. Egy éve még a Vezúvon is járt, pedig már akkor is csont és bőr volt, alig tudott menni. De egyszerűen nem hajlandó elfogadni, hogy meghaljon. Mindent megpróbál. Olyan új, rákellenes gyógyszert kapott, amelyet a kilenc páciensből egyedül ő bírt végig szedni. Mert a szer nagyon hatásos ugyan, de borzasztó izomfájdalommal jár, akkorával, hogy járni sem lehet tőle. De ő tűrte, és a mozgást is erőltette. Neki mindent meg lehetett mondani a betegségéről. Másnak pedig muszáj hazudni, csak az a kérdés, hogy meddig. Egy idő után a beteg szükségképpen rájön, hogy félrevezették.

Még a legtökéletesebb hazugság is lelepleződhet. Negyven éve történt, hogy az egyik betegünknek a térdében talált rosszindulatú daganatról az mondtuk neki, hogy jóindulatú. Még hamis leletet is írattunk a szövettanász profeszszorral, amelyet a viziten gondosan leejtettünk, a beteg meg boldogan megtalálta. Azt is elhitte, hogy az amputálásnak sem szövettani oka van. Aztán felment a mátraházi szanatóriumba, és az orvosnak magyarázta: igaz, hogy amputálni kellett a lábát, de a daganat jóindulatú volt. "Hogyhogy jóindulatú? - kérdezte az orvos. - Itt a leleten az áll, hogy szarkoma." A beteg összeomlott, összecsomagolt, hazament.

Egy másik történet. Valakinek nem mondta meg az orvos a valódi diagnózist, csak beszűrődésről beszélt. A végén a páciens megkérdezte: dohányozhat-e? A kolléga azt válaszolta, hogy persze, nyugodtan. A beteg erről jött rá, hogy tüdőrákos. Hiszen egy tüdőgyógyász csak akkor mondhatja a betegének, hogy nyugodtan cigarettázhat, ha menthetetlen.

Utólag visszagondolva belátom, hogy az ilyen vagy a hasonló esetek egy jelentős részében meg kellett volna mondani az igazat. A lelkem mélyén tudom: egy embernek ismernie kell a sorsát. Akár még a halálát is, azt is meg kell élnie.

Régen volt olyan orvosi vélemény, hogy ne adjunk a haldoklónak morfint, a szer légzést csökkentő, de elsősorban euforizáló hatása miatt. Azaz nem akarták befolyásolni a haldokló tudatát, hangulatát. Én ezzel nem értettem egyet, mert a rákos betegnek is joga van a "kegyes" halálhoz. Ma persze más a helyzet, mert az új fájdalomcsillapítók nagyon hatásosak, kevesebb a mellékhatásuk, és nincs meg bennük a morfin euforizáló, hangulatjavító hatása sem. Én pedig mostanság is adattam morfint. Miért ne érdemelné meg azt a beteg utolsó óráiban?

- Úgy látom, hogy orvosi felfogásodat kevéssé befolyásolják a megváltozott betegjogok.

- Ez így nem igaz. Alapvetően helyeslem, hogy a betegeknek megadták az igazsághoz való jogot. De nagyon nem mindegy, hogy a viziten közlöd-e a száraz tényeket a beteggel, vagy négyszemközt, egy intim beszélgetés során szánsz rá időt, hogy feltárjad előtte az igazságot. Mert idő és empátia kell ahhoz, hogy megbeszéld a beteggel a sorsát. S bizony az igazsághoz mindig több idő kell, mint a hazugsághoz. Ma már, amikor a beteggel leülök beszélni, jobban meg tudom ítélni, hogyan mondjam el a rossz hírt. Az igazságnak is több arca van.

- Hogyan lehet sokféleképpen válaszolni arra a kérdésre, hogy tüdőrákom van-e? Mondjuk, hogyan közölnéd az általad említett kettes típusú, könnyen összeomló beteggel?

- Hát valami olyasmit mondanék neki, hogy valóban beteg a tüdeje. De ehhez azt is hozzáfűzném, hogy a rák egy olyan csúnya szó, amely sok tévhitet társít. A daganatnak különböző formái vannak, rosszabb és kevésbé rosszindulatú fajtái. Bíznunk kell abban, hogy az övé a jobban befolyásolható és kevésbé malignus típusba tartozik. Ha pedig a beteg megkérdezné, hogy miért nem műtik meg, akkor azt válaszolnám, hogy nem olyan típusú a betegsége, amely műtéttel javítható, nála gyógyszerekkel kell elérni a javulást. Reméljük, a szerekkel hosszú időre sikerül enyhíteni a tüneteket. Most köhög és fullad, a terápia után javulni fog az állapota. Ha pedig az áttételekre is rákérdez, akkor azt válaszolom, hogy a kemoterápia azokra is hat. Olyan konkrét kérdések elől pedig, hogy mit hoz a jövő, igyekeznék kitérni: várjuk meg a kúra végét, előre nem mondhatom meg, hogy mennyire hat. A betegtől sosem szabad elvenni a reményt.

- Eszembe jut két beszélgetés. Vagy tíz éve az egyik kollégám négyszemközt egyenesen megmondta egy idős nőbetegének, hogy tüdőrákja van. A páciens ezután megvárta, amíg mindenki elmegy, majd kiugrott a kórterem ablakán a második emeletről, és meghalt. Mélyen megrázott.

A másik Oxfordban zajlott, ahol két évig voltam ösztöndíjas a University of Oxford Churchill Hospital tüdőosztályán. Ott nem nagyon fektetik be a rákbetegeket sem, lehetőleg ambulanter zajlik minden. A rendelőben, a medikusok és továbbképzős orvosok füle hallatára az orvos szintén őszintén közölte a beteggel: Mr. Smith, önnek tüdőrákja van. A páciens azonnal felfogta, nem sértődött meg, nem omlott össze, csak megfogta a párja kezét. Aztán visszakérdezett, hogy meddig fog még élni. A válasz: kezeléssel egy évig, anélkül körülbelül két hónapig. A beteg elment - és folytatta az életét. Kezeltette magát, nem esett mély depresszióba.

Az angoloknak más a hozzáállása a halálhoz. Nemcsak a születésből, a halálból sem csinálnak nagy ügyet. Természetesnek fogják fel, és az életüket, akármeddig tart is, a betegségükhez alakítják. Magyarországon a diagnózis kimondásakor a betegek az elkövetkezendő időszakot már nem életnek, hanem a haldoklási folyamat kezdetének fogják fel. A rák diagnózisát halálos ítéletnek élik meg. Szégyellik is.

- Talán mert valóban sokszor testi "megaláztatással" is jár. Mell-levétellel, a bél kivezetésével a hasfalra, a haj kihullásával.

- Ez is igaz, de más betegségnek is vannak kellemetlen tünetei, mégsem szégyellik a magas vérnyomást, a gyomorfekélyt vagy a cukorbajt. Az valahogy emberibben hangzik. Nem olyan embertelennek, szinte földöntúlinak, mint a rák. A rákos sokszor azt is eltitkolja, hogy meggyógyult.

- Egy onkológus ismerősöm szerint a régi, úgymond meghaladott rendszer - akkor természetes, ma már számára groteszknek tűnő - jellemző hibája volt, hogy a beteg elől elhallgatták a súlyos diagnózisát. A rokonnal viszont nemcsak közölték, de rá is hárították a felvilágosítás terhét, egyszerűen átruházták a felelősséget a családtagra. A kolléga elismerte, hogy így nem is alakulhatott ki szoros kapcsolat a pácienssel, mert tudat alatt az orvos is elutasította a tehetetlenség érzése miatt depresszívnek nevezett orvos-beteg kapcsolatot. Sokszor azt sem tudta, tisztában van-e a beteg a bajával.

- Én ma is elsőrendű partnereimnek tekintem a hozzátartozókat. A betegek eleinte sokszor tartózkodóak az orvossal, de a hozzátartozóikkal őszinték. A rokonok meg nagyon meg vannak rettenve, és ők bátrabban kommunikálnak, kérdeznek és válaszolnak a doktornak. Ha tehát szeretetteljes a rokoni viszony, általában megtudakolom tőlük, hogyan hatna a betegre, ha megmondanám neki, hogy rosszindulatú daganata van.

Kétféle hozzátartozó van. Az egyik szerint el kell árulni az igazságot. Mert a beteg szeretné tudni, és el tudja viselni, el akarja rendezni a dolgait is. Sőt akad olyan rokon, aki maga akarja közölni a hírt: egy életre szóló, szép házasságnál ezt meg kell engedni a házastársnak. Ez olyan fontos dolog, amelyet nem feltétlenül egy idegennek kell közölnie. A kisbaba fogantatásához hasonlítható: a férjnek nem az orvos mondja meg, hogy a felesége terhes, hanem maga az asszony.

A másikfajta hozzátartozó meg kívánja kímélni a társát, az édesanyját attól a tudattól, hogy meg fog halni, mert úgy érzi, legalábbis a betegség kezdeti fázisában, hogy azt nem bírná elviselni. Ezt is akceptálom, de később, amikor már jobban megismerem a beteget, szorosabb kapcsolatba kerülök vele, ez változhat. Volt arra példa, hogy felülbíráltam a hozzátartozót, mégis megmondtam, hogy rákos.

Egy 41 éves agglegény idős, 81 éves édesanyjával élt kettesben. A néninek tüdőrákja lett, és a fia arra kért, ne áruljam el a mamájának a diagnózist. Az asszony harcolni akart, bár nem tudta, mi ellen, mi meg súlyos hörghurutjával magyaráztuk a tüneteit. Nagyon megszerettem a nénit. A fia folyton külföldön volt, az otthonába is kijártam, barátok lettünk, szinte anya-lány kapcsolat alakult ki közöttünk. Eljött a pillanat, amikor megéreztem, a néni elbizonytalanodott. Elsősorban attól félt, mi lesz, ha ő elhuny. Sehol egy rokon, a fiú egyedül marad a világban. Én megígértem a néninek, hogy vigyázni fogok a fiára, és a magam módján meg is mondtam, hogy előbb-utóbb ennek eljön az ideje. A néni megnyugodott, és néhány hónap múlva, szép csendesen, a fia karjaiban halt meg. A fia nem tudta meg, hogy a mamája tudta, hogy rákos - a néni kért meg rá, hogy ezt ne áruljam el a fiának. Most sem tudja. Ez egy "körbe-hazugság" volt... A fiáról is gondoskodtam. Kivetettem az orrpolipját, egy ízben a tüdőklinikán kellett gyógyítanom. A menyasszonyát nem rajtam keresztül ismerte meg, bár volt olyan gondolatom, hogy összehozom egy vénkisasszony kolléganőmmel. Most már nem kell rá vigyáznom.

- Beszéljünk arról az esetről, amikor a beteget nem kíséri el senki.

- Aki egyedül jön, az vagy családfő, vagy magát eltartó ember. Olyan, aki a saját, sokszor a hozzátartozói életéért is felel. Nincs menekvés, mindenképp meg kell mondanom, mi a baja. Még a hajléktalanok osztályán dolgoztam, amikor egy kijáró önkormányzati nővérrel megbeszéltük, hogy félévente tüdőröntgent készítünk róla, a fokozott tébécéveszély miatt. A negyedik alkalommal a felvételen - teljesen tünetmentes állapotban - hatalmas, inoperábilisnak tűnő jobboldali tüdődaganat látszott. Ismertem az életét, három nagy fia volt, az egyik még nála lakott, de a többit is támogatta. Nem volt hezitálási lehetőségem. Ha nem mondom meg, bagatellizálni fogja a dolgot, ami a családja rovására mehet. Jóban voltunk, ismertem őt, tudtam azt is, hogy a hír nagyon meg fogja viselni

Ami be is jött. Bármennyire óvatosan, tapintatosan is közöltem vele a diagnózist, gyakorlatilag azonnal antidepreszszánsra szorult. Kemoterápia, műtét, majd ismét daganatellenes gyógyszerek következtek. Három éve kezdődött a betegsége, ebből másfél évig mély depreszszióban volt. De mindent végigcsinált. Ma már unokája is van, és boldog. Teljesen jól van. Nincs túl a kritikus ötéves túlélési perióduson, de megnyugodott, altatót és antidepresszánst sem szed.

Aki egyedül jön, az általában őrzi a "privacy"-ját, a magánéletét. Annak méltósága van, a saját dolgait magának tartja meg. Nekem meg kell tisztelnem azzal, hogy komoly embernek tekintem - nem hazudhatok neki. Az más kérdés, hogy mikor és hogyan.

Egészen friss eset. Egy 45 éves vidéki munkásember, nyolc és tizenöt éves gyerekekkel. Fáradékonyság miatt jött - nagy tüdőrákja van, áttételekkel.

Először nem mondtam el, csak valamilyen fertőzés gyanújáról beszéltem. Magam sem akartam elhinni, hogy ennek a szerény, dolgos, szimpatikus fiatalembernek ekkora baja lehet. Visszarendeltem, és elküldtem mindenféle kiegészítő vizsgálatra. Amikor a kezemben volt a minden kétséget kizáró CT- és a szövettani lelet, akkor kezdtem el adagolni a rossz hírt. Másfél-két órás beszélgetés volt ez, több részletben, de egy napra elosztva. Először annyit mondtam, van a tüdőben valami, aminek nem kellene ott lennie. Aztán hogy daganat. Aztán hogy milyen fajta, és milyen a szövettani összetétele. És csak a legvégén, hogy bizony igen rossz a prognózisa.

- Hogyan fogadta?

- Nem zuhant össze. Látszott rajta, hogy felfogta, érezte a súlyát. Megegyeztünk abban, hogy harcolni fog. Intézkednie kell, helyre tennie a dolgait a háztájitól kezdve a gyerekek ide-oda hurcolásáig, mert az egyik mozgásfejlesztőbe, a másik egy távolabbi iskolába jár. Tudja, hogy a következő fél évét elfoglalja a betegség.

Az emberek az elején általában rendkívül méltóságteljesen fogadják a rossz hírt. Nekem nincs olyan tapasztalatom, hogy valaki hisztériás rohamot kapott volna, vagy kiszaladt volna a szobából (a hozzátartozóval viszont előfordul). Aztán persze gyorsan követik egymást a kétségbeesés, a lázadás, az érzelmi kitörés fázisai: miért pont én, miért pont most? Majd jön a belenyugvás, a beletörődés időszaka. A testi és a pszichés haldoklás sincs mindig egy fázisban. Testileg még jól lehet, de az információt már nem bírja feldolgozni, vagy fordítva. Ezt összehangolni egy szomatikus gyógyítással foglalkozó orvosnak - ez nagy empátiát igényel. Ezekben a beszélgetésekben az zavar legjobban, hogy főleg nekem kell beszélnem. Szívesebben hallgatnám többet a beteget, hogy ő mit gondol. Hogy kiadja magából azt, amit érez.

- A régi gyógyítók arra hivatkoztak, hogy azért hallgatták el a diagnózist, mert a páciens úgyis kiolvasta a szemükből, hogy nem tudnak segíteni. Nem volt mit megbeszélniük, hiszen ha a sebész nem tudta megoperálni, a betegnek semmilyen esélye sem maradt a gyógyulásra. Tulajdonképpen a páciens segített az orvosnak azzal, hogy nem kérdezett rá. Persze szorongott is, hisz nem volt, aki levegye róla a lelki terhet.

- Ma is sokfajta teher van a betegen. Sokszor ma sem lehet meggyógyítani, de segíteni rajta annál inkább. És folyamatosan lelkileg is támogatni: meg kell győzni arról, hogy javul az állapota, visszafejlődik a daganata - miközben magától a daganatellenes kezeléstől egyre rosszabbul érzi magát. Ha viszont tényleg menthetetlen, maga a haldoklás, a halál is bizonytalan ködbe vesz, hisz egyre újabb és újabb orvosi eljárásokkal lehet a szervezet "harckészségét" megőrizni. Furcsa az ember agya. Volt egy tüdőgyógyász kollégám, nagyszerű ember, aki egész életében tüdőrákkal foglalkozott. Mégsem jutott el a tudatáig, nem tudatosodott benne, hogy neki is tüdődaganata volt. Képtelen volt feldolgozni, pedig minden leletét látta. Úgy halt meg, hogy nem "tudta", tüdőrákja van.

- Említetted, hogy hajléktalanokkal is foglalkoztál.

- Nagyon nagy lelkük van, sokszor nehéz nekik megérteni, mekkora a baj, és hogy az mekkora erőfeszítést kíván. Sokat kell velük foglalkozni, beszélgetni, törődni.

Egy idős - idős! 57 éves, csak nyolcvannak nézett ki -, rosszul lévő, folyamatosan fogyó, utcán élő férfit tébécé miatt utaltak be hozzánk. Hamar kiderült, hogy előrehaladott, gyógyíthatatlan gégerákja volt. Kapott morfiumot, és megszerveztük, hogy legyen fedél a feje felett. Szereztünk neki ágyat a Fővárosi Szociális Központ egyik jobb szociális szállásán. Még sokszor visszajött kontrollra. Kedves ember volt, sokat tréfálkozott velünk, de sosem mondtam meg neki a diagnózist. Nagyon lassan, szépen halt meg.

A másik eset: szintén hajléktalan, harmincas férfi, szájüregi rákkal. A szerencsétlent játékszenvedélye miatt a felesége, a gyerekei elhagyták. Minden vagyonát eljátszotta, sok adóssága volt. Úgy ítéltük meg, neki el lehet, el kell mondani az igazságot. Először szelíden fellázadt, aztán belenyugodott. Emlékszem, amikor már nem bírt rendesen nyelni, Nutellát kapott tőlünk, mert az volt a kedvence. Nálunk halt meg a kórházban.

- Szóval az igazság a beteghez van "igazítva".

- Az élethez. Egy 49 éves, nagyon gazdag üzletasszonynak nagyon rapid lefolyású tüdőrákja a legerélyesebb kezelés dacára megállíthatatlanul romlott. Tudta, hogy meghal, nem is igényelte az elhallgatást. A gyerekei már felnőttek, de ő instruálta az egész családot. Meg kellett neki is esküdnöm, hogy vigyázok a lányára, mert nem bízott a rokonaiban. Teljes joggal, mert a halála után a többi örökös verőlegényekkel verte ki az élettársát a házból, azt az embert, aki végig vele volt a haldoklásánál. A lány jól van, a mamája előtt eredetileg a betegem volt. Az orvosa maradtam, rendszeresen foglalkozom, találkozom vele.